A Véreskezű Szent| De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett. |
Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet: Nyakig a szennyben, mindig akkor látom, Mikor a hátam gyönge egy ütésnek S bőröm egy garast sem ér örök áron. |
Hogy néhány maradt sereghajtó Törötten, fogyva azt ne vallja: Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát – akarja. |
|
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: Veréshez szokott fajta. Cigány-népek langy szívű sihederje, Verje csak verje, verje. |
Örök este és örök gálya, Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban Lobban öröm örömre, lobban, és mindenek fölött világlik Rothschildék palotája. |
Áldott inség: magyar élet, Világon sincs párod néked, Nincsen célod, nincsen véged, Kinhalál az üdvösséged. |
|
Urak, papok dölyfét, Ím, eleget tűrtük, Gyomrunkba a sok bánatot Már eleget gyűrtük. |
Grófék élik, mi érték, Zsidó fölszedi bérét, Barátságos a magyar világ |
Nincsen egy barátom S vércsillogva látom Utolsó kurucnak Érdemelt, csúf sorsát Ott az árokpart alatt. Nincsen Lengyelország, Nincs hely a kurucnak S jaj annak, ki megmaradt. |
|
De jött egy kobor ivadék, Rabló, szerencsés ritterek Népe, akiknek sarj-során Ma tán zsandár-miniszterek Tobzódnak az Idő torán, Igazi magyarság torán. Ma gróf-sorban ők diktálnak, De vannak, kik még emlékeznek S ha kell, ki is állnak. |
S aki kihull, megérdemelte. Az ocsut az Idő nem szánja, Aszott nemzetek, hült világok, Tört életek miazmás vágya Halálra-valók s nem kár értük. |
Előbb itthon rendet Csinálnának kuruc csapatok, Ütvén grófot s nagy papot. |
|
Én véreim, búsak, szegények, Tudom én azt, hogy kell az ének, Kell a zsoltár, kell a fohász, Kell a hit, de ne higgyetek Soha a papok istenének. |
Hol vagy erős pogány sereg, Hős Vata, bálványos berek ? |
De ti, pogány ősöknek vérei Nagy daccal mégse szálljatok Neki - E kéz apáinkat halomra ölte S Hadúr e népet akkortól veri, Mikor hitének gyáva lett örökre, Mikor e kéz erős hitünk kiölte. |
|
Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken. |
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre. |
Egyre többen, egyre jobban, irtsd a burzsujt megfontoltan; aki gyönge anyámasszony, az csak százhuszat akasszon, ugy biz édes cimborám ! |
|
Nincs géppuskánk se templomunk ! Egy héten hatszor meghalunk ! Mert nekünk jaj ! jaj: széthuzunk és pusztulunk ! és pusztulunk ! |
Mondd mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres; levesének nincs sava-borsa, hitelt nem ad a fűszeres; egy tört széke van, hogy begyújtson, repedt kályháján macska ül, ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz, s lefekszik egyedül ? |