A MEGSZEGETT VÉRSZERZÕDÉS ÁTKA BETELJESÜL

Minden idegen uralom arra törekszik, hogy a fegyveres hódítás művét a szellemi hódítással tegye teljessé a leigázottak köztudatába ültetett hamis mitosszal ;  amely alkalmas arra, hogy ezt az idegen uralmat tetszetőssé, sőt kívánatossá tegye.  Ez különösen sikerül, ha ezt a hamis világképet a szentek glóriájával veszi körül.  Ilyen volt ez az 1945 előtti “céhbeli” hivatalosan hirdetett történelem irodalmunknak dogmává szilárdult előítélete, hogy a honfoglalást követő 1000 éves európai létünket a nyugati keresztény kultúrközösséghez történt csatlakozásunknak köszönhetjük, „máskülönben — mint írja Hóman — el nem kerülhettük volna a hun, avar, besenyő, úz és kun testvéreink rettentő sorsát, melyek a keleti művelődés körébe ékelődve felmorzsolódtak, vagy elszlávosodtak.”

Ez ismét egyike a neves történészeink azon állításainak, amelyekben egy begyöpösödött előítéleten kívül hiába keresem a logikát.  Egy történésznek tudnia kellett, hogy a Keleti Egyház a Kelet Római Birodalom, tehát Bizánc védelme alatt állott, amelynek felségterülete a legkülönbözőbb nemzetek mozaikját ölelte fel ;  ennélfogva azért, hogy híveivel a lelki kapcsolatot fenntarthassa, nem ragaszkodott a görög nyelvű szertartáshoz, ellentétben a Nyugati Egyházzal, amely makacsul ragaszkodott a legutóbbi időkig a latin nyelvű szertartáshoz, mert egyházhatósága már kezdettől fogva túlnyomóan latin népekre terjedt ki.  Innen van, hogy a Keleti Egyház kerek 1000 évvel előzte meg a Nyugatit a népnyelvű szertartással.  A Keleti Egyház tehát már népi összetételénél fogva is szabadelvűbb magatartást kellett, hogy tanúsítson hívei nemzeti érdekeivel szemben ;  sőt felismerte, hogy szellemi befolyása csak erősödik azzal, ha a nép nemzeti érzelmei védelmezőjeként lép fel.  Ezt ismerte fel a szlávok két macedón származású apostola :  Kyrillos és Method, a szlávok nagy szerencséjére, mert az e két apostol által bevezetett ó-szláv szertartás lett a szlávok klasszikus irodalmi nyelvének az alapja ;  akik származásuk folytán is szlávok voltak és nem a térítés folytán lettek azzá.  Ebből semmiképpen sem következik, hogy mi is elszlávosodunk, ha Géza fejedelem vagy István király a Keleti Egyházhoz csatlakozik.  Miért nem szlávosodtak el a románok, akiknek vlach ősei már évszázadokkal István kora előtt a Keleti egyház hívei voltak ?  Ha a Keleti Egyház annyira szabadelvű volt, hogy az 1000 év előtt még számottevő politikai hatalmat nem képviselő szlávok kedvéért szláv liturgiát írt, akkor semmi valószínűsége sincs annak, hogy az 1000 év előtti magyar nagyhatalommal mostohábban járt volna el.

Ma csak szerencsések lehetnénk, hogy úgy, miként a szlávok, egy ó-magyar liturgiával átmentettük volna honfoglaló őseink nyelvét.  Ezzel szemben Fehér Jenő okiratokkal bizonyítja, hogy a Nyugati Egyház a 12-ik században nem tartotta szükségesnek, hogy a hatalmas földbirtokokkal javadalmazott magyarországi főpapjai magyarul tudjanak és a középkori inkvizíciók során olyan magatartást tanúsított, mely kimerítette a magyarüldözés ismérvét.  Itt nemcsak hitvédelemről, de a magyar kultúrérdekek elpusztításáról is volt szó, hiszen valóságos kémszervezettel kutatták fel a magyar nyelvű bibliákat is és ezek is a lángok martaléka lettek csak azért, mert magyarul voltak megírva.  A nemzettudatunk elhomályosodásának lesújtó ténye, hogy mindez megtörténhetett magyar királyink felségterületén, királyaink tudtával.

Ugyanezt a hanglemezt trombitálja az idegen érdekek magyarul írt hangerősítője, a Délamerikai Magyar Újság ez idei Szt. István emlékünnepén írt “Szt. István az országalapító” vezércikkében, felmagasztalva a német kultúra átültetésével tett nemzetérdekű vívmányát.  Ami a német kultúrát illeti, annak magam is bámulója vagyok, de érette a nemzetemet fel nem áldozom, hanem magamévá teszem nemzetem védelmében amikor a DMU tollnokának Goethevel válaszolok :  “Gegen Dummheit Kämpfen selbst Götter vergebens.”  („Butaság ellen magunk az istenek is hiába hadakoznak.”)

A bennünket megmentő Nyugat babonáját minden behatóbb kritika nélkül fogadták el még odahaza, sőt vallották még az emigrációban is olyan éles elmék, mint Baráth Tibor vagy Padányi ;  noha az utóbbi élete főművében, a “Dentumagyariá”-ban már láthatóan kezd felszabadulni ennek az előítéletnek a szemellenzőjétől, amidőn élesen szembehelyezkedik és nyomós érvekkel cáfolja az ősi múltunk elhomályosítása céljából a Habsburg uralom alatt propagált európai felsőbbrendűség elméletét.  De érdekes, hogy Baráth Tibor, a kolozsvári egyetem volt történelem-tudományi tanszékének a tanára, maga nem jutott el ennek az előítéletnek a nyílt megtagadásához ;  holott ő volt az első, aki “Az országépítés filozófiája a Kárpátokban” című művében cáfolhatatlan logikával tárja fel azokat a történelemformáló erőket, melyeknek 1000 éves létünket tényleg köszönhetjük.  Baráth művét a “magyar sorstudomány alapjának” nevezhetném, mert Baráth a tanulmányában maga is a világhírű német filozófus, Spengler ma már beteljesedett jóslatként ható írásának alapvető felismeréséből indul ki, mely szerint a nemzet magasabb rendű élőlény, amelynek az életét épp oly élettani törvények szabályozzák mint emberi testünkét, vagy más élőlényekét.  Nem lehet vitás tehát, hogy minden népnek és minden országnak éppen úgy megvan a saját lényéből fakadó törvénye, mint az élőlényeknek, amelyek e népek életét a történelem változó korszakán keresztül irányítják.  Baráth filozófiája a történelmi Magyarország területi épségének új jelentőséget hivatott kölcsönözni nemcsak a magyarság, hanem bármely eljövendő Európa-rendező hatalom közvéleményében is, mert megdönthetetlen logikával igazolja, hogy a Kárpát-medence népi és állampolitika egysége az európai biztonság nélkülözhetetlen tényezője.

Új hitet merítünk belőle történelmi perünk újrafelvételekor, de egyszersmind új erőt kell merítenünk abból a felismerésből, hogy számunkra a történelmi Magyarország épsége a magyarság létfeltételét jelenti, amit egyik lelkes honfitársunk, Csobánci Elemér hosszú cikksorozatban fejtett ki A NAP FIAI folyóirat hasábjain “Nagymagyarország vagy nemzethalál” címen.  Ebben rejlik az “örök Magyarország”, az Aeterna Hungaria élettörvénye és pedig azért, mert a történelmi Magyarország területét a Teremtés oszthatatlanul egységesnek alkotta, amidőn népünk szállását képező alföldi medencét a Kárpátok 1500 km hosszú hegyláncával övezte, amelynek egész folyórendszere és természetes közlekedési vonalai a központos alföldi medence felé irányulnak és így a Kárpátkoszorú és az Alföld egymással szerencsésen kiegészítő terményeit a leggazdaságosabban cserélhetik ki és honvédelmét biztosítják.  Ennek a medenceországnak — írja Baráth — az élettörvénye abban a 2000 év tapasztalataiból leszűrhető tényben rejlik, hogy ezen a földön tartósan kiegyensúlyozott állami és társadalmi rend csak azóta alakult ki, amióta a Kárpátok medencéjét a magyarság képében olyan különleges tulajdonságokkal megáldott nép szállotta meg, amely a Kárpát-medence földrajzi egységét az Alföldnek és a peremvidékek egységes megszállásának tényében felismerte.  Egyetlen hatalomnak sem sikerült sem a magyarság honfoglalása előtt, sem azután a történelmi Magyarország területén tartós állami rendet felépíteni, amely a Kárpáttérnek ezt az élettörvényét fel nem ismerte.  Nem sikerült ez az európai tájhoz idomult rómaiaknak, germánoknak, szlávoknak, mert nem voltak képesek a Nagy-Alföld gyepűjén a lábukat megvetni.

Csak olyan nép szállhatta meg az alföldi gyepűt, amely barmaival és életmódjával maga is a gyepűhöz idomult ugyan, de ezenfelül fejlett földműveléssel is rendelkezett, amint ezt a Dentumagyariában járt arabok :  Ibn Rusta Gardizi, Al Bakri igazolják, hogy a magyaroknak nagy szántóföldjeik vannak.  Csak ilyen tulajdonságokkal rendelkező nép volt képes a Kárpátok vezértáját, az Alföldet megszállni és egyszersmind a földművelés és erdei gazdálkodás életformáját igénylő dombos és hegyes peremvidéket is elfoglalni.

Így jött létre a magyar faji lélek és a Kárpáttér harmóniájából az a szilárd államalakulat, mely a honfoglalást követő több, mint hat évszázadon keresztül a mohácsi vészig Délkelet-Európa katonai nagyhatalma és az európai biztonság sarokpillére volt.  A magyar sorstudomány e megállapításait fényesen igazolja, hogy maradandó államalakulatot nem volt képes itten sem a honfoglalást követő török, a török kiűzését követő mindössze 181 évre korlátozott Habsburg uralmi kísérlet sem létesíteni.  Egyik sem ismerte fel, hogy a tartós uralom feltétele a teljes Kárpáttér népi és állami egységében áll és éppen a Habsburg uralom összeomlásában volt döntő körülmény, hogy a Habsburgok, amióta a fennhatóságukat a teljes Kárpáttérre kiterjesztették, történelmi feladatuk teljes félreismerésével hatalmukat nem a nép, az ország és az állam egységének helyreállítására, hanem telepítés politikájuk által annak céltudatos megbontására fordították.

Ha a történelmi Magyarország egy, a mohácsi vészt követő 400 éves tetszhalálából a Habsburgok nemzetbontó törekvései ellenére is 1867-ben diadalmas új életre kelt, ez a megrázó tény a magyar birodalom ama megbonthatatlan egységére vezethető vissza, amelynek tudata az 1919-es összeomlásig a nemzet lelkében soha egy pillanatra el nem homályosodott.  A magyarság örök valóságának a záloga tehát a Kárpát-tér természetes egységének és történelmi magyar birodalom területi, sérthetetlenségének a tudata.  E történelmi hivatástudat fenntartása magyar feladat.  Az pedig egyenesen nevetségesen hat, ha az első világháborút követő időkben Beneš a központos magyar tér köré Kis Ántánt néven próbált a Trianonban összehazudott csehszlovák féregnyúlvány, Románia és Jugoszlávia összefogásából a magyarság állandó gúzsbakötése céljából egy állampolitikai szappanbuborékot felfújni.  Az államalkotó dilettantizmusnak e szülötte aztán 20 esztendei dicstelen tündöklése után egyetlen puskalövés nélkül pukkadt szét, amidőn Hitler zeneszóval vonult be 1939 március 15-én Prágába.  A Beneš által hőn várt “északi nagy testvérnek”, a második világháborút követő magatartása bő alkalmat fog adni a cseh hazafiaknak eltűnődni azon, vajon okos volt-e az 1867-es kiegyezéssel életre keltett Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyben 12 nemzet talált jogbiztos alapot, merő nagyzási hóbortból felrobbantani.

De térjünk vissza Baráth sorstudományához.  Csodálatos, hogy ez az éles elme, aki ennyire világos logikával tudta 1000 éves európai fennmaradásunk geopolitikai titkát megfejteni, mégsem tudja áttörni azt a szellemi vasfüggönyt, hogy fennmaradásunkat mégiscsak a nyugati orientációnak köszönhetjük.  Erre vonatkozóan ezeket írja :  „az itt hazát kereső turáni népnek, ha fenn akar maradni, két lehetőség között kell választania :  vagy fenntartja keleti világnézetét s akkor államának konszolidálása végett el kell pusztítania Belső Európát ;  vagy pedig, ha ez nem lehetséges, szívvel-lélekkel ahhoz a kultúrközösséghez kell csatlakoznia, amelyhez a térség dinamikai törvényszerűségénél fogva tartozik (nevezetesen a Nyugat felé nyitott és Kelet felé zárt természetes határaink miatt) és akkor a magával hozott erkölcsi értékrendjét fel kell áldoznia és Kelet felé roppant nagy áldozatokat vállalva, záróállást kell lefoglalnia.”... Azt, hogy a honfoglaló magyarság csak a teljes megsemmisülés vagy a keleti életformájának teljes feladása között választhatott, Baráth a következőkkel bizonyítja :  „I. Otto (938-973) ujjá szervezte és megerősítette a német birodalmat és a lechmezei csatában (955) döntő vereséget mért a magyarokra.  Ennek következtében a magyar medenceállam nyugati befejező párkánya letört s a határ a Lajta-Rozalia hegyekre a legbelső védelmi vonalra szorult vissza... a Porta Hungarica (Ungator-Deutsch-Altenburg) előtt, az ország Achilles sarkában, mint egykor Nagy Károly idején, a betörésre készen állanak.  Félelmes arányokban bontakozott ki ekkor a magyarok előtt is az a helyzet, amely a hunok és az avarok katasztrófájához vezetett...”

Bármennyire is becsülöm Dr. Baráth úttörő művét, meg kell állapítanom, hogy barátom itt alaposan elvetette a sulykot, mert a Porta Hungarica előtt félelmetes arányokban betörésre készen álló németek az író fantáziáján kívül abban az időben nem léteztek.  Német szomszédaink az augsburgi — mint ahogyan ők nevezik — “Ungarschlacht”-ot — magyar mészárlást — követő 75 évig kísérletet sem mert tenni Magyarország megtámadására és Magyarországnak a felső-ausztriai Oberennsig — az óperenciáig — terjedő „ nyugati befejező párkánya ” nem az augsburgi vereség következtében, hanem 50 évvel később azért következett be, mert I. Istvánnak meg kellett fizetnie a bennünket megmentő apósának, III. Ottó császárnak azt a szívességét, hogy a német császári területen toborzott német fegyveres erők bevetésével segítette a Vérszerződés rendje szerint a fejedelmi méltóságra jogosult Koppány ellen trónját elfoglalni.  Maga a német dicsekvéssel döntővé felfújt augsburgi vereség annyira nem volt döntő, hogy Géza fejedelem 18 évvel az állítólagos döntő vereség után afeletti felháborodásában, hogy Pilgrim passaui püspök hamisított oklevelekkel kísérelte meg annak bizonyítását, hogy Pannonia, a mai Dunántúl már Nagy Károly ideje óta a passaui püspökséghez tartozott, egyszerűen feldúlatta a szent férfiú passaui rezidenciáját és lefoglalta a győztes I. “Nagy” Ottó császárral folytatott levelezését.

Az avarok katasztrófája sem azért következett be, mert nem csatlakoztak a jóakaró Nyugathoz, hanem pontosan fordítva azért, mert Nagy Károly diplomáciájának sikerült az az abban az időben a mai Szlovenszkóban megtelepedett “fekete magyaroknak” nevezett hun utódok Tudun fejedelmét 795-ben megtéríteni, aki ezért megsegítette a frankokat az avarok ellen, akikkel haragban volt. De amikor Nagy Károly a mesés avar kincsek kirablása után — mivelhogy a nyugatiak a saját rablóhadjárataikról szemérmesen hallgatnak —, nyugati feudális felfogás szerint, mint a kereszténység császára meghódolást követelt Tuduntól; ettől kezdve Nagy Károlynak a nyugati történészek által dicsőített diadalai megszakadtak, mert a renitens Tudun megrendszabályozására Ericus vezérrel kiküldött hadsereget Tudun olyan alaposan hagyta helyben, hogy ebben a csatában a császár sógora, Geraldus is elesik és amikor a felbőszült császár 811-ben maga áll a büntető hadsereg élére Nyugat büszkesége, aki a nevét sem tudta aláírni, ismételten vereséget szenved, szinte ezt Rudnay Egyed pompás forráskutatással összeállított Attila trilógia I. kötetének 67-ik oldalán bizonyítja.

A hun birodalom összeomlásának — mint említettem — semmi köze sem volt a Nyugathoz csatlakozás életmentő eszméjéhez, mert az összeomlott, mint minden más, pusztán az alkotója egyéni zsenialitásával létrehozott birodalom, mint pl. Nagy Sándoré, vagy sajnos, Mátyás királyunké; amelyek alkotói nem gondoskodtak az államfő-utód választásának alkotmányos rendjéről, mint ezt honfoglaló őseink bölcs előrelátással megtették.

(Atillát németes keménységgel írják kettős “t”-vel. Az ó-magyar nyelvnek csaknem elfelejtett kicsinyítve becéző szóképzője az illa-ellő: cipellő: kis cipő; szellő: kis szél. Ata-illa: atyuska, amit a szlávok vettek át az ősmagyar sár-al együtt.)

A nyugati kultúrkörhöz való csatlakozásunk egyáltalán nem az állítólag megijedt őseinknek, hanem fordítva, a megijedt Nyugatnak volt fontos, amint ezt azok a fondorlatos módszerek mutatják, amelyekkel a nyugati, ma diplomáciának nevezett ármánynak sikerült Géza fejedelem hozzájárulását István fia német házasságához megnyerni. Csodálatos, hogy egyetlen történészünk sem akadt fenn azon a magától értetődő kritériumon, hogy annak, aki azt állítja, hogy a magyarságot a nyugati kereszténységhez történt csatlakozása “mentette meg” a pusztulástól, annak mindenekelőtt bizonyítania kellett volna, hogy a nyugati közösségbe történt felvételünkkel egy olyan véd- és dac-szövetség, de legalábbis meg nem támadási szerződés részeseivé lettünk, amely békét biztosított a nyugati határaink mentén s Európa védelmét nyújtotta minden keleti támadással szemben. Ezzel szemben európai történelmünk minden ismert tényében ennek pontosan az ellenkezője következett be; úgy, hogy ezt még ma, is állítani ugyanakkora abszurdum, mint 1945-ben történt “felszabadításunk”. Tényleg, a németérdekű történelem tudományunknak ebben az alapvető tantételében logikát még Diogenes lámpásával sem lehet fölfedezni; mert sehol semmi nyoma annak, hogy hol és mikor mentett meg bennünket ez a Nyugat, amely kezdettől fogva, már I. István uralkodása alatt is Nagy Károly receptje szerint meghódolást követelve fegyveresen tört ellenünk (1030) és későbbi ismételt támadásaival csak azért nem pusztított el minket, mert ez az erejéből egyszerűen nem tellett, még akkor sem, amikor megtért királyaink, sőt már Géza pompás ősi néphadseregünket, mint a keresztény királlyal szemben álló, pogánynak nevezett szervezetet feloszlatták.

(A “pogány” elnevezés a latin “paganus” szóból ered, melynek értelme: vidéki, (falusi) és lenéző jelzőként használták a keresztények. Szerintük mindenki pogány volt, aki nem volt keresztény pl. a mohamedán, egyistenhívő törökök is.)

Az sem bizonyítható, hogy ha őseink nem hajtják dacos fejüket engedelmesen a keresztvíz alá, akkor ez a Nyugat megteremtette volna elpusztításunkra azt a soha nem létezett európai egységet, amely a nyugati kereszténység politikai hatalmának a teljében sem volt képes a gyülevész kereszteshadakon kívül semmi komolyabb erőkifejtésre; amelyek országhatárainkat csakis királyaink engedelmével, de sohasem annak ellenére nem léphették át.

Az emigráció egyik labanca céltalan szalmacséplésnek nevezi az ilyféle kérdéseken való tűnődést, hogy „mi lett volna a sorsunk, ha őseink nem azt teszik, amit tettek” (t.i. áttértek a nyugati kereszténységre.) Érdekes, hogy ezt az ellenvetést azok teszik, akik egy pillanatig sem tűnődtek azon, hogy a hivatalos minősítést igénylő történelmünk alapdogmája maga is egy ilyen „mi lett volna” elméleten épül fel, nevezetesen , hogy el nem kerülhettük volna testvérnépeink rettentő sorsát, ha nem csatlakozunk engedelmesen a minket megmentő nyugati közösséghez.  Ezt vallotta és vallja ma is történészeink többsége anélkül, hogy egy percig is tűnődtek volna azon, hogy ez az általuk a csalatkozhatatlanság tekintélyével hirdetett fenyegető alternatíva semmivel sem bizonyítható elmélet; az azonban, hogy honfoglaló őseink nagyhatalmából egy szolganéppé süllyedtünk, ez keserű és letagadhatatlan tény, amelyet a szentek glóriájával sem dicsőíteni, sem elleplezni nem lehet.  Ide jutottunk, mert ellenségeink jobban tudták, mint nemzetünk hívatott vezetői, hogy egy vitéz és a nyugati szomszéd puszta katonai hatalmával le nem győzött nemzetet könnyebb történelmének meghamisítása és hivatástudatának kioltása által, mint fegyverrel meghódítani.

Honfoglaló őseink világosabban látták, mint az utókor politikusai vagy történészei, hogy az új hazában teljesen idegen, ellenséges környezetbe kerültek, hol egyetlen szomszéduk részéről sem számíthattak barátságra.  Jobban  látták, mint a XX. század humanistái, hogy hiába hirdették a szentek és próféták az emberegyenlőséget, hiába írtak könyveket és hoztak törvényeket a divatos nevén raciális (faji) különbségek ellen, ez az ember alaptermészetéből kiirthatatlan ellenszenv minden idegen népi tulajdonság ellen, — nyilatkozzék bár ez meg akár a nyelv, akár más testi tulajdonságokban —, semmiféle ilyen utópisztikus törekvés nem volt képes a fehérből feketét, a sárgából fehéret csinálni.  A honfoglalást követő, velünk szemben 1000 éven át megnyilatkozó, de észszerűen nem indokolható ellenszenv a történelmi bizonyítéka annak, hogy a magyarságot az európaiságtól teljesen elütő nyelve és ázsiai jellege éppen úgy elszigetelték új hazájában, mint ahogy elszigeteli egy nem indokolható ellenszenv és félelem a kínai nemzetet a nyugati világ közvéleményében.  A honfoglaló magyarok tehát új hazájukban késedelem nélkül tették meg azt, amit egy jó csapattiszt az önvédelem jogos törvényénél fogva megtesz: késedelem nélkül fogtak hozzá az idegen európai környezet felderítéséhez.  Csak idegen érdek, vagy hazai ostobaság nevezhette ezeket a hadjáratokat “kalandozásoknak”, vagy még nagyobb célzatossággal “rablóhadjáratoknak”.

A X. század magyar hadjáratainak egy rövid felderítés után sem a kalandvágy, sem a rablás, hanem kizárólag a politikai érdek volt az indító motívuma, különösen, mióta a németek 907 augusztusi 100.000 főnyi erővel végrehajtott támadása meggyőzte őseinket arról, hogy micsoda veszedelem nőhet számunkra a szomszédos németség, ha tétlenül nézik, hogy ezt a nagy és tehetséges népet valamely erélyes uralkodója birodalmi egységgé kovácsolja.

„Vaknak kell lennie annak a szemlélőnek — írja Padányi a Vérbulcsu c. pompás korrajzában — aki a kor külpolitikai helyzetének ismeretében nem képes meglátni, hogy a magyar hadakozások nem össze-vissza zsákmányolások voltak, hanem egy rendkívül intelligens külpolitika három szomszédos birodalomban egy kb. másfél millió négyzetkilométeres terében rendezett akciói.”  Õseink e tekintetben egyszerűen azt tették, amit Nagy Britannia az európai kontinensen a “balance of power” — hatalmi egyensúly jelszava alatt ismert politikájával követett: azzal, hogy egy szomszédos hatalom veszedelmes kialakulásának megakadályozása végett felhasználva a szomszéd belviszályait, mindig a gyöngébb felet támogatva meg katonai beavatkozásával az esélyes erősebbel szemben.  A britek ezt természetesen a szabadság és az igazság fehér tógájában tették és ehhez nemcsak az érdekelt külföld, de saját szamaraink is tapsoltak; mert hiszen ezt a “művelt” angolok, és nem a mi barbár nomád őseink tették.

Õseink első látogatása Lombardiának, Észak-Itáliának szólt; lehet, hogy azért, mert a romjaiban is hatalmas római birodalom újjáébredése a nyugat-római egyház szervező erejével izgatta őket, de azért is, mert nemcsak a XX. század turistáit, de az 1000 év előttieket is vonzotta Itália szépsége és — mi tagadás benne — gazdagsága is.  Mert hogy őseink ilyenkor zsákmányoltak is, ezzel csupán egy világtörténelmi szokásnak hódoltak; de ezzel kapcsolatban nyugati mintájú embertelen tömegirtást még ellenségeink sem jegyeztek fel rólunk.  Mindenesetre nem a zsákmányolás volt az egyetlen és fő céljuk, mint később az Amerika őslakosságát, az aztékok aranyáért kiirtó conquistadoroknak.

Pannóniai uralmuk már 898-ban annyira szilárd volt, hogy innen indíthatták el felderítő csapatukat, mely a Brentáig hatolt.  A következő év tavaszán 5000 főnyi lovasuk Páviáig nyomult előre, de Berengár király 15.000 főnyi serege elől visszavonul és gyengeséget színlelve, szabad elvonulás ellenében felajánlja a szerzett zsákmány visszaadását.  Ez természetesen hadicsel volt, mert könnyű lovasságuk bármikor eltűnhetett volna üldözői elől.  A valóságban visszavonuló lovasságuk állandóan fárasztja és elbizakodottakká teszi Berengár nehézkes, részben gyalogosokból álló haderejét, amely a Brentán átkelt magyarok üldözése helyett végül fáradtan, kellő biztosítás nélkül éjjeli nyugvóra tért a Brenta másik partján.  A magyar vezér erre azt tette, amit tett 241 év múlva Batu tatár kán IV. Béla eleurópaiasodott feudális hadseregével: a magyar vezér éjnek idején seregének bal és jobb szárnyát átküldte az olasz tábor folyómenti alsó és felső oldalára, maga pedig derékhadával frontális támadással egyszerre három oldalról fogta közre a meglepett olaszokat.  Luitprand püspök szerint itt 20.000 olasz vérzett el.  A győztes magyarok itt teleltek át és bekalandozták egész Lombardiát.  Végre Berengár nagy pénzáldozattal hazatérésre bírta őket (899-900).  Figyelemreméltó, hogy őseink magatartása nem keltett különös és hosszú időn át táplált gyűlöletet, mert már Berengár utóda, II. Berengár a szövetségüket kérte és nyerte is el, akik két hadjáratban verik meg Bogar es Durcás vezérlete alatt II. Berengár ellenfelét, Burgundia királyát, II. Rudolfot (921-923-ban).

A németek feltehetően Árpád 907-ben bekövetkezett halálával elérkezettnek vélték az időt a fenyegető magyar hatalom felszámolására.  Nagy Károly támadó hadjáratának mintájára a Duna jobb és balpartján felvonuló és a Dunán velük úsztató hajóhaddal, összesen 100.000 főnyi haderővel indultak júniusban Magyarország ellen.  Õseink ragyogó felderítő és mozgósító szervezetét jellemzi hogy ezt a támadást már az országhatáron, a 48 esztendeje Bratislavának csúfolt Pozsonynál felfogják és először aug. 8-án a jobb parti, másnap a balparti hadoszlopot semmisítik meg, a hajóhadat pedig messzehordó taplós nyilaikkal felgyújtották.  A balparti csatában elesett Luitpold bajor herceg, a jobb partiban Ditmar salzburgi érsek, a hajóhad parancsnoka, Sighart herceg pedig futva mentette az életét Enssburgig, ahol Gyermek Lajos király — Ludwig das Kind — (899-911) várta a győzelmi híreket.  A magyarok a várőrséget színlelt megfutamodással kicsalták és szétverték.  A maradék csapat a királlyal Passauba futott.  E diadallal a magyarok országhatárukat már az avarok idején bírt Ober Ennsig tolták előre.  Annak a világnak az emlékét, amelyről az Ober Enssen túlról hazatért vitézeink meséltek, őrizték meg népmeséink az “Õperencián” túlon történteket.

Ezek a magyar hadivállalkozások 933-ig egy emberöltőn át egytől egyig győzelmesek és sikeresek; illetőleg egészen jelentéktelen esetekben sikertelenek.  Ilyen eset 904-ben történt, amikor ebédrehívás ürügye alatt a bajorok átcsalogatták Kusaly vezért és kíséretét s az étkezőasztal mellett rohanták meg és mészárolták le; valamint 913-ban, amikor a Burgundiából hazatérő fáradt sereget támad meg és semmisít meg Arnulf, fiatal bajor herceg, aki a pozsonyi csatában elesett apját, Luitpold herceget akarta megbosszulni — írja Padányi.

E sorozatos győzelmeiknek a titka nemcsak az Európában ismeretlen harcmodorában, az Európában ugyancsak ismeretlen bivalynyelvvel ragasztott lemezelt íjjuk kétszeres hordtávolságában rejlett; de az a tény, hogy hadjárataikban eljutottak Dél-Itáliába, Apúliába és Otrantóba, északon Brémáig (918) s az Alpokon át Tolosáig és Spanyolország északkeleti részéig, abban rejlik, hogy a nyugati állítólagos kultúrfölényt kerek egy évezreddel előzték meg a szárított hús és a tejpor készítésével.  Ily módon egy ősmagyar lovas bőrzsákjában 120 liter levesnek, vagy tejnek megfelelő élelmet vihetett magával.

Egy ilyen hadsereget a fölégetett föld taktikájával kiéheztetni és megverni semmiféle nyugati mintájú haderő nem volt képes; amit viszont a mi őseink, amikor már a keresztény királysággal átvett nyugati feudális magyar hadsereg az ősi támadó harcmodorral szemben védekezésre szorult, többször is megtett a támadó német erőkkel szemben.

Az Arnulf herceg győzelmét követő történet a drámaíró tollára kívánkozik.  Arnulf nagyratörő tervekkel tért haza.  A Gyermek Lajost követő Konrád király uralmával elégedetlen, önállóságra törekvő és önmagát „Isten kegyelméből” Bajorország és a szomszédos tartományok hercegévé deklaráló Arnulf Konrád király haderejétől súlyos vereséget szenved és csodálatosképpen a „vérengzőnek” leírt hadi ellenfelénél, a nyugati határokat biztosító Kál vezérnél, a honfoglaláskori legnagyobb magyar vezér, Bulcsu apjánál talál menedéket.  A lovagiasság tehát nem volt Nyugat romantikus monopóliuma és úgy látszik, hogy az ú.n. “pogány” magyarok magasabb erkölcsi felfogással gyakorolták a menedékjogot Roosevelt vagy Eisenhower “keresztes” vitézeinél.

Arnulf több, mint két évet töltött Magyarországon emigrációban, ahol Kál vezérnek vendége s ahol meg is nősül !  Magyar fegyveres segítséggel és magyar feleséggel kerül vissza trónjára 917-ben, miután előbb 915-ben és 916-ban vezetnek Arnulf érdekében hadjáratot Konrád ellen, aki 917-ben sebeibe belehal.  Konrád utódául az erélyes Henrik szász herceget jelölte ki, akit “Madarász Henrik” néven ismer a történelem.  Henrik erélyes kézzel fog hozzá a feudális anarchiába züllött Németországban a belső rend és fegyelem helyreállításához és az egységes honvédelem kiépítéséhez.  Az egyre érezhetőbb központi hatalom nyomásával szemben Arnulf újra a magyarokkal köt szövetséget, akiktől Madarász Henrik 924-ben kilenc évi adófizetés ellenében kénytelen békét vásárolni.

Ez a 924-től 933-ig terjedő időszak jelenti a magyar hatalom tetőpontját a X. században.  Madarász Henrik ezalatt megszervezi hadseregét és amikor 9 esztendő lejártával a magyarok további követelését visszautasítja, a kilenc esztendő nyugalmi állapotában elbizakodott magyarok egy rosszul szervezett és kis katonai erővel végrehajtott 933-i, büntetésnek szánt sereget indított ellene, amely Merseburgnál vereséget szenvedett.  Az akcióra mindössze egy hadosztályt vetnek be és a vereség, bármennyit is emlegetik  a német tankönyvek, — írja Padányi — már csak azért is csekély jelentőségű.  Egy hatása azonban kétségtelenül van.  Negyven év óta ez az első magyar vereség nyílt ütközetben.  Ez a verhetetlennek hitt magyar presztízsnek nagyon árt, noha három és fél évvel később, 937-ben Bulcsu nagyszabású és nagyszerűen vezetett első európai hadjáratában a csorbát majd fényesen kiköszörüli.

Madarász Henriket fia, a még erélyesebb Ottó, a német történelemben Nagy Ottónak nevezett utód követi.  Azonnal erélyes intézkedésekbe kezd; emiatt is a Madarász Henrik alatt függetlenséget élvezett hűbéres hercegek sorra ellene fordulnak.  A magyarság, pontosabban a magyar külpolitikát jelentő Bulcsu teljesen tisztában van azzal, hogy mekkora veszélyt jelent magyar szempontból az, ha Ottó erős német birodalmat szervez.  Bulcsu és Lehel törzse tehát a lázadó hercegek akcióit fegyverrel támogatja.  Ez a támogatás 18 éven keresztül az Ottó féle konszolidációs program állandó zaklatásából áll.  A kilenc évi csendet tehát újra állandó magyar hadivállalkozások váltják fel, amelyek egészen Ottó végleges győzelméig, a császári hatalom megszilárdulásáig, 955-ig tartanak.  A küzdelmet Bulcsu 937-i nagy európai hadjárata vezeti be és a 954-955-i hadjárat, Bulcsu horka “második hun hadjárata” zárja le.  S hogy Ottó művét nem sikerül elbuktatnia, az nem rajta, s nem a magyar fegyvereken, hanem — mint ki fogom mutatni — a vele 954-ben szövetségben operáló Vörös Konrád árulásán múlott.

Ha a történész — írja Padányi — összesítő kimutatást állít össze magának e 18 esztendő magyar hadivállalkozásairól s ezt összeveti a német belpolitikában a császár és a német tartományurak között folyó küzdelem hullámzásaival, kénytelen meglepetve felfedezni ezeknek a látszólag értelmetlen hadjáratoknak következetes és intelligens tervszerűségét.  Ha a császár új támogatót kap akár Németországban, akár azon kívül, ez az új támogató a következő évben holtbiztosan kap egy pusztító magyar támadást.  A véres és pusztító események 18 esztendős halmaza mögött csupán két intelligens koponya munkál: a tehetséges és erélyes császáré, aki fáradhatatlanul minden csapás után újra és újra kezdve épít a németség érdekében; és a nem kevésbé tehetséges Bulcsu horkáé, aki ugyanolyan fáradhatatlanul rombolja ugyanazt a magyarság érdekében.  A szívós párharc során Ottó lassan, de állandóan tért nyer a lázadó hercegekkel és ezáltal közvetve a magyarokkal szemben is.  Hatalmának megszilárdulását jelenti, hogy lázadó öccse, Henrik is hűségére tér, miután feleségül veszi Bajor Arnulfnak magyar anyától, Bulcsu született Judit lányát és a Judittal kötött házasság alapján Henrik lesz a bajor herceg és így az addigi barátságos Bajorország élére is Ottó szász dinasztiája kerül.  Judit hercegnő, a magyargyűlölő Henrik felesége ilyképp afféle magyar Aida tragikus helyzetébe kerül és felettébb valószínű, hogy nagybátyjának, az augsburgi vereség után fogságba került Bulcsu vezérnek aljas kivégzése után ő lesz az, aki a magyar-német megbékélés céljából a quedlinburgi követjárást kezdeményezi.

Azonban 953-ban Ottó ellen újabb nagyarányú lázadás tör ki, mégpedig a saját családjában.  Ottó fia és törvény szerinti örököse, Ludolf sváb herceg egyre nagyobb féltékenységgel nézte nagybátyja, az említett Henrik herceg növekvő befolyását; elégedetlenségét még csak növelte apja új házassága, s amikor e házasságból fiúgyermek született, öröklési jogát látta veszélyeztetve és egyre élesebben fordult szembe apjával.  Vele együtt fordult el Ottótól annak veje, az említett Vörös Konrád is ;  harmadiknak ott voltak a bajorok, főleg Arnulf fia, Arnulf, Bajorországnak palotagróffá degradált jogszerinti ura.

A három lázadó tartományúr: Konrád, Ludolf és Arnulf most szövetkeznek és a szövetség a magyarokat hívja segítségül, akiknél a száműzött Eberhardt, Arnulf bátyja készítette elő a szövetséghez a talajt.  Bulcsu számára ez az alkalom az Ottóban és Henrikben megtestesülő fenyegetés felszámolásának ragyogó lehetőségét jelentette és így indul meg a háború, a 60 év előtti honfoglalás óta hasonló nagy méretekben nem indított katonai vállalkozás a következő, 954-ik évben.