1923 elején egy bizonyos Schaffer úr kereste fel Hitlert és fegyvereladásra tett ajánlatot.  Hitler úgy gondolta, megérett a helyzet az ilyesmire, és találkozót beszélt meg a München környéki Dachauba.  Hermann Göring elkísérte a megbeszélt helyre.  Először azt gondolták, banditák búvóhelyére tévedtek.  Fegyveresek jelszót kértek tőlük, utána pedig egy férfiasan rövid hajú nő elé vezették őket — Schaffer felesége.  Schaffer asszonyt egy férfi csoport vette körül, kik jobbára bűnözőknek tűntek.  Hitler később megemlítette, hogy mindnek igen akasztófavirág kinézete volt.

Elkezdődött az alku és Hitler figyelmeztette Schafferné asszonyt, hogy addig egy fillért sem ad, amíg a fegyvereket át nem vette.  Végül is egyezségre jutottak.  Ekkor Hitlert és Göringet elvitték a schleissheimi elhagyott repülőtérre, ahol a fegyvereket tárolták.  Ezerszám volt ott puska, 12 könnyű ágyú és más vegyes felszerelés — mint csajka és hátizsák.  Miután mindent elrendeztek, Hitler megjegyezte, hogy a felszerelés „elég lenne egy ezred felállításához.” A vételár kifizetése után a nácik hozzáláttak a fegyverek elszállításához.  Hitler ekkor meglátogatta Lossow tábornokot, a bajor hadsereg főparancsnokát, és elvitte hozzá a teljes szállítmányt.  Megkérte a tábornokot, hogy viselje gondját a fegyvereknek és ígéretet tett, hogy a nácik csakis a kommunizmussal való leszámolás esetében nyúlnak hozzájuk.  „Ünnepélyesen megállapodtunk— mondta Hitler—, hogy míg a pillanat el nem érkezik, az anyag a Reichswehr őrizetében marad.”

Valóban bőséges tőkével kellett rendelkeznie, hogy ilyen üzletet tudjon megejteni, különösen, hogy a fegyvereket mindig is másodlagos fontosságúnak tartotta a politikai küzdelemben.  Szemmel láthatóan többé már nem a hadsereg alkalmazottja volt, hanem mint egyenrangú tárgyalt Lossow tábornokkal.  A bajor katonai főparancsnokság talán együttműködött Hitlerrel egy Weimari Köztársaság megdöntésére irányuló összeesküvésben, avagy szövetségük csupán időszakos volt — a célszerűségből indíttatván —, minthogy különböző célokért dolgoztak.  Mindenképpen gazdag és befolyásos emberek állhattak Hitler mögött ha ennyi fegyvert tudott venni és meg tudott állapodni a bajor főparancsnokkal.

A Völkischer Beobachter megszerzése után Hitler felerősítette a toborzást.  A helyzet kedvezett hadjáratához.  Országszerte erőszakkal kísért munkabeszüntetések és kommunista felkelések voltak és mindenfelé általános volt a zűrzavar.  Az állástalanság továbbra is magas, a fizetés pedig alacsony volt.  Sok leszerelt katona még mindig nem talált munkát és nem tudott a rendezett polgári társadalomba illeszkedni.

A német közgazdaság a Versailles-i szerződés által előírt jóvátétel súlya alatt nyögött.  Az elszegényedett ország képtelen volt a sarcot fizetni, mivel a megállapodás a legtöbb kiviteli piacról is kizárta Németországot.  A nemzetközi gondokhoz hozzájött még a pénzromlás is, ami javában folyt.  A német márka 1921 nyarára 25 centről 1 centre esett.  Az egy élet munkájával megtakarított pénz rohamosan értéktelenedett.  A havi fizetés már az alapvető szükségletekre sem volt elég.  Rengeteg kis üzlet ment tönkre és a középosztály teljesen elkeseredett.

Ahogy nőni kezdett Hitler követőinek száma, aggódni kezdtek a marxista pártok.  Felszólították a munkásokat, hogy ne menjenek el a náci gyűlésekre, de a Versailles-i szerződés, a pénzromlás és Németország szövetségesek előtti megszégyenülésének Hitler általi nagyhangú elítélése túl csábító volt ahhoz, hogy ne hallgassák meg.  A munkások, kézművesek, boltosok és munkanélküliek a fenyegetések és figyelmeztetések ellenére is elmentek Hitler szónoklataira.  Erőszak tört ki a náci gyűléseken.  Hitler megszervezte a náci védelmi különítményt, hogy elhallgattassák a zavarkeltőket és elverjék a bomlasztókat.  Nem kellett sokáig várni és a nácik és a kommunisták az utcán verekedtek.  Fontos jobboldali vezetők gondosan figyelték a küzdelem alakulását.  Hitler pártja tűnt az egyedüli nemzethitű mozgalomnak ami képes volt megnyerni az alsóbb osztályokat.  Ha a kommunistákkal szemben meg tudná vetni a lábát, bizonyítaná, hogy jelentősebb anyagi támogatásra érdemes párt.

A náci védelmi különítmény 1921 nyaráig — amikor „Testedző és Sportosztály” név alatt átszervezték — önkéntes verekedők gyengén fegyelmezett csoportja volt.  1921. október 5-én hivatalosan Sturmalbeitungra (rohamosztag) keresztelték őket.  Innen ered az SA megnevezés.  Az SA-s egyenruha — a barna ing — a véletlen műve volt.  Úgy történt, hogy a párt olcsón hozzájutott felesleges khaki katonai ingekhez, amit afrikai használatra szántak.  Külsőre az SA felépítése a szabadcsapatok hagyományára alapult.  A szabadcsapatok leszerelt katonákból kerültek ki, kik a háborút követő években összeálltak a kommunista forradalmak leverésére.  A szabadcsapatoknak a forradalmárok egyöntetű gyűlöletén túl nem volt különösebben meghatározott politikai célja, míg az SA Hitler zsidóellenes világnézetét követte.

Magától értetődően, rengeteg pénzbe került egy olyan fél-katonai szervezet felszerelése és felfegyverzése mint az SA.  Minthogy sok tag állástalan volt, gyakran élelmet és szálláshelyet is biztosítani kellet nekik.  Egyenruhát, zászlót és mindenek előtt fegyvert kellett venni.  Bérletidíjat kellett fizetni a gyűléstermekért és a központért.  Ha az SA egységek mint csoport utaztak, szállítást kellett fizetni.  A párt nem tudott volna ilyen kiadásokat fedezni, mivel minden fillér az eszmeterjesztési költségekre kellett.  Akkor hát ki pénzelte az SA-t ?  Szerencsére Kurt Lüdecke, aki az első elit rohamosztagos egységet felállította, részletes beszámolót írt saját tevékenységéről.

Lüdecke 1922. augusztus 12-én csatlakozott a nemzetiszocialistákhoz — azt követőleg, hogy barátja, Ernst Reventlow gróf a megelőző napon elvitte Hitler egyik beszédére.  Röviddel belépése után felfigyelt az SA katonai fegyelmének hiányára.  Amint írja, abban az időben a rohamosztagok „alig voltak többek mint bandák.”  Még mindig inkább közönséges párttagoknak tartották magukat mintsem rohamosztagosnak.  Lüdecke úgy érezte, szükség van rá, hogy büszkék legyenek szerepükre mint a párt védelmi különítménye.  Azt gondolta, ha felállíthatna egy fegyelmezett, elit rohamosztagos egységet, annak példája ösztönzésként hatna az SA többi egységére.  „Hitler hallgatott elképzelésemre,— mondja Lüdecke — és azt mondta, nyugodtan alakítsak egy osztagot, ha ez az, amit szeretnék.”

Lüdecke hozzálátott a toborzáshoz.  Csak a legkeményebbeket és legjobb erőben lévőket fogadta el, akik vagy szolgáltak a háború alatt, vagy pedig részesültek katonai kiképzésben.  Két egykori katonatisztet nevezett ki szakaszvezetőknek.  Sok fiatal tanuló csatlakozott az egységhez.  Négy dobossal és négy fuvolással zenekart szerveztek.  Rendszeresen tartottak kiképzést és minden szerdán este a teljes egység összegyűlt egy Lüdecke által bérelt helységben, a Schoenfeldstrasse egyik kávéházában, ahol Lüdecke a náci párt politikai céljairól oktatta embereit.  Minden új tag felesküdött a horogkeresztes zászlóra és hűséget fogadott Hitlernek.

Hogy legyen egy rendes központ, Lüdecke bérelt egy tágas lakást, aminek számos hálószobája és egy óriási műterme volt.  Ez azonnal a legénység találkozóhelyévé és egyfajta fegyverraktárrá vált.  Lüdecke inasa főzött az emberekre és, mint alkalmazója feljegyezte, „ijesztő mennyiségű különleges élelmiszert használt fel.”  Lüdecke egyenruhát és más felszerelést is vásárolt legényeinek.  Hamarosan egy egész szobát zubbonyoknak, csizmáknak, rohamsisakoknak, stb. szenteltek.  Minden tag teljes katonai felszerelést kapott.

Kisebb részletektől eltekintve, Lüdecke embereinek megjelenése azonos volt a hadsereg katonáiéval.  Egyenruhájuk katonai zubbonyból, katonai bricsesznadrágból, osztrák sísapkából, lábszárvédőből és katonai csizmából állt.  Minden tag bőr derékszíjat — oldalfegyver nélkül — és, természetesen, horogkeresztes karszalagot viselt.

Lüdecke osztagának felszerelését javarészben az ő lakásában tárolták.  Bár a háborúból visszamaradt anyag volt, mind kitűnő állapotban volt.  Minthogy szigorúan büntették a fegyverviselést, vagy annak rejtegetését — általában több év börtön —, nem volt könnyű fegyvert szerezni és elrejteni.  Az igaz, hogy rengeteg régi katonai puskát lehetett olcsón venni, de kevesebb mint egy tizedük volt használható állapotban.  „Két zsidó kereskedővel állandóan szükségleteinket kerestetvén, megoldottam a gondot”— írta Lüdecke.

Miért szállítana két zsidó fegyverkereskedő a náciknak felszerelést ?  Egyrészt, mert talán nem tudták, hogy Lüdecke náci volt;  másrészt, még ha tudták is, hajlandók voltak üzletelni vele mert akkor még nem vették komolyan Hitler zsidóellenes szidalmait.

1922 végére körül-belül száz ember jelentkezett Lüdecke egységébe és több mint negyven katona titokban hűséget.  Minden tagnak teljes harci felszerelése volt és emellett még Lüdeckének sikerült 15 Maxim géppuskát, több száz kézigránátot, 175 jó puskát és nagy mennyiségű lőszert szereznie és Münchenen kívül elrejtenie.  Helyénvalóan nevezte valódi arzenálnak.

Minden szombaton és vasárnap reggel összeállt az egység és München peremén az erdőbe vezető országút mellett gyakorlatozott.  A magas, örökzöld erdő visszhangzott a parancsszavaktól és a dobpergéstől.  „Amikor a rossz idő megakadályozta a kinti kiképzést, bizonyos Reichswehr tisztekhez fűződő kapcsolatom révén sikerült engedélyt szereznem, hogy a Második Bajor Ezred kiképzőtermét használjuk”— meséli Lüdecke.

Az egyik január eleji estén Hitler szemle látogatást tett Lüdecke főparancsnokságán.  Megtekintette a kényelmesen berendezett, horogkeresztes zászlókkal díszített hatalmas, tetőablakos műtermet.  Gyönyörű, mondta Hitler amint körbe sétált.  „Pontosan olyan amilyet én is szeretnék.  Tetszik nekem ez a hely.”  Hitler és Lüdecke beszélgetésbe elegyedett az SA szervezésének különböző gondjairól.  Később a pártra terelődött a szó, ami, Lüdecke elmondása szerint, még mindig súlyos gondokkal küszködött.  Lüdecke megjegyzését komolyan kell vennünk a párt anyagi helyzetéről, merthogy „az osztag kiadásain felül is adott pénzt Hitlernek.”  Klintzsch hadnagy, az SA parancsnoka, és egyes egységparancsnokok is „gyakran eljöttek hozzám segítségért és mindig adtam nekik valamit.  Sokszor külföldi pénzt adtam nekik, közte némi francia frankot is.”

Kurt Lüdecke nem volt nagy üzletember, gyáros vagy földbírtokos.  Az igaz, hogy előkelő származású volt, több nyelvet beszélt, sokat utazott és bejáratos volt a legjobb körökbe, de viszonylag kevés saját pénze volt.  Csupán egy szolgálója lévén — ki az SA központjaként használt lakás egyik szobájában lakott —, messze állt a fényűző élettől.  A luxus, amit megengedett magának, abból állt, hogy Londonban készült mértékutáni öltönyöket hordott és gyakran München egyik legjobb éttermében, a Waltrerspielben vacsorázott.  Saját bevallása szerint, Tallinban, használt gumiabroncsok orosz kormánynak való eladásából szerezte az SA egységek támogatására fordított pénzt.  Azonban legalább tízszer annyit költött a pártra mint önmagára, és némileg kérdéses, hogy ilyen könnyen megvált volna nehezen keresett pénzétől.

Amellett, hogy egy rohamosztagos egység vezetője volt, Kurt Lüdecke egy másik feladatot is ellátott a náci pártban, de erről inkább hallgatott.  A párt egyik pénzfelhajtója volt.  Hitler eredetileg felkérte, hogy nevében tárgyaljon a többi német nemzetihitű csoport vezetőjével és próbálja meg megnyerni támogatásukat.  „Ez pontosan olyan bizalmi munka volt amilyet mindig is akartam”— írta később.  Nem volt könnyű Hitler magas körökbeli képviselőjének lenni.  Lüdecke visszaemlékezett rá, hogy „sok fejfájással és kevés sikerrel jártak” vagyonos és művelt személyek támogatásának megnyerésére tett erőfeszítései.  Könnyebb volt száz átlagembert megnyerni mint egyetlen úriembert.  „Minél iskolázottabb volt valaki, annál nagyobb volt elméleti ellenállása a »műveletlen radikális által támogatott nevetséges és lehetetlen« programmal szemben.”  Bár képtelen volt egyetlen befolyásos személyt is rávenni, hogy belépjen a pártba, annyi sikerült neki, hogy a megfelelő emberek fogadják.  Hosszú beszélgetéseket folytatott olyan személyiségekkel mint Fugger gróf és a híres háborús pilóta, Udet, azonban egyikük sem volt hajlandó csatlakozni a mozgalomhoz vagy nyíltan támogatni a nácikat.  Bár sokan egyfajta tárgyilagos jóindulattal tekintettek Hitlerre, úgy gondolták még nem érkezett el az idő, hogy egyetlen nacionalista vezető köré csoportosuljanak.  S emellett még féltek is a náci irányvonal szocialista oldalától.

Joachim hercegnővel, a császár legfiatalabb fiának özvegyével való ismeretségén keresztül Lüdecke kapcsolatba került Anhalt herceggel, a hercegnő öccsével.  Minthogy még csak 20 éves, befolyásolható és Németország egyik leggazdagabb hercege volt, Lüdecke mindent megtett, hogy Hitler érdemeiről meggyőzze.  A herceg titokban elkísérte Lüdeckét Hitler két sörcsarnoki tömeggyűlésére, de a fiatal nemes úgy döntött, a durva tömeggel való, ilyen bizalmas kapcsolat méltóságán aluli.

Egy kérdés viszont megválaszolásra vár :  vajon Anhalt herceg, Fugger gróf vagy a Lüdecke által megközelített többi vagyonos ember jónak látta-e, hogy titokban támogassa a náci pártot, még ha belépni nem is voltak hajlandók ?  Lüdecke csak annyit ír, hogy „több heti hiábavaló beszélgetés után világossá vált, hogy néhány ritka kivételen kívül semmire sem lehet számítani a befolyásos személyek részéről.”  Sajnos Lüdecke nem említi, hogy kik voltak ezek a ritka kivételek és hogy mennyi pénzt adtak.

A szabadcsapatok és a katonai hírszerzés pénzelésére felállított titkos hadialap volt az SA legfőbb felszerelési és pénzforrása.  A történészek ezidáig azonban tévesen feltételezték, hogy a bajor hadsereg főparancsnokságának utasítására történt mindez.  Valójában a támogatás jobbára egyetlen tiszt, Ernst Röhm százados révén jutott Hitlerhez, felettesei tudta és beleegyezése nélkül.

Rőhm pénzátutalási módszere igen kedveltté vált az utóbbi évtizedekben.  Azt csinálta, hogy felállított egy anya- és egy leányvállalatot.  Feldzeugmeisterei volt a még létében is titkolt anyavállalat, amit Rőhm igazgatott.  A nyíltan működő Faber Gépjárműbérleti Szolgálat volt a másik cég, és azt Rőhm alattvalója, Wilhelm Faber őrnagy vezette.  Rőhm felettesei jóváhagyták a két cég felállítását, mert eszményi fedőszervnek tűntek a Versailles-i Szerződés által tiltott többlet fegyverzet és jármű elleplezésére.  A vállalatok azt is ellátták, hogy felszerelést bocsájtsanak titkos tartalék hadsereg, a szabadcsapatok rendelkezésére.  Mint a számos szabadcsapat ezred egyike, a náci SA jogosult volt rá, hogy alkalmakként használja e felszerelést és bizonyos támogatást kapjon Rőhm vállalataitól.  De ahogy 1922 telt, Rőhm egyre több és több pénzt, felszerelést, fegyvert, sőt még személy- és tehergépkocsit is juttatott a nácikhoz a Faber Gépjárműbérleti Szolgálaton keresztül.

Kezdetben a hadsereg vezető tisztjei nem figyeltek fel a Hitlerhez irányuló támogatás megemelkedésére, mert a Rőhm cégek annyira titkosan működtek, hogy még a főparancsnokság sem kapott jelentést tevékenységükről.  Lossow tábornok hadsereg-főparancsnok és a bajor kormány egész 1923-ig nem szerzett tudomást Rőhm tevékenységének kiterjedéséről.  De még ekkor is bizonyos időbe telt mire le tudták lassítani a támogatást, mert Rőhm vállalatait olyan emberek irányították akik első sorban hozzá voltak hűek és a csak utána a hadsereghez.  S emellett, a két cég hivatalosan önálló üzletként működtek és elvileg nem tartoztak a hadsereg fennhatósága alá.

A hadsereg nem járt el Rőhm ellen lopás miatt, mert a szabadcsapatok és a fekete Reischwer összekötőtisztjeként sok barátja volt és lehetetlen lett volna nyilvános felzúdulás és hivatalos vizsgálat nélkül megszabadulni tőle.  Egy vizsgálat viszont feltárta volna, hogy hadsereg megsértette a Versailles-i szerződést, és így szóba se jöhetett.

1922-ben a német márka 400 az 1-hez arányra sűlyedt a dollárral szemben és elkezdődött a fékevesztett infláció.  Minden nap egy újabb áremelkedést jelentett és egyre nőtt a kormány iránti ellenszenv.  Az elégedetlen középosztály kezdte felduzzasztani Hitler mozgalmának sorait.  Ahogy rosszabbodott a német gazdasági helyzet, úgy javult a Nemzetiszocialista Párt pénztára.  Több párttag több tagdíjat és nagyobb hallgatóságot jelentett és a körbejáró kosárba is több pénz gyűlt.  1921 novemberében egy új és nagyobb központba költözött a párt és a következő áprilisra már 13 főállású, fizetett alkalmazottja volt.  Max Amann, az üzleti intéző, irányítása alatt létrehoztak egy központi irattározó rendszert.

Max Amman, a Párt „üzleti intézője” irányítása alatt központi irattározó rendszert fejlesztettek ki.

1922. november 22-e estéjén a Harvardon végzett Ernst (Putzi) Hanfstaengl, kinek amerikai anyja és művelt, gazdag családja egy müncheni művészeti kiadó tulajdonosa volt, Truman Smith százados, helyettes amerikai katonai attasé javaslatára meghallgatta Hitler egyik beszédét.  A kommunizmust ellenző és Németország gyengeségén megdöbbent Hanfstaengl-t megragadta Hitler szónoklata.  Néhány nappal később csatlakozott a Párthoz.  A százkilencven centi magas Hanfstaengl, kinek neve kicsikét jelentett, osztozott Hitler művészet és zene iránti érdeklődésében és gyakori társává lett.

Egyik este, amint a Párt hűséges követőivel folytatott több órás beszélgetés után a Neumaier kávéházból hazafelé sétáltak, Hitler Hanfstaengl-hez fordult és ezeket mondta :  „Nem szabad, hogy csalódott legyen ha ezeken az esti beszélgetéseken viszonylag egyszerű tárgykörökre korlátozom magam.  A politikai meggyőzésnek egyszerűnek kell lennie !  Ez a baj az összes többi (nem kommunista) párttal.  Túl tudományossá váltak.  Az utca egyszerű embere nem tudja követni őket és előbb vagy utóbb a kommunista eszmeterjesztés nagyhangú módszerének áldozatává esik.”

Teljes szívvel egyetértvén, Hanfstaengl elmondta Hitlernek, hogy Hitler azon képessége, hogy hétköznapi nyelven, „valódi csattanóval” szavai mögött tudott beszélni, ébresztette benne a legnagyobb bizalmat a Párt végső sikere iránt.  Hanfstaengl tovább ment és elmondta, bizonyos tekintetben Theodore Roosevelt, amerikai elnökre emlékeztette, akiben volt életerő és bátorság, célratörően cselekedett és szónokolt, bármely csoportban otthon érezte magát, ami megszerettette az átlag polgárral.  „Münchenben azt mondják, hogy amit Ön és pártja képvisel az csupán felfordulás és hőzöngés”—folytatta Hanfstaengl.  „Talán az Ön számára, hogy Rooseveltről is ugyanezeket mondták, de ő nem hallgatott rájuk és vitte magával az országot.”

„Tökéletesen igaza van—válaszolt Hitler—de sajtó nélkül hogyan verhetném a német népbe elképzeléseimet ?  A lapok teljesen figyelmen kívül hagynak.  A hetente egyszer megjelenő, szánalmas, négy oldalas Völkischer Beobachter-rel hogyan követhetném szónoki sikereimet ?  Amíg nem naponta jelenik meg, semmire se jutunk.” Hitler ezután nagy tervéről beszélt, amit a Párt lapjával tenne ha elegendő pénz lenne.

„Bizonyára ez volt az az este amikor elhatároztam, hogy jelentősebb segítséget nyújtok”—írta később Hanfstaengl.  Körül-belül ebben az időben kapott némi pénzt a család háború alatt zárva tartott, New York-i bemutatótermében lévő résztulajdona után.  Csupán 1500 dollár volt az összeg, de az elértéktelenedett német márkára átváltva egész vagyont jelentett.  Volt két eladásra kínált nyomdagép és ha elegendő pénz lenne a vételárra, az azt jelentené, hogy a náci párt lapja naponta jelenhetne meg, teljes terjedelemben.

„Megtudtam — mondta Hanfstaengl —, hogy a szükséges összeg ezer dollárt tenne ki és egy nap elmentem és átadtam Amann-nak azzal, hogy kamatmentes kölcsön.  Õ és Hitler magán kívül volt.”

„Micsoda nagylelkűség” — kiáltott fel Hitler.  „Hanfstaengl ezt soha nem fogjuk elfelejteni Önnek.  Csodálatos!”  Hanfstaengl egész megelégedett volt magával.  A kölcsönt azonban nem pusztán önzetlenségből adta — amint azt önéletrajzában állította — hanem valójában azt remélte, hogy növelheti befolyását az újság felett és konzervatívabb mederbe terelheti.  Talán még azt is remélte, hogy a romló egészségű Dietrich Eckart helyébe léphet, mint a lap szerkesztője, mert amikor Hitler Rosenberget nevezte ki az állásba, Hanfstaengl nagyon keserű volt a Führer „oszd meg és uralkodj taktikája” miatt.

Hanfstaengl indíttatása valószínűleg hosszú idő alatt alakult ki.  Nem vett részt az I. világháborúban és emiatti bűntudatát a lehető legszélsőségesebb nemzeti csoport, a nácik támogatásával enyhítette.  Viselkedése magyarázatául két eléggé gyenge mentséget hozott fel.  A náci faji politika fölötti szemet hunyását azzal próbálta igazolni, hogy nem tudhatta Hitler zsidóellenessége igaz volt-e vagy csak propaganda.  állítólag az anyagi támogatástól és a jobb társaságokba való bemutatástól is azt remélte, hogy így fokozatosan mérsékelheti a náci vezetőt.

Hitler életmódjából aligha tűnt volna ki, hogy a párt egyre nőtt és mind újabb támogatókra talált.  A náci párt egy ragyogó zsoldos kapitányé volt, bőséges pezsgővel, kaviárral és gyönyörű nőkkel.  Konzervatív gyárosok nem fogják csak úgy odavetni keservesen keresett pénzüket az első kalandornak aki erős hangjával éppen arra téved.  Mielőtt komoly összegeket fektetnének a marxizmus elpusztítása kísérletének nagyon kockázatos vállalkozásába, hosszú ideig fontolgatják majd, hogy nem tudnának-e olcsóbban egyezségre jutni a kommunistákkal.  Tehát egyelőre továbbra is ugyanazt az öreg esőkabátot és kék felöltőt hordta.  Munkája befejeztével minden este ugyanabba az elhanyagolt szobába tért haza.  Politikai személykénti növekvő fontosságának egyedüli jele az volt, hogy most már mindenhova testőr kísérte — egy kemény, sörcsarnoki verekedő, nevezett Ulrich Graf.

Putzi Hanfstaengl kényelmes és finom, felső-osztálybeli otthona volt Münchenben az első ezekből a körökből mely megnyitotta ajtaját Hitler előtt.  Úgy tűnt jól érzi magát Hanfstaengl gyönyörű felesége és gyermekei körében.  Putzi csodálatosan játszotta Wagner műveit és a zenét kedvelő Hitler Wagnert tartotta kedvenc zeneszerzőjének.  Egy idő után Hanfstaengl Hitler egyfajta társasági titkárává tette magát, buzgón bemutatgatván München előkelő hölgyeinek.  Hitlert még mindig a visszafogottság levegője vette körül vagyoni és társadalmi helyzetben lévők környezetében, de társasági ügyekben való naivsága arra csábította a hölgyeket, hogy mindinkább meghívják.  Gyakorta csendben ült míg politikára nem került a szó, viszont ekkor átvette a beszélgetés irányítását.  Tévedés azonban azt hinni, hogy annyira faragatlan lett volna, hogy letorkoljon más vendégeket vagy legszélsőségesebb nézeteivel megbotránkoztassa őket.  Számos esetben, bár a jelenlevők nem értettek egyet zsidóellenes nézeteivel, úgy találták „szórakoztatja” őket a zsidók „egész okos” bírálata.  Mindig ügyelt rá, hogy előbb távozzon a fogadásról mint annak befejezte, és így a többi vendégnek legyen alkalma róla beszélni és ezáltal is mélyüljön benyomásuk.

Hanfstaengl bemutatta Hitlert William Hale-nek, aki Princetonban barátságban volt Wilson elnökkel és évekig mint a Hearst lapok európai főtudósítója működött.  Hale többé-kevésbé visszavonult Münchenben, de azért élénken figyelte a világ eseményeit.  A Hotel Bayricher Hof luxus lakosztályában fogadta Hitlert.  Putzin keresztül Hitler megismerkedett a figyelemreméltó tehetségű német-amerikai művésszel, Wilhelm Funkkal is, akinek mesteri reneszánsz bútorral berendezett, pazarul felszerelt műterme volt.  Funknak volt bizonyos társasági köre, amibe beletartozott Henckel-Donnersmarck herceg és számos vagyonos nacionalista üzletember.  Több alkalommal meghívták Hitlert, de elmaradt amikor politikai szövetségre vonatkozó, leplezett célzásokat tettek.  „Ismerem az ilyen embereket”—mondta Hanfstaengl-nek.  „Saját összejöveteleik üresek és azt akarják, hogy én töltsem meg nekik a termet, azután pedig megosszuk a bevételt.  Nekünk, nemzetiszocialistáknak, megvan saját programunk és úgy tetszik csatlakozhatnak hozzánk, de én nem társulok alárendelt szövetségesként.”

Nagyon jó okok voltak Hitler önállóságára.  Az emberek egyre növekvő számban fordultak el a hagyományos pártoktól, melyek láthatóan képtelenek voltak a növekvő válság megoldására.  A francia hadsereg 1923 januárban megszállta a Ruhr-vidéket azzal az ürüggyel, hogy a németek a jóvátételi szállításban lemaradtak 100.000 telefonoszloppal.  A Versailles-i szerződés által engedélyezett kis hadsereggel Németország képtelen volt megvédeni magát, így a kormány tétlen ellenállást rendelt el.  Ez magában foglalta a Ruhr-vidék gyárainak bezárását is.  Az esseni Krupp gyárban lezajlott vita során a franciák géppisztolyból tüzet nyitottak és 13 embert megöltek.

A Ruhr-vidék megszállásával együtt jött a márka teljes összeomlása is.  A kormánynak anyagi támogatást kellett nyújtania a száz-ezreknek akiket munkanélkülivé tett a tétlen ellenállás.  Hogy óriási kötelességének eleget tehessen, egyre több pénzt kellett nyomatni.  Gyakran helytelenül kijelentik, hogy ez volt a pénzromlás kezdete.  Valójában a háború alatt kezdődött a pénzromlás.  Angliában adóemeléssel fedezték a hadi kiadásokat, Németországban viszont egyre több és több papírpénzt bocsájtottak ki a halmozódó költségekre.  A háború után e gyakorlat csak felgyorsult.  Az árak előbb megkétszereződtek majd megháromszorozódtak.  A kormány azt hírdette, a pénzromlás olyan gazdasági folyamat mely fölött nincs hatalma.  A valóságban azonban az infláció volt az a módszer amit a német gazdasági elit a kötelezettsége alóli kibúvásra és annak a középosztályra való hárítására alkalmazott.

Amikor a forgalomba került pénzmennyiség miatt megkétszereződtek az árak, felére csökkent a nyugdíjak és a kötvények valós értéke, de ekkor még csak kevesen értették meg ezt.  A Ruhr-vidék tétlen ellenállásának pénzelése szolgáltatta a kormánynak azt az ürügyet, amihez a zabolátlan infláció elindításához szüksége volt.  A márka átváltási aránya 10.000:1-re, majd 50.000:1-re esett a dollár viszonylatában.  Az árak kezdtek naponta emelkedni, később pedig napjában kétszer.

A derék, középosztálybeli polgárok voltak a legsúlyosabb helyzetben, kik takarékoskodtak a jövőre, de most azt látták, hogy életük munkája egyszeriben semmivé lett.  Egyre nagyobb névértékű bankjegyeket nyomtattak.  A gyárak kezdtek hetente kétszer fizetni mert oly sokat csökkent a pénz értéke hétfőtől szombatig.  Fizetésnapokon a munkások feleségei a kapuknál vártak.  Az emberek amint megkapták fizetésüket kirohantak és feleségüknek adták, kik elsiettek a legközelebbi boltba, hogy megvegyék szükségleteiket mielőtt a pénz értéke tovább csökkenne.  De az ipari munkások — legtöbbjük szakszervezeti tag — bérét legalább valamelyest hozzáigazították a márka értékcsökkenéséhez.  A középosztály nehezebb helyzetben volt.  Sok hivatali alkalmazott képtelen volt fenntartani magát értékét vesztett fizetéséből.  kénytelenek voltak bérkocsi vezetőkként vagy felszolgálókként másodállást vállalni, hogy megélhessenek.

Az inflációtól sarokba szorítva, sokan eladásra kínálták ingatlanukat, a márka aznapi értékében megállapított árért.  Viszont mire a jogi formaságokat elintézték és a vételt megkötötték, a márka már tovább romlott, olyannyira, hogy a vevő 1000 dollárnak megfelelő összegért 20.000 dolláros házat szerezhetett.  A bankárok és a nagy vállalatok — korlátlan hitellel — kihasználták a helyzetet és hatalmas birtokokra tettek szert igen kis költséggel.  50 millió márkáért egy kis üzemet lehetett venni hat hónapi fizetésre, de amikor az idő lejárt és fizetni kellett, az 50 millió már alig volt elég egy gépkocsira.  A nagytőkéseknek roppant hasznot hozónak bizonyult a pénzromlás :  jelzálogokat fizettek ki, kötvényeket váltottak meg és tartozásokat elégítettek ki a megelőző, régi értéke töredékét érő inflációs márkával.

„Higgyék el, hogy bajaink csak növekedni fognak” — figyelmeztette Hitler a népet.  „A gazember boldogulni fog.  De a tisztességes üzletember, aki nem spekulál, az tönkremegy — először a kisember a legalján, de a végén a nagyok is odafenn.  A csibész és a csaló persze megmarad alul is, felül is.  S az ok :  mert az állam maga vált a legnagyobb csalóvá és zsivánnyá.  Rablóállammá ! ”

„Becsaptatok bennünket ti csaló szélhámosok”— kiáltott Hitler a kormányra.  „Fütyülünk a papírpénzetekre.  Adjatok valami értékeset :  aranyat !”  S ezután közölte hallgatóságával, hogy bár milliók vannak zsebükben, hamarosan éhezni fognak mert a földműves nem fogja eladni terményét.  „Amikor vacak papír millióidat ajánlod neki, amivel csak budija deszkáját tudja teleragasztani, csodálkozhatsz-e ha azt mondja, tartsd meg a millióidat, én is megtartom a kukoricámat meg a vajamat ? ”

Hitler azon kevés politikusok egyike volt akik helyesen mérték fel a pénzromlást, mint középosztály elleni szándékos támadást, vagyonából való kiforgatására.  Az elfogadott pártok képviselői minduntalan azt hajtogatták az embereknek, hogy senkinek sincs hatalma az infláció fölött, de bízzanak a márkában és akkor nem zuhan tovább.  Amikor kezdtek beválni Hitler inflációról tett jóslatai, beszédei mind nagyobb hallgatóságra találtak.  Mivel leleplezte a csalást, az emberek úgy vélték, hogy őszinte és becsületes.  Minthogy a takarékbetét neki soha nem jelentett semmit, bizonyára csak kihasználta a pénzromlást, hogy népszerűséget nyerjen.  Mindazonáltal, ahogy csökkent a márka értéke, úgy emelkedett a Nemzetiszocialista Párt tagsága.

Majdhogynem semmit sem tudunk arról az emberről aki a náci párt legfontosabb pénzszerzője volt :  Max Erwin Scheubner-Richterről.  A bizonytalanság köde fedi előéletét és I. világháború alatti tevékenységét.  Élete folyamán Scheubner-Richter mindig titokzatos ember volt.  Kínosan ügyelt rá, hogy soha ne tűnjön fel az élvonalban és mindig homály burkolta tevékenységét.  De ennek ellenére semmi kétség fontossága iránt.  Egy hivatalos okmány megállapítása szerint „óriási összegeket” sikerült szereznie a náci pártnak.  1923-ra számottevő volt Hitler feletti befolyása és a párt támaszkodott rá felső tízezerbeli kapcsolatai miatt.  1923. november 9-én a puccsban Hitlerrel karöltve menetelt a náci vezetők első sorában.  Amikor lövés érte, zuhanása kificamította vállát.  Halálától végsőkig felzaklatva, Hitler kifakadt :  „A többiek mind helyettesíthetők, de ő nem.”

1884-ben Maximillian Erwinnek keresztelt gyerek született a Richter nevű, felső-középosztálybeli balti-német családban.  Mint tanuló, Rigában tagja volt az arisztokratikus Rubonia szövetségnek.  Az 1905-ös forradalom alatt a cári kormány mellett harcolt mint lovassági tiszt egy kozák ezredben és segített megszervezni a német betelepültek védelmiegységeit a felkelőkkel szemben.  Később feleségül vette Mathilde von Scheubnert, annak a gyárosnak a lányát, akinek üzemét ezrede védelmezte.  Mivelhogy von Scheubnernek nem volt fia, Max Erwin felvette felesége nemesi nevét, amint az akkoriban szokás volt.

Scheubner-Richter 1910-ben Münchenbe ment mérnöki egyetemre.  Ottléte alatt csatlakozott egy bajor arisztokrata ezredhez, a Chevaux légershez és felvette a német állampolgárságot.  Ebben az időben erős nemzeti érzelme volt egyedüli valós politikai felfogása.  Az I. világháború alatt hősiesen harcolt a nyugati fronton és Közel-Keleten.  Nyelvi képessége és politikai manipuláció finomabb oldalai iránti érdeklődése fényében a háború vége felé kinevezték német konzullá a törökországi Erzerumba.  Mint diplomata részt vett számos veszélyes küldetésben a kurdokhoz és kaukázusi elnyomott nemzeti kisebbségekhez.  Később hatalmas előnyére volt az olajban gazdag terület politikai szövevényeiben való jártassága és tapasztalata.

Mint orosz-szakértőt, Scheubner-Richtert 1917 végén a balti országok német katonai főparancsnokságára rendelték, hogy Rigában vegye át a Sajtó és Tömegfelvilágosítási Iroda vezetését.  Az orosz forradalom után alig változott a német egységek helyzete a keleti fronton, tehát 1918-ban kevés hajlandóság mutatkozott a meghódított területek feladására.  Mint a kommunizmus szilárd ellenzője, számos hazafias kiadványon keresztül — mint Das Neues Deutschland is — Scheubner-Richter megpróbált nemzethitet sulykolni a német katonákba és felvértezni őket a bolsevik behatással szemben.  Azonban csak mérsékelt sikert ért el és a Vörös Hadsereg és az önállóvá vált lettek nyomása alatt a németek kénytelenek voltak visszavonulni.

Személyes előélete és háborús tapasztalatai által meggyőződve nemcsak arról, hogy a kommunizmus óriási veszélyt jelent Európára, de arról is, hogy a kommunista-ellenesség hasznot hozó lehet, Scheubner-Richter visszatért Németországba.  1919-ben Königsbergben August Winning, a még német védelem alatt álló keleti területek birodalmi komisszárjának politikai tanácsadója lett.  Mint a bolsevikok és a lengyelek veszélyéről figyelmeztetéseket terjesztő Keleti Németek Belügyi Irodája nevű ügynökség igazgatója, továbbra is mélyen belekapcsolódott a kommunista-ellenes politikába.  Ugyanakkor, mint a danzigi jobboldali parlamenti csoport gazdasági intézője, pénzügyileg fontos állást töltött be.  Ebben a minőségében sok kelet-porosz földbirtokossal és üzletemberrel került kapcsolatba.  Mint sok más kelet-poroszországi jobboldali politikai vezető, Scheubner-Richter is részt vett az 1920-as Kapp-összeesküvésben.  Amikor a Kapp-puccs lezajlott, Berlinbe ment, hogy Kapp „sajtófőnöke” legyen.  Néhány nappal berlini megérkezése után a puccs összeomlott és nem sokkal később Münchenbe menekült.

Kelet-poroszországi tartózkodása alatt Scheubner-Richter terveket készített és felvázolta Németország és a fehér-orosz kormány (mely akkor Oroszország felét ellenőrizte) közötti lehetséges gazdasági együttműködés alapjait.  Régi barátja, Alfred Rosenberg, a Thule Társaság tagja, most Hitler szárnysegéde, kapcsolatba lépett vele és beszélt neki néhány nagy bajor céggel folytatott tárgyalásairól, melyek felszeretnék venni a kapcsolatot Wrangel tábornokkal, ki Dél-Oroszországban kommunista-ellenes kormányt tartott fel.  A német üzletemberek kizárólagos kereskedelmi jogokat szerettek volna a Wrangel uralma alatti területekkel, amiért cserébe gazdasági segítséget nyújtanának.  Minthogy tökéletesen beszélte az orosz nyelvet és sok kapcsolata volt, Scheubner-Richter megfelelő embernek látszott, hogy Wrangel tábornokkal tárgyaljon és a fehér seregek összekötőjeként működjön.  Hamarosan sikerült felkeltenie egy német ipari csoport érdeklődését háborúból visszamaradt német fegyverek és ipari termékek ukrán búzára való cseréjének lehetősége iránt.  Két német üzletemberrel és néhány fehér-orosz tiszttel a Krímbe utazott és tárgyalt Wrangel tábornokkal.  Scheubner-Richter és néhány üzlettársa megalapították az Európa-Ázsia Társaságot ami gyakorlatilag monopóliumot kapott a Németország és a fehér-orosz területek közötti kereskedelemben.  De nem sokra rá a fehér katonai erő összeomlott és minden elveszett.  Végül azonban Scheubner-Richter mégis nyert valamit az ügyből, mert sok új kapcsolatra és barátra talált fontos dél-német gyárosok és vezető fehér-oroszok körében.

A sikertelenség nem csökkentette Scheubner-Richter lelkesedését a jobboldali oroszok és németek közötti, moszkvai bolsevikok és német szociáldemokraták elleni együttműködés folytatása iránt.  Alfred Rosenbergen keresztül hamarosan tudomást szerzett a gyorsan növekvő nemzetiszocialista pártról és 1920 októberében megismerkedett Hitlerrel.  November 22-én részt vett egy pártgyűlésen és hallotta Hitlert szónokolni.  Az alsóosztálybeli volt tizedesből sugárzó hipnotikus erő akkora benyomást tett rá, hogy „Németország új prófétája”-ként jellemezte.  Hitler maró kommunista- és zsidóellenessége arra a meggyőződésre juttatta Scheubner-Richtert, hogy megtalálta a pártot ami egy napon majd elpusztítja a marxizmust.  Feleségével együtt, még az év vége előtt belépett a náci pártba.

Jó benyomást tett Hitlerre a „földesúr” ki a társadalom minden rétegében otthonosan mozgott.  Igaz, hogy nem volt ideológus, mint Rosenberg, vagy megkeményedett katona, mint Röhm, de elsőrangú diplomata személyisége volt.  Arisztokrata viselkedésével és megjelenésével együtt is bizonyos varázs és érezhető melegség volt jellemében, ami megkönnyítette, hogy barátokat szerezzen és hatásosan használja befolyását.  Nem volt túl jó szónok, de Hitlernek nem is volt szüksége segítségre ezen a téren.  Amire szüksége volt, és amit Scheubner-Richter felkínált, az egy tekintélyes, felső-osztálybeli kapcsolatszervező, aki hitt a párt elképzeléseiben és akinek befolyásos kapcsolatai voltak a hagyományos jobboldali pártokban.

Még nagyobb fontosságú volt Scheubner-Richter azon képessége amivel adományokat tudott szerezni a mozgalomnak.  Zseni volt a támogatás kieszközlésében, még ezekben a válságos időkben is, amikor nem volt könnyű pénzhez jutni.  Bajor arisztokratákhoz, nagy üzletemberekhez és a nehézipar vezetőihez — mint Thyssen és Paul Reusch — fordult.  A náci párt többi tagjával ellentétben, vagyonos ember volt, és mivel nem magának kérte a pénzt hanem egy általa helyesnek tartott politikai ügynek, így tökéletes könnyedséggel és meglehetős sikerrel tehette ezt.  Azt is beszélték, hogy még a Wittelsbach-háztól is kapott pénzt, de elszakadási törekvéseiknek fényében ez roppant kétséges.  Scheubner-Richter közeli barátságban állt Ludendorff tábornokkal aki számos alaklommal juttatott hozzá gyárosok adományaiból.

Scheubner-Richter ideje és erőnye jó részét fordította a fehér-orosz emigránsokra.  Nagy összegeket kapott orosz iparosoktól, különösen azoktól az olajkitermelőktől akiknek sikerült vagyonuk egy részét Németországba menekíteni.  Olyan nevek voltak a Scheubner-Richteren keresztül Hitlernek támogatást nyújtók között mint Gusakov, Koeppen báró, Lenison, Nobel Leuchtenberg herceg.  Scheubner-Richter tevékenysége nyomán egyre szorosabb együttműködés alakult ki a nácik és jobboldali orosz emigránsok között.  Mindkét csoport nemcsak kommunista- és zsidóellenes ideológiai társat látott a másikban, hanem pénzforrást is.  A fehérek még mindig remélték, hogy esetleges német segítséggel visszafoglalhatják Oroszországot.  Láthatóan azért támogatták a náci pártot, a gyorsan növekvő kommunista-ellenes tömegmozgalmat, mert Scheubner-Richter meggyőzte őket, hogy Hitler és követői hamarosan nagy befolyással lesznek a német kormányra és gondjuk lesz rá, hogy megkapják a szükséges pénzt és felszerelést amivel keletre menetelhetnek.

1920-1921-ben a fehér emigránsoknak jó okuk volt, hogy ne fogadják el vereségüket és száműzetésüket.  Oroszországban milliók éheztek, az ipar állt és a földeken fejetlenség uralkodott.  Elképzelhető volt, hogy a szovjet kormányt belülről megdöntik vagy saját tehetetlenségének következményeként összeomlik.

1921 májusának utolsó hetében nagy számú fehér-orosz gyűlt össze Bad Reichenhall városába, a Salzburgtól 12 mérföldre dél-nyugatra lévő mesés hegyi üdülőbe egy monarchista találkozóra.  Ez volt a legjelentősebb kísérlet az orosz jobboldal egy tető alá gyűjtésére.  Bár a háttérben maradt, Scheubner-Richter volt az esemény fő szervezője.

A résztvevők és előkelően felöltözött feleségeik a Post Hotel fő vacsoratermében gyűltek össze egy virágfüzérrel díszített emelvény előtt, amit egyik oldalon a vörös-fehér-kék cári zászló, a másik oldalon a fehér-sárga-fekete monarchista zászló szegélyezett.  Miklós cár nagy méretű képe nézett a jelenlevőkre amint Scheubner-Richter az eljötteket üdvözölte.  Egy rövid beszéd után számos orosz képviselő melegen méltatta müncheni Németország és (fehér) Oroszország közötti gazdasági együttműködés érdekében végzett munkáját.  Scheubner-Richter ezután visszavonult színről, hagyván, hogy a közös alap reményében a küldöttek elsimítsák nézeteltéréseiket.  A következő néhány napban zárva és őrizet alatt tartották a vacsoratermet, ami a szálloda nem orosz vendégeinek értetlenségére volt.

Noha az oroszoknak bőségesen volt pénzük, nem ők fizettek a Reichenhall tanácskozásért.  Scheubner-Richter rábeszélte dél-német gyárosok egy csoportját valamint müncheni, regensburgi és augsburgi üzletembereket, hogy vállalják a költségeket.  A német támogatók között volt néhány jól ismert politikus is, mint Cramer-Klett, akiről tudott volt, hogy a Vatikán érdekeit képviseli, és Hofrat Aman a Bajor Néppárttól.  Igen érdekes, hogy Ludendorff tábornok és egy bizonyos Bauer ezredes is támogatta az összejövetelt.  Bauer a háború alatt Ludendorff törzstisztje volt és most egy fél-magán hírszerző szolgálatot vezetett ami néha olyan kormánymegbízatásokat hajtott végre amihez a kormánynak nem lehetett köze.  Bauer pártfogásának titokban kellet volna maradnia, de jólértesült körökben ismertté vált.

E német „rokonszenvezők” nem csupán a monarchiához való elvi hűségükből pénzelték a Reichenhall tanácskozást.  Nyíltan elismert céljuk volt a régi német-orosz szövetség visszaállítása.  Azonban az a hír járta, hogy a német jobb nagylelkű együttműködése valójában becsvágyó kísérlet volt a fehér-oroszok szövetségének megszerzésére, nehogy a franciákhoz forduljanak segítségért.  Akármi is volt az igazi cél, Scheubner-Richter köre támogatóinak befolyását bizonyították a dél-német újságok tanácskozásról szóló általánosan kedvező beszámolói.

A Reichenhall tanácskozás a fehér-orosz politika történetének csúcspontja volt.  A remények ellenére, az orosz jobb nem egyesült, de Scheubner-Richternek sikerült legtöbbjüket meggyőznie a Hitler mozgalmával való társulás szükségességéről.  A tanácskozás után új német-orosz politikai-gazdasági szervezetet alapított és elindította az Aufbau (Újjáépítés) című időszaki lapot.  Ez valójában különböző politikai csoportok, köztük néhány igen tekintélyes bajor politikus, mint Cramer-Klett, jobboldali egységfont szervezete volt.  E szervezeten keresztül Scheubner-Richternek fokozatosan sikerült Hitler olyan embereknek bemutatnia akik soha nem gondoltak volna a náci párt támogatására és, bár nincs rá tárgyi bizonyíték, valószínű, hogy módjában állt pénzt utalni Hitlerhez, mert a csoport minden fontos beosztásában nácibarátok ültek.

Schuebner-Richter nácibarát propaganda terjesztésére is felhasználta fehér-oroszokkal folytatott tevékenységét.  Amint mondta, a zsidók felelősek a bolsevik forradalomért.  A kommunizmust el kell törölni, ahogy az Olaszországban Mussolini is teszi.  Kifejezte reményét, hogy majd Németországban is az olasz fasizmushoz hasonló jut hatalomra.  Azonban a hagyományos német jobboldaliak nem eléggé harciasak erre a feladathoz, így arra ösztönözte őket, hogy új vezetőséget fogadjanak el, ami majd Berlin ellen viszi őket, „hogy Németországot megmentsék a vörös borzalomtól.”  A vagyonos németek és oroszok által pénzelt Aufbau azt jósolta, hogy csakis Adolf Hitler érhet el valamit.  Az ő küzdelme határozza meg majd nemcsak Németország, de Európa sorsát is, s „a szovjet csillag és a horogkereszt e lezajlandó küzdelme a horogkereszt diadalmával fog véget érni.”

Scheubner-Richter erőfeszítése volt a vezető fehér-oroszok és zsidóellenes német barátaik közötti valódi együttműködés kezdete, nem csak a zsidók, kommunisták, liberálisok kölcsönös gyűlöletének alapján, hanem az anyagi támogatás kétségbeesett szükséglete miatt is, minthogy mindkét csoport azt képzelte, hogy a másik pénzzel tud szolgálni.  Vagyonos orosz emigránsok pénzt adtak Hitlernek amiért cserébe ő kommunista- és zsidóellenes nézeteiket terjesztette a német tömegek körében.  De hogyan remélhették a fehér-oroszok, hogy a nácik vagy Scheubner-Richter társai jelentős támogatást nyújtanak nekik ?  Igaz, hogy Scheubner-Richter rábeszélt néhány gazdag gyárost, hogy a Reichenhall tanácskozás költségeit, de ez semmi volt ahhoz az összeghez képest amire Oroszország visszafoglalásához lenne szükségük.  Talán bárgyúak voltak az emigránsok amikor azt gondolták, hogy Scheubner-Richter és társain keresztül a nekik szükséges támogatáshoz és pénzhez juthatnak ?  Egyáltalán nem.

A német külügyminisztérium 1920-óta élénk érdeklődést mutatott a jobboldali emigránsok politikája iránt.  Bár a polgárháború alatt megtagadták Wrangel tábornok támogatását, a Wilhelmstrasse (a külügyminisztérium) tisztségviselőire jó benyomást tett Scheubner-Richter dél-oroszországi útjáról és a szovjetek megdöntésének elképzeléseiről szóló hosszú jelentése.  Megjegyezvén, hogy az orozok barátságosak Németországgal szemben, Behrendt a külügyminisztériumtól azt nyilatkozta, hogy "valamilyen formában támogatni kellene őket, ha nem is nyíltan, de legalább is titokban."

A német külügyminisztérium aszerint ítélte meg a különböző száműzött orosz politikai csoportosulásokat, hogy Németország vagy a szövetségesek felé hajlottak-e.  A franciákkal való együttműködésük miatt a liberálisok és a szocialisták nem jöhettek számba, s így csak az orosz szélsőjobb és a szovjetek között választhattak.  A fehér-oroszok emberiség elleni sértésként ítélték el a Versailles-i szerződést és ebből az okból a német kormány továbbra is érdeklődést mutatott irántuk, de a Rapallo-egyezmény előkészítése alatt a szovjet kormánnyal fenntartható közelebbi kapcsolat kiépítésén dolgozott.

Minthogy távolról sem volt biztos, hogy a kommunisták képesek lesznek hatalmon maradni, a biztonság kedvéért a német kormány a fehéroroszokkal is kapcsolatot kellett tartania.  Scheubner-Richteren és a nácikhoz hasonló jobboldali pártokon keresztül a német kormány titkos kapcsolatot tudott tartani a fehérekkel és, miközben a szovjetekkel tárgyalt, készen állhatott minden eshetőségre.  Hitler számára nagyon előnyös volt Scheubner-Richter külügyminisztériumi kapcsolata, mert a fehéroroszok előtt némiképp eltúlozta a náci párt kormányon belüli befolyását.

Vaszilíj Biszkupszky tábornok volt az egyik legfontosabb jobboldali orosz aki fenntartás nélkül támogatta Hitlert.  A tábornok nemcsak hogy vezető szerepet játszott az emigráns politikában, de mint közvetítő is működött Hitler és különböző anyagi támogatói között, akiknek néhánya nem tartozott a fehéroroszok körébe.  A jóképű, lendületes Biszkupszky ragyogó tiszt és még jobb szerencsejátékos hírében állott.  A forradalom kitörésekor az orosz hadsereg egyik legfiatalabb tábornoka volt és Odesszában a harmadik hadsereget vezette.  A fehér csapatok ukrajnai visszavonulása után Berlinbe került.  Itt gyakran meglátogatta Max Hoffmann tábornokot, aki Sir Henri Detering, a brit-holland olajmágnás anyagi támogatásával bírt.  Biszkupszky és Hoffmann gyakran játszadozott a kaukázusi olajmezők visszafoglalásának gondolatával, de egyelőre semmi sem lehetett belőle.

A Kapp-puccs után, amiben részt vett, Biszkupszky Münchenbe menekült és új szövetségesek után nézett a kommunizmus elleni küzdelemhez.  Bemutatták Scheubner-Richternek, aki ösztönözte, hogy vegye szemügyre az ígérkező új pártot.  Egy barátjával Biszkupszky egyik este kíváncsiságból elment egy sörcsarnoki náci gyűlésre, ahol Hitler beszélt.  A hallgatóságra nagy hatással lévő szónok „erős ember” benyomását keltette a két oroszban.  Hitler pontosan az a fajta népvezér volt, akit Biszkupszky az egyszerű nép marxizmustól való elvonásához szükségesnek tartott.  A két férfi megismerkedett és egész közeli barátokká vált.  Egy alkalommal Hitler Biszkupszky házában bújt meg a rendőrség elől és úgy mondják, a tábornok felesége, egy közismert énekesnő, zálogba adta néhány gyöngyét, hogy megszökhessen.  A rendkívül ravasz Biszkupszky nagy cselszövő volt és mindig valamiféle pénzügyi vagy politika mesterkedésben settenkedett.  Scheubner-Richter együtt, ő is a nácik és a kommunistaellenes ügy sikeres pénzfelhajtója lehetett.

1922-ben Biszkupszky kinyilvánította támogatását Cyril nagyherceg, Romanov trónkövetelő mellett és Cyril „miniszterelnöke” lett.  Ebben a minőségében tette a legnagyobb szolgálatokat a náci mozgalomnak.  Cyril nagyherceg II. Miklós unokatestvére és ebből adódóan a trón jogos örököse volt.⁽¹⁾  Azonban sok monarchista nem ismerte el Cyrilt és elkeseredett viták zajlottak az ő és a Párizsban élő Nyikolájevics nagyherceg támogatói között.  Biszkupszky azt bizonygatta, hogy Cyril ellenfelei csőcselékuralmi (demokratikus) és alkotmányos hajlamúak és a franciák bábjai.

A különösebben nem törtető Cyril minden kiemelkedő tett nélkül szolgált a haditengerészetnél.  A forradalom után előbb Finnországba, majd Svájcba, 1921-ben pedig Dél-Franciaországba költözött, ahol Château Fabronban udvart állított.  Bár házastársi viszonyuk nem volt túl boldog, mindazonáltal Cyril erősakaratú felesége, Viktória⁽²⁾ nagyhercegnő volt legközelebbi politikai bizalmasa és valószínűleg a valódi hajtóerő cári korona követelése mögött.  1922-ben Cyril és felesége Coburgba költözött, ahol Viktória családjának birtokai voltak.  Itt a világtól elzártan éltek a fejedelmi Edinburgh villában.

Cyril nem volt idegen Németországban, minthogy anyja, Maria Pavlovna, Mecklenburg hercegnője volt és fiatal korában német szolgálók, tanítók és rokonok vették körül.  Évekkel később visszaemlékezett, hogy nagynénje, Alix, Saxe-Altenburgi nagyhercegnő, „mindig németül beszélt hozzánk.”

Coburgban a roppant jóképű és egyfajta világfi nagyherceg kiélhette magát szenvedélyeiben — vadászat, gépkocsi, gyönyörű nők és politikai cselszövés —, viszont elszigetelődött követőinek egyébként is szűk körétől.  Még leghűségesebb müncheni újságírójának, Nyikoláj Sznesszarevnek is gyakran gondjai voltak, hogy bejusson hozzá, mert Viktória nagyhercegnő és barátai egyfajta falat emeltek a nem kívánt látogatók kiszűrésére.  Cyril gyakran feleségére hagyott fontos döntéseket, sőt, Viktória volt az, aki külföldről pénzt szerzett férje politikai tevékenységéhez, de ugyanakkor a náci pártnak is gyűjtött.  Egyesek szerint tevékenyebben támogatta a nácikat mint Cyril.  Scheubner-Richter és felesége a hercegi pár közeli, személyes barátaivá vált és Viktória és Mathilde gyakran együtt nézték az SA kiképzését München külvárosában és vettek részt náci gyűléseken és felvonulásokon.  Vonzódván a náci kommunista- és zsidóellenességhez, Viktória hamarosan néhány személyes értéktárgyat adományozott a pártnak.

A Baváriába tömörült német-barát szélsőjobboldali orosz emigránsok közül került ki Cyril támogatóinak legtöbbje.  Hívei, mint Bobrinszki gróf és Biszkupszky tábornok, kiáltványokat írtak, melyek kinyilvánították Cyril trónra lépési jogát és hangsúlyozták az agrár Oroszország és az ipari Németország közötti jövőbeli együttműködés szükségességét.  Viszont az éleslátás hiányában Cyril inkább Biszkupszky és német társai által mozgatott politikai eszközzé vált mintsem saját lábán álló száműzött vezetővé.

A nagyherceg körüli összes orosz, de maga Cyril is, zsidóellenes volt, sőt, még sok nácin is túltettek kommunisták és zsidók iránti gyűlöletükben.  Cyril köréből többen lelkesen támogatták a nácikat, mint Nemirovich-Danchencko, és cikkeket írtak a Völkischer Beobachterbe.  A nagyherceg trónra ültetésére irányuló programja (mit később fajgyűlölő nacionalistaként jellemeztek) nagyon hasonló volt a náci irányvonalhoz.  1923 tavaszán Cyril emberei Münchenben saját lapot indítottak Az Orosz Monarchista Szövetség Hírnöke címmel, aminek állandó témája volt Cyril jogos trónörökössége és a zsidók kalmár jellemének a modern világ gonoszságait mozgató hatása.

Amint orosz nagyhercegek, grófok és tábornokok vették pártfogásukba Hitler ügyét, egyszeriben jobban elfogadhatóvá vált a német felsőosztály szemében.  Amikor Bechsteinné asszony Münchenbe látogatott, férjével meghívta Hitlert vacsorára luxus lakosztályába.  Frau Bechstein előírásos hosszú estélyi ruhát viselt és tele volt ékszerekkel.  Férjén szmoking volt.  „Nagyon szégyelltem magam kék öltönyömben”— mondta később társainak Hitler.  „A szolgálók mind libériát viseltek és a vacsora előtt csak pezsgőt ittunk.”  Azon az estén Bechsteinné meggyőzte Hitlert, most már elég fontos ahhoz, hogy legyen egy szmokingja, keményített ingje és lakkcipője.

A zsarnokoskodó és birtokvágyó frau Bechstein azt gondolta megmondhatja a félszeg, visszahúzódó Hitlernek hogyan öltözzön, viselkedjen és még azt is, miként intézze politikai ügyeit.  De, mint annyi más nő is ő utána, tévesen alábecsülte elhatározottságát és önállóságát.  Hitler órákig ült vele, politikai elképzeléseit magyarázván.  Nagylelkűségéért viszonzásul még azt is hajlandó volt megengedni, hogy „az én kis farkasom”-nak nevezze.  Viszont a pletykák, hogy titkos románc lett volna közöttük, bizonyára alaptalanok voltak.  Bechsteinné jóval idősebb volt Hitlernél és megelégedett azzal ha rámosolygott, kezet csókolt neki és elismeréssel szólt megjelenéséről.

Társaságban Hitler némiképp esetlenül viselkedett, de nem kellemetlenül.  A számos müncheni lapban közölt cikkekkel ellentétben, magán körökben nem rázta öklét és viselkedett gengszter módjára.  Sokan, különösen nők, varázsába estek.  Általában kirívóan nagy rózsacsokorral kedveskedett a vendéglátó hölgynek és régi bécsi módon meghajolva kezet csókolt neki.  Gondosan ügyelt rá, hogy ne üljön le mielőtt a hölgyek helyet foglalnának.  Még kiejtése is megváltozott amikor nőkkel beszélt és torokhangja majdhogynem dallamossá alakult.  A sok osztrákot jellemző hanglejtéssel, szókinccsel és melegséggel szólt hozzájuk.  Amikor nővel társalgott képes volt azt benyomást kelteni benne, hogy a legteljesebb mértékben érdeklődik iránta és csakis iránta.  Ilyen elbűvölő teremtéssel találván szemben magukat, legtöbb nőn néma csodálkozás és heves gyönyörűség lett úrrá.  „Úgy éreztem elolvadok jelenlétében”— mondta egy hölgy.  „Bármit megtettem volna érte”— erősítette meg egy másik.

Frau Elsa Bruckmann, a jól ismert kiadó, Hugo Bruckmann felesége, szintén Hitler támogatója volt.  Férje vállalatának nagy befolyása volt jobboldali körökben és z adta ki Houston Steward Chamberlain — a kor egyik legnépszerűbb nemzethitű írója — könyveit.  Bruckmann-né asszony Cantacuzene hercegnőként született Romániában, rengeteg pénze volt és köztudottan gyakran adományozott a náci pártnak.  Viszonzásképpen azonban Hitler figyelmét követelte.  Évekkel később, nőkre tett furcsa hatásáról beszélvén, Hitler megjegyezte :  „Egyszer még frau Bruckmannon is váratlan hatást vettem észre.  Velem egyszerre, a müncheni társaság egy gyönyörű hölgye is vendége volt házában.  Amikor távoztunk, a hölgy viselkedéséből egyfajta érdeklődés jeleit vettem ki...  A következmény az volt, hogy soha többé nem hívott meg bennünket egyszerre.  Amint mondtam, a nő gyönyörű volt és talán némiképp érdeklődött irántam, de semmi több.

Frau Winifred Wagner, Siegfried Wagner angol születésű felesége, az első százak között volt akik beléptek a náci pártba.  Wagner asszony Hitler személyes barátjává és ügyének támogatójává vált.  Mi több, amikor csak tehette, felhasználta befolyását és nevét, hogy a pártnak segítsen pénzt szerezni.

Rosenberg és Scheubner-Richter rábeszélt két Münchenben élő finn hölgyet, hogy támogassák azt általuk Hitler kommunizmus elleni keresztes hadjáratának gondolt mozgalmat.  Egy baltikumi nemesi családból származó nő, frau Gertrud von Seidlitz, jelentős összeget adott, hogy segítsen a pártnak új nyomdagép megvásárlásában.  1924-ben, a puccs bukása után, Seidlitz asszony a rendőrségnek elmondta, hogy bizonyos ideje pénzzel támogatta Hitlert, de az összeget nem volt hajlandó felfedni.  Figyelemre méltó büszkeséggel még azt is közölte, hogy Németországon kívül és belül másokat is rábeszélt a náci ügy pártolására.

1923. április 23-án a Munich Post cikket közölt a nőkről akiket „Hitler elbolondított” és pénzt adtak vagy kölcsönöztek neki.  Sok esetben adományaikat nem pénz alakjában tették, hanem a vagyonos támogatók értékes műtárgyakat és ékszereket adtak Hitlernek, hogy belátása szerint rendelkezzék velük.  Frau Bechstein kijelentette, hogy férje rendszeres támogatása mellett ő maga is jelentős mértékben segítette a Nemzetiszocialista Párt vezetőjét :  „azonban nem pénzzel, hanem műtárgyakkal és közöltem vele, hogy azt csinálhat velük amit akar.  E műtárgyak mind az értékesebbekből valók voltak.”

Hitler általában kölcsönöket vett fel a tisztelőitől kapott értéktárgyak ellenében és a pénzt a müncheni központ támogatására fordította.  Egy 1923 nyarán kötött, Hitler és a berlini Korn-Frank cég tagja, Richard Frank kalmár közötti kölcsön és átutalási megállapodás fényt derít a kérdéses értéktárgyak jellegére :  „A kölcsön biztosítékaként (60000 svájci frank) Herr Adolf Hitler Herr Richard Franknak az alább felsorolt tárgyakat, melyek jelenleg Heinrich Eckert müncheni bankár őrizetében vannak...  Egy platina függő, emeralddal és gyémánttal, platina láncon....  Egy platina gyűrű rubinnal és gyémánttal kirakva...  Egy platina gyűrű zafírral és gyémánttal kirakva...  Egy gyémánt gyűrű, egy 14 karátos arany gyűrű ezüstbe ágyazott gyémánttal...  Egy grosspointe de Venise, kézi munka, hat és fél méter hosszú, tizenegy és fél centiméter széles (17. század)...  Egy spanyol zongora terítő, arany hímzéssel.”

Hitler eleinte jelentős tiszteletet érzett a felső osztály tagjai iránt, akikkel adománygyűjtés közben találkozott.  Németország volt Európa legosztálytudatosabb állama és az alsóbb osztályból származván, Hitler gondosan ügyelt rá, hogy ceremoniális tisztelettel illesse az arisztokratákat és a tiszteket.  Felső tízezerbeli naivsága előny is és hátrány is volt.  „Még mindig magam előtt látom Bruckmann-né asszony csillogó szemeit amikor elmesélte Hitler igazán megható aggodalmát amint articsókát tettek elé”— írta Kurd Lüdecke.  „»De asszonyom« mondta leglágyabb hangján »meg kell mutatnia hogyan kell ezt enni, mert én még nem láttam ilyet.«”

1922 őszén azonban egyszeriben megváltozott a felső osztályról alkotott véleménye.  Bajor jobboldali pártok és a Szülőföld Társaságok gyűjtőnevű szabadcsapatos egységek, köztük a nácik is, puccsot terveztek a kormányhatalom átvételére.  Nevezett Dr. Pittinger volt a szervezet irányítója, aki az egyik legnagyobb szabadcsapatos egységet a Bund Bayern und Reich-et vezette.  Pittingert általában úgy tartották számon mint Rupprecht, bajor koronaherceg nem hivatalos képviselőjét.  Viszont amikor a puccs időpontja végre elérkezett és a nácik és a szabadcsapatok készen álltak a támadásra, Dr. Pittingernek és arisztokrata társainak inába szállt a bátorsága.

Hitler és hívei ott maradtak a pácban.  Dühöngött :  „Nem kell többé Pittinger, nem kell többé Szülőföld Társaság”— üvöltötte.  „Ezek az urak, ezek a grófok és tábornokok semmit sem hajlandók tenni.  Majd én.  Én egyedül.”  Hitler ezideig úgy tekintette magát mint a majd valamely nemzeti érzelmű tábornok által vezetett, eljövendő német ébredés egyszerű előfutárát vagy hirdetőjét.  1922-ben, az árulás és csalódás e napján azonban ébredezni kezdett benne „Vezér” mivoltának képe.  A Pittinger puccs szégyenteljes elbukása „megváltoztatta benne a »nagy« emberek iránti érzelmeit, kik felé korábban határozott tisztelettel és szerénységgel közeledett”— írta Kurt Lüdecke.  „Külső viselkedése azonban nem változott.  Úgy találta hasznos visszafogottságot mutatni és naivnak és egyszerűnek lenni a szalonokban.  Hasznos színlelés volt ez, de most már megvetést takart.  E fontos emberek, kik ezek ?  Középszerűek.  Gyávák.”

Ha Hitler kész volt a vezetésre, az idő is megérett.  A féktelen pénzromlás 1923-ra nyomorúságot és felfordulást váltott ki.  A munkások hetente milliókat kerestek és kosárban kellett hazavinni a fizetést.  Viszont az élelmiszer árak gyorsabban emelkedtek mint a bérek és az emberek kezdek éhezni.  Egy középosztálybeli hivatalnok vagy orvos, aki úgy gondolta egész kis vagyona van a bankban, hamarosan udvarias levelet kapott az igazgatótól :  „A bank legmélységesebben sajnálja, de nem tudja tovább kezelni 68000 márkás betétjét, minthogy a kezelési költség aránytalanul nagyobb mint a betét.  Mivel nem áll rendelkezésünkre kisebb címlet, 1 millió márkára kerekítettük az összeget.  Mellékelve :  egy 1.000.000 márkás bankjegy.”  A borítékon 5 millió márkás bélyeg volt.

Semmivé olvadtak a középosztály megtakarításai.  Az a pénz is elveszett amit korábban háborús kötvényekbe fektettek.  Anyagi szempontból eltűnt a középosztály.  Kezdek valóra válni Hitler jóslatai és a papírpénz majdnem teljesen elértéktelenedett.  Több mint 300 papírgyár és 2000 nyomdagép éjjel-nappal üzemelt, hogy előállítsa a szükséges pénzmennyiséget.  A bankjegyek legtöbbjének csak egyik oldalán volt minta.  A bankok a pénz üres oldalát használták számításokhoz, mert ez olcsóbb volt mint jegyzettömböt venni.  Egy asszony, aki kosárnyi pénzzel ment a piacra krumplit venni, míg sorban állt, letette kosarát a földre.  Mire odanézett, valaki kiborította a pénzt és a kosarat lopta el.

Az inflációról beszélvén, Hitler bemutatta a pusztítás folyamatát amit a hallgatóság már is érzett.  „A kormány — mondta — nagy nyugodtan nyomtatja e szemetet, mert ha abbahagyná, az a végét jelentené.  Minthogy amint megállnak a nyomdagépek — ami a márka megszilárdításának előfeltétele — azonnal kiderül a csalás és a munkás rájön, hogy háború előtti fizetésének csupán egyharmadát keresi, mert munkájának kétharmada az ellenségnek fizetendő sarcra megy.”

A külföldi megfigyelők megdöbbentek amikor Hitler az emelvényről azt kiáltotta, hogy a Versailles-i szerződés „csupán papírdarab.”  A németek milliói azonban nem lepődtek meg, minthogy pénzük, betétjük és szerződéseik szemük előtt váltak értéktelen papírrá.  Ösztöneivel előre érezvén a kiváltandó hatást, Hitler tudta, hogy szavai felháborodással töltik el hallgatóit.  Nagyon gondosan válogatta meg kijelentéseit.

A fékevesztett pénzhígulás lerombolta az emberek kormányba vetett bizalmát.  A kommunista párt kezdett erősödni és Szászországban és Türingiában hamarosan hatalmat szerzett.  A megrettent felső osztály egyszeriben fogékonnyá vált a náci kérések iránt.  Hitler most többször Berlinbe utazott támogatás gyűjtésére, Münchenben pedig rendszeresen körbejárta a befolyásos konzervatív polgárokat.

Néha magával vitte Hanfstaengl-t is, hogy további tiszteletreméltóságot kölcsönözzön e „kolduló körutakhoz.”  Egy alkalommal a Starnberg-tó melletti Bernriedbe kocsikáztak, hogy meglátogassák a gazdag, visszavonult főkonzult, Scharrert, akinek felesége az előkelő német-amerikai (St. Louis-i) Busch családból származott.  A hatalmas bírtok jellegzetes újgazdag hely volt, tele pávákkal és szelíd hattyúkkal.  Hitler megfigyelte, hogy Scharrer kocsijának hűtőrácsa nem nikkellel, hanem arannyal volt befuttatva és a ház egyik WC-jében minden aranyból volt.  Scharrerné asszony óriási, kövér nőszemély volt és akkora gyűrűket hordott, hogy alig tudta mozgatni ujjait.  Hanfstaengl elmondta, hogy Hitler „ekkor” nem kapott pénzt Scharrertől, azt sejtetvén, hogy máskor sikeresebb volt.

Hanfstaengl, aki olyan helyzetben volt, hogy egész jól ismerhette a párt akkori bevételei, ezeket írta :  „A párt állandóan pénzszűkében volt.  Mi több, a Beobachter napi megjelentetése — minden eszmeterjesztési értéke ellenére — csak tovább rontotta az anyagi helyzetet és Hitler állandóan további megcsapolható forrásokat keresett.  Úgy látszik azt gondolta, hogy hasznára lehetek kapcsolataimmal, azonban bármennyire is érdeklődőek és biztatóak voltak ismerőseim, nem nyúltak zsebükbe...  Néhány nemzeti érzelmű bajor gyárost kétségtelenül rávett, hogy időről-időre egy-egy csekket adjanak, de az csak máról holnapra volt elég és mindig voltak törlesztést követelő adósságok amiket nem volt mivel fizetni.”

A párt tagságának fokozatos gyarapodása szintén növelte a gazdasági gondokat.  A Hanfstaengl által a Völkischer Beobachterre adott ezer dollár kamatmentes kölcsön volt és nem ajándék.  Hitler kénytelen volt az egész üzemet — nyomdagépek, iroda felszerelés, stb. — biztosítékként adni a pénz ellenében.  Az adósságot 1923. május 1-re kellett volna visszafizetni, de a párt természetesen képtelen volt eleget tenni kötelezettségének.  Hanfstaengl nem tudott mit tenni mint haladékot adni 1924. január 1-ig.  Viszont Putzi maga is pénzszűkébe került és eladta követelését a lókereskedő Christian Webernek, aki a náci párt tagja volt.

Weber testes, darabos ember volt, aki szerette a jó ételeket, a bort és a nőket.  Nem örvendett valami jó hírnévnek.  Gyakran látták „könnyű vérű hölgyek” társaságában és azt beszélték, az ő keresetükből él.  Később helytelenül írták, hogy mint kidobó legény dolgozott az egyik müncheni lebujban.  Nem világos Weber pénzének pontos forrása, de csak kis része származhatott lovak vételéből és eladásából.  Weber a hivatásos uzsorás minden fogásával a kölcsön visszafizetésére noszogatta Hitlert.  Jelzálogot tetetett a párt gépkocsijára és, ahogy az egyik párttag megjegyezte, „rosszabb volt mint egy zsidó.”  Hitlernek állandó bosszúságot jelentettek az ilyen anyagi aggodalmak és legfőbb vágya volt, hogy a párt egyszer már „szilárd alapokra” kerüljön.

Ahogy a pénzromlás egyre komolyabbá vált, Hitler végre a müncheni üzleti közösség konzervatív vezetőihez fordulhatott segítségért.  Kezdetben óvatosak voltak és Dr. Kuhlo, a Bajor Gyáriparosok Szövetségének elnöke meghívta Hitlert hivatalába, hogy tisztázzák a párt gazdaságpolitikai szándékait.  A megbeszélésen jelen volt Dr Nöll és Herman Aust is, mindketten gyáriparos szövetség tisztségviselői és tekintélye müncheni üzletemberek.  A Dr. Kuhlo irodájában lezajlott eszmecsere előbb a müncheni Herren Klubban tartott kisebb összejövetelt, később pedig a Kalmárok Termébe meghirdetett jóval nagyobb gyűlést eredményezte.  A hallgatóság mindkét alkalommal főként kisebb üzletemberekből tevődött össze és a Kalmárok Termében, a Német Nemzetiszocialista Munkás Párt céljairól elmondott beszédével Hitler nagy tapsot aratott.  A gyűlés megszervezésében segédkező Herman Aust elmondta, hogy „számos úr, személyesen nem ismervén Hitlert, de tudván, hogy én ismeretségben állok vele, adományokat adott át nekem azzal, hogy Hitlernek személyesen adjam át.”  Aust emlékezett rá, hogy néhányan svájci frankot adtak neki, de minthogy nem említett nagyobb összeget, feltételezhető, hogy az adományok viszonylag kicsik voltak.

Bár a müncheni üzletemberek előtt tartott beszéde után Hitler nem kapott jelentősebb anyagi támogatást, fáradozása még sem volt hiábavaló.  Hermann Aust, Dr. Kulho és más személyek, akikkel ez alkalommal találkozott, nagy befolyással bírtak helyi konzervatív körökben.  Néhány héttel később a város legfontosabb lapja, a Münchener Neueste Zeitung, ami a Weimar-i Köztársaság első éveiben pártolta a demokráciát, egyszeriben jó hangnemben kezdett írni Hitlerről.  Az ugyancsak tekintélyes és konzervatív Münchener Zeitung pedig kifejezetten nácibarát újsággá változott.  Tehát a színfalak mögötti befolyással bíró emberek többel is szolgálhattak mint csupán pénzzel.

1923-ban három tekintélyes üzletember volt kiemelkedően bőkezű adományaival :  az augsburgi Gottfried Grandel, aki eredetileg segített a párt lapjának megvásárlásában;  egy geislingeni gyáros, nevezett Becker;  Richard Frank, vagyonos élelmiszer nagykereskedő.  Hitler Dr. Gansseren keresztül ismerte meg Frankot és később megjegyezte, hogy nélküle „1923-ban nem tudtam volna fenntartani a Beobachtert.”  Frank minden megkötés nélkül adta a pénz, sőt, annyira átszellemült náci volt, hogy Hitler azt tartotta róla, hogy „ő volt a legnagyobb idealista akit csak ismertem.”  Voltak mások is akik hajlandók voltak támogatni a pártot, de csak akkor, ha viszonzás képpen befolyással lehetnek rá.  Némelyikük szemrebbenés nélkül mérsékelni akarta Hitlert, mások egyszerűen csak saját gazdasági érdekeik miatt aggódtak.

1923-ra a náci pártnak nagyobb központra lett szüksége.  Richard Frank segíteni Hitlernek a szükséges pénz előteremtésében és együtt elmentek Dr. Kuhlohoz.  Dr. Kuhlo azt mondta, hogy, ha Frank hajlandó bizonyos összeget megajánlani kezdeti biztosítékként, közösségi szellemű üzletemberekből megpróbál társulást szervezni az állomás melletti Eden Szálloda megvételére.  Bár a tulajdonosok svájci frankot kértek fizetség képpen, meglepően rövid idő alatt elintéződtek a pénzügyi részletek és Hitler meghívást kapott az egyik tekintélyes müncheni cég igazgatósági termébe, hogy találkozzon a társulás tagjaival.  Mint a csoport elnöke, Dr. Kuhlo örömmel közölte, hogy mérsékelt bérleti díjért a párt rendelkezésére tudják bocsájtani a szállodát.  Utána pedig kertelés nélkül azt indítványozta, hogy a párt mondjon le szabadkőművességgel szembeni program pontjairól.  „Felálltam és elbúcsúztam eme kedves jótékonykodóktól”— mondta Hitler.  „Tudtomon kívül vakolók fészkébe csöppentem.... A folyamatos zsarolások eszközével sikerült elérniük azt a hatalmat, ami ma az élet minden részébe elér.”

Hitlernek talán sikerülhetett elkerülnie a szabadkőművesek^[3] befolyását, de a svájci franktól nem maradhatott független.  Azok, akiknek szilárd külföldi pénznemekhez volt hozzáférhetőségük, hatalmas összegű német pénzhez juthattak, és ebből következőleg királyi módon élhettek.  Ernest Hemingway, aki akkor egy európai tudósító volt, írt egy német luxus szállodában eltöltött néhány napjáról.  A számla, négy személyre, borravalóval együtt több millió márka volt — avagy napi húsz cent, amerikai pénzben.  Németországot inflációs nyerészkedők árasztották el.  A svájci, holland, cseh, olasz és osztrák pénz szabadon forgalomban volt és nagy vásárlóértékkel bírt ha inflációs márkára váltották.  Ilyen pénznemek beszerzésével, ezen időszak alatt Hitler ragyogó módot talált a Párt vizen tartására.  Németországon kívüli támogatóktól és németektől jövő, viszonylag kis adományok jelentős összegé váltak amikor azokat az inflációtól megtépázott Németországba hozták.

Svájc egy ragyogó pénzforrás volt és a Nácik minden lehetséges kártyát megjátszottak, hogy svájci frankhoz jussanak:  kommunista-ellenesség, a német nyelvű műveltségek összetartása, zsidó-ellenesség, stb.  1923-ban, különösen vagyonos svájci protestánsoknál pénzért házalva, Dr. Emil Gansser bejárta az országot.  1923. április 2-án Gansser Münchenből levelet írt egy svájci evangélikus misszió felügyelőjének, amiben megemlítette, hogy „nagy örömmel vettem észre legutóbbi svájci utamon, hogy a befolyásos német családok körében Hitler nagy ideológiai küzdelmét nagyobb érdeklődéssel és rokonszenvvel figyelik mint saját országomban ... mert e fiatal, életerős mozgalomnak ugyanakkor egy másik és ugyanannyira bonyolult harcot is kell folytatnia;  nevezetten a Római Jezsuiták ellen, kik jelenleg a színfalak mögött tevékenyebbek mint valaha... Itt Münchenben Zita császárnő testvére felújította áruló tevékenységét és Pápai-Francia támogatással folytatólagosan eszeveszett hadjáratot folytat a protestáns Poroszország ellen — összekapcsolván egy jelentősen megnagyobbított katolikus Dunai Királyság létrehozásának kísérleteivel, magában foglalván a protestáns Poroszországtól való »ideiglenes« elszakadást.  Ez tehát mindenek felett a kettős ok e mozgalom üdvözlésére, mely a tehetséges egyszerű munkás, Adolf Hitler, vezetésével azért küzd, hogy Németországot, mint egy Poroszország vezetése alatti szövetségi állam, újra tisztelt tényezővé tegye.”

Hitler maga is számos pénzszerző utazást tett Svájcban.  1923-ban egy alkalommal Zürichben egy tizenkét fogásos vacsorát adtak tiszteletére.  „Egy rakás svájci frankkal és amerikai dollárral” tért vissza az útról.

Hitler gyakran mondott beszédet német nemzeti érzelmű csoportok előtt Csehszlovákiában és Ausztriában.  Bár csupán szónoki tiszteletdíjat és néhány kisebb adományt kapott, ez a pénz Münchenben nagyon sokat ért.  Amikor a Völkischer Beobachter 1923-ban napilappá vált és egy nagyobb irodahelységbe költözött, Hitler Max Amann kíséretében elment bútort venni München régi negyedébe.  Az eladó nagy szemekkel bámult, amikor Hitler a fizetéskor egy cseh pénzzel teletömött tárcát húzott elő.  Hitler észrevette ezt.  „A Ratsch-Kathel^[4]...” mondta, „mindig tudni akarja honnan kapjuk a pénzt.  Láthatja honnan származik: a németek világszerte küldenek nekünk pénzt más országokból, mert mióta mi színreléptünk, kezdenek újra reményeket dédelgetni Németország iránt.”

Jött támogatás csehszlovákiai, ausztriai és svájci németektől, fehér oroszoktól, bajor üzletemberektől és vagyonos felsőosztálybeli nacionalistáktól, mint Beckstein.  Amikor Hitler egyik svájci pénzszerző útjára ment, Ahrenberg herceg ragaszkodott hozzá, hogy gépkocsiján elviszi egy darabon.  Hitler elmondta, hogy Ahrenberg Benz-e a legöregebb volt amit valaha is látott:  „A sima úton a kocsi egész jól ment, de amint a legkisebb emelkedőhöz értünk, majd kilehelte lelkét és a lerobbanás veszélyében voltunk.  Állandóan sebességet kellett váltania, így haladtunk órákon át.  Végül az út egy lejtős szakaszához értünk, ott a kocsi szárnyra kapott és legalább ötven kilóméteres sebességgel száguldott.”  Hitler nem tudta megérteni, hogy a herceg miért nem vett egy új gépkocsit, hiszen tudta, hogy többszörös milliomos.  Hitler azt is megjegyezte, hogy Ahrenberg herceg nem volt mindenben olyan zsugori;  de, hogy mennyi pénzt adott a náciknak, lehetetlen megállapítani.

A két férfi közeli barátokká vált.  Ahrenberg, aki a háború előtt Afrikában szolgált, volt az, akitől Hitler gyarmati politikát illető benyomásait szerezte.  A herceg, mondta Hitler, „sok érdekes történetet mesélt gyarmataink kezdeti napjaiból.  Egy alkalommal tíz év munkaszolgálatot kapott — hatot le is töltött — mert megölt egy niggert aki rátámadt.”  Hitler egyetértett a herceggel, hogy Németország nagyobb sikereket ért volna el a gyarmatokon ha ugyanolyan szigorú faji politikát folytatott volna mint Britannia.

Ahrenberg herceg kiemelkedő kivétel volt a szabály alól, minthogy egyébként nem voltak arisztokraták a Náci Pártban.  Volt néhány jobboldali nacionalista, mint Coburg nagyherceg és felesége (mindketten rokonságban álltak Victoria nagyhercegnővel, Cyril feleségével) és Dewitz báró (a Pomerán Landbund vezetője) akik rokonszenveztek a nemzetiszocialistákkal és hajlandók voltak alkalmanként segítséget nyújtani.  Egyszer a felső tízezer, pártja iránti hozzáállásáról beszélve, Hitler megemlített két nemest, von Pfordtent és von Stranskyt, akik korai tagok és különösen jelentős támogatók voltak.  De csak a balti államokból származó német emigránsok között volt igazán népszerű a Náci ügy, a német nemesség többi része jobban kedvelte a hagyományos értékőrző pártokat.

Az arisztokraták, üzletemberek, fehér oroszok mellett volt még egy csoport amelytől Hitler támogatást kapott; nevezetesen a tengerészeti felderítés.  Ez a legváratlanabb forrás, részben mert indíttatása kevésbé volt nyilvánvaló mint más támogatóké.  Emlékeznünk kell, hogy a központi kormány úgy döntött, a haditengerészet, mint ügynökség felhasználása a legjobb mód a bajor elszakadási mozgalom meghiúsítására, mert azon keresztül támogatást tudott eljuttatni a bajor nemzeti mozgalmakhoz, mint például a nácik.  Ez indította el az egyik legösszetettebb és legtitokzatosabb pénzelési esetet.  Az ügybe belekapcsolódott az az ember, aki később mint a Hitler elleni német ellenállás vezetője vált ismertté: Wilhelm Canaris tengernagy (akkor őrnagy).  Mivel a titkosszolgálatok szakértők tevékenységük nyomainak eltüntetésében, csak igen vázlatos adatok maradtak ránk.  Azonban ez is elég ahhoz, hogy határozottan kapcsolatot mutathassunk Hitler, a Konzul Szervezetet (volt tengerész tisztek egy jobboldali terrorista egysége) és Haditengerészet Titkos Szolgálatának pénzalapja között.  A felügyelet nélküli hírszerző ügynökségek veszélyének ragyogó példája volt ez.

A Kapp puccs után, amikor a kormány elrendelte Ehrhardt alezredes Második Tengerész Brigádjának feloszlatását, Ehrhardt és emberei Baváriába menekültek ahol Viking Bund név alatt újra szervezték az egységet.  Bár az egység befogadott néhány új tagot, a mag továbbra is volt-tengerész tisztekből és közlegényből állt.  Harold Gordon történész írja:  „A Viking Bund csak könnyű fegyverekkel volt felszerelve melynek nagyrésze a szervezet titkos arzenáljából származott, noha Wilhelm Canaris őrnagy, aki máris tevékeny volt a tengerészeti felderítésben és hasonló területeken, szükség esetén további fegyvereket és pénzt szolgáltatott.”

Sajnos Gordon nem viszi tovább vizsgálatait.  Bár egy másik tiszt volt a Viking Bund névleges vezetője, Ehrhardt volt a valódi parancsnok és ugyanakkor egy másik baljóslatúbb egységnek, a Konzul Szervezetnek is.  Ez egy titkos terrorista hálózat volt, főképp Ehrhardt Viking Bund-os tengerész tisztjeiből összeállítva.  Ehrhardt irányítván mindkét egységet, és mindkét egység törzse tengerész tisztekből kiállítván, bizonyos, hogy a Haditengerészeti Titkos Szolgálat pénze, amit Canaris Ehrhardtnak a Viking Bundra adott, a Konzul Szervezetet is finanszírozta.

A Konzul Szervezetbeli tengerész tisztek voltak a felelősek többek között a Matthias Erzberger pénzügyminiszter és Walther Rathenau, Németország ragyogó zsidó külügyminisztere elleni merényletért.  Más szavakkal: a tengerészeti hírszerzéstől származó pénz finanszírozta kormányminiszterek meggyilkolását.

Megcáfolhatatlan bizonyíték közeli Hitler, a Konzul Szervezet, a Viking Bund és Ehrhardt alezredes közötti kapcsolatot mutat.  Meggyilkolásuk előtt, Hitler Erzberger és Rathenau ellen is könyörtelen nyilvános hadjáratot folytatott.  Ezen időszak alatt a Konzul Szervezet fegyveres tagjai vették át Hitler testőrségét a Roham Osztagoktól, és a Konzul Szervezet emberei álltak őrséget a Párt központja körül.  A Náci Roham Osztag parancsnoka Klintzsch hadnagy, Ehrhardt egyik tengerész tisztje volt, ugyanúgy mint számos kulcsfontosságú SA tiszt.  A Viking Bund később összekapcsolódott a Kampfbunddal, melynek politikai vezetője Hitler volt.  Amikor Hitler puccsot kísérelt meg a kormány megdöntésére, a Viking Bund katonái támogatták és Hermann Göring később vallomást tett, hogy Hitler SA-ja és a Vikinq Bund „szoros Kapcsolatban állt.”

1923. közepére csikorogva megállt a német gazdasági élet és sok ember visszatért a cserekereskedelemhez.  A középosztály soraiban mindennapos volt az öngyilkosság.  A földművelők — ahogy Hitler megjósolta — megtagadták terményeik eladását a felhigított papírpénzért.  Azok, akik a városokban éltek, kezdtek éhezni; növekvő számban jelentettek skorbutos eseteket.  Anyák, akik tovább már nem tudták etetni gyermekeiket jótékonysági intézetekbe vitték őket, gyakran nem pelenkába, hanem papírba tekerve.  Sok ipari városban kommunista vezetés alatt széleskörű munkabeszüntetések és zendülések voltak.  De a legnagyobb veszély az volt, hogy a kommunisták, akik a szászországi és a thüringiai kormányban hatalomra jutottak, e bázisokról egy országos forradalom indítását tervezték.

Az ország „pokoli szakadék szélén áll" — harsogta Hitler.  Váltakozva, vagy az emberekkel sírt elkeseredettségükben, vagy korholta őket amiért tétlenül elfogadták helyzetüket.  „Az emberek olyanok mint a gyerekek, hiszen csak egy gyermeteg nép kezébe lehet millió márkás bankjegyeket nyomni!"  A Párt oly sebesen sokszorozódott, hogy nehéz meghatározni a tagság pontos létszámát.  1922. őszén kevéssel több mint 10.000 tag volt;  nem egészen egy év múlva a becslések 35.000 és 200.000 között mozogtak, és a rokonszenvezők legalább tízszer ennyien voltak.  Ha akkor választásokat tartottak volna, a nemzeti szocialisták valószínűleg a második legerősebb párt lettek volna Bajorországban.  Még azt is beszélték, hogy a müncheni rendőrség nagy része Náci támogató.  Ez nem túl meglepő, hiszen a rendőrfőnök, Dr. Ernst Pöhner, a Thule Társaság tagja volt.

Hitler népszerűsége olyan nagy volt, hogy kihallgatást kapott Lossow tábornoknál, a Bajor Hadsereg főparancsnokánál.  Akkoriban szokatlan volt, hogy egy német tábornok hivatalosan egy volt tizedessel találkozzon;  de, Lossow természetesen tudta, hogy Hitlernek befolyásos támogatói vannak és fontos érdekeket képvisel.  Első beszélgetésük láthatóan nagy hatást tett a tábornokra.  1923. tavaszán és nyarán Hitler majdnem naponta látogatta von Lossow-ot.  Amikor von Seeckt tábornok, a Német Hadsereg legfőbb parancsnoka hivatalos szemlére érkezett, másfél óráig Lossow irodájában ült és hallgatta az embert, akit Lossow, mint "politikai prófétát" jellemzett — Adolf Hitlert.  Néhány évvel korábban Hitler egy gyengén fizetett katonai ügynök volt; most meg mint egyenrangú tárgyalt tábornokokkal.  Hitler elmagyarázta elképzelését minden nemzeti gondolkodású ember egyesítéséről, SA alatti hatalmas milicia felállításáról, a kommunisták szétzúzásáról és a franciák Ruhr-vidéki kiűzéséről.  De Seeck-et nem lehetett olyan könnyen meggyőzni mint Lossowot; udvariasan válaszolt Hitlernek és ennyi volt az egész.

Október 25-én, azután, hogy egy két és fél órás nagyon meggyőző beszédet mondott, Hitlert kinevezték a Kampfbund politikai vezetőjévé — Szabad Csapat egységek és nacionalista csoportok egy szervezete.  Történészek helytelenül csupán Hitler szónoki képességének tulajdonítják a kinevezést;  ma már tudjuk, hogy a Kampfbundban résztvevő minden fontosabb szervezetet — az Oberland Szabad Csapatok Dr. Friedrich Weber vezetése alatt, aki a haditengerészet kiadója és a Thule Társaság vezetője, LE Lehmann, lányának férje volt;  a Reichskriegsflagge Szabad Csapatok Ernst Röhm százados és Thule tag vezetése alatt;  és a Nemzeti Szocialista Párt — legalább is részben a Thule Társaság pénzelt.  A Viking Bundot, mely közeli kapcsolatban állt a Kampfbunddal és a Náci Párttal, közvetlenül a tengerészeti felderítés finanszírozta, ami szorosan együttműködött a Thule Társasággal.  Jelentős, hogy a Náci vezető Scheubner-Richter volt az üzleti intéző, aki a Kampfbund pénzét kezelte.  Akárcsak a Thule Társaságnak, a Kampfbund minden szervezetének is nemzeti politikai céljaik voltak;  nem csak kommunista-ellenesek voltak, de erősen szemben álltak a bajor elszakadási gondolattal is.

Mind a Náci Párt, mind pedig a Kampfbundhoz tartozó Szabad Csapatok lázas ütemben növekedtek.  Természetesen a társulók némelyike csak a lehetőséget hajhászta.  „Sok vagyonos és jó társadalmi helyzetű ember hirtelen felfedezte hazafias érzelmeit és ügyünk mellé állt, gondolván, hogy Hitler mégiscsak győztesként kerülhet ki és megosztja velük a sikert," mondta egy náci.  „Sokan mások pénzt adtak annélkül, hogy a Pártba beléptek volna.  A Náci és a Kampfbund tagok lehetőségeik határáig adtak, gyakran szószerint utolsó millió márkájukat áldozván fel az ügyért."

Természetesen tévedés azt gondolni, hogy Hitler csak a gazdagokra korlátozta pénzgyűjtő erőfeszítéseit.  A Párt maga is jelentős bevételt teremtett.  Belépődíjat szedtek Hitler minden beszédén és az azt követő gyűjtés néha komoly összeget hozott.  Minden párttag magas tagdíjat fizetett és bárki, aki többet fizetett, az "áldozók körébe" tartozott és az első sorokban ülhetett Hitler beszédein.  Hitler a legjelentéktelenebb összegekért is gondolkodás nélkül megcsapolta követőit, így állandóan különleges gyűjtések voltak egy vagy más célra.  1923-ban a Párt kamatnélküli kötvényeket bocsájtott ki, melyekre rányomtatták: nem beváltható ha zsidó mutatja be.  Hűséges nácik körében egész jól fogytak ezek a kötvények.

1923. őszére világossá vált, hogy valaminek hamarosan történnie kell.  Hitler és Scheubner-Richter egy palota forradalmat tervezgettek.  A Kampfbund erőivel, mely felért egy kisebb fajta hadsereg erejével, átvennék a bajor kormányhatalmat, azután Berlinbe vonulnának, hogy végezzenek a szociál-demokratákkal és a kommunistákkal, miközben a hadsereg semleges maradna.  Azonban von Kahr, a bajor kormány vezetője, a saját puccsát tervezte.  Ő a fékevesztett inflációt és az azzal járó fejetlenséget akarta felhasználni mint indokot Bavária függetlenségének kikiáltására és azután a Wittelsbach királyság visszaállítására.  Hitler és Kahr erői kifelé egyöntetűen ellenezték a berlini kormányt, de a felszín alatt mindkettő a másik eszén akart túljárni.

Néhány hónappal azelőtt, hogy a Kampfbund politikai vezetője lett, Hitler Hermann Göring személyében megtalálta 1500 fős SA egységének ideális parancsnokát.  A háború alatt Göring kiemelkedő vadász pilóta volt a Richthofen Században és megkapta a Pour le Mčrite-t, Németország legmagasabb kitüntetését.  Mielőtt a háborúnak vége lett, híres parancsnoka, Richthofen báró (a Vörös Báró) helyére lépett mint a század parancsnoka.

Németország veresége kiábrándította Göringet.  1922 novemberében egyik este részt vett Hitler egyik beszédén és majdnem azonnal megtért.  Másnap Göring felkereste Hitlert és felajánlotta a Náci Pártnak szolgálatait.  A két férfi jó ideig beszélgetett.  „Egyből a szívünkhöz legközelebb álló dolgokról beszéltünk: a szülőföld veresége és a Versailles-i Szerződés méltánytalanságai" — mesélte később Göring.  „Közöltem vele, hogy személyem és mindaz, amim van, a legteljesebb mértékben az ő rendelkezésére áll."^[96]

Hitlert boldogság töltötte el az új tag felett.  Göring nagy háborús hős volt és ez jelentős tekintélyt szerez majd a Pártnak.  Arisztokrata családból származott és magasrangú tisztek, grófok és hercegek személyes barátja volt.  Amikor az egyik párt tisztségviselő az új tag felől érdeklődött, Hitler nevetve és örömében a térdét verve válaszolt:  "Göring!"  "Ragyogó, egy Pour le Mčrite-es háborús ász — képzelje csak el !  Kiváló propaganda !  Mi több, van pénze és egy fillérembe sem kerül."

Göring vagyonos családból származott, de Németország veresége és az infláció gyakorlatilag egy fillér nélkül hagyta.  Azonban kényelmesen élt felesége, Carin von Kantzow, svéd grófnő, pénzéből.  A grófnő, tekintély szempontjából a Párt nagy előnyére vált.  A gyönyörű, arisztokrata hölgy jelenléte a Náci gyűléseken és a Roham Osztagok felvonulásain, számos vagyonos embert a Náci Pártról szerzett első benyomása újraértékelésére késztette.  Ha egy ilyen tiszteletreméltó nemes hölgy Hitler támogatója, végülis talán nem is olyan veszélyes ránk nézve, mondogatták maguknak.

Az Obermenzingbeli (München egyik külvárosa) Göring-villa a Nemzetiszocialista Párt vezetőinek gyülekezőhelyévé vált.  Hitlert, aki szerette a szép nőket, elbűvölte Carin Göring.  A grófnő viszonzásul temperamentuma minden szenvedélyével karolta fel a Náci ügyet.

Svédországi rokonaihoz írt leveleiben nincs rá utalás, hogy kifogása lett volna Hitler és más náci vendégek jelenléte iránt.  Amikor testvére, von Wilamowitz-Moellendorff grófnő látogatóba jött, őt is megragadta a villa légköre:  „A földszinten egy tágas dohányzó volt, egy körablakon át kívülről beáramló fénytől megvilágított alkóvval," írta.  „Ettől néhány lépéssel lejjebb egy boros pince, kandallóval, fa székekkel és egy nagy dívánnyal.  Itt jöttek össze mindazok, akik Hitlerhez és szabadság mozgalmához kötötték magukat.  Hitler késő este szokott megérkezni és körülötte lehetett látni a Párt minden korai követőjét: Dietrich Eckart-ot, Hermann Esser-t, Hanfstaengl-t, stb.  A komoly megbeszélések után jöttek a meleg, vidámságteli órák, melyek oly sok boldogsággal töltötték el Carint.  Vidám történeteiben, megjegyzéseiben, szellemességében megmutatkozott Hitler humorérzéke és Carin, őszinte, szívbőljövő reagálásával, kellemes hallgatóság volt."

A Göring-villa más látogatói között volt egy nagyon fontos személy, Erich Ludendorff tábornok.  Göring és elbűvölő felesége kulcs szerepet játszott a tábornok támogatásának megnyerésében.  Lehetelen túlbecsülni Ludendorff nevének nacionalista körökbeli tekintélyét.  A háború alatt a Német Hadsereg vezénylő hadbiztosa volt, gyakorlatilag az ország feletti diktatórikus hatalommal.  Bár már semmiféle hivatalos katonai beosztása nem volt, a Szabad Csapatok vezetői és sok jobboldali csoport képviselője fordult hozzá tanácsért és útmutatásért.  Eredetileg Reventlow gróf, a jól ismert nacionalista vezető és egy zsidó-ellenes hetilap szerkesztője, mutatta be Hitlert Ludendorffnak és javasolta, hogy a tábornok támogassa a tömegek e felfelé ívelő vezérét.  A tábornok és az egykori tizedes politikai elképzelései sok szempontból hasonlóak voltak: mindketten nemzeti érzelműek és kommunista-ellenesek voltak, ellenezték a Versailles-i Szerződést, a zsidókat és a bajor különválni akarókat.  Szeptember elsején és másodikán tartott "Németország Napon" Ludendorff Nürnbergben 100.000 ember előtt bejelentette, hogy támogatja Hitler pártját.

Ludendorff tábornoknak magának kevés pénze volt, de sok tekintélyes és vagyonos ember felnézett rá mint Németország rangidős katonatisztjére és következésképpen mint minden nacionalista erő valódi vezetőjére.  Voltak gyárosok és üzletemberek, mint Friedrich Minoux a Stinnes cégtől, akik támogatni akarták a kommunista-ellenes erőket, de keveset tudtak a politikáról és még kevesebbet a számtalan jobboldali csoport erősségéről és gyengeségéről, tehát pénzüket Ludendorffnak adták — egy olyan személy, akinek megbízhattak becsületességében és támaszkodhattak megitélésére — mondván, hogy belátása szerint ossza el a nacionalista erők között.  1923-ra e pénz jelentős része Hitlerhez került.

1923 őszén Fritz Thyssen, a Thyssen acél birodalom örököse, az Egyesült Acélművek (Vereinigte Stahlwerke), a legnagyobb német acélgyár, igazgatósági tanácsának elnöke, részt vett Hitler egyik gyűlésén.  Thyssenre, az erősen jobboldali beállítottságú emberre, jó benyomást tett Hitler.  „Felismertem szónoki tehetségét és azon a képességét, hogy a tömegeket vezesse," mondta később Thyssen.  "A legnagyobb hatással volt rám ... követői majdnem katonai fegyelme."  1918-1919 forradalmi felkelései alaposan megrémítették Thyssent.  Néhány félelemteli napig a forradalmárok fogságában volt, és még a vörös terror szétzúzása után sem bízott a Weimar Köztársaság intézményeiben, hogy azok fenn tudják tartani a jogrendet.  „Azon zavaros napok rám tett hatása soha nem fog elmúlni," emlékezett vissza Thyssen.  „Egy teljes évig azt gondoltam, hogy Németország anarchiába sűlyed."

1923-ban Németország újra a legnagyobb politikai feszültség állapotában volt.  Az infláció okozta gazdasági nehézségek és a politikai viszály olyan gondokat teremtett az iparban ami az osztályháború határát súrolta.  Az eredmény az osztályok közötti növekvő távolság lett, ami nyílt osztályharccá keményedett.  Németország nagy gyárosainak legtöbbje, köztük Thyssen, felismerte, hogy ha a gazdasági körülmények nem javulnak nagyon gyorsan és az osztály ellentétek nem simulnak el, egy kommunista forradalom szökőárjától elborítva találják magukat.  Ilyen zűrzavaros légkörben egy személyes varázsú nacionalista vezető, mint Hitler, a pillanat emberének látszott.  „Az infláció legrosszabb szakaszában voltunk" (1923. október), mesélte Thyssen.  „A pénz ... napról-napra vesztett értékéből.  A berlini kormány végveszélyben volt ... A hatalom omladozott.  Szászországban kommunista kormányt alakítottak ... Thüringia kommunista kormányt választott magának ... Mindezen káosz közepette ... találkoztam először Hitlerrel."

Azonban Thyssen ekkori támogatását és rokonszenvét nem szabad túlértékelnünk.  Később, októberben, egy Ludendorff tábornok otthonában tett látogatás alkalmával, Thyssen százezer arany márkát adott a tábornoknak, hogy ossza szét a Náci Párt és az Oberland Szabad Csapat között.  Habár az összeg egy vagyon volt az inflációtól megtépázott országban, a tény, hogy a pénzt meg kellett osztani a Nemzeti Szocialista Párt és az Oberland Szabad Csapat között, jelzi, hogy még Thyssen is csak mint a számos nacionalista erők egyikét támogatta Hitlert.

Ernst von Borsig, a nagy mozdony gyáros volt egy másik fontos személy.  1922-ben a berlini Nemzeti Klubban ismerkedett meg Hitlerrel.  Hatással volt rá a náci vezető őszintesége és azon elképzelése, hogy a munkásokat nyerjék vissza a nacionalizmusnak.  Mint a Német Munkaadók Szövetségének elnöke, erősen szorgalmazta, hogy a vezetés és a munkások kiegyezésre jussanak.  Egy hazafias munkás párt gondolata érdekelte és amikor az infláció idején a kommunisták kezdtek erősödni, ügy döntött, hogy egy kisebb összeget ad Hitlernek.  1918-óta adott bizonyos összegeket a jobbololdali Szabad Csapat egységeknek, mint egy fajta biztosítás egy kommunista felkelés ellen;  az adomány a náciknak, ugyanilyen indíttatásból volt.  Mint minden más német nagytőkés, ő is számos politikai pártnak adakozott, de még csak "támogatónak" sem tartotta magát csak azért, mert pénzt adott valamely csoportnak.  Abban az időben, amikor Hitlernek pénzt adott, sokkal nagyobb összegekkel támogatta a mérsékelt és konzervatív pártokat.

1923 novemberére a pénzromlás szörnyű méreteket ért el.  A márkát csillagászati számokban jegyezték; egy dollár hivatalosan 5 trillió márka, nem hivatalosan 7 trillió márka volt.  A bankok többé már nem számolták a millió márkás bankjegyeket egyszerűen megmérték a köteget súlyra vagy vastagságra.  De nem volt mód felmérni az infláció okozta emberi szenvedést.  A tönkretett középosztály alultáplált volt, némelyek ténylegesen éheztek.  A politikai légkör a robbanás szélén állt.

Amikor Hitler és a Kampfbund tudomást szerzett róla, hogy Kahr Bajorország önállóságának kikiáltását tervezi, úgy döntöttek, hogy saját puccsukkal elébevágnak a dolognak.  A puccs lezajlása előtt a nácik kevés gondot fordítottak a pénzügyekre.  Az egyedüli komoly terv az volt, hogy befagyasszonak minden magán gazdasági tevékenységet.  De volt némi szó arról is, hogy lefoglalják München műkincseit és így finanszírozzák a Weimar kormány kiebrudalását.

November 8-án von Kahr 3000 köztiszteletben álló polgár előtt beszédet mondott a Bürgerbräu-ban, ami egy első-osztályú söröző München peremén.  Kevéssel 8 óra után érkezvén, Hitler és néhány Náci vezető betolakodott a szorosan megtömött terembe, ahol Kahr monoton hangon unalmas beszédét mondta.  Míg várták, hogy a teljes Náci csapat megérkezzen, Hanfstaengl néhány sört fizetett — korsónként 1 millárd márkáért — Hitlernek és a többi nácinak.  Közben 600 SA legény körbezárta az épületet.  8:30-kor megérkezett az SA elit egység.  Göring huszonöt barna ingessel berontott a terembe és gyorsan felállított egy géppuskát a bejáratnál.  A felzúdulásban Hitler felugrott egy székre és a mennyezetbe lőtt.  "Kitört a Nemzeti Forradalom," üvöltötte.  "A termet hatszáz jól felfegyverzett ember zárta körül.  Senki sem hagyhatja el a helységet!"

Hitler ezután egy mellék szobába hívta Kahrt, Lossowot és Seissert, hogy megbeszéljék a terveket egy új nemzeti kormányról.  Azok elutasították indítványait, de miután megérkezett, Ludendorff tábornoknak sikerült rábeszélni őket, hogy csatlakozzanak Hitlerhez a Weimar Köztársaság ellen.  Hitler diadalmasan visszavezette a csoportot a nagyterembe, ahol mindannyian néhány szót szóltak.  A hallgatóság magán kívül volt örömében, a nők különösen hangosak voltak.

De az elért győzelem hamarosan elveszett.  Az SA és a hadsereg közötti nehézségekről értesülve Hitler elment, Ludendorffra bízván a Bürgerbräut.  Ludendorff elfogadta Kahr, Lossow és Seisser "becsületszavát," hogy hűek maradnak Hitlerhez és elengedte őket.  Természetesen egyiküknek sem állt szándékában támogatni Hitler forradalmát, így a három elindúlt, hogy erősítést hívjon a városon kívüli laktanyákból.

Amint Röhm megkapta a hírt a sikeres puccsról, azonnal tudtára adta azt katonáinak, akik a Löwenbräu sörcsarnokban várakoztak.  A hallgatódzó rendőrségi besúgók elrohantak, hogy jelentést tegyenek a kapitányságon.  Ahogy Röhm motoros futára elrobogott, a rendőrség még mindig a sarkon várt a villamosra, minthogy nem volt más közlekedési módjuk.  Ezzel szemben a puccsistáknak megfelelő eszközeik voltak csapataik szállítására.  A Náci Párthoz tartozó tehergépkocsikat kiegészítették bérelt járművekkel és még taxikkal is.

Az est további részében a rendezetlen csapat mozgás folyt, de a puccs vezetői elmulasztották, hogy döntő lépést tegyenek, vagy hogy a város kulcs fontosságú helyeit elfoglalják.  Ehelyett titkos rejtekhelyekről puskákat szedtek elő és osztottak ki.  Zsidókat hajtottak össze alsóneműben túszként.  Egész éjjel rohamosztagosokat a városba szállító tehergépkocsik dübörögtek.  A legtöbb náci a Bürgerbräu körül maradt, némelyikük megpróbált a folyosókon aludni, mások őrséget álltak a hóban.  Inflációs márkáikat eldorbézoló néhány kis csoporttól eltekintve alig volt az utcán valaki.

November 9-e szürke reggelén, hat órakor, Landshutból megérkezett Münchenbe Gregor Strasser 150 fős SA egységének tehergépkocsi oszlopa.  Az egyik ember elcsodálkozott: "Micsoda forradalom ez ?  Az emberek mennek munkába mint rendesen.  Valami nincs rendjén."

Hitler korán reggel elrendelte a papírpénz lefoglalását a Parcus és Mühlthalaer nyomdától.  Hanfstaengl valamivel 8 óra után visszatért a Bürgerbräuba.  "A helységben vastagon állt a füst," emlékezett vissza.  "Az előtérben volt egy kis zenekari dobogó és azon egy kb. másfél méter magas pénz rakás, millió márkás bankjegyek takaros kötegekben, amit a barnaingesek 'lefoglaltak' ... Jól jött volna néhány, mert az előző napi vendéglátásom miatt egy fillér nélkül voltam, de láthatólag törvényes és hivatalos kiadásokra voltak szánva, bármi módon is szerezték őket."  A pénz egy részét később a legénység fizetésére használták fel.  A Bürgerbräuban ingyen sört biztosítottak minden embernek, de az ételért fizetniük kellett.

Ekkora már Hitler tudta, hogy Kahr, Lossow és Seisser elárulta.  Ludendorffal együtt elkeseredetten próbáltak valamiféle tervet kieszelni a puccs megmentésére.  Úgy döntöttek, Münchenen keresztül felvonulást tartanak, hogy egyesüljenek Röhm erőivel, akik a Hadügyminisztérium épületében voltak.

Kevéssel 11 óra után a 2000 SA legény és szabad csapatos menete elindult a Bürgerbräutól, keresztül az Isar folyón, a város központon és végül a szűk Rezidenz strassén.  Az oszlop elején ment Hitler, Scheubner-Richter és Ludendorff.  Az emberek legtöbbjénél fegyver volt, némelyiküknél géppisztoly.  Fél-egykor a puccsisták egy rendőr kordonnal találkoztak a szűk utca végén.  Majdnem azonnal lövések dördültek el, melyet a rendőrség golyózápora követett.  Tizenhat Náci, köztük Scheubner-Richter, életét vesztette.  Ludendorff egyenesen a sortűzbe menetelt, egészen a rendőrök soraiig; Göring súlyosan megsebesült; és Hitler kificamította vállát, amikor a földre esett.  A fiatal SA orvos, Walter Schulz, Hitlert egy mellék utcába vezette, ahol felszálltak egy villamosra és elhagyták a várost a hegyek irányába.  Két nappal később Hitlert letartóztatták és börtönbe zárták.  Tárgyalása a bíróságok történetének egyik legdurvább elkendőzése volt.  Nem az ő kedvéért, mint ahogy azt gyakran feltételezik, hanem finanszírozói, támogató és tettestársai "jó nevének" megvédése érdekében.

A puccs elkezdte a után a pénznek már nem sok jelentősége volt.  Hitler emberei eléggé fel voltak szerelve, de szervezetlenek voltak és hiányzott a kiképzésük ahhoz, hogy egy rendes hadsereggel szembe szállhassanak.  A puccs elbukott, mert Kahr, Lossow, Seisser és a bajor hadsereg tisztjei hajlandóak voltak szembeszállni vele.  Semmiféle pénz nem vásárolhatta volna meg hűségüket.  Ők bajor szeparatisták voltak és elsődlegesen a bajor királyhoz voltak hűek.

Visszatekintve Hitler 1918 és 1923 közötti tevékenységének finanszírozására, egy dolog különösen érdekes.  Sok történész hangoztatta, hogy a Nemzetiszocialista Pártot a "nagy tőke" pénzelte és támogatta.  De mint láthattuk, a fő német gyárosok közül csak kettő, Fritz Thyssen és Ernst von Borsig, adott valamit a Náci Pártnak e korai években.  Jöttek adományok néhány konzervatív müncheni üzletembertől, akik a kommunista veszély tetőpontján pénzt adtak, valamint kis bajor gyártulajdonosoktól mint Grandel, a berlini zongora gyáros Becksteintől és a kiadó Lehmanntól, de személyes vagyonuk ellenére, ezen emberek egyike sem tartozik igazán a "nagy tőkések" közé.  Egyáltalán semmiféle bizonyíték nincs, hogy Németország valóban nagy gyárosai mint Carl Bosch, Hermann Bücher, Carl Friedrich von Siemens és Hugo Stinnes, vagy a nagy családok mint a Kruppok és a vezető bankárok, bármilyen támogatást adtak volna a Náciknak 1918 és 1923 között.  Sőt, igen kevesen tudtak közülük a kis bajor párt létezéséről.  Hitler támogatásának legnagyobb része vagyonos egyénektől jött, akik radikális nacionalisták vagy zsidó-ellenesek voltak és elvi meggondolásból adakoztak.  Bizonyos mértékben a fehér oroszok megfelelnek ennek a besorolásnak; úgy is tekinthetjük őket mint egy valódi érdekcsoportot, mely egy határozott politikai-gazdasági cél elérését remélte a Nácik támogatásától.

Volt azonban egy fontos gyáros, (voltaképpen a világon a legnagyobb) aki ebben az időszakban támogatta Hitlert, de az ő történetével külön fejezetben kell foglalkozzunk, minthogy nem német, hanem amerikai volt.

3. fejezet

1. De, érdekes módon, mindez nem akadályozta meg abban, hogy 1917 márciusában hadtestével együtt átálljon a forradalom oldalára.

2. Viktória, angol királynő unokája és Marie, román királyné testvére.

3. A szabadkőművesek, akik ellenezték a zsarnokságot és a zsidó-gyűlöletet, kétségtelenül megpróbáltak volna mérséklő hatást gyakorolni Hitlerre.

4. Ratsch-Kathel = a szociál-demokrata Munich Postra használt sértő kifejezés.

96. Leonard Mosley, The Reich Marshal: A Biography of Hermann Goering, p 90.