Magyar Nyelvünk Törélyéről

Egy korábbi írásomban mondám azt, hogy magyar nyelvünk nem ugyan az elvileg lehetséges, de a ténylegesen létező legtökéletesebb emberi nyelv.  Hadd fejtsem ki most e véleményemet közelebbről.

Nagyon is lehet, hogy az olvasó ehelyt mindjárt azon sarkalatos kérdését vetendi fel :  vajon milyen alapon dönthető el, mely nyelv tökéletes és melyik nem ?  Nos, a válasz igen egyszerü, világos :  Valamely nyelv annál tökéletesebb, minél pontosabb, szabatosabb, árnyalatosabb kifejezője az emberi gondolatnak.  Következik pedig ebből az, hogy minnél tökéletesebb nyelven értekeznek egymással az emberek, annál jobban értik egymást, s annál kisebb lehetősége van mind a szándékolatlan félreértésnek, mind pedig a szándékos félrevezetésnek, butításnak.

A tökéletes nyelvtani szerkezetnek két alapvető következménye van :  először az, hogy minden nyelvtani funkció pontosan jelölve legyen, másodszor az, hogy a nyelvtan ne legyen anyagi jelentéssel beszennyezve.  Ily szennyeződést azonban a legtöbb európai (és Amerikába átszármazott) nyelvben van, a nyelvtani nem képtelen kategóriájában.  Minthogy pedig ennek hátrányos, káros voltát a hivatásos nyelvészek is észreveszik — legalább részben —, egyesek azon téves következtetésre jutnak, mintha magának a nyelvtani funkciónak jelölése volna a fölösleges, és az volna a tökéletes szerkezetű nyelv, amely nyelvtani funkciót alig jelöl, hanem ehelyett a szórenddel fejezi ki (már úgy ahogy) a mondatrészek nyelvtani szerepét, mint nevezetesen az angol.  Vizsgáljuk meg tehát e kérdést kissé alaposabban.

A természetes nem jelölése anyagvonatkozású szavak feladata, nem a nyelvtani kategóriáké.  Az anyagi szavak a magyarban is világosan megkülönböztetnek férfi és nő, hím és nőstény, kan és koca, bika és tehén, csődör és kanca között.  De, ha arra a képtelen gondolatra vetemedünk, mint a németek és szlávok, hogy nőnemű szó mellé nőnemű melléknév meg névelő kell stb., akkor a nyelv összes létező szavait, amelyeknek a természetes nemhez semmi de semmi közük sincsen fiktív nemmel kell felruháznunk.  Miféle esztelenség az, hogy :  der Löffel, die Gabel, das Messer ?  Mintha magyarul így kellene beszélnünk :  A nőlevest hímkanállal esszük, a hímsültet pedig nővillával és semkéssel.  Ami hajmeresztő, persze nem a németnek, mert az hozzá van szokva.  És aztán a teteje mindennek az, hogy a latinban a nő nemiszerve hímnemű: cunnus, a férfié nőnemű: mentula, noha az anyagi szó itt pont a természetes nemhez fűződik !

Ezen túl pedig a nyelvtani nemmel dolgozó nyelvek a jelzőt nemben és számban, ahol pedig esetalak is van, ott esetben is egyeztetik a jelzett főnévvel.  Képzeljük csak el, hogy ehelyett: mindenik gyermeknek adtam egy piros almát, azt kellene mondanunk: semmindenkinek semgyermeknek adtam hímegyet, hímpirosat, hímalmát.  Merthogy a németben a gyerek semlegesnemű, az alma pedig hímnemű.  A számban és esetben való egyeztetés némely olyan nyelvben is megvan, ahol a nyelvtani nem ismeretlen.  Például a teljesen alaptalanul rokonainkká nyilvánított finnek nem tágas házakban laknak, hanem tágasakban házakban.  Ami ugyancsak teljesen fölösleges, puszta tehertétel.

Az efféle nyevtani jelenségek fölöslegesek, hátrányos voltának felismerése viszont olyan téves következtetésekre vezette a hajdani, nagy nemzetközi tekintélynek örvendő dán nyelvész Jespersent, hogy az volna a legtökéletesebb nyelv, amely a nyelvtani funkciót nem jelöli külön, hanem úgyszólván mindent a szórendre bíz.  A legtökéletesebb nyelvek őszerinte tehát az angol meg a skandináv nyelvek.  Szerinte a dán még az angolnál is tökéletesebb, mert az ige egyesszám harmadik személyét sem különbözteti meg a többitől.  Az angol: I go, you go, he goes = dán: jeg gaar, du gaar, han gaar.  Jespersen szerint ez a szellemnek az anyag feletti diadala !  Nos, hogy e diadal másrészt miféle hátrányokkal jár, arra még visszatérek, de hadd mutassam itt be, míly pontatlanság s ennélfogva félreértés forrása lehet a nyelvtani funkciók jelölésének mellőzése.  Tegyük fel, hogy egy angol úri dáma emígy szól cselédjéhez :  Please call me a washerwoman!, mire a cseléd, aki valamiért dühös az úrnőjére, visszanyelvel:  Oh, yes, you are a washerwoman!.  Mert az úrnő mondata tetszés szerint jelentheti azt, hogy: Kérem, hívjon egy mosónőt, vagy: Kérem, szólítson mosónőnek !  Az efféle szerkezetű nyelv lenne a legtökéletesebb emberi nyelv, ahogyan ezt az angol meg az amerikai nyelvészek és más országbeli majmolóik képzelik ?  Hogy az angol ma az uralkodó nemzetközi segédnyelv, az sajnálatos szerencsétlenség, hogy ne mondjam csapás.

Az angol és amerikai nyelvészeknek azon felfogása, hogy: the best grammar is no grammar at all (az a legjobb nyelvtan, ha nincs nyelvtan) óriási, végzetes tévedés.  Hogy sok nyelvben vannak fölösleges nyelvtani kategóriák, abból nem az következik, hogy minden nyelvtan fölösleges.  A magyar éppen azért a legtökéletesebb nyelv, mert nyelvtani kategóriákban igen gazdag, s ugyanakkor úgyszólván semmi nyelvtani tehertétele nincsen.  (Azért mondom úgyszólván, mert a nem szenvedő vagy visszaható, hanem tisztán cselekvő igék némelyikének ikes ragozása kétségtelen tehertétel, de egészében véve csekély.)  Nyelvbúvárlat és honszerelem című írásomnak egy olvasója levelet intézett hozzám, amelyben megütközik azon, hogy szerintem a magyar nyelv úgy illik a gondolatra, mint a bőr az emberi testre, míg minden egyéb nyelv csak úgy, mint jól vagy rosszul szabott ruha.  Mert — kérdi a levélíró — a magyar szó miért fejezné ki pontosabban az illető fogalmat, mint a német Wort vagy francia mot ?

Magában véve persze a magyar szó, a francia mot, a német Wort, stb. teljesen egyenértékű.  A lényeges kérdés azonban az, míly lehetőségei vannak egy bizonyos nyelvnek :  1. Minél több fogalomnak egyszóvali jelölésére (vagyis szóképzésre), 2. egyetlen szóval nem jelölhető, összetett fogalmak célszerű jelölésére, 3. a fogalmak célszerű, szabatos módoni összekapcsolására, vagyis ítéleteknek mondatokba öltöztetésére.  Mindezekben a magyar nyelv egyszerűen felülmúlhatatlan.  Hogy egyes nyelvek e szempontból milyen tökéletlenek, azt hadd mutassam be ehelyt egy magyar és francia között vont háromrétű párhuzamon.  Persze, amint mondám, az angol, meg a többi is mind jóval tökéletlenebb, mint a magyar, de ezúttal azért választom a franciát, mert erről az a légbőlkapott legenda van elterjedve, mintha különlegesen világos, szabatos volna a kifejezésmódja.

1.  A francia mot szó teljesen elszigetelten áll a francia nyelven belül.  Más szóképzése nem létezik.  A franciában — nagyrészt az angolban is — épp azért hemzsegnek a latin-görög kölcsönszavak, mert saját képzési lehetőségei igen-igen szűkösek.  Nézzük meg ezzel szemben, mi minden képezhető a magyar szó-ból :

Szózat, szavaz, szavazó, szavazás, szavazat, szaval, szavalás, szavalat, szól, szólás, (elszólás, leszólás, megszólás), szólal, felszólal, fel szólalás, szólam, szólamoz, szólamozá, szónok, szónokol, szónoklás, szónoklat, szónoki, szónokias, szónokiasság.  (Ennyi jut eszembe pillanatnyilag.)

2.  Összetett fogalmak kifejezésére a magyar eljárás haladó, vagyis kívülről befelé, a különös ismérvtől a fogalom magva, lényege felé irányuló, míg a francia pont fordítva, a központtól a kerület felé, a lényegtől az esetleges felé irányul, vagyis hátráló, regresszív.  Például :  A düledező viskó tetején ülő fekete gólya.  Franciául :  La cigogne noire assise sur le toit de la cabane caduque.  Szószerint magyarul: A gólya, fekete, ülő, rajta tető, neki viskó, a düledező.

3.  Annálfogva, hogy a magyar minden egyes mondatrészen pontosan jelöli a funkciót, szórendje teljesen szabadon forgatható a gondolat tökéletes árnyalására.  Vegyünk egy egyszerű csakis alany—állítmány-tárgyból álló magyar mondatot :  Péter ismeri Pált.  Franciául :  Pierre connait Paul.  Csakhogy a franciában ez az egyetlen lehetséges sorrend, mert csakis ebből derül ki, melyik az alany, melyik a tárgy.  De minthogy a magyar a tárgyat mindig megjelöli (tudtommal a világ valamennyi nyelve között egyedül következetesen), a szóbanforgó magyar mondatnak hatféle sorrendje lehet (matematikailag a maximum), ami mind más és más árnyalatot fejez ki.  Például :  Ismeri Pált Péter.  Franciául ezt emígy kell kifejezni :  Il n’est pas vrai que Pierre ne cannaisse Paul, car il il le connait.  Vagyis, amit a magyarban egyetlen mondatrész áthelyezésével fejez ki, ahhoz a franciának egész szózuhatag kell.  És ez volna a szellem anyagfeletti diadala ?  Ezért mondom én, hogy a magyar nyelv úgy illik a gondolatra, mint a bőr a testre, míg minden más nyelv csak úgy, mint a jól-rosszul szabott ruha.

Fenti fejtegetésem kiegészítéséül azonban rá kell mutatnom arra is, hogy magyar nyelvünk jelen állapotában sajnos nem olyan tökéletes, mint aminő adottságainál fogva lehetne és mondjuk vagy ezer esztendeje alighanem volt is.  Mai nyelvjárásai között legtökéletesebb az, amelyet az erdélyi székelység beszél.  (Mélységes aggodalommal kell gondolnunk arra, hogy éppen ez van a leginkább kitéve magyartalanító elnyomásnak.)  Az irodalomban, sajtóban, hírszóró közegekben használt magyar köznyelv nagy mértékben viseli az idegen, tökéletlen nyelvek részéről évszázadok során megnyilvánult káros befolyás nyomát.  A római kereszténység felvétele óta úgy a XVIII. század végéig latinból készített szolgai fordítások rontották meg a magyar igeidők és módok helyes használatát :  azóta pedig a főváros német ajkú polgárságának felületes, tökéletlen magyar nyelvisége, meg a német nyelvű, legújabban főleg az angol nyelvű szövegek szolgai fordítása révén terjednek el nyelvünkben a helytelen, káros kifejezési módok.  Hadd jellemezzem itt még tüzetesen ezeknek egyikét, legkárosabbikát, amelyet átallanék anyanyelvünk rákfenéjének nevezni.

Egy külföldi magyar sajtóterméket olvasva megakad a szemem egy idézeten, mely után zárójelben, eme magyarázat áll :  „Kossuth utolsó beszédéből Amerikában.”  Mert persze a cikkíró feje annyira telve a :  from Kossuth’s last speech in America féle angol szórenddel, hogy e mondanivalót már nem képes helyes magyarsággal kifejezni.  Vagyis emígy :  Kossuth utolsó Amerikában mondott beszédéből :  vagy még egyszerűbben :  Kossuth utolsó (legutolsó) amerikai beszédéből.  S az itt érintett rút magyartalanságtól nem csak a külföldi, hanem a honi magyar sajtótermékek is hemzsegnek.

Minden tökéletlen rendszerű nyelvet jellemez az olyan szerkezetnek használata, amelyet a német prüpositionales Attribut, azaz a viszonyszós jelző névvel illet.  Az illető nyelvekben ugyanis vagy egyáltalán nem, vagy csak igen nehézkesen lehet igehatározói funkciójú szókapcsolatokat melléknevesíteni, nevezetesen igei részesülő használatával vagy éppen mellékmondattá bontással.  Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a főnév valamennyi esete közül egyedül a birtokos eset fűzhető közvetlenül más névszóhoz :  minden más eset és esetpótló viszonyszócska az igéhez kapcsolódik, mint határozó, jelzőül tehát elvileg nem használható.  A mai magyar melléknévképzők (-i, -u-ü, -as -es-ös) hajdan ugyanúgy mind a birtokos eset ragjai voltak, mint a ma kizárólag állítmányi szerepben használatos -é.  Főnévből képzett melléknév segítségével mi sok mindent ki tudunk fejezni, amire más nyelvek viszonyszó kapcsolatot, tehát határozói jellegű mondatrészt kénytelenek használni.  Az ilyen szerkezeteket jelzőpótléknak nevezem nyelvtudományi írásaimban.  Egy jellegzetes angol példán könnyű bemutatni a jelzőpótlék keletkezését.  Egyrészt azért, mert az angol over viszonyszó maga is kétértelmű, felett és túl jelentéssel bírván, másrészt azért, mert viszonyszó kapcsolat jelzőpótlékul is használható.  A hannóveri ház uralomra jutása után a Stuartok angol hívei a száműzött, tehát tengeren túl élő, őszerintük törvényes király egészségére egy kétértelmű mondat őrve alatt ittak lakomáikon.  Borospoharukat a teríték mellett lévő kézmosóvizes csésze fölé tartva ezt mondták :  Let us drink to the health of the King over the water.  E mondat ugyanis kétféleképpen értelmezhető :  vagy így :  Igyunk a király egészségére a víz felett, ami a külvilágnak szóló színleges magyarázat volt, vagy pedig úgy :  Igyunk a vizentúli király egészségére.  Magyarban az ilyen kétféle értelmezés akkor is lehetetlen volna, ha a felett azt is jelentené: túl, mert „igyunk a király egészségére a víz felett” mindig csak azt jelentené, amit jelent, sohasem azt, hogy :  Igyunk a víz feletti király egészségére.  Viszonyszó és az esetragos kapcsolat a magyarban mindig az állítmányhoz fűződik, s ez nem esetleges nyelvszerkezeti sajátosság, hanem általános logikai következmény.  Amikor tehát Mikszáth olyat ír illető regényének előszavában, hogy „megírom Noszty fiú esetét Tóth Marival”, akkor a magyar nyelv törvényei szerint olyat mond, hogy ő Tóth Marival, mint társszerzővel írja meg Noszty fiú esetét, amelynek a világon semmi köze sincs Tóth Marihoz.  S még egy nagy írói tekintély sem követhet el ilyen merényletet nyelvünk ellen.  Sem Mikszáth tekintélye nem helyesbíti a Noszty fiú esete Tóth Marival regénycímet, sem Arany Jánosé a Rege a Csodaszarvasról költeménycímet.  Próbáljuk csak meg ez utóbbit (amely a Mädchen von Schneewittchen und der sieben Zwergen fajta német címek gépies utánzata) különféle esetekben használni.  Rögtön kitűnik, hogy a -ról, -ről ragos esetek csakis az állítmányra vonatkoztathatók, nem a rege főnévre.  Angolra fordítom a Regét a Csodaszarvasról (Csodaszarvasról fordítom angolra a regét?).—Belekukkantottam a Regébe a Csodaszarvasról (a csodaszarvasról kukkantottam bele a regébe?). — Keveháza taglalása után áttértem a Regére a Csodaszarvasról (A csodaszarvasról tértem át a regére?) — Szóljatok hozzá a Regéhez a Csodaszarvasról (a csodaszarvasról — annak hátáról, ahol ültök szóljatok hozzá a regéhez?)  Azt hiszem ennyi is elegendő.

Hogy mi a helyes szórend ?  Hát a Csodaszarvas regéje, és punktum.  Igen gyakran az egyszerű birtokviszony az efféle jelzőpótlékok magyar megfelelője.  Amikor egyszer egy idegen nyelvből fordított regény szöveghelyességét ellenőriztem egy magyar kiadó részére, a következő mondatra bukkantam :  „Azt a fájdalmas érzéki vonást szájszegletében is anyjától örökölte.” — mármint a regény hőse.  Ideiktatom az akkor ehhez fűzött megjegyzésemet :  „Szóval van a hős külsején valahol egy fájdalmas érzéki vonás.  Nyilván több helyen is, mert nem csak szája szegletében örökölte azt anyjától a hős, hanem másutt is.  Például az orra hegyén, míg a fejebúbján esetleg az apjától örökölte ugyanazt.  Helyesen azt kell mondani:  Szája szegletének azt a fájdalmas érzéki vonását is anyjától örökölte.”  Ami Mikszáth regénycímét illeti, helyes magyarsággal így hangzik :  Noszty fiú meg Tóth Mari esete.

Volna még erről több, más mondanivalóm is, de legyen ezúttal elég.  Bezárom tehát fejtegetéseimet azon fontos szempontnak kiemelésével, hogy a külföldre szakadt magyarság között akadó tudatos nyelvművelők bizonyos szempontból előnyösebb helyzetben vannak, mint a magyarhoniak.  Mégpedig azért, mert nem kell roskadozni a honi nyelvi környezet nyomasztó súlya alatt, s így jóval könnyebben hagyatkozhatnak saját független ítéletükre.  Ha tehát élnek helyzetükkel, értékes szolgálatot tehetnek az emberiség ősi nyelvének fenntartása és káros befolyásoktól való mentesítése érdekében.

Küskarácsonytól sülvester estig

Amikor a magyarság körében is meghonosodott a latin betűs írás, kb. 12 hangunkra nem volt betü.  Ennek következtében a magyar nyelvet ezekkel a betűkkel csak nehézkesen lehetett lejegyezni.  Csaknem ezer évig kellett kínlódni helyesírásunknak, míg végre — rovásírásunk logikájához hasonlóan - kialakult a mai fonetikus helyesírás.  Jól tükrözik a nehézségeket a középkori rovásírásos ábécék latin betűs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek azon szavai, amelyekben a hiányzó latin betűket próbálták pótolni valahogyan.  Ez a mai szemnek egészen furcsa írásképet eredményezett.  Rovásírásos naptárunkban például a következő néhány szó éppen úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket :  püspök, gyümölcs, szent, asszony, Erzsébet, Egyed, Gyergy vagy György stb.  Latinbetűs nyelvemlékeinkben pedig így :  pispek vagy pyspek és puespoec, gimilc, zenth vagy scent, azzon vagy asson, Ersebet vagy Erzebeth, Eged, Georgh vagy Gorg, illetve Gerg stb.  Régi családneveink ún. hagyományos írásmódja sem valami előkelő írásmódot takar, csupán nyelvünk küzdelmét a latin betűkkel :  a "ty" az 1483-ból való ún. nikolsburgi rovás-ábécé átírásában "thy" (az y-t i-nek kell olvasni) innen a Batthyány családnév írásmódja, de írták tj-nek is.  A zs=ss, az ü és ő=ew, ezért Dezsőfi is csak Desseffy-nek, Török csak Thewrewk-nek írhatta nevét.

Az erdélyi Telegdi János 1598-ban írta meg a Rudimentát, azaz rovásírásos tankönyvét azzal a céllal, hogy újból elterjessze a rovásírást, mert mint írja: egyedül ez alkalmas a magyar nyelv jegyzésére. (Múzsák Közművelődési Kiadó, 1985.)


Kosztolányi Dezső

A Vértanúk Nyelvéről

Egy ájult és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az áll, hogy a magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödört, villás bajuszuk és paprikájuk.  Váltig hozzá szoktam már az ilyenfajta sértésekhez.  Alázatosan és szelíden fogadtam ezt is, én, a magyar, aki fokost csak nagyon ritkán viselek, fontosabb irodalmi fölolvasásaimkor, bajuszt mindössze másfélnapig hordtam, egyetlenegyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek.  Eltettem tehát a bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-ből.  Ha nincs fokosom, bajuszom és paprikám, legalább ez a souvenír-em maradjon meg.

Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy könyvet, Frankl Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és cseh anyanyelvű költőnek önéletrajzát, aki 1836-ban, a nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofantit.  Az olasz bíboros, a földgolyó legnagyobb nyelvi lángesze, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszan és szívesen elcsevegett a csehországi költővel.  Természetesen, a nyelvekről folyt a tárgyalás.  Azt kérdezte a költőtől, miért nem ír cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége.  A beszélők különben ötpercenként váltogatták a nyelveket, németül kezdték, csehül folytatták, és a héberrel fejezték be.  A véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki a vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok volt, de a tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymás után nyilatkozott a cseh és magyar nyelvről, s az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát, melyet eddig sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű és cseh anyanyelvű költő írta le.  A kijelentést, melyet alább szó szerint való fordításban teszek közzé, rendkívül érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar torzsalkodások miatt, de azért is, mert egy pártatlan és páratlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt, s ismert minden nyelvjárást és hangárnyalatot.  A bábeli zürzavar, mely mindnyájunkat nyűgöz, az ő villámló agyvelejében eloszlott.  Tüneményes rövid idő alatt tanult meg egy-egy nyelvet, tökéletesen, hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó.  Amit egy nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik el.  Ő itten a szaktekintély.

„Tudja — mondta a beszélgetés során a cseh költönek —, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából a leginkáhb fejlődésre képesnek ?  A magyart.  Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek.  Ügyeljen, ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet igazolni fogja.  A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.”

Vajon kit olvashatott akkoriban a monsignore ?  Vörösmarty Zalán futása 1832-ben jelent meg, de csak nyocvan előfizetője akadt, itthon is alig ismerték még, nem valószínű, hogy eljutott volna kezeihez.  Csak az akkori fiatalokat lapozgathatta.  Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort és Berzsenyi Dánielt.  Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és halotti papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjaival és égig zengő szenvedélyével, jósolt Petőfiről, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját.  Jólesik ezt emlékezetünkbe ídézni ma, mikor minden áldott nap puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel szelidítik azokat, kik magyarul beszélnek.  Tudják meg mindannyian, hogy királyi kincset hordoznak magukban.

Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, ki a vértanúk nyelvén írok.

A Magyar Nyelv Eredetiségéről.

Régóta gyanús lévén előttem az a régi előítélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, amelyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származatját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam.

Vizsgálataimnak első tárgyai valának azon fizikai dolgoknak nevei, melyek természet szerint az embernek és beszédnek legelső, legszükségesebb objektumai voltanak, mint :  föld, víz, tűz, nap stb, melyeknek hihetőképpen legelsőbben adának nevezeteket az első emberek.

Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja;  mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegeneknek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni, ...