Előadásom tárgya a minket „régen tépő balsors” eredetének vizsgálata, hogy himnuszunk szavait idézzem.  Időszerűbb kérdéssel nem is kezdhetem :  miért vagyunk itt, és nem a szülőhazánkban, miért lettünk az egész világra szétszórt hazátlan vándorokká ?  Miért van az, hogy közel 50 esztendeje Magyarország a nyugati világban felelős helyről soha egy biztató, baráti szót nem kapott ?

Ha egy újabb vízözön elmosná Európa jólétének országait és a jövő évezredek régésze Európa romjai között a trianoni békeparancs rendelkezésein kívül egyebet nem találna, azt kellene hogy higgye, Európa népei közt egyedül a magyar volt a falurossza, amely kihívta maga ellen a nyugati világ megtorló büntetését.  Csaknem 50 év alatt, az első és második bécsi döntés derűs, de rövid intermezzóján kívül — amelyek három és fél millió elszakított testvérünk zömét vezették vissza nemzeti közösségünkbe — soha sehol vigasz,... a rovásunkra elkövetett igazságtalanság beismerése ;  de ez sem a nyugati világ felelős tényezőinek önkéntes beismerése volt, hanem az első világháborúban szövetséges, újra megerősödött Németország nyomására !  De az azóta történtek újra csak aláhúzták amit már előbb megírtam :  Nyugaton egyetlen felelős tényező sem emelte fel szavát az 1956-os magyar forradalom vérbefojtása miatt.  Hasonlítsuk ezzel össze azt az elbánást, melyben Nyugat kedves gyermeke, a csehek részesültek a nyugati oldalon !

A Csehszlovák féregnyúlvány megszállása orosz részről még meg sem történt, csupán a Kreml sétáltatta tankjait a cseh határon, de már ez is elég volt arra, hogy a brit külügyminiszter július 18-án megszakítva nyári szabadságát, a parlament rendkívüli ülésére siessen, ahol kívüle a hidegvérüket elfelejtett előkelő urak egymás után méltatlankodtak Dubcek és híveinek kilátásba helyezett megrendszabályozásán.  A brit oroszlán jól bömbölt, de mielőtt torkát kitátotta volna, elfelejtett műfogsort tétetni fogatlannak bizonyult szájába.  Londonban elfelejtették, hogy ellenféllé alakult szövetségesük, a Szovjetunió, csak a nagyobb erő nyelvét érti meg, és az így augusztus 20-án zavartalanul besétált Prágába.  Kár, hogy a csehszlovák műállam atyját, dr. Benešt nem lehetett megidézni a prágai Szt. Vencel térre, hogy gyönyörködjék a hőn várt “északi nagy testvér” — mint ahogy ő nevezte az oroszt — magatartásán és eltűnődjék azon, hogy érdemes volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiát, amely 12 nemzetiségnek nyújtott jogbiztos létalapot, merő nagyzási hóbortból felrobbantania.  De a CSR bekövetkezett megszállása szívszorongató aggodalmat váltott ki a másik trianoni kedvenc, Románia előrelátható sorsa felett is, olyannyira, hogy az Egyesült Államok elnöke, Johnson, akinek rossz emlékezetű elődje, Eisenhower, a Belgrádon keresztül adott titkos táviratával („Az Egyesült Államok nem nézi jó szemmel, hogy a Szovjetunió határán azzal ellenséges érzelmű ország legyen”) egyenesen ránk uszította a Kreml tankcsordáit, most már előre is megfenyegeti Moszkvát arra az esetre, ha nem bánna elegendő gyöngédséggel Bukaresttel, sőt a brit külügyér, Steward Bukarestbe repült a hajlékony oláh gerinc megmerevítésére ;  mert amint a múltban a lengyeleknek nyújtott garancia történetéből tudjuk, Anglia képes lesz az utolsó oláh katonáig harcolni Moszkva ellen.  Úgy látszik azonban, hogy Ceausescu tisztában van ennek a garanciának az “értékével”, mert szeptember 9-én tele torokkal kiabálta, hogy Románia soha sem fogja kommunista szövetségeseit elárulni !  Nem tudom, minő érzelmekkel hallgatta Steward ő-excelenciája ezt a Moszkva címére szóló szerelmi vallomást.  Mi azonban érdeklődéssel várhatjuk a román történelem új fejezetét, amelyben Románia, múltját megtagadva, nem fogja elárulni szövetségeseit !

Ezek után indokolt a kérdés, hogy miért vagyunk változatlanul is Európa mostoha gyermekei ?  Ok nélkül semmi sem történik ezen a világon ;  mi az oka ennek a megkülönböztetett elbánásnak ?  Hátha mégis bennünk van a hiba ;  hiszen nem volt Ady az egyetlen, aki érezte, ha bizonyítani nem is tudta :  valahol utat tévesztettünk !  Ez itt a kérdés, mert addig, ameddig ezt az eltévesztett utat fel nem ismerjük, nem állíthatjuk a történelmi logika örök törvényei szerint itélkező isteni gondviselés előtt, hogy a múltakon kívül megbűnhődtük már a jövendőt is !  Nemzetünk halálos veszedelmének jelen órájában nemzeti feltámadásunk sürgető parancsa a lelkiismeret vizsgálat megfejtése történelmünknek immár felfedezett őseredetétől kezdődően.  Kik vagyunk, honnan jöttünk, mit jelent e szó :  Magyarnak lenni ?

Mivel érdemeljük ki a honfoglalást követő dicső század után elbukott, de a bukásban is a hősök tündöklő példáival gazdag jelzőt, hogy magyar ?  Elégséges-e a nemzeti rang igazolásában a puszta származás, a testalkat embertani bizonyítványa ?  Nem barátom !  A puszta vérrokonság lehet egy rokoni kapcsolat ajánlólevele, de magyarnak lenni ennél végtelenül többet jelent.  Jelenti egy szellemi birodalom mélyen átérzett tudatát ;  jelenti az egész történelmünket, művészetünket, hőseink példájukat magába foglaló tiszteletét, a szülőföld felejthetetlen báját ;  jelenti a tragikus magyar sors keresztjének önkéntes vállalását.

Mi magyarok dús csokorba köthetjük nemzetünk nagyjainak nevét azokból, akik vér szerint a külellenség ivadékai voltak, de akik nem a kényszer, nem a társadalmi érvényesülés, hanem a magyar szülőföld magyar szellemű varázsa folytán lettek a legjobb magyarokká ;  akik a legtöbbet, az életüket áldozták a magyarságukért.  Talán a legjellemzőbb példája ezeknek a magyarságért lángoló Petőfi !  Édesapja Petrovics, anyja Hrúz Mária.  Származása szerint minden csepp vére dél-szláv, talán horvát is, ismert ősei szerint.  Feltehető, hogy ismeretlen őseiben a horváttá lett avar, vagy a bosnyákká lett besenyő vérének az őshazát kereső nosztalgiája szólalt meg magyarrá lett lelkében.  Nem kételkedhetünk benne, hogy honszeretetének minden vallomását őszinte hittel írta és éppen ez az, ami emberi nagyságát megdöbbentő erővel emeli ki :  „Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg” — írta a próféta elhivatottságával, hogy hitvallását a segesvári ütközetben élete vérével szentelje meg.  De itt van a 13 aradi vértanú közt az ugyancsak dél-szláv Damjanics és Knézics ;  itt vannak a német elnyomás ellen magyar oldalon fegyvert fogott német származású Lainingen gróf, Aulich, Pöltenberg.  De itt vannak a német származásúak között azok is, akik nem fegyverrel, hanem a szellemük fényével érdemelték ki a helyüket a magyar Panteonban :  Liszt és Erkel, akik világhírű magyar zenét írtak, akik büszkén vallották magukat magyarnak ;  vagy Semmelweiss, aki Bécsnek hátat fordítva magyar szülőföldjén gyakorolta az anyák megszámlálhatatlan ezreit megmentő eljárását ;  és így tovább...

De ilyen nagy magyarokat nem találunk a belső ellenség zsidó táborában.

Vajon gyűlöljük-e emiatt a zsidót ?  A gyűlölettel nem sora mennénk, mert ezzel lemondanánk az egyetlen előnyről, amelyet a zsidóknak köszönhetünk, hogy az ő példájukon ismerjük fel saját hibáinkat ;  lemondanánk a bölcs önismeretről és arról, hogy tanulva a zsidó példán érjük el azt, amit a zsidóság tetszhalott őshazájának, Izraelnek új életre keltésével példátlan sikerrel ért el.  Érjük el ugyanezt magyar vonatkozásban a történelmi Magyarország feltámasztásával.  Gyűlöletünk vagy megvetésünk legfeljebb azon nemzetáruló álmagyarjainknak szólhat, akik piszkos anyagi előnyökért szolgálják ki a zsidó szellemi és anyagi uralmat ;  vagy az anyagi jólét csúcsán ölbe tett kezekkel nézik nemzet élet-halál harcát, az elaljasodás olyan sivár képét mutatva, amelyre zsidó példákat még a spanyol inkvizíció idejében is csak elvétve találunk.  De éppen a zsidó példán, a zsidó történelmen ismerhetjük fel a világtörténelmet formáló erejét annak, amit nemzeti mítosznak, nemzeti hitregének nevezhetek és éppen e közismert zsidó példán fogom kimutatni, hogy minden nemzet sorsát előre meghatározza az a nemzeti mítosz, vagy hitrege, amely közéletét szabályozó normaként hat egész történelme folyamán.

2000 évvel ezelőtt, midőn Róma az ismételt zsidó lázadások megtorlásaként Titus hadvezérrel leromboltatta Jeruzsálemet és népét a Római Birodalom minden zugába szórta szét, a zsidó nép ugyanolyan hazátlan vándorként hagyta el feldúlt hazáját, mint a vörös vihar két hulláma által világgá sodort magyarok.  Amíg azonban mi őshitünktől megfosztott magyarok, mint vaj a forró kemencében olvadunk be az idegen környezetbe, addig a számarányra kis zsidó nép az egész világon szétszórtan, felségterület és állami végrehajtó hatalom hiányában is dacolt 2000 év minden viharával és ma itt áll a keresztény népek közé ékelten, mint példátlan világtörténelmi különlegesség, mégis egységesen egy világállammá erősödött nép gőgös öntudatában.  E csoda egyetlen könyv eredménye :  a Tóráé, amely lényegében a zsidó nép mítosza, egy hitrege köntösébe öltöztetett őstörténete és egyben a világhatalom átvételére történt isteni kiválasztottságának tana.  E könyvet olvassa a hithű zsidó éjjel-nappal, erről prédikál neki a rabbi Józsua könyvének első része 9-ik bekezdésének utasítása szerint :  „El ne távozzék a törvények könyve a szádtól, hanem gondolkodjál azon éjjel-nappal.”  így adta át a zsidóság e könyvben megőrzött őstörténetét és hivatástudatát, a zsidó hitközségek közéletét szabályozó rendet — követésre méltó hűséggel, nemzedékről nemzedékre, amely évezredeken át képes volt fenntartani nemzeti létét állami végrehajtó hatalom hiányában is.

Vonjuk le ennek tanulságát, mert ez az, amire a zsidó példa figyelmeztet.  Izrael államának 2000 éves tetszhalálát követő feltámadása cáfolhatatlan történelmi bizonysága annak, hogy nemzeti létünknek az őstörténetig visszanyúló, teokrácia keretében vallásos kegyeletel ápolt tudata egy nemzet fennmaradásának még egy szuverén állam felségterületének birtokánál is erősebb, időtállóbb alapja.  Ha mint nemzet élni és fennmaradni akarunk — és ez elsősorban az idegen földre szétszórt magyarságra vonatkozik —, akkor okulnunk kell a zsidó példán ;  mert csak azok a nemzetek tüntek el véglegesen a történelem színpadáról, melyeknek a múltjukban gyökerező nemzettudata kialudt.  De ez a vallásos kegyelettel követett zsidó mitosz oly félelmes erőnek bizonyult, hogy a zsidó kisebbség az egész keresztény világot gazdasági és ezen keresztül habár rejtett, de ténylegesen ható politikai uralma alá hajtotta.  Ez ismét csak azt bizonyítja, hogy az a mítosz, amelyet egy nemzet, vagy nemzeti közösség követ, már előre meghatározza annak sorsát.  A kereszténység elzsidósodása történelmi logikával be kellett, hogy következzék, mert Krisztus tanítványai Mesterük harca teljes félreértésével a Szentírás ó-szövetségi részében átvették és szentté avatták magát a zsidó mitoszt és ezzel a keresztény hitvilágot az Ó- és Új-szövetség két egymásnak ellentmondó alapjára helyezték.

Ma nemzeti létünk végveszélyében mintha a Magyarok Istene nyújtaná felénk védő karját :  ássa ki a régészet nemzeti hitregénk, őshitünk ragyogó bizonyítékait, melyek ugyanannyira biztatók, mint amennyire lesújtóan vádolók is annak felismerésében, hogy ugyanakkor, amikor a zsidóság az ő mítoszával a nyugati világ urává lett, mert hűségesen ragaszkodott hagyományaihoz, mi a sokkal szebb és évezredekkel ősibb mítoszunk birtokában a zsidók szolgáivá süllyedtünk, mert hitetlenül elhagytuk őshitünket.  Ez az, amit nektek, fiataloknak a szívetekbe kellene véssetek, akik közül egyesek félvállról kérdezték, hogy minek is az a sumirológia ?  Hát erre a kérdésre nem is én, hanem pontosan a legnagyobb sumirológus hírében álló zsidó Samuel Noah Kramer professzor kell hogy kitanítson titeket, aki egész könyvet írt azon a címen, hogy “A történelem Sumirban kezdődik”.  Itt idéznem kell Dr. Bobula Idát, aki ennek fontosságáról az ugyanannyira szellemes, mint igaz “Kutyabőr” tanulmányában ezeket írta :  „A létért való küzdelem során vannak korszakok, amikor egy-egy nemzet fennmaradása szempontjából döntő fontosságú, hogy mit tud az a nemzet a saját eredetéről, múltjáról, érdemeiről és hivatásáról ;  és az is, hogy mit tudnak róla mások, akiknek sorsunk alakítására az adott pillanatban hatalmuk van.  Amelyik hatalom egy másik nemzet életterébe akar törni, hogy nemcsak földjét, de népét is kizsákmányolhassa, az rossz hírét költi kiszemelt, vagy tényleg már rabsorba taszított áldozatának.”  Nagy igazság ez, amelyet sajnos ellenségeink jobban ismertek, mint hivatalos külügyi és kultuszkormányaink, melyeket hiába figyelmeztették erre meghallgatatlan Kasszandráink.  Trianon, őseink vérén szerzett országunk feldarabolása, három és fél millió, üldözött vad sorsára jutott nemzettestvérünk jajkiáltása és saját hazátlan sorsunk mind egy világméretekben űzött rágalomhadjárat következménye, amely ma is folyik változatlanul, Magyarország második és végső felosztása céljából.  De nemcsak az ellenséges rágalom, de ellenségeink lázas sietsége, hogy nemzeti mítosz hiányában történelmünk meghamisítása által költsenek maguknak mítoszt, bizonyítják állításom helyességét, hogy a nemzet nemcsak a nyelvében, de hitvallásában is él.  „Minden nép első feladata, hogy magának nemzeti mítoszt alkosson és azáltal éljen.”  Ez az a történeti valóság, melyen mit sem változtat az, ha a hivatalos és hivatásos magyar szaktudósok egyszerűen és előkelően nem vesznek róla tudomást.

Az ősi sumir erkölcs íratlan és önként követett parancsa a baráti hűségé volt, mely nem ismerte az árulást és a hazug politikai megtévesztést.  Jóhiszemű őseinknek ez volt az ereje, de egyúttal gyöngéje is abban a nyugati környezetben, amelyben, mint tragikus történelmünk lépten-nyomon mutatta, őseink állandóan nyugati szomszédaink megtévesztő ármányának áldozataivá lettek.Ennek a sumer hagyománynak a kiemelkedő ténye volt a Vérszerződés, melyről helyesen írja Padányi, hogy ennek emlékezetét a legrégebbi krónikáink és mondáink megőrizték és melynek tényét még ellenségeink sem vonták kétségbe.  E vérszerződéssel forrt egy nemzetté össze a négy szabari-sumir törzs a három törökös ogur törzzsel.  Összeforrt olyan egységgé, amelyet a későbbi időkben soha, semmiféle, a két különböző származásból folyó testvérharc meg nem bontott.  Összeforrt pedig egy mágikus szittya hitrege valláserkölcsös tiszteletnél fogva.

Ezt a mitikus szittya hagyományt ismerteti a Kr.u. 140-ben meghalt Lukianosz görög szatirikus is azon párbeszéd feljegyzésével, amelyet Abaris szittya filozófus a barátságról folytatott görög hallgatóságával.  Ez az Abaris, aki Arisztotelész tanszékét töltötte be, nagy tekintélyű bölcse volt Athénnek, akik emlékezetét szoborban örökítették meg.  De ki volt ez az Abaris ?  Ha a görögösítő “S” mássalhangzót nevének végéről a neve elejére tesszük, akkor felismerjük benne a magyar Szabari családnevet, melynek grófosított ága magát természetesen németesen Szapáry-nak nevezte, mert a feudális főnemesség nálunk német eredetű intézmény volt és az is maradt, amelynek szelleme alól nemzetünk csak kivételesen istenáldotta magyar tehetségei, Széchenyi, Wesselényi, Batthányi, Andrássy, Apponyi (Abonyi), stb. voltak képesek magukat felszabadítani.  E párbeszédben Abaris a következőket mondja :

„Mi szittyák a szép beszéddel elmaradtunk mögöttetek, mert ha ti beszéltek a barátságról, olyan szépen szóltok, hogy mi könnybelábadt  szemmel hallgatunk.  De ha a teljesítésre kerül a sor, ti elmaradtok mögöttünk.  Nos hát elmondom én, miképpen értelmezzük mi a barátságot és esküszöm a Szélre és a Kardra, hogy amit most elmondok nem költemény, hanem megtörtént igaz tény.

Mi szittyák állandóan harcban élünk és éppen ezért a megbízható  jó barátot mindennél, még a jó fegyvernél is többre becsüljük.  Barátságot azonban csak kevesekkel, olyan férfiakkal kötünk, akikről tudjuk, hogy nagy dolgokra képesek.  Azt tartjuk ugyanis, hogy akinek sok a barátja, az olyan mint az utcalány, mert kevés jut a barátságból annak, aki azt sok felé osztja el.  Ha azonban megtaláltunk egy igazi barátot, ezzel olyan szorosra fűzzük barátságunkat, amennyire csak lehetséges és ennek jeléül megkötjük vele a nagy eskünket olyképp, hogy megsebzett karunk vérét közös serlegbe ontjuk és kiisszuk.  Ettől kezdve azt tartjuk, hogy egy testté, egy lélekké forrtunk össze és ezentúl semmi sem választhat el bennünket mindhalálig.

Történt pedig nemrég, hogy két szittya, Amizok és Dandamis vérszerződést kötöttek.  (Amizok nevében a sumir Dumuzi, a pásztorok védő szellemének nevét vélem felismerhetni.  De Dandamist a névadományozásban nagylelkű görög forrás úgy eltorzította, hogy az eredetijét kihámozni nem tudtam.)  Ezután történt, hogy egyik törzsünkön, amely a Tanais (Don) partján tanyázott, a masszagéták hirtelen rajtaütöttek.  Ezek mindenüket hátrahagyva menekültek a Tanais túloldalára, de így is többüket elfogták, ezek között Amizokot is.  Ez átkiáltott a túloldalra Dandamis vértestvérét kérve, hogy váltsa ki.  Ez azonnal átúsztatott és jelentkezett a támadó törzsfőnél azzal, hogy mindenét elvesztvén, a saját személyét ajánlja fel váltságdíjul.  (Az ókorban embertelen szokás volt bizonyos diszkrét szolgálatokra megvakított rabszolgákat alkalmazni.)  A támadó törzsfő Dandamis szeme világát követelte, mire ez szó nélkül odatartotta arcát a megvakításra.”

Ez a megrázó történet egyszersmind rávilágít arra az áldatlan testvérharcra is, amelybe a népvándorlás sodrába került szittya őseink a jó legelőért folytatott vetélkedés folytán kerültek.  A masszagéták ugyanis hunok Padányi szóelemzése szerint.  Ez megtizedelte őket és olyan katonás erényeket fejlesztett ki bennük, melyek képesítették őket, hogy fergeteges viharként száguldjanak végig Európán a honfoglalást követő első század folyamán.  Erre a világtörténelmi szerepre a honfoglaló hét törzset egyesítő Vérszerződés képesítette.

Itt emlékezetünkbe kell idéznünk a Vérszerződésnek Anonymus által feljegyzett rendelkezéseit :

1.)  Amíg Álmos nemzetsége él, a magyarok fejedelme mindig ennek nemzetségéből választassék.
2.)  A közös erővel szerzett javakból senki ki ne zárassék.
3.)  Azon törzsfők, akik Álmost szabad elhatározásukkal választották fejedelmükül, sem a saját személyükben, sem utódaikban a fejedelem tanácsból ki ne zárassanak.
4.)  Az utódok közül az, aki a fejedelem iránti húséget megszegi, vagy viszályt keltene a fejedelem és annak családja közt, vére ontassék, miként a szerződők a saját vérükkel szentesítették esküjüket.
5.)  Minden időre átkozott és száműzött legyen Álmos, vagy az esküt tevő utóda, aki ezt az esküt megszegné.

Roppant nagy ősi bölcsesség sugallta ezeket a határozatokat, mert ezek ugyanakkor, amidőn gondoskodtak arról, hogy a fejedelem mindenkor nemzeti és ne idegen legyen, egyszersmind kizárták a fejedelmi hatalom betöltésénél a viszályt az által, hogy az Árpád-házra korlátozott királyválasztás alkotmányos rendje érvényesült, tehát az alkalmasság kritériuma érvényesült ellentétben a nyugati mintájú elsőszülöttség mechanikus elvével.  Hosszas lenne azokat a tehetségtelen, sőt idióta királyokat felsorolni, akik főként a Habsburgok korszakában az elsőszülöttség jogán foglalták el az ország szerencsétlenségére a magyar királyi trónt, mint pl. V. Ferdinánd volt, aki először szentesítette az 1848-as alkotmányt, azután a kamarilla befolyására eltűrte, hogy a császári tisztek által fellázított nemzetiségek bevetésével szabotálják ugyanezen alkotmányt, ami az 1848-49-es dicsőséges, de szerencsétlen végű szabadságharcunkhoz vezetett.

De a főhatalom betöltésének alkotmányos rendjére serkentette a fényes korszak vezéreit Atilla birodalmának sorsa is, amely összeomlott, mert fiai a trónöröklés szabályzott rendjének hiányában meghasonlottak, aminek folytán a birodalom germán vazallusai fellázadtak és a Krimhilda mondájában megőrzött nagy és véres testvérharcban szétbontották Atilla fényes örökségét.

Ez volt annak az ősi hitvallás kegyeletéből fakadt mágikus hatalomnak a forrása, amely honfoglaló őseinket megbonthatatlan egységükkel a X. század Európájának legnagyobb katonai hatalmává emelte és megmaradt ilyennek mindaddig, ameddig a Vérszerződésben megnyilatkozó hitvallás megmaradt őseink államrendjének uralkodó normájaként.  Belső nyugalom és külsö erő jellemezte ezt a dicső századot, de az, ami utána következett, az az állandósult belviszály és a nemzet külhatalma fokozatos süllyedésének korszaka volt, amit csak kivételesen váltott fel egy-egy erőskezű királyunk uralkodásának derűs, de mindenkor rövid intermezzója.  Ez volt az a szomorú passzíva, amelyet az elhagyott őshitünk árán felvett és idegen érdekből felmagasztalt nyugati kultúrával könyvelhetünk el magunknak.  Csak tudatlanság, vagy idegen érdek költhet dicsőítő himnuszt erről a 9 évszázados hanyatlásról, amelynek letagadhatatlan végeredménye az a tény, hogy egy európai nagyhatalomból szolganéppé süllyedtünk, és ezelőtt éppen nekünk, akik e katasztrófával zárult korszak hazátlan vándorai vagyunk, nem szabad szemünket lehunynunk.  így érezte ezt nemzetünk minden lánglelkű apostola, így írhatta Petőfi

A hazáról :

Lement a Nap.  De csillagok
Nem jöttek.  Sötét az ég,
Közel s távolban semmi fény,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.

Mécsemnek lángja mint lobog !
Mitől lobog ?  Mi lengeti ?
Éjfélt ütött, Ti lengtek itten
Mécsem körül ti, népem ősei.

Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek.
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.

Ne nézz őseidre óh magyar,
Ki most sötétségben vagy itt;
Ne nézz őseidre, a napokra;
Szemeid gyöngék, a napfény megvakít.

Magyar dicsőség, mi voltál ?
Hullócsillag ? mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a föld ?

Vagy üstökös vagy, óh magyar
Dicsőség ! mely jött és távozék,
Hogy századok múltával újra
Lássák fényét a népek s rettegjék ?

Igen !  Prófétám jól láttad :  a mi nemzedékünk küldetése, hogy a visszatérő üstököst, melyet 1000 év előtt a forrongó Ázsia vulkánja mint Ázsia előörsét dobott Nyugatra, ennek évezredes ritmusával újra kövessük, hogy visszatérjünk a nyomhoz, amelynél mint ezen Ady is töprengett, utat vesztettünk.  Hát megmondom, hogy hol vesztettünk utat, miért süllyedtünk az egykori európaverő ősökből egy szolganép szintjére.  Ott és akkor, amidon Géza fejedelem egy szép asszony varázsa folytán nyugati hitre tért István fia, német erők bevetésével letörte a törzsfők önkormányzatát.  Ezzel hatályon kívül helyezte a Vérszerződést, de nem helyezhette hatályon kívül annak átkát, amely most már a trónöröklés alkotmányos rendjének hiányában állandósult testvérharcban követi István király utódainak tragikus útját.  De erről később.

(A történelmi hűség kedvéért itt meg kell állapítanom, hogy első koronás királyunkat, Istvánt, Róma nem avatta szentté.  Az ő emlékét, mint céljaiknak legmegfelelőbbet, a Habsburgok magasztalták fel a szentek glóriájával.)

A Vérszerződésnek e korszakalkotó mágikus hatalmát a németérdekű történetírás szereti primitív félvad törzsek szövetségkötési szokásaként lesajnálni.  Ezen a véleményen van Eckhart Ferenc is, aki elfelejti, hogy a keresztény világ szent áhítattal emlékszik meg egy másik, Máté evangéliuma 26. része 27-ik bekezdésében feljegyzett vérszerződésről, amidőn Jézus „vevén a poharát, adná azoknak, ezt mondván :  Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik, bűnüknek bocsánatára.”