Napjaink

1989. szeptember

MITOSZ ÉS SORS

A hitehagyott népnek sorsa szolgaság

Kelet Népe, Buenos Aires, 1968 augusztus, részlet.

Taksony kagán szívesen fogadta a Róma felől feléje nyújtott baráti jobbot, mert ebben Magyarország nyugati szomszédja részéről a béke biztosítékát látta és ezért, nem pedig az augsburgi vereség hatása alatt függesztette fel hadműveleteit a nyugati szomszéd ellen, amelyeknek — mint éppen Padányi bizonyította — politikai céljai voltak és ezek folytatása az új külpolitikai helyzetben céltalanoknak látszottak.  Taksonyt a nyugati szomszéd békekészségébe vetett hitében megerősítette az akkori keresztény megújhódás nagytekintélyű clunyi apátja, aki, hogy Ottót teljesítésre bírja, áthelyezte lakhelyét Ottó udvarába.  Ottó pedig megrettenve a pápa magyarbarátságán, látszólag behódolt a pápának, helyesebben a clunyi egyháznak és különböző ígéretek kíséretében annak apátját tette meg udvara legbefolyásosabb emberévé írja Rudnay.  Ezzel a képmutatással Ottó teljes sikert is ért el és Taksony utóda, Géza, eleget téve Cluny apátjának felkérésének a béke biztosítása és annak jeléül, hogy a magyar vezéreknek augsburgi aljas kivégzését hajlandó megbocsátani, 12 előkelő magyar urat küldött gazdag ajándékokkal 972 húsvétjakor a nagybeteg Ottóhoz.  Ezt a követjárást a németérdekű történetírás természetesen mint a magyaroknak a fenyegető német túlhatalom előtti meghódolását szeretik feltüntetni.  Azonban a quedlinburgi követjárás csak udvarias megpecsételése volt az Ottó részéről színlelt barátságnak, semmi más.  Ottó alakoskodásának köszönhette egyedül a németség, hogy őseink a nyugati büntető hadjárataikat abbahagyták és hogy — szerencsétlenségünkre — a római egyház kedvéért a németség javára a görög egyház ellen fordultunk, mellyel a Bizáncban megkeresztelkedett Bulcsu baráti kapcsolatot épített ki.  A Bizánc elleni hadjáratok a thessaloniki diadallal érnek véget 965-ben.

Ottó békekészsége nem volt őszinte.  Úgy látszik, hogy az ő agyában született meg a német imperializmus “Drang nach Osten” (keletre nyomulás) szólamában kifejezett az a gondolata, hogy a fegyverrel meg nem hódítható magyarokat szellemi leigázással hajtsák uralmuk alá; ezt a célt sem ő, sem utódai soha fel nem adták és ez lett a hagyományos ellenünk irányuló német politikának 1000 éven át követett elve.  Ez a tervük, mint tudjuk, csak a török háborúkban kivérzett Magyarországgal szemben sikerült a Habsburgoknak.  Honfoglaló őseink ragyogó katonák voltak, de az okirathamisításhoz, amelyben a nyugati diplomácia ebben az időben már évszázados gyakorlattal rendelkezett, nem értettek.  Páter Bangha Béla S.J. emlékezik meg erről tiszteletreméltó őszinteséggel Egyháztörténelmének az ál-izidori dekretáliákról szóló beszámolójában amidőn is Róma a közötte és Bizánc közötti hatalmi vitát egy sereg Nagy Konstantin idejére művészi tökéllyel hamisított okirattal törekedett a saját javára eldönteni.  Ugyanakkor, amidőn a békekövetek a magyar fejedelmi székhely és Quedlinburg között ide-oda jártak, készítette el Pilgrim passaui püspök Ottó utasítására a “lorchi hamisítványok” címszó alatt ismert azt a négy okiratot, amelyek szerint négy megelőző elhunyt pápa a dunántúli Magyarországot (Pannóniát) a passaui püspök egyházi fennhatósága alá helyezte.  Középkori joggyakorlat szerint az egyházi fennhatóság egyúttal politikai fennhatóságot is jelentett; ezért a német udvarban úgy vélték, hogy Magyarország meghódításának a legkönnyebb útja a magyar nemzetnek a római kereszténységre térítésében kínálkozik, mert Rómában abban az időben a német befolyás döntő erővel érvényesült.

Bulcsu, akinek neve bölcset jelent, felismerte ezt, de politikai érdekből Bizáncban keresztelkedett meg — ami a császár barátságának a feltétele volt — de tette ezt annál is inkább, mert felismerte, hogy a Keleti Egyház, amely a szertartásaiban a nemzeti nyelv használatának helyet adott, nemzeti érdekeinknek jobban felelt meg, mint a Nyugati Egyház; nem is szólva arról, hogy Bizánc távolról sem jelenthetett számunkra akkora katonai veszedelmet, mint a szomszédos Németország.  A Keleti Egyházhoz csatlakozott Gyula erdélyi fejedelem és annak leánya, Saroldu is, Géza fejedelem első felesége, akinek neve fehér menyétkét jelent.

Rudnay idézi a tekintélyes német egyháztörténet-író Dr. Ernst Ludwig Dümmler “Pilgrim von Passau” c. művéből Ottónak Pilgrim püspökhöz címzett levelét, amelyet Ottó Pilgrimhez Bruno verdeni püspökkel küldött.  Ez a levél világosan elárulja Ottó szándékát :  „Segítsd Brúnót magyarországi útjában.  Adj hozzá bőven lovas kíséretet a határig, mert ha ennek küldetése sikerül, ez neked és híveidnek nagy előnyére fog szolgálni, ha azután azok (t.i. a magyarok) királya mint tartozékunk kerüljön alánk.” (Dümmler 38. old.) Ezt a levelet említi Hóman is; azonban Géza és fia, István nyugatbarát irányzatára súlyosan terhelő tartalmát óvatosan elhallgatja.

Ottó itt elszámította magát, mert Géza átlátott a szitán és az oklevelek igazolását követelte Rómában.  Erre Nagy Ottó hamisításába bevont bűntársa, Pilgrim, követeket küldött VII. Benedekhez és az okiratok igazolását kérte.  Magyarország akkoriban Európa nagyhatalma volt és még hozzá Magyarország védte meg a pápaságot Ottó igényeivel szemben.  Így Benedek nem merte teljesíteni Pilgrim kérelmét.  Másrészt az Egyháznak legkedvesebb gyermeke Németország volt; hogy mégis kielégítse és hálásnak mutatkozzék, jogalapot keresett és így rátalált Tudunra, aki 811-ben belépett a keresztény testvériségbe, elfogadván a salzburgi püspök főhatóságát.  Ezért a pápa a salzburgi érseket tette meg Pannónia vikáriusává.

Géza ebből észrevette a félrevezetésére folytatott ármánykodást, mire Brúnót egyszerűen kikergette az országból és Pilgrim passaui rezidenciáját — a 18 évvel azelőtti állítólagos döntő német győzelem után — feldúlatta és a császárral folytatott levelezését lefoglalta.  Azután folytatta a dúlást a német határon 20 éven át, vagyis II. Ottó egész uralma alatt.  Ez a dúlás volt a “magyar válasz” Augsburgra.  Tényleg a passaui levéltárból csak a 903-tól 973-ig terjedő császári levelek hiányoznak, amint erről Dümmler könyve 63-ik oldalán beszél.  A Habsburg-érdekű történészeink azon állítása tehát, hogy őseinknek a nyugati kereszténységhez történt csatlakozása az augsburgi vereség okozta ijedelem hatása volt, nem egyéb, mint alacsonyrendűségünk alátámasztására kitalált mese.

A magyar tragédia, mint minden igazi tragédia kezdetén egy szép asszony igéző személye áll.  Ami nem sikerült Ottónak egy durva okirathamisítás által, azt végrehajtotta Géza második felesége, a német befolyás alatt Varsóban nevelkedett Adelhaid hercegnő, akit a varsói krónika szláv becenevén “beleknegina” – “szép úrnő”-nek nevez és tévesen István király anyjának tart.

Padányi kiadatlan kéziratában az őt jellemző éleslátással kifejti, hogy Géza kagán első három — bezárólag Fajsz (István 969) — és következő két gyermekének születési éve (992-996) között akkora időköz tátong, hogy ezek semmi esetre sem születhettek ugyanazon feleségtől.  Az a sorsdöntő, tragikus végű irányváltás, amely Gézának a Keleti Egyháztól nyugatra fordulását jellemzi, kétségkívül Adelhaid befolyására vezethető vissza, akiről a Magyarországon járt német krónikaíró, Bruno von Querfurt azzal a sokatmondó megjegyzéssel emlékezik meg :  „quae totum regnum manu tenebat” — tehát Géza udvarában „a teljhatalmat gyakorolta.”

Adelhaid befolyását felismerte már a hivatalos történetírás által agyonhallgatott Horváth Mihály is, aki “A magyarok története” címen 1876-ban kiadott könyve 23-ik oldalán ezeket írja :  „Az új fejedelemné, akit a szlávok » szép úrnőnek « hívtak, kétségkívül utasítást vitt magával Géza udvarába, hogy férjét a » keresztény vallás felvételére « indítani igyekezzék.  A szép és erőteljes nö, aki férjével versenyt lovagolt, vadászott és poharazott, nagy hatást gyakorolt a különben alattvalói iránt szigorú, sőt néha kegyetlen Gézára :  ő lett az uralkodó mindenben, ami férje hatalomkörébe esett.”  Horváth megállapításához hozzá kell fűznünk, hogy itt nemcsak a kereszténység felvételéről volt szó, hanem a nyugati németérdekű és a bizánci Keleti Egyház magyarországi befolyásának a mérkőzéséről volt szó.

Adelhaid befolyásával egyidőben lépett a német-római birodalom trónjára a 16 éves III. Ottó, akihez a német-római befolyás ellen fellázadt csehek elől Szt. Adalbert menekült; aki éjszakákat töltött az ifjú uralkodó mellett, elmélkedve vele a túlvilágról és a földi élet mulandóságáról.  Amint meggyőződött, hogy a fiatal uralkodó az egyház megbízható híve, benne született meg a gondolat, hogy az I. Ottó okirathamisítási kísérlete miatt a németséggel szemben változatlanul bizalmatlan Gézát a németellenes portyázások beszüntetésén kívül még német szövetségre is bírja azzal, hogy III. Ottó a szövetség kezeséül a császár nővérének a kezét — az említett Dümmler szerint — mint Geisel der Treue-t, a hűség kezesét ajánlja fel Géza fia, Fajsz számára. (Dümmler, 66. old.) Adelhaidnek sikerült Gézát a német házasság és egyszersmind a Vérszerződés megszegése tervének megnyerni, hogy Fajsz fiát a törzsfők tanácsa kikapcsolásával utódaként emelje trónra.  A házassági szerződés feltételéül Fajsz megkeresztelkedését kötötték ki, aki a keresztségben az István nevet kapta; és kikötötték még, hogy István, hatalma birtokában kényszerítse népét a nyugati kereszténység és a feudális életforma felvételére.

A németérdekűen irányított történetírás sérelmesnek érezte, hogy a szövetség biztosítékául maga a császár a nővérének a kezét, mint kezest ajánlotta fel és a magyar iskoláskönyvek is Henrik bajor herceget teszik meg István apósául.  A magyarok azonban a Geiselt tulajdonnévnek vették és Gizellát alkottak belőle.

A tervezett alkotmánysértés csak idegen erők bevetésével volt végrehajtható és ennek előkészítésében Géza meglepetésszerűen áttette székhelyét Székesfehérvárról Esztergomba, amelyet a szárazföld felől hatalmas erdőségek védtek, Németországgal pedig a Duna kötötte össze és itt német őrséggel vette magát körül.  Ezt a tényt a német történetírók természetesen a német politika nagy sikerének könyvelik el és ebben sajnos, igazuk is van.  Ezt a drámát jól ismerő Weidlein volt debreceni magántanár és a hitleri korszakban létesített német gimnázium igazgatója egyenesen azzal dicsekszik, hogy ennek a várőrségnek az volt a célja, hogy Gézát a saját népe lázadása ellen megvédje, amelynek tagjait éppen ezért nagy birtokokkal jutalmazta.

A tervezett államcsínyt a német szövetséges német alapossággal — mint ezt ők hangoztatni szeretik, Gründlichkeit-tel — készítették elő.  Alois Schröfl német : őstörténész, akinek neve különösen érdekelhet bennünket, mert ő fedezte fel, hogy a német irodalom büszkesége, a Niebelung hősköltemény a magyar királyi udvarban magyar népköltészet befolyására született meg, azt állítja, hogy István és Gizella Bajorhonban, Regensburgban keltek egybe, ahol István sógora nem eresztette húgát üres kézzel útnak, hanem 1000 német nemest és 9000 harcost, összesen 10.000 páncélosból álló kíséretet adott az ifjú pár mellé akiket Schröfl állítása szerint Géza pénzén toborzott — azzal a rendeltetéssel, hogy a sereg, ha szükség kívánja, István trónöröklését biztosítsa és a házassági szerződés végrehajtását is ellenőrízze.

Az ifjú pár Géza halálának várt hírére a Dunán hajózott le fegyveres kíséretével Esztergomba.  Ezúttal semmi sem állotta útját — miként az őshit korában, 907-ben Pozsonynál — az idegen erők honfoglalásának, mert most az idegen mítosz varázsával irányított uralkodóház tagja maga vezette az idegeneket saját népe ellen.  István híveinek gyors felvonulása sikeresen előzte meg a Vérszerzödés rendje szerint a hatalomátvételre jogosult Szerénd fia Koppány késve szervezkedő híveit, akik nem akartak hinni a hírnek, hogy Géza fia idegen erőkkel vonul fel országa ellen.  Így történt, hogy Koppány hívei a Veszprém melletti Csatárhegyen vereséget szenvedtek, ahol wasserburgi Wenzlin páncélosai gyűrűje által körülvett Koppány maga is hősi halált halt.  Ezzel István uralma döntő fölénnyel szilárdult meg, aki most már sikerrel hajthatta végre atyja tervét: a honfoglaló hét törzs önkormányzatának felszámolását és ezzel a központi királyság megalapítását és a feudális (hűbéri) állami és társadalmi rend létesítését.  Ebben István segítségére sietett Róma is.  A hivatalos történetírás szerint II. Szilveszter pápa a megtért Magyarország függetlenségének biztosítása végett az István által kért Szent Koronát örökletes apostoli jogokkal adományozta Istvánnak.  A magyar jogtudomány a Szent Koronához tényleg a függetlenség mítoszát költötte; ezt a saját megnyugtatásunkra költött elméletet azonban a külföld nem vette tudomásul.  Magát a Szt. Koronához fűzött apostoli jogokat, tehát a magyar egyház kánonjogi függetlenségét később II. Pascalis, később VII. Gergely pápa Szt. László bátyjához, Gézához intézett levelében kétségbe vonja, és ha magyar királyaink az egyházi főhatóságok betöltését ezután is vidáman gyakorolják, csupán onnan van, hogy ezt megakadályozni Rómának egyszerűen nem állt hatalmában.  Mátyás tüntetően hercegprímássá nevezte ki Beatrix felesége kiskorú öccsét.  A magyar jogtudománnyal szemben kiábrándító tény, hogy középkori felfogás szerint a magyar király megkoronáztatásának a tényével egyházi tekintetben Róma, politikai tekintetben a német császár hűbéresévé minősült, amint már István uralkodása alatt is II. Konrád császár 1030-ban ezzel az indokolással követeli István meghódolását és hűbéradó fizetését.  Ezt a felfogást igazolja Vaszary Kolozs volt hercegprímásunk “A középkor története” című tankönyvének Nagy Károlyról szóló fejezetében, ahol ezt írja : „A keresztény császárság megalapításával a középkorban elvül állíttatott fel, hogy valamint az összes keresztényeknek a feje a pápa, úgy az összes kereszténységnek világi dolgokban a feje a római császár, mely szerint legalábbis elvileg a keresztény fejedelmek Nyugaton a császárnak mindmegannyi hűbéresei voltak.”

A SÖTÉTSÉG KORSZAKÁNAK 20. SZÁZADÁRÓL

A 19. század végére az európai országok úgy eladósodtak, hogy csupán az évi törlesztés 5.343 millió dollárra rúgott.  A háború mutatkozott az egyik kilábalási lehetőségnek e szomorúságos helyzetből.  A fegyveres összeütközés hamarosan el is következett, már csak azért is, mert a világot a háttérből irányítók eredetileg is ezért adósították el Európát.  1913. december 23-án Wilson elnök aláírta a Szövetségi Tartalék Törvényt, ezzel létrejött a háborút pénzelő intézmény.  Már csak okot kellett szolgáltatni az ellenségeskedéshez.  A szarajevói szabadkőműves merénylet után, amikor a trónörököst helyzetjavító elképzelései miatt megölték, a szerb kormány eleget tett minden osztrák követelésnek, de ennek ellenére az Osztrák-Magyar Királyság mégis háborús készülődésbe kezdett.  Bár igaz, csak azután, hogy hírét vette az orosz mozgósításnak.  Németország is erre a hírre mozgósított.  A cár meg egy hamis jelentést kapott és ezért rendelte el a hadiállapotot.

A háború tehát elkezdődött.  Bár néhány hónap mulva már mindegyik fél békét akart kötni, bizonyos áldott jó lelkeknek (Max Warburg, a német kém szolgálat feje és a császár pénzügyi tanácsadója, William Wiseman, az angol titkosszolgálat főnöke, Kuhn, Loeb társ, aki Trockijt (Bronstein) kihozta a kanadai börtönből, Emile Francqui bányatulajdonos, a Belga Segély Bizottság megszervezője, Herbert Hoover rabszolgakereskedő, a Belga Segély Bizottság másik megszervezője, későbbi USA elnök és mások) sikerült 1918 végéig elnyújtani a mészárlást.  13 millióan elestek, még többen megnyomorodtak, de ezek között tudtommal egy hadiszállító vagy bankár sem volt.  Bizonyára tudták, hogy hova nem fognak lőni.  A háború elérte a kitűzött célt.  Európa színe-java elhullott, a fegyvergyártók mérhetetlen haszonra tettek szert, nagy összegű állami kötvényeket bocsájtottak ki az Egyesült Államokban, a békekötésnél pedig előkészítették a terepet egy egyesült Európához.  A korona pedig minderre a felszini kommunizmus oroszországi győzelme volt.  Ugyanazok, akik a világháborút kirobbantották, az amúgy sem tejben-vajban fürdő oroszországi népekre rászabadították a proletárdiktatúra borzalmait.  Az üzlet egész hasznosnak bizonyult számukra.  A Rothschildoké lett a cár, a bankjaikban elhelyezett egy milliárd dollárja.  A Kuhn, Loeb and Company 600 millió rubelnyi aranyat kapott.  Jószerivel elpusztult a teljes oroszországi értelmiség és létrejött az első, nyiltan világállamot hirdető rendszer, bár a nyugati tőkének kellett életben tartania azt.  Lenin halála után, Sztálin személyében azonban egy olyan vezető jutott hatalomra a Szovjetúnióban, akire ezen árnyékban settenkedők nem számítottak.  (A legdöntőbb pillanatban Trockij ágynak esett és cselekvőképtelenné vált!)  Hamarosan kiderült, hogy Sztálin nem hajlandó a bábjuk lenni és saját világhódító tervei vannak.  A világ irányítói felismerték, hogy Sztálin a világforradalmat személyes céljainak érdekében kívánja felhasználni és komolyan gondolja a tőkések saját maguk által eladott kötelekre való felakasztását.  Az eseményeket irányító pénzhatalom bizonyára számított a történelem bizonyos fokú ismétlődésére, de nem valószínű, hogy egy Sztálin-szerű alak szerepelt volna terveikben.

Amikor az amszterdami bankárok és aranyművesek hatalomra juttatták Cromwellt a zsidók Angliába való visszaengedésének fejében, akkor is némi üröm csöppent az örömükbe.  Cromwell beváltotta ugyan a Károly király kivégeztetésére és a zsidók visszaengedésére tett igéretét, ami a legfontosabb volt számukra, de ugyanakkor bevezetett egy becsületes pénzt, a “Közbizalomjegyet”, melyet nem lehetett átváltani és külföldre vinni és amit az állam bocsájtott-ki.  Ugyanezt tette Lenin is hatalomrajutásakor.  Cromwell halálát követőleg azonban még mindent rendbe tudtak tenni, és az Angol Nemzeti Bank megalapításával Anglia hamarosan a nemzetközi pénzhatalom markába került.

Lenin halálával viszont nem egy II. Károly került hatalomra, hanem egy senkiben sem bízó Sztálin, aki a párton belüli tisztogatásokkor a világ ellen összeesküvők ügynökeinek legtöbbjét falhoz állíttatta.  A nemzetközi pénzhatalom kénytelen volt sürgősen lépéseket tenni Sztálin ellen.  Nem volt mást mit tenni, mint felfegyverezni Németországot, hogy az tudtán kivül, saját hatalmi céljai elérésének reményében megvédje a nyugaton megbúvó “leples bitangokat”.  1933-ban a Kurt von Schröder és John Foster Dulles által előteremtett hitel segítségével hatalomra tudott jutni a Német Nemzetiszocialista Munkás Párt.  A nyugat engedte és segítette Németország fegyverkezését, hogy az megtámadhassa a Szovietúniót, vagy visszaverhesse annak támadását, minthogy a katonai építkezésből arra következtethetünk, hogy néhány éven belül Sztálin is támadni akart.  Ugyanakkor Sztálin megszervezte, hogy a japánok is háborúra készülődjenek.  A háttérből irányítók természetesen nem hagyhatták, hogy a kommunista államgépezet elpusztuljon, így az amerikai adófizelők pénzéből ellátták a Szovjetúniót mindenféle jóval.  Véleményem szerint Hitler két fő hibát követett el :  szövetségre lépett Mussolinival és mindenáron békét akart Angliával.  Az is csak hajszálon (vagyis inkább ostobaságon) múlott, hogy a japánok vesztettek.  1944. februárjában Dr. Yoshio Mishina 100 millió jenért könyörgött Togo admirálisnál egy atornbomba készítésére.  Togo tengernagy azonban nem adott pénzt egy drága és ki nern próbált fegyverre.  Végülis Sztálin győzött, de szerencséjükre csak az Elbáig jutott.  Ezt nagyban a budapesti csatának köszönhetik.  Hálájukat a szokásos módon mutatták ki.  Németország fennmaradását viszont Sztálin terjeszkedési céljainak köszönheti.  Sztálinnak a hidegháború és az atom fenyegetés ellenére továbbra is Európa meg nem hódított részére fájt a foga.  Különösen azután, hogy sikerült megszereznie az atomtitkot.  Így a nyugat kénytelen volt felhagyni a Morgenthau-féle kiéheztetési tervvel és felfegyverezni Nyugat-Németországot.  1953-ban Sztálin meghalt, de hátrahagyott egy sztálinista államgépezetet, egy sztálinista tisztikart és egy sztálinista titkos szolgálatot, egy nemzetközi kommunista kémhálózatot és egy nemzetközi kommunista hálózatot.  Minthogy a sztálinista kommunisták minden tekintetben megegyeznek a pénzhatalmi kommunistákkal, az utóbbi csak szorgos és türelmes munkával tudta (ha tudta) hatástalanítani az előbbit.  Úgy tűnik, csak a keményfejű bolsik kihalásával tudott a pénzhatalom újra előnyre szert tenni.  De ebben sem lehetünk egészen biztosak, mert többen állítják (és joggal), hogy Gorbacsev a sztálinista és a nagy-orosz tisztikar és a KGB embere.

Arra a kérdésre, hogy akkor miért támogatták milliárdosok a Szovjetúniót, a válasz az lehet, hogy eleinte azért, mert tényleg az ő érdekeiket szolgálta;  később pedig mert kénytelenek voltak;  meg azért is, mert remélhették, hogy egy-két nemzedék után mégiscsak teljesen a kezükbe kerül (ez ma a szemünk előtt játszódik le).  Arról nem is beszélve, hogy óriási hasznot húztak a Szovjetúnióval való üzletelésből.  Nemcsak a Rockefeller-féle benfentesek, de mások is, mint például a Németországban is nagyban üzletelö, zsidógyűlölő Henry Ford, aki a gorkiji GAZ gyárat épitette.  Meg egyébként is szükségük volt egymásra.  (A nyugat adta a pénzt, a kelet pedig az emberanyagot).  Az utóbbi 4000-5000 évben a pénzhatalom mindig támogatott egy erős, harcos népet, mely elég rövidlátó volt ahhoz, hogy eszközévé váljon.  (Asszíria, Anglia.)

Hruscsov és Brezsnyev lényegében töretlenül követte Sztálin vonalát, bár 56-ban Pesten beleköptek a golyófejű levesébe.  A hetvenes években azonban némely orosz vezetők bizonyára felismerték, hogy önellátóvá és módszereikben kifinomultabbá kell válniuk, ha folytatni akarják Nagy Péter álmának megvalósítását.  A nyolcvanas évek elején kiléphetett a függöny mögül a zseniális és megnyerő Gorbacsev, akinek első feladata az volt, hogy megtisztítsa államgépezetét a begyepesedett, kerékkötő elemektől és gatyába rázza a nemzetgazdaságot.

Gorbacsév tisztában van vele, hogy egy földdarabot nem kell katonailag megszállva tartani ahhoz, hogy hatalmában tartsa azt.  Így nem volt nehéz keresztül vinnie az afganisztáni kivonulást.  Az egész vállalkozás egyébként is egy ostoba ötlet volt.  Ha nem egy jószerivel halott Brezsnyev áll az ország élén, bizonyára nem is keveredett volna bele.  Az afganisztáni és a kelet-európai kivonulás szerintem csak azt jelenti, hogy áramvonalasítják hadigépezetüket, lenyirbálják a sallangokat.  Bár az is lehet, hogy tényleg a lenini vonalhoz való visszatérésről van szó.  Épp úgy, mint amikor egy nagy vállalat eladja a veszteséges, vagy hasznot alig hozó fióküzleteit.  A leszerelésről szóló hangzatos beszédek a gyakorlatban azonban egyáltalán nem jelentik tankok és ágyúk ezreinek beolvasztását.  Az amúgy is használhatatlan és útban lévő atomtölteteket talán leszerelik, de olyan egységeket, mint például a “Specialnoje Nazacsenije” (Különleges Feladat) nem.  Emelett ott van még a Nikola Tesla kutatásai alapján kifejlesztett, elektromágneses hullámokat felhasználó fegyver, mellyel befolyásolni lehet az időjárást, az emberek hangulatát, elő lehet idézni földrengést, gyógyítani lehet a rákot és az AIDS-t.  (Nikola Teslának a század elején sikerült kisebb földrengést előidéznie, mely ablakokat tört be a környékbeli házakban.)  E fegyvert azonban nem lehet igazán használni addig, míg mindenféle atomtöltetek vannak a földön, mert olyan balesetek történhetnek, mint Csernobilban.

Akár gonosz, akár jóindulatú zseni is Gorbacsev, ismereteinek úgy tűnik, van egy végzetes hiányossága:  a pénz lényegének a megértése.  Bár a végzet valószínűleg nem az ő életében fog bekövetkezni.  Nem ismerte fel, hogy egy nép függetlenségének legfontosabb feltétele a nemzeti pénz, amelyet a kormány bocsájt ki, önmagában értéktelen és külföldre nem vihető.  Ezt cselekedeteinek fényében merem leírni.  Mármint hogy lépten-nyomon külföldi kölcsönökért és befektetésekért ácsingózik és a rubelt átválthatóvá akarja tenni.  Egy olyan országnak, mint a Szovjetúnió, az égegyadta világon semmiféle külföldi kölcsönre vagy befektetésre sincsen szüksége.  Egyáltalán nem szorul rá a külkereskedelemre sem.  Abban az országban minden megvan (élelmiszer, nyersanyag, ész), miért kellene másokhoz szaladgálniuk ?  Az sem igaz, hogy a fejlett külkereskedelemhez átváltható fizetőeszközre van szükség.  Természetes és tisztességes árucserével mindent nagyon jól meg lehet oldani.  A külföldi kölcsönök és befektetések, ha nem is Gorbacsev életében, de végülis azt fogják eredményezni, hogy az ország idegenek kezébe kerül.  A rubel átválthatóságának bevezetése azonnal annak értékének nemzetközi befolyásolását jelenti és nagyon jól tudjuk, hogy a nemzetközi pénzpiacokon csupa “rendes” ember működik.  Az emberek munkájának értékét egycsapásra a vérszívók határoznák meg.

A nemzetközi pénzhatalom egy roppant türelmes szervezet.  Nagyon megelégszik azzal, ha egy emberöltő alatt csak egyetlen picinyke lépést tehet előre álmának, a világkirályságnak megvalósítására.  Nekik teljesen mindegy, hogy hikszosz, asszír, perzsa, portugál, angol vagy orosz az, akit támogatnak céljaik érdekében;  hiszen idővel úgyis elárulják azokat egy újabb feltörekvő kedvéér-t.  Sajnos az “Új Rómáról” álmodó pánszlávok nem ismerik fel, hogy a Római Birodalom nem volt egyéb, mint a nemzetközi pénzhatalom által felfújt, népeket nyomorbadöntő eszköz, melyet, amikor az végképp elrothadt, szemrebbenés nélkül a szemétre dobtak, és más kihasználható nép után néztek.  Portugália fellendüléséig azonban nem nagyon találtak senkit.  Ma itt állunk egy új korszak kezdetén, de úgy látszik, nincs aki felismerné e veszedelmet és a népek élére állva mindörökre eltörölné a föld színéről e vérszívó, az emberiség nyomorából hízó és gazdagodó söpredéket.

A HABSBURG-HÁZ BŰNEI

“ A királyságot eltörlő francia forradalmi konvent 1792. szeptember 20-án Párizsban tartott első űlésén :

Grégoir katolikus püspök indítványa :

“...A királyok olyanok az erkölcsi világban, mint a szörnyek a természetben.  Az udvarok a bűnök szülőhelyei és a zsarnokság barlangjai.  A királyok története nem egyéb, mint a nép szenvedésének története... ”

“Magyarok !

...Az Ausztriával való egyesítéstek volt a Ti szerencsétlenségteknek legfőbb oka.  Ausztriáért folyt véretek messze országokban, legbecsesebb javaitok szüntelenül miatta feláldozva, pedig a Ti országtok tette (a Habsburgok birodalmának) legszebb részét és mégis úgy néztek Titeket, mint valameny meghódoltatott tartományt...”

I. Napoleon.

(Amikor az olvasó ezt az írást olvassa, tartsa eszében, hogy ezt közvetlenül a Monarchia és a Habsburgok bukása után írta a szerző, 1919-ben.  Ennek a hatása meg is látszik a szövegben több helyen is, amikor a szerző lelkendezve, boldogan jövendöl meg egy új aranykort a magyarság számára.  Ő sem láthatta előre a jövőt és az elkövetkezett tragédiákat.  De írása, melyren számtalan új, eddig meg nem írt adat van, nyiltan és kiméletlenül leplezi le a Habsburgok 400 éves elnyomó gyarmatpolitikáját Magyarországon. —Szerk.)

Véres könyv.

A Föld Urai voltak...!

A római pápa hatalma tetőpontján, maga a megszemélyesített földi Isten.  Aki nélkül nincs üdvözülése a lelkeknek és nincs koronája a királyoknak.  A Világ látható Urának nevezték.  A Habsburgi császár azt vitatta, hogy Ő még annál is nagyobb úr.

Földi halandónak nem voltak felelősek.  Isten kegyelméből küldettek a földre, hogy mint szent, felsőbb lények, uralkodjanak mindenek fölött.  És mintha Isten is igazolni látszott volna őket, a jogarral, melyet Nevében a világ fölé emeltek, örök időre berendezett, megingathatatlan hatalmat szereztek.

A világ népének a neve: “alattvaló”.  Az övék:  Ő szent felsége, a legfelsőbb úr.  Isten kegyelmes, ők legkegyelmesebbek.

Az Ég villámai is az ő kezükben.  Ah, ennél még félelmesebb és világpusztítóbb hatalom.  Hadigépek:  amelyek túlharsogják a mennydörgést, túlszárnyalják a szörnyű természeti erők összes tombolásait, elhalványítják az istenítéletet.  Egyetlen parancsszavuk vérbe-lángba borította a világot, rabszolgaságba döntött nemzeteket, rabláncra fűzött népeket, ha homlokukkal az ég felé mertek nézni és nem a porba, ahová térdre parancsolta őket Ő szent felségeik mindenható rendelkezése.

Egy látható Isten van a földön: Ő felsége a Hadúr !

Világhatalmuk jelképéül egy mitológiai kétfejű szárnyas szörnyeteg vésve címerükbe: nagy, fekete testű, misztikus túlvilági ragadozó, mely két vijjogó keselyűfejjel, éles karmaiban görcsösen a világhatalom jogarát markolva, ott libeg valamely túlvilági űrben, mintha a népek fölött keringő fekete végzet lenne:  szimbólumául annak, hogy ez a félelmetes ragadozó minden pillanatban kész lecsapni a világ mind a négy tájára, pusztulást, megsemmisülést vinni annak, aki térdre nem hull előtte, mint szent bálvány előtt.

Földi Istenek voltak, önmagukat így dönthetlen fegyveres világhatalommá szilárdítva országok, népek, nemzetek fölött.

És íme, egy nap összeverődik néhány kíváncsi utcai járókelő, a fegyvertelenek békén tűrő, hangtalan, kopottas szürke tömegéből, az “alattvalók”-nak is a legalattvalóbbja — akiket ők isteni gögjükben meg se láttak —, csupaszképű gyerekek, akiknek nemrég még legmerészebb virtusuk az volt, hogy almát lopjanak a kofáktól, vagy ingereljék a rendőrbácsit, összejön néhány kiváncsi asszony, pár öreg rokkant katona, néhány tollforgató ember, egy-két szószóló, akik az uralkodói kegyekig soha föl nem fértek és elég egyetlen haragos kurjantásuk, hogy ezt a dönthetetlen világhatalmat szempillantás alatt, mindörökre lesöpörjék a világhistória színpadáról.

A Habsburg-Ház nincs többé !

Rettegett kétfejű csodamadara tört szárnyakkal bukott alá, a csobogó novemberi esötől átázott nyirkos föld legpiszkosabb utcai sarába.

Pedig még csak rá sem lőttek !

Ez a csoda történt meg.

És ehhez elég volt a pesti utcának egy sarka.

Hogyan történhetett ez meg ?

A saját büneik által.

Elmondja tizennyolc esküszegő király története.

És most szeretnék a turul madár szárnyából tépni tollat, megfaragni honfoglaló pogány-magyarok világverő szablyájával és azzal száguldani be a kései kor fehér papirmezején ezt az elémszabott harcteret:  molylepte nemzeti századok átkos, verejtékes és könny teli históriáját.

Ez volna méltó ihletemhez és illusztris feladatom betöltéséhez.

Négy századon át, a világ nemzetének nagy, véres versenyében , hazánk számára nem termett más, mint keserves könnyhullatás, szenvedés, szerencsétlenség, gyász, fájdalom, minden véráldozatunk bünösen való elpocsékolása, durva hálátlanság legendás önfeláldozásainkért és a sorscsapások végeszakadatlan sorozata.

Pedig a világ legvitézebb, legbátrabb, legbecsületesebb nemzete voltunk és mégis... mintha az isteni gondviselés kiragadott volna bennünket a nemzetek sorából, hogy az ártatlan szenvedés türelmes bárányául állítson a világ elé, mikor egyenesen a bibliai megpróbáltatás gonosz sátánját tette úrrá fölöttünk... századokon át...

A feladatom most, hogy szűk kis téren, a forradalmi cselekvés villámgyorsaságával, rövid, tömör, hű és igaz krónikát írjak semmiségbe bukott aranytrónusok hosszú sorozatáról.  Történeti témám címe e könyv homlokán áll.

(A kritikától elnézést fogok kérni fogyatékosságomért.)

Emlékezetem tárházában pedig nyomban elém piroslik nemzetem históriájának az a vezető fonala, amely annyi ártatlan magyar vértanú vérével dermesztően lángoló pirosra festve, visz el messze mohos századok ködébe, összeszedni egy sereg koronás fő uralkodásának történetét szent István trónján.

Ezredrészét se írhatom ide annak, amit könyvem címe szellemében ideiktatni tudnék, ahhoz egy egész könyvtár és a bibliai pátriárchák hosszú kora kellene és talán még akkor sem lennék készen.

Szigorúan csak azt írom meg, amit koronás uraitól magyar nemzetem szenvedett át.

Kicsi ez a könyv, dióházas, de így is minden fehér lapja vértől átitatott, mely szivszaggató panasszal vádol.  Hallucináló lélek vagyok;  lehet, hogy lesz még velem más olyan magyar ember is, aki ha végigolvassa, ugyanazt a lelki behatást érzi, amit én:  vért lát, hullaszagot érez e könyvből;  hallja nemzedékek magyarjainak panaszait, siralmát, sóhajait, átkát;  máglyára itélt, karóba húzott, vérpadra korbácsolt, hóhérbárd alá hajtott, bitófára hurcolt, kettéfűrészelt, fölnégyelt, élve eltemetett, inkvizicionális tortúrákban halálra kínzott ártatlan emberek halálos kínvergődését, a földalatti börtönök rothadt szalmáján fetrengő rabok bilincscsörgését, rabszolgaságba hajtott szabad emberek kínordításait, megbecstelenített leányok, meggyalázott anyák velőtrázó sikolyát, csupa bűnt és förtelmet ártatlan, becsületes emberek ellen...

Mindezt koronás fők nevében.  A jó, a bölcs, a “legalkotmányosabb király” parancsára.

Akik azalatt, míg áldozataik a gályák mélyén, börtöneik fenekén, kínzókamráikban a gyehetma kínjait szenvedték, mártírvért verejtékeztek, addig ők bíborban, bársonyban, aranyhimes köntösökben, kivilágított paloták tükörtermeiben udvari bált rendeztek, selyempárnák közt dorbézolták át förtelmes orgiáikat, összecsördítették az aranybilikomokat és arcukon az ártatlan, finom uralkodói nevelés mosolyával ittak — az áldozatok egészségére !

Ez is megtörtént !

És mindez a szörnyű borzalom, a kisebbnagyobb szenvedések hosszú négyszázados sorozata, csak azért, mert mindenkor voltak olyan ártatlan, becsületes, hazájukat szerető magyarok, akik igen szerényen, az uralkodó iránt való alázatos hűséggel, az ország szabadsága és függetlensége biztosítására sokkal... sokkal kevesebbet akartak, mint ami most — megvan !

Nem is régen történt ez.

Gondoljunk a “tegnap”-ra!

Nem joggal érezhetem-e még frissen a börtön szagát, a bilincs csörgését, a hóhér markának fojtogatását... óh, még többet és rútabbat:  egy egész nagy álorcás társadalom felháborodását, símaképű, hízelgő udvaroncok tenyércsapdosó megbotránkozását, pribékek, kémek fejvesztett futkosását, ügyészek lobogó máglyáját, láthatom tulajdon testvérem arcán az írtózatot, mellyel eltaszít magától, fut előlem a futókkal, mint a búbópestises elől, akivel egy barátságos tekintet is halálosan fertőzhet és siet valamelyik “koronázó templomba”, szeges korbáccsal véresre verni a hátát, mint IV. Károly császár flagellánsai, inkább ütőereit is felajánlja,— ám lássa a felséges király, hogy még a csepp vért is kiontaná karjából, mely velem közös és rokon — aki ez istentelen, gonosz, felségsértő könyvet megírtam... ha én ezt a könyvet, még csak “tegnap” is írom meg !

Ilyen volt még a “tegnap”.

Ezt döntötte meg a “ma”.  S ha nagy árat követel a holnap, ezeréves vígasz áll mögöttünk, hogy a “holnap” csak jobb lehet.

Folytatás

Az “Ember Fia” fogalom nem egy konkrét személy, aki a történelembe tartozik, vagy egyedülálló, hanem egy örök “tény”, egy lélektani jelkép, megszabadítva az idő fogalmától.  Ugyanez vonatkozik ennek a tipikus jelképezőnek “Isten gyermekeire”.  Semmi sem keresztényellenesebb, mint Istennek, mint egy személynek egyházias beállítása, “Isten királyságának” feltüntetése, ami következik.  A túlvilág “mennyek országa”, “Isten Fia”, a Háromság második személye.  Mindez — bocsánat a kifejezésért — ökölcsapás a szembe (vagyis képtelenség),— óh, de milyen szembe ! — A Szentírásban: világtörténelmi cinizmus a jelképesség kigúnyolásában.  De az is kirívóan világos, hogy az “Atya” és a “Fiú” jelei mire vonatkoznak,— nem kirívóan világos mindenki számára, ezt elismerem;  a “Fiú” szóban ki van fejezve minden dolog átváltozásának, közös érzésének a megjelenése (áldottság);  az “Atya” szóban pedig maga ez az érzés, a tökéletesség és az örökkévalóság érzése.—Szégyenlek visszaemlékezni arra, hogy az Egyház mivé tette ezt a jelképezést:  nem csinált egy Amphytrion történetet belőle (Amphytrion felesége, Alomene nem hált addig vele, míg testvérei halálát meg nem bosszulta;  míg Amphytrion távol volt e feladat végrehajtására, még szűz menyasszonyát Zeus elcsábította és következésképpen Herkulesnek adott ő életet.) a keresztény “hit” küszöbén ?  És a “szeplőtelen fogantatás” dogmája beleadva ebbe az alkuba ?... De ezáltal megszeplősítette a fogantatást.

A “mennyek országa” nem olyasmi, amire valaki vár;  nincs tegnapja és holnapja, nem érkezik el “ezer év alatt” — ez a szív tapasztalata;  ez mindenütt van és sehol sem....

Ez a “boldog események” meghozója úgy élt és halt meg, ahogy tanította:  nem “megváltani az emberiséget”, hanem demonstrálva, hogy bárkinek hogyan kell élnie.  Amit az emberiségre hagyott örökül, az a gyakorlat:  a bírák előtti megatartás, az őrök előtt, a vádlók előtt és mindenféle csalás és gúnyolódás ellenére a kereszten való magatartása.  Nem áll ellen, nem védi jogait, nem tesz lépéseket elkerülni a legrosszabbat, ami történhet vele,— mi több, provokálja annak megtörténtét... Rimánkodik, szenved azokkal, szereti azokat, akik gonosz dolgot cselekszenek vele.  Szava a tolvajhoz a kereszten tartalmazza az egész Evangéliumot.  “Ő igazán isteni ember volt, Isten gyermeke” — mondja a tolvaj.  “Ha így érzed,— mondja a megváltó,— te a Paradicsomba jutsz, Isten gyermeke vagy.”  Nem védi önmagát, nem lesz haragos, nem tesz felelőssé senkit... De még a gonosz embernek sem állni ellen — hanem szeretni öt...

—Csak mi, felszabadult szellemek birtokoljuk a megértés előfeltételét valamiről, amit tizenkilenc évszázad félreértett,— hogy a becsületesség ösztönné és szenvedéllyé válik, ami hadat üzen a “szent hazugságnak” még inkább, mint minden más hazugságnak... Kimondhatatlanul messze volt az ember jóakaró és óvatos semlegességüktől, a szellem azon tanítványától, melyen keresztül egyedül lehetséges ilyen furcsa, ilyen gyöngéd dolgok véghezvitele:  az ember minden időben, szégyentelen önzéssel egyedül a saját előnyét kívánta ezekben a dolgokban;  így lett az Egyház létrehozva, a Szentírás ellentéteként.

Ha valaki jelt keresne arra, hogy valamilyen gúnyos istenség munkálkodott e mögött a nagy egyetemes dráma mögött, nem kis támogatást fog találni abban a borzasztó kérdőjelben, amit kereszténységnek hívunk.  Az emberiségnek térdre kellene esnie az ellenkezője előtt, ami az eredete, fogalma, a joga volt a Szentírásnak, hogy pontosan az “egyház” fogalmában kellett volna megszentelődnie, amit a “boldog események” maga alatt valónak tekintettek;— az ember hiába keresi egy világtörténelmi gúnynak egy nagyobb formáját.

Korunk büszke történelmi érzékére:  Hogyan tudja elhitetni magával azt a képtelenséget, hogy a faragatlan csodatevő és megváltó meséje a kereszténység kezdetével jött — és hogy minden spirituális és jelképes csak egy folyamatos fejlemény ?  Ellenkezőleg:  a kereszténység története — a kereszt-haláltól kezdve — egy eredeti jelképesség folyamatos nyers félreértése.  A kereszténység mind nagyobb elterjedésével a szélesebb, nyersebb tömegek felé, amelyekben az előfeltételek, melyekből született, mindinkább hiányzanak, fokozatosan szükségessé vált elközönségesíteni, barbarizálni a kereszténységet;  fölszívta magába a Római Birodalom minden földalatti kultuszának a doktrináit és szertartásait, a sötét érvelés minden abszurdumát.  A kereszténység sorsa hitének szükségletében áll annak mintegy komor növekedésében, alacsony és közönséges, mint ahogy a szükségleteket kielégítendő, komor, alacsony és közönséges volt.  Amint az Egyház, ez a komor barbárság végülis hatalomra jutott, — az Egyház, minden igazságnak halálos ellensége volt;  a lélek minden emelkedettségének, a szellem fegyelmezésének, minden nyiltszívű és jóakaró emberiségnek halálos ellensége volt.  Keresztény értékek — “nemes értékek”;  csak mi szabadítottuk fel a szellemeket, melyek visszaállították minden érték-ellenesség legnagyobbját !

Ezen a ponton nem nyomhatok el egy sóhajtást.  Vannak napok, melyeken egy sötétebb érzéssel vagyok tele, mint a legfeketébb melankólia,— az ember megvetésével.  És hogy ne legyen kétség afelől, amit utálok, akit utálok:  ez a ma embere;  az az ember, akinek végzetesen kortársa vagyok.  A ma embere — megfulladok tisztátalan lélegzetétől... A múltra való tekintettel, mint minden tudós ember, nagy türelemmel vagyok, úgyszólván nagylelkű önuralommal.  Átmentem az egész ezerév bolondokháza-világán, legyen az “kereszténységnek”, “keresztény hitnek”, “keresztény egyháznak” nevezve borongós körültekintéssel, — gondoskodom arról, hogy ne az emberiséget tegyem felelőssé esztetenségeiért.  De érzéseim azonnal megváltoznak, kitörnek közvetlenül, amint a modern korszakba lépek, a mi korszakunkba.  A mi korunk tudja... Ami előzőleg csak komor volt, az mára illetlenné vált;  ma illetlen kereszténynek lenni.  És itt van, ahol útálatom kezdődik.  Körülnézek magam körül:  nem maradt vissza egyetlen szó sem, amit az előtt “igazságnak” neveztek, nem tudjuk eltűrni tovább, amikor egy pap csak kiejti is ezt a szót: “igazság”.  A tisztességre való legszerényebb hivatkozással is tudni kell ma, hogy egy teológus, egy pap, a pápa nemcsak téved minden szavával, amit kiejt, de hazudik;  nem szabad őt tovább “ártatlanul” hazudni hagyni “tudatlanságból”.  A pap jól tudja, jobban, mint bárki más, hogy nincs itt semmiféle “Isten”, semmiféle “bűnös”, semmiféle “megváltó”,— hogy a “szabad akarat”, “erkölcsi világrend” hazugságok;  az értelmi komolyság, az értelem alapvető meggyőződése nem engedi meg tovább, hogy bárki ne tudjon ezekről a dolgokról... Az egyház minden fogalma fel van ismerve, ami: a legveszélyesebb fajta parazita, az élet valódi mérgespókja... Ma tudjuk, lelkiismeretünk tudja, hogy a pap és az egyház sötét kitalálásai mit érnek, milyen célt szolgálnak, aminek az emberi értelem önmegerőszakolása volt az eredménye;  ami az emberiséget tekintve képes az útálatot fölgerjeszteni.  A “túlvilág”, “utolsó itélet”, “a lélek halhatatlansága”, maga a “lélek” fogalma is: ezek mind a kínzás eszközei, a kegyetlenség szisztematikus formái, amikben a pap mesterré vált és mester marad... Mindenki tudja ezt;  ennek ellenére minden változatlan marad.  Hová tünt a tisztesség és az önbecsülés utolsó érzése is, amikor még államférfiaink is,— egyébként igen előítélet nélkül való emberek és gyakorlatilag teljesen keresztény-ellenesek, — és áldozáshoz járulnak ?... Egy fiatal herceg ezredeinek az élén, előkelően, mint népe önzésének és feltételeinek kinyilvánítása — és szégyen nélkül kereszténynek vallja magát!... Tehát kit tagad meg a kereszténység ?  Mit hív ő “világnak”?  Lévén valaki egy katona, egy bíró, egy hazafi;  védvén önmagát;  megőrízvén becsületét;  saját előnyét keresve;  büszke lévén... Minden óra, minden ösztön, minden értékelés, ami cselekedetre vezet, ma keresztény-ellenes;  a modern embernek milyen hamis szörnynek kell lennie, ha mindezek ellenére nem szégyenli magát kereszténynek nevezni !

Összefoglalóul most a kereszténységnek a valódi történetére térek rá.  Ez a szó: “kereszténység” máris egy félreértés — a valóságban csak egyetlen egy keresztény volt, és ő meghalt a kereszten.  Az “Evangélium” halt meg a kereszten.  Amit ettől a pillanattól kezdve “evangéliumnak” neveztek, az már az ellenkezője volt annak, amit ő élt:  “gonosz események”, egy ellenangyal.  Az abszurdumig hamis a “hitben” látni, a Krisztus általi megváltás hitében a keresztény megkülönböztető jellegét: csak keresztény gyakorlat az olyan élet, amilyet ő élt, aki meghalt a kereszten, valóban keresztény volt.  Még ma is lehetséges ilyen élet;  bizonyos embereknek még szükséges is: igazi primitív kereszténység minden időben lehetséges lesz.... Nem egy hit, de cselekvés, mindenek fölött sok dolognak a nem-cselekvése, egy különböző lény... Az öntudat állapota, mindenfajta hit, például valamit igaznak tartani — minden lélektan-tudós tudja ezt — a teljes közömbösség ötödik fokának az anyaga, az ösztönök értékével összehasonlítva;  még pontosabban szólva, a szellemi okfejtés egész felfogása hamis.  Lefokozni a kereszténnyé lételt, a keresztényességet, valamit igaznak tartani az öntudat csupa jelenségéig: a kereszténység tagadását jelenti.  A valóságban egyáltalán nem voltak keresztények.  A “keresztény”, ami kereszténynek volt nevezve két évezreden keresztüi, csupán egy lélektani önfélreértés.  Még közelebbről tekintve, ami uralkodott benne, minden “hite” ellenére, csupán ösztönök voltak — és milyen ösztönök !  A “hit” minden időben, például Lutherrel, csak egy köpeny, egy kifogás, egy szita volt, ami mögött az ösztönök játszották játékaikat — bizonyos ösztönök uralmára egy ravasz vakság.  A “hit”,— ezt valódi keresztény ravaszságnak neveztem,— mindig is beszéltek hitről, de mindig ösztönből cselekedtek... Az ideák keresztény világa semmit sem tartalmaz, ami csak a gyakorlatiasságot érintené;  másfelől, a gyakorlatiasság elleni ösztönös gyűlöletet, a mozgató elemet, a kereszténység gyökereinél kell keresni, az egyetlen mozgató elemet.  Mi következik ebből ?  Hogy itt, még lélektanilag is, a tévedés radikális, hogy lényegében ez a meghatározó, vagyis a lényege.  Egy fogalmat elmozdítva, egy egyedüli realitással pótolva helyébe — és az egész kereszténység egy semmivé omlik össze ! — Egy magasabb szempontból, mind ezen ténynek a legfurcsábbja, a vallás nem tévedéseken át meghatározva, de találékony és csak káros, csak életmérgezés, szív-mérgezés, tévedésekre vezető géniusz az istenek számára szóló látványosság marad;—

Folytatás

Multunk és jövőnk.

A tudomány jelenségeket gyűjt, törvényszerűségeket keres és rendet teremt e nyomon.  Rendező elve azonban nem pusztán a megfigyelés közben alakul ki.  Eleve is törekszik célszerűen dolgozni minden tudomány.  Bizonyos jelenségeket kiemel és bizonyos szempontból csoportosít.  S bár ezzel nem akartuk megkötni e tanulmányok íróit, bennünk is ott dolgozott ez a rendező elv, mint az Imre Sándor óta kialakuló nemzetnevelési gondolat fejleménye.  Megszövegezetlenül élt bennünk, hogy a magyar jövő kifejlődéséhez értékes magyarok kellenek, s így csak ez lehet a nemzetnevelési feladat.  Testében, erkölcsében ép, öntudatos, művelt, küzdeni és alkotni tudó magyarokra van szükség.  Ez a szempont megelőzi a tárgyi szempontokat és szükséges, hogy az értékrend is egybevágjon ezzel a szemponttal.

De különösen szükséges, hogy a nevelésben a növendék örömest vegyen részt és érezze, hogy növekedik értékeiben;  a nevelő felemelőnek és magasztosnak tarthassa feladatát;  a szülő pedig megnyugodva lássa ezt a munkát.  Ezért kell a magyar élet tényeit számbavennünk, hogy mentől teljesebb feleletet adhassunk erre a mindennél fontosabb kérdésre.  Hogy a nevelök képzésének kérdését az iskolafajok arányosítását és célszerűsítését, az okszerű kiválasztást és a magyar erkölcs uralmát megvalósíthassuk, és ezzel az értékes magyarság nevelését elérjük, szükséges még a történelmi hatások és erők szálait is megkeresnünk.

I. A történelem válasza.

A magyarság történelmi nemzet s mint nép is történelmi képződmény.  Fajképe nem kevertebb általában a többi nemzetekénél.  A vizsgálatok a vérindexben és a fajélettanban is azt mutatják, hogy szükségtelen a magyarságot puszta nyelvi képletnek tartanunk.  Nincs szükség arra sem, hogy megfoghatatlan lelki közösségnek tartsuk.  S ha nem akarjuk elriasztani azokat, akik ma is vallják a magyar sorsot, akkor felesleges a kirekesztő fajelmélet hangoztatása is.  Hagyományainkhoz híven, erőnk tudatában és nyugalmával állapíthatjuk meg, hogy a magyarságban él a finn-ugor és törökös eredet vérsége ma is,— de ez itt, a Káprpátok medencéjében, ezer év óta, természeti erők, sorscsapások, történelmi kényszerek hatása alatt alakult tovább, óhatatlanul keveredvén rokon és kevésbé rokon népekkel is.  Igy alakult ki ezen a földön a turáni magyarság helyébe a történelmi magyarság. (...)

Itt most azokat az okokat keressük meg, azokat a történelmi erőket és viszonyokat mutassuk meg, amelyeket figyelembe kell vennünk a feladat tisztázásához és a már lehetséges megszövegezéséhez.

a) A magyarság eredete az első kérdés.  Ma már nem kétséges, hogy turáni nép vagyunk.

Szibéria természeti, éghajlati viszonyai éppenúgy nagy változáson mehettek keresztül ezelőtt 2000 esztendővel, mint általában az északi vidékeké s mint a történelemelőtti időben (6-7 ezer éve) a Tibeti fennsíkon.  Ez a változás szorította, kergette a népeket kedvezőbb éghajlat, jobb, könnyebb megélhetést nyújtó vidék felé:  délre és nyugatra.  A keleti részből nyugat felé tóduló néptömegek az Ural átkelési pontján torlódtak meg, s kerültek egymás útjába először.  Az Uralnak a felső vidékén lehetett a magyarok őshazája, s innen ereszkedtek le délnyugati irányban, míg az ütközőpontnál nagyobb és erősebb néptörzsek erősen déli irányba szorították le a rendes útvonalból.  Az első ismert haza a Kaukázus, a Fekete tenger, a Don és Volga folyók közt alakult ki Kr. után a VII. században.  Itt még együttéltek az onugorok, ez a halász, vadász, legeltető, prémkereskedő, a hideg és a pusztai élet miatt lassú, tunyaságra hajlamos népfaj.  A török-bolgár-alán törzsekkel keveredett népet egy századdal később a Fekete- tenger északi részén találjuk, Lebédiában.  Itt elegyednek a törökfajú kazárokkal, s ez a keveredés szilajabb vért és magasabb műveltséget olt beléjük.  Nagyratörő népfajok hullámvonalába kerülnek és a legeltető, vadászó nép lóra kap, hogy ugyanúgy szerezze meg a megélhetés eszközeit, ahogy tőle elragadják a besenyők.  Éppen a besenyők szorítása miatt kettéválik a magyarság, s egyik része visszatér a Káspi-tó keleti partjára, a másik pedig átengedi területét, s a Dnyeper-Búg-Dnyeszter-Prut folyamközén (Etelköz) telepszik meg.  Egyúttal magába olvasztja a törökfajú kabarokat.  Vérükben a török jelleg erősödik, harcaikban bolgárokkal küzdenek és a görög műveltséggel érintkeznek.  A VI. v. Bölcs Leó császár szövetségében, zsoldjában harcoló magyarság sok ismeretre tesz szert.  Harcmodorukról azt írja a császár, hogy nemzetségek szerint táboroznak, de gyorsan állnak csatarendbe s tervszerűen.  Küzdelmükben nemcsak a bátorságnak és erőnek van kelete, de az egységes vezetés és a cselvetés is érvényesül.  Bizonyára fegyelmezettek és edzettek, mert könnyen tűrik a fagyot és a forróságot, szó nélkül viselik el a szomjúságot és a fáradságot.  Igénytelen életmódja mellett szereti a pompát a ruházkodásban a magyarság s bár a nélkülözés sem csüggeszti el ezt a pusztai népet, a jólétet is kedveli.  A nyiltszívű népet a sok támadás-zaklatás bátorságra és óvatosságra inti, de az örökös bizonytalanság miatt állhattalansága is kifejlődik.  Ez az alacsonytermetű nép így jelenik meg a történelem színterén, s párszáz évi európai tartózkodása alatt erősen török vérűvé, edzett és leleményes harcossá fejlődött és megérett arra, hogy immár ne csak kitérjen a néphullámok elöl, s fel se örlődjék közöttük, hanem maga lépjen a történelemcsináló népek sorába: szervezkedett és állandó hazát alapított.  A besenyők és a bolgárok szövetsége ellen nem voltak elég erősek, s a kabarokkal együtt nyolc törzsben élő magyarság nagy vállalkozásra szánja el magát: a leghatalmasabb törzsfőt, Árpádot, vezérfejedelemmé választja, s elhatározza, hogy a harcokból már ismert Tisza-Duna-táji Kárpát-medencébe indulnak új hazát, állandó otthont alapítani.

Ezt a nagy vállalatra szervezkedett magyarságot családi-nemzetségi-törzsi kötelékek és a közösség érzete fűzik össze az anyagiakon kívül is.  De a vérségi és érdekkapcsolat mellett a nyelvi egység is összetartó erő.  S noha a függetlenséget, a szabadságot módfelett szereti, a nagy vállalkozás pillanatában alárendeli magát a közös vezérletnek.

A hódításra induló nép nyelve az uralaltáji nyelvcsalád finn-ugor ágához áll legközelebb, de a vogul-osztják-votják nyelvekhez hasonlitó ős szavakon (testrészek, természeti jelenségek és dolgok, családi vonatkozások, ős-eszközök és foglalkozások) és mondatfüzéseken, ragozáson, képzésen kívül a törökkel való keveredés nyomai is nyilván azt mutatják, hogy az a két század múlhatatlan hatássa: van a magyarság nyelvére, szellemére és életére.  A harci eszközök, háziállatok és házieszközök s a főbb terménynevek török eredete bizonyos.  Írásmódjuk a rovás, s ennek betü-mintáit még a reformáció idején (XVI. század) is használják az ősiséget féltékenyen őrző székelyek között.  Müveltségük aránylag fejlett.  Erre mutatnak ezek a régi szavak: ész, elme, ok, okos, igaz, bölcs, gond, tiszta, szűz.  Műveltségük lényege azonban hadi jellegű, nem könyvszerű.  Vallásuk az egyisten-hitre utal.  Mint idegenbeszakadt harcos nép, tiszteli az ősök szellemét és ragaszkodik hozzá.  De mint a puszták s a természet fia, tiszteli a melegévet és fényével éltető Napot, a megélhetést nyújtó földet és vizet.  Az emberi élet előmozdítását szolgáló tűz s a kiválóan hasznos vagy rettegett állatok is tisztelet és félelem tárgyai.

Ilyen lehetett az a nyolc törzs, amelyiknek új hazát kellett keresnie 895-ben.  Ilyen lehetett... De az ősmagyarság kérdése még nincs lezárva.

Etelközben a törzsekben élő magyarság szövetségre lépett, meghatározván, hogy Árpád fejedelemnek engedelmeskednek.  A község (minden szabad magyar) elhatározza, hogy Álmos nemzetségéből választja fejedelmeit (vezetőit);  a közös szerzeményből mindenkinek részesednie kell;  a szerződést kötők és utódaik nem maradhatnak ki a tanácsból;  vére ontassék annak, aki egyenetlenséget szít;  átkozott legyen és taszíttassék ki a közösségböl az, aki a szerződést megszegné.  Bár a magyarság előtt hitele volt az adott szónak, ezt a faji alkotmányt azzal is megszentelték, ami a keleti népek előtt a legszentebb volt,— a vérükkel.  Ez a vérszerződés fogta össze szerves nemzetté a magyarságot.  És a keletről szorongatott magyarság ekkor lépett kapcsolatba a nyugattal, szövetséget kötött a németekkel és így akadályozták meg a szudéta-vidéki nagy szláv birodalom kialakulását.  Itt ismerték meg a Kárpátok medencéjét, földjét, füvét, vizét, és így született meg az elhatározás, hogy a turáni népek régi hazáját, szkíták, hunok, avarok birodalmi központját megszerzik egészen, örökös hazául.

b) Kiket találtak itt ?  Egységes népi erőt nem.  Szétszórt s részben hun-avar töredékeket, akik hívták és örömmel fogadták a magyarságot, a Szamostól a Muráig és a Csalló-köztől Marosfőig.  Az ország északi és dől-keleti része nagyrészt lakatlan volt.  Észak-nyugaton Szvatopluk népét, délnyugaton szlovéneket találtak.  A Tisza alsó vidékén talált avarok és bolgárok nagyrészt beolvadtak, az elszlávosodott réteg pedig kihúzódott a honfoglalók elől.

A szervezetten és tervszerően felvonuló magyarság nem is talált nagyobb ellenállásra, csak Szvatopluk szláv fejedelem kisérelte meg felvenni velük a küzdelmet.  De ha nem tekintenők is igaznak a fehérlóval történő földvásárlás regéjét, akkor is bizonyos, hogy 3-4 év alatt az egész Kárpátmedencét birtokukba kerítették a magyarok.  A Tisza vidékének megszállása után a termékeny Pannóniát, a Dunántúlt is meghódították és egységes birtokukon törzsek szerint telepedtek meg, magukba olvasztva a hún-avar töredékeket.

A természeti viszonyok adták meg az országhatárt: a Kárpát-medence az Alpok emelkedéséig.  Ezt a természetes határt igyekeztek biztosítani a gyepükre telepített székelyekkel és a törzsek elhelyezkedésével is.  Középen telepedett meg Árpád törzse:  Erdélytől a Tisza-Duna közén és Székesfehérváron át majdnem a nyugati határszélig.  Egybefűzte és elválasztotta a törzseket.  A Kárpát fennsíkjaira és az erdélyi medencében csak fokozatos erdőírtással húzódott ki a lakosság, aminthogy az Alföld mocsaras vidékét is csak később népesítette be.  De gondoskodott arról, hogy a medence határaira állandó őrkatonaság kerüljön.  Így jutott a magyarság egy szerves egység, hegy- és vízrajzi termelési egymásrautaltság birtokába.  A nyugati és déli kapuk völgyeit és sík terepeit állandó hadakozási súlypontnak és érintkezési területnek ismerhették fel és a közlekedési vonalakat is oda irányították.  Ezzei biztosították, hogy egy középponti államrendszerrel lehessen egybefűzni és fenntartani országukat.  Ez a pusztai nép erős közösség-érzéssel érkezett már ide, s a hún örökség tudatával s a törökös harckészséggel nagy fölényben volt a gyéren lakó, szervezetlen töredéknépek fölött.

Folytatás

Ezzel a levelemmel úgy fordulok hozzád, mint magyar véremhez, aki éppúgy szereti hazáját, a magyarságot, mint én.  Hogy Te népünk hélyzetét, főleg múltját és jövőjét talán másképpen látod, mint én, az lehetséges.  Itt csak néhány szempontra szeretnék rámutatni, melyet, remélem, figyelembe veszel és gondolkozni fogsz felettük.

Tudom, hogy Te is szereted az igazságot és nem zárkózol el az elöl, hogy meghallgassad a másik felet, engem is.  Mint magyar vallású szólok Hozzád, de ez ne zavarjon Téged.  Amit mondani szeretnék, az a fontos.

Én is katolikus voltam egész életemben.  Annak kereszteltek meg, annak neveltek szüleim és bencés tanáraim Esztergomban.  Az iskolából kikerülve már nem sokat törődtem a vallási dolgokkal, mert az élet bajlódásai és a megélhetésért való küzdelem erre összpontosította figyelmemet.  Nem volt könnyű a Horthy-Magyarországon egy szegény embernek megélni, ezt Te is tudod.

Elkerülve Kanadába 37 éves koromban, itt ismertem meg először az élet gondjai között az “érem másik oldalát”.  A mindennapi megélhetésért való törekvésem mellett most elég időm volt arra is, hogy a közelmultat, később egész történelmünket jobban szemügyre vegyem és érett fejjel megfelelő szellemi önállóságra is szert tettem.  Még eljártam a misékre vasárnapokon, de kezdtem meglátni azt, — és ezt őszintén mondom Neked,— hogy nagy különbségek vannak az között, amiket a katolikus egyházról, papságáról és általában a kereszténységről tanultam fiatal koromban és amit itt tapasztaltam.  Elsősorban a történelem volt az, — európai ezer éves történelmünk — ami ezeket a különbségeket nekem kimutatta.  Ugyanis gondolkodásom középpontja az volt, ami mindnyájunknak egyformán fáj, vagyis hogy mi magyarok, a magyar nemzet hogyan jutott oda, ahol ma vagyunk: vagyis két Trianon által megcsonkítva, ellenséges szomszédok között, idegen nagyhatalom uralma alatt, mindössze 16 milliónyi magyart számolva együttvéve úgy odahaza, mint nagyvilágban.  Azon sokat gondolkoztam, hogy hogyan és miért volt lehetséges az, hogy ilyen mélyre süllyedtünk sorsunkkal ?

Visszamentem a honfoglaláskori időkre és onnan kezdtem kibogozni sorsunkat a Kárpát-medencében.  Akkor még őseinket “pogány magyaroknak” csúfolta a keresztény papság és társadalom egész Európában.  Akkor még fennállott a Vérszerződés érvénye, melyet első alkotmányunknak tekinthetünk és amely szerint Árpád nemzetségéből választ a magyarság törzsfői uralkodó fejedelmet magának és a közösen szerzett javakból mindenki érdeme szerint részesedett.  Későbbi tanulmányaim elvezettek arra a felismerésre, hogy Géza fejedelem és fia, a megkeresztelt István, mint király kezdte el a magyarságnak a római kereszténységre való áttérítését, hogy mi, magyarok is teljes értékű tagjai legyünk az európai keresztény közösségnek.  Ennek a szolgálata és védelme lett nemzeti hivatásunk, amit hűen teljesítettünk is úgy a tatárok, mint a törökök ellen Európa védelmében.  De hol állunk ma ilyen önzetlen Európa-védelmünkért ?  Hiszen kétszer is megcsonkítottak bennünket: Trianonban 1920-ban és Párizsban 1947-ben !  Hát ez járt nekünk a keresztény Európa megvédéséért ?  Hozzátéve még azt is, hogy a mohácsi vész előtt uralomra került Habsburgok 400 éven át elnyomták a magyarságot, vérveszteségeink pótlására idegenekkel tömték tele az országot, gyarmattá akarták tenni Magyarországot, melynek I. István koronájával megkoronázott királyai voltak IV. Károly királyig bezárólag.  Hát ezt érdemeltük a megvédettektől ?  Hát érdemes volt ?  Hol itt az igazság ?

Ady Endre nagy költőnk megírta :  „Valahol útat tévesztettünk.”  De hol ?

Történelmi vizsgálódásaim által európai történelmünket áttekintve, mint az „egész látóhatárt”, arra a végkövetkeztetésre kellett jutnom, hogy sorsunk akkor kezdett a rossz irányba fordulni, — akkor tévesztettük el az útat, amikor a magunk önvédelme helyett a keresztény Európa védelmét vállalták eleink magukra és váltunk a „kereszténység védőbástyájává”.  Ez Neked talán meglepő, sőt talán kellemetlen állítás is, de csak gondolkozz el rajta egy kicsit...

Hát nem minden élni akaró népnek a legelső szent kötelessége az önmagának, saját létérdekeinek a védelme és szolgálata ?  Dehogy nem !  Ez kellett volna, hogy igazi nemzeti hivatásunk legyen, nem a kereszténység védelme, amelytől szolgálatunk fejében hosszú élnyomást és kétszeres megcsonkítást kaptunk;  olyan kegyetlent, amilyen nem igen fordul elő a világtörténelemben.  Így önkéntelenül jött a döntő kérdés: hát ezért maradjak én keresztény ?  Ezért szolgáljam tovább több millió magyar véremmel együtt a Vatikán, a keresztény egyházak érdekeit ?  Hát nem akkor tévesztettük el az útat, amikor elhagyták őseink ősi hitüket és István király véres erőszakkal térítette át őket a római hitre és egyúttal behozta a nyugati hűbériséget is, melyben a magyarság tömegei a szabad emberekből szolgákká, jobbágyokká váltak, akiknek keserű sorsuk évszázadokon keresztül nem volt jobb az igavonó baromnál ?  Mi hasznunk volt nekünk mindebből ezer éven át ?  Abszolúte semmi, csak védtük, szolgáltuk a kereszténységet, a keresztény Európát, de a szabadságunk többszörös elvesztésével, végülis két Trianonnal fizettek ki bennünket !  Hát nem mi voltunk Európa legnagyobb balakje ?  Hát ezért maradjak én továbbra is keresztény ?  Hát nem a kereszténységre való erőszakos áttérítésünk volt legnagyobb tragédiánk európai történelmünkben, mert ebből fakadt a többi rossz ?  Sajnos, erre a megdöbbentő igazságra kellett, hogy rájöjjek, akármennyire új és kellemetlen is volt ez számomra.  Dehát mit tegyek ?  Strucc módjára dugjam be a fejemet a homokba, és ne akarjam megismerni az igazságot, a rideg valóságot ?  Szeretem az igazságot és így tetszik, nem tetszik, el kellett fogadnom, amikre rájöttem és le kellett vonnom a következményeket.  Le is vontam.  Otthagytam a kereszténységet.  Talán Neked is kellemetlen, sőt, talán felháborító is amiket itt leírtam, dehát próbálja meg bárki is megcáfolni !  Nem lehet !  Ha őszinte vagy magaddal és igazságszereteteddel szemben, akkor Neked is el kell ismerned: sajnos, ez így van: valahol útat tévesztettünk.

„Tévedni emberi dolog, de a tévedésben megmaradni ostobaság !”  Így, ahogy írtam, nem volt más hátra, mint otthagyni a kereszténységet, katolikus vallásomat, papjait, templomait, miséit, a Vatikánt, a pápát, mindent.  Teljesen irányt kellett változtatnom saját lelkiismeretem parancsána és így jutottam el a Magyar Valláshoz, mint a magyarságnak való nemzeti valláshoz, annak egyisten-hitéhez.

Ha szereted az igazságot, gondolkozz mindezeken, keresztény magyar testvérem !  Isten azért adott Neked is értelmet, hogy felismerd az igazságot, még ha bántó és ketlemetlen is.  Amikor pedig felismerted azt, kövesd rendületlenűl !  Nem akarom megbántani egyik keresztény magyar testvéremnek sem a vallásos érzéseit, ezért nem bírálom a vallási tételeit, dogmáit.  Jobb, ha nem is beszélünk róluk.  A másik részről viszont el kell ismernünk, hogy kereszténységre való átérítésünkből eredt majdnem minden történelmi tragédiánk, mert vezető eszménk a keresztény Európa megvédése volt.  Erre pazarolták a nemzet erejét többszörös kivérzésünk után már nem volt erőnk kivívni szabadságunkat, főleg a Habsburg korszakban.

Mindennek az átgondolása után tedd fel magadban, keresztény magyar testvérem a kérdést és próbálj rá válaszolni magadnak, ószintén: Minek érzem magamat előbb ?  Kereszténynek, vagy magyarnak ?

Ha lelkiismereted szavára inkább magyarnak érzed magad, akkor csak Rajtad áll, hogy ugyanazt a következtetést vondd le, amit én: otthagyni a kereszténységet !  Az igazság szolgálata rögös, nehéz út, de nekünk, magyaroknak ezeréves európai szenvedés után EZT AZ IGAZSAGOT kell szolgálnunk:  a MEGMARADÁS igazságát: felhagyva végérvényesen idegenek szolgálatával és védelmével, ezután szolgáljuk és védjük önmagunkat, saját nemzeti létérdekeinket !

Ha ezekre rájöttél, utad előbb-utóbb hozzánk fog elvezetni.  Mi pedig tárt karokkal, igaz magyar szeretettel fogadunk be Téged is a helyes nemzeti hivatásunk szolgálatába.

GONDOLKOZZ ! II. (34.)

Szóval a demokrácia játékszabályait szigorúan betartva, királyt választott Izrael népe.  Jehova — lévén isten,— könnyedén elintézte, hogy a már fölkent jelöltjét válasszák meg királynak.  Egy kicsit befolyásolta a választást, mondhatnám úgy is, hogy csalt az öregúr.

Na mindegy !  Saul lett a király, de azért még Sámuel próféta intézkedik.  „Sámuel pedig előadá a nép előtt a királyság jogait és beírá egy könyvbe, és letevé az Úr elé.  És elbocsátá Sámuel az egész népet...”  A király kötelességeiről, vagy esetleg a népnek a jogairól ebben a “könyvben” természetesen nem esik szó.  Bár megjegyzem, ezt a “könyvet” nehéz volt az “Úr” elé helyezni, mert még nem találták föl a könyv fogalmát.  Hiszen még a rómaiak is csak tekercsekre írtak.  Saul, az újonnan megválasztott király közben visszatért a falujába, hogy most már királyként őrizze a szamarait.

Illő, hogy az új király valami dicső haditettel kerüljön bele a bibliába.  Jehova majd gondoskodik arról, hogy ez megtörténhessen.  De mivel végsőfokon mindent Jehova isten intéz, így csak zagyvaság lett belőle.  Nézzük hát e mesét :  „Reájok jöve pedig Náhás, az ammonitáknak fejedelme, és tábort jártata a Jábes Gileád város ellenébe.”  Mindez érthető magyarsággal:  az ammoniták körbefogtak egy várost, hogy elfoglalják.  Bár meg tudnák tenni bármely pillanatban, de egyelőre nem foglalják el, hogy időt adjanak a mesének.  Megindul az alkudozás a védtelen város és az azt körülfogó hadsereg között.

A város lakói azonnal felajánlják a szolgálatukat az ammoniták fejedelmének.  „Köss velünk szövetséget és mi szolgálni fogunk néked.”  Tehát nincs szükség harcra, mert megadták magukat.  Íme a képtelen válasz a megadásra:  „És mondá nekik az ammonita Náhás:  Úgy szövetséget kötök veletek, ha kivágatom mindnyájatoknak jobbszemét, és tehetem ezt Izraelnek gyalázatára.”

A háborúknak mindig gazdasági okai vannak, amelyeket szépen hangzó nemzeti vagy vallásos pátosszal borítanak be.  De a végső cél az, hogy nekem legyen több, mint a szomszédomnak.  Ha nem adja, akkor elveszem erőszakkal.  De azért háborúzni, hogy zsákmányként kinyomjanak néhány ezer jobbszemet, ez már értelmetlen bárgyúság még akkor is, ha “Isten szava”.  Egyszerűbb lett volna harc nélkül megszállni a várost, majd utána kinyomni a jobbszemeket és büszkén elvinni a gazdag zsákmányt.

E “történelmi esemény” folytatása is hasonló szinten mozog.  „Jábes vénei pedig mondának néki (az ammoniták fejedelmének):  Engedj nekünk hét napot, hogy követeket küldjünk Izraelnek minden határára;  és ha senki sem segít meg minket, akkor kimegyünk hozzád.” — szemkinyomásra.

A hadtörténelemben először és utoljára — igaz, csak a bibliában — előfordult, hogy az ostromló sereg engedélyt adott arra, hogy az egész országban hadsereget gyűjtsenek az ő szétverésükre.

„Elmenének azért a követek Saulhoz Gibeába és elmondták e beszédet...”  Majd Saul ezt gyorsan elfelejtette, mert a következő vers már másképpen kezdődik:  „Saul pedig éppen a mezőről jött vala a barmok után;  és mondá Saul:  Mi történt a néppel, hogy sírnak ?  S elmondták néki a jábesbéliek beszédeit.” Sault megszállta az “Úr” lelke, haragra gerjedt a biblia szerint „És vett egy pár ökröt és feldarabolá azokat, és követektől elküldé Izrael minden határára, mondván:  A ki nem vonul Saul után és Sámuel után, annak ökreivel így cselekszenek...”  Tehát majd az ökreikért harcolnak és nem a szabadságért.

A városbéliek hét napi időt kaptak az ellenségtől az ellenük irányuló felszabadító háború megszervezésére.  A követjárás legalább 3-4 napba került.  Így a hét napból maradt vagy 3 arra, hogy egy hadsereget összegyűjtsenek, azt felfegyverezzék és kiképezzék, majd hadirendben a csata színhelyére érkezzenek.  A valóságban e 3 nap sokszorosa is kevés mindezeket végrehajtani.  De a papír türelmes és náluk semmi sem lehetetlen.  „És megszámlálá őket Bézekben (Saul).  És Izrael fiai háromszáz ezren valának, a júdabéliek pedig harmincezren.”  Tehát összesen 330.000 pillanatok alatt kiképzett és felfegyverzett harcos állott Saul rendelkezésére.  Szinte a semmiből teremtődtek.

Erre is rámondják:  Isten szava történelmi valóság, tehát el kell hinni.  Ezt a “valóságot” közel két évezreden át a legszigorúbb törvényekkel védték.  Bár az igazság nem szorul védelemre, mert azon még a kételkedő sem tud változtatni.  De ha a “valóság” a törvény védelmére szorul, akkor nem lehet igazság.—

Darvasi.