1989. május - június
A hitehagyott népnek sorsa szolgaság
Kelet Népe, Buenos Aires, 1968 augusztus, részlet.
Így jött létre a magyar faji lélek és a Kárpáttér harmóniájából az a szilárd államalakulat, mely a honfoglalást követő több, mint hat évszázadon keresztül a mohácsi vészig Délkelet-Európa katonai nagyhatalma és az európai biztonság sarokpillére volt. A magyar sorstudomány e megállapításait fényesen igazolja, hogy maradandó államalakulatot nem volt képes itten sem a honfoglalást követő török, a török kiűzését követő mindössze 181 évre korlátozott Habsburg uralmi kísérlet sem létesíteni. Egyik sem ismerte fel, hogy a tartós uralom feltétele a teljes Kárpáttér népi és állami egységében áll és éppen a Habsburg uralom összeomlásában volt döntő körülmény, hogy a Habsburgok, amióta a fennhatóságukat a teljes Kárpáttérre kiterjesztették, történelmi feladatuk teljes félreismerésével hatalmukat nem a nép, az ország és az állam egységének helyreállítására, hanem telepítés politikájuk által annak céltudatos megbontására fordították.
Ha a történelmi Magyarország egy, a mohácsi vészt követő 400 éves tetszhalálából a Habsburgok nemzetbontó törekvései ellenére is 1867-ben diadalmas új életre kelt, ez a megrázó tény a magyar birodalom ama megbonthatatlan egységére vezethető vissza, amelynek tudata az 1919-es összeomlásig a nemzet lelkében soha egy pillanatra el nem homályosodott. A magyarság örök valóságának a záloga tehát a Kárpát-tér természetes egységének és történelmi magyar birodalom területi, sérthetetlenségének a tudata. E történelmi hivatástudat fenntartása magyar feladat. Az pedig egyenesen nevetségesen hat, ha az első világháborút követő időkben Beneš a központos magyar tér köré Kis Ántánt néven próbált a Trianonban összehazudott csehszlovák féregnyúlvány, Románia és Jugoszlávia összefogásából a magyarság állandó gúzsbakötése céljából egy állampolitikai szappanbuborékot felfújni. Az államalkotó dilettantizmusnak e szülötte aztán 20 esztendei dicstelen tündöklése után egyetlen puskalövés nélkül pukkadt szét, amidőn Hitler zeneszóval vonult be 1939 március 15-én Prágába. A Beneš által hőn várt “északi nagy testvérnek”, a második világháborút követő magatartása bő alkalmat fog adni a cseh hazafiaknak eltűnődni azon, vajon okos volt-e az 1867-es kiegyezéssel életre keltett Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyben 12 nemzet talált jogbiztos alapot, merő nagyzási hóbortból felrobbantani.
De térjünk vissza Baráth sorstudományához. Csodálatos, hogy ez az éles elme, aki ennyire világos logikával tudta 1000 éves európai fennmaradásunk geopolitikai titkát megfejteni, mégsem tudja áttörni azt a szellemi vasfüggönyt, hogy fennmaradásunkat mégiscsak a nyugati orientációnak köszönhetjük. Erre vonatkozóan ezeket írja : „az itt hazát kereső turáni népnek, ha fenn akar maradni, két lehetőség között kell választania : vagy fenntartja keleti világnézetét s akkor államának konszolidálása végett el kell pusztítania Belső Európát ; vagy pedig, ha ez nem lehetséges, szívvel-lélekkel ahhoz a kultúrközösséghez kell csatlakoznia, amelyhez a térség dinamikai törvényszerűségénél fogva tartozik (nevezetesen a Nyugat felé nyitott és Kelet felé zárt természetes határaink miatt) és akkor a magával hozott erkölcsi értékrendjét fel kell áldoznia és Kelet felé roppant nagy áldozatokat vállalva, záróállást kell lefoglalnia.” ... Azt, hogy a honfoglaló magyarság csak a teljes megsemmisülés vagy a keleti életformájának teljes feladása között választhatott, Baráth a következőkkel bizonyítja : „I. Otto (938-973) ujjá szervezte és megerősítette a német birodalmat és a lechmezei csatában (955) döntő vereséget mért a magyarokra. Ennek következtében a magyar medenceállam nyugati befejező párkánya letört s a határ a Lajta-Rozalia hegyekre a legbelső védelmi vonalra szorult vissza... a Porta Hungarica (Ungator-Deutsch-Altenburg) előtt, az ország Achilles sarkában, mint egykor Nagy Károly idején, a betörésre készen állanak. Félelmes arányokban bontakozott ki ekkor a magyarok előtt is az a helyzet, amely a hunok és az avarok katasztrófájához vezetett...”
Bármennyire is becsülöm Dr. Baráth úttörő művét, meg kell állapítanom, hogy barátom itt alaposan elvetette a sulykot, mert a Porta Hungarica előtt félelmetes arányokban betörésre készen álló németek az író fantáziáján kívül abban az időben nem léteztek. Német szomszédaink az augsburgi — mint ahogyan ők nevezik — “Ungarschlacht”-ot — magyar mészárlást — követő 75 évig kísérletet sem mert tenni Magyarország megtámadására és Magyarországnak a felső-ausztriai Oberennsig — az óperenciáig — terjedő „ nyugati befejező párkánya ” nem az augsburgi vereség következtében, hanem 50 évvel később azért következett be, mert I. Istvánnak meg kellett fizetnie a bennünket megmentő apósának, III. Ottó császárnak azt a szívességét, hogy a német császári területen toborzott német fegyveres erők bevetésével segítette a Vérszerződés rendje szerint a fejedelmi méltóságra jogosult Koppány ellen trónját elfoglalni. Maga a német dicsekvéssel döntővé felfújt augsburgi vereség annyira nem volt döntő, hogy Géza fejedelem 18 évvel az állítólagos döntő vereség után afeletti felháborodásában, hogy Pilgrim passaui püspök hamisított oklevelekkel kísérelte meg annak bizonyítását, hogy Pannonia, a mai Dunántúl már Nagy Károly ideje óta a passaui püspökséghez tartozott, egyszerűen feldúlatta a szent férfiú passaui rezidenciáját és lefoglalta a győztes I. “Nagy” Ottó császárral folytatott levelezését.
Az avarok katasztrófája sem azért következett be, mert nem csatlakoztak a jóakaró Nyugathoz, hanem pontosan fordítva azért, mert Nagy Károly diplomáciájának sikerült az az abban az időben a mai Szlovenszkóban megtelepedett “fekete magyaroknak” nevezett hun utódok Tudun fejedelmét 795-ben megtéríteni,* aki ezért megsegítette a frankokat az avarok ellen, akikkel haragban volt. De amikor Nagy Károly a mesés avar kincsek kirablása után — mivelhogy a nyugatiak a saját rablóhadjárataikról szemérmesen hallgatnak —, nyugati feudális felfogás szerint, mint a kereszténység császára meghódolást követelt Tuduntól; ettől kezdve Nagy Károlynak a nyugati történészek által dicsőített diadalai megszakadtak, mert a renitens Tudun megrendszabályozására Ericus vezérrel kiküldött hadsereget Tudun olyan alaposan hagyta helyben, hogy ebben a csatában a császár sógora, Geraldus is elesik és amikor a felbőszült császár 811-ben maga áll a büntető hadsereg élére Nyugat büszkesége, aki a nevét sem tudta aláírni, ismételten vereséget szenved, szinte ezt Rudnay Egyed pompás forráskutatással összeállított Attila trilógia I. kötetének 67-ik oldalán bizonyítja.
A hun birodalom összeomlásának — mint említettem — semmi köze sem volt a Nyugathoz csatlakozás életmentő eszméjéhez, mert az összeomlott, mint minden más, pusztán az alkotója egyéni zsenialitásával létrehozott birodalom, mint pl. Nagy Sándoré, vagy sajnos, Mátyás királyunké; amelyek alkotói nem gondoskodtak az államfő-utód választásának alkotmányos rendjéről, mint ezt honfoglaló őseink bölcs előrelátással megtették.
(Atillát németes keménységgel írják kettős "t"-vel. Az ó-magyar nyelvnek csaknem elfelejtett kicsinyítve becéző szóképzője az illa-ellő: cipellő: kis cipő; szellő: kis szél. Ata-illa: atyuska, amit a szlávok vettek át az ősmagyar sár-al együtt.)
A nyugati kultúrkörhöz való csatlakozásunk egyáltalán nem az állítólag megijedt őseinknek, hanem fordítva, a megijedt Nyugatnak volt fontos, amint ezt azok a fondorlatos módszerek mutatják, amelyekkel a nyugati, ma diplomáciának nevezett ármánynak sikerült Géza fejedelem hozzájárulását István fia német házasságához megnyerni. Csodálatos, hogy egyetlen történészünk sem akadt fenn azon a magától értetődő kritériumon, hogy annak, aki azt állítja, hogy a magyarságot a nyugati kereszténységhez történt csatlakozása “mentette meg” a pusztulástól, annak mindenekelőtt bizonyítania kellett volna, hogy a nyugati közösségbe történt felvételünkkel egy olyan véd- és dac-szövetség, de legalábbis meg nem támadási szerződés részeseivé lettünk, amely békét biztosított a nyugati határaink mentén s Európa védelmét nyújtotta minden keleti támadással szemben. Ezzel szemben európai történelmünk minden ismert tényében ennek pontosan az ellenkezője következett be; úgy, hogy ezt még ma, is állítani ugyanakkora abszurdum, mint 1945-ben történt “felszabadításunk”. Tényleg, a németérdekű történelem tudományunknak ebben az alapvető tantételében logikát még Diogenes lámpásával sem lehet fölfedezni; mert sehol semmi nyoma annak, hogy hol és mikor mentett meg bennünket ez a Nyugat, amely kezdettől fogva, már I. István uralkodása alatt is Nagy Károly receptje szerint meghódolást követelve fegyveresen tört ellenünk (1030) és későbbi ismételt támadásaival csak azért nem pusztított el minket, mert ez az erejéből egyszerűen nem tellett, még akkor sem, amikor megtért királyaink, sőt már Géza pompás ősi néphadseregünket, mint a keresztény királlyal szemben álló, pogánynak nevezett szervezetet feloszlatták.
(A “pogány” elnevezés a latin “paganus” szóból ered, melynek értelme: vidéki, (falusi) és lenéző jelzőként használták a keresztények. Szerintük mindenki pogány volt, aki nem volt keresztény pl. a mohamedán, egyistenhívő törökök is.)
Az sem bizonyítható, hogy ha őseink nem hajtják dacos fejüket engedelmesen a keresztvíz alá, akkor ez a Nyugat megteremtette volna elpusztításunkra azt a soha nem létezett európai egységet, amely a nyugati kereszténység politikai hatalmának a teljében sem volt képes a gyülevész kereszteshadakon kívül semmi komolyabb erőkifejtésre; amelyek országhatárainkat csakis királyaink engedelmével, de sohasem annak ellenére nem léphették át.
Az emigráció egyik labanca céltalan szalmacséplésnek nevezi az ilyféle kérdéseken való tűnődést, hogy „mi lett volna a sorsunk, ha őseink nem azt teszik, amit tettek” (t.i. áttértek a nyugati kereszténységre.) Érdekes, hogy ezt az ellenvetést azok teszik, akik egy pillanatig sem tűnődtek azon, hogy a hivatalos minősítést igénylő történelmünk alapdogmája maga is egy ilyen „mi lett volna” elméleten épül fel, nevezetesen , hogy el nem kerülhettük volna testvérnépeink rettentő sorsát, ha nem csatlakozunk engedelmesen a minket megmentő nyugati közösséghez . Ezt vallotta és vallja ma is történészeink többsége anélkül, hogy egy percig is tűnődtek volna azon, hogy ez az általuk a csalatkozhatatlanság tekintélyével hirdetett fenyegető alternatíva semmivel sem bizonyítható elmélet; az azonban, hogy honfoglaló őseink nagyhatalmából egy szolganéppé süllyedtünk, ez keserű és letagadhatatlan tény, amelyet a szentek glóriájával sem dicsőíteni, sem elleplezni nem lehet . Ide jutottunk, mert ellenségeink jobban tudták, mint nemzetünk hívatott vezetői, hogy egy vitéz és a nyugati szomszéd puszta katonai hatalmával le nem győzött nemzetet könnyebb történelmének meghamisítása és hivatástudatának kioltása által, mint fegyverrel meghódítani.
Honfoglaló őseink világosabban látták, mint az utókor politikusai vagy történészei, hogy az új hazában teljesen idegen, ellenséges környezetbe kerültek, hol egyetlen szomszéduk részéről sem számíthattak barátságra . Jobban látták, mint a XX. század humanistái, hogy hiába hirdették a szentek és próféták az emberegyenlőséget, hiába írtak könyveket és hoztak törvényeket a divatos nevén raciális (faji) különbségek ellen, ez az ember alaptermészetéből kiirthatatlan ellenszenv minden idegen népi tulajdonság ellen, — nyilatkozzék bár ez meg akár a nyelv, akár más testi tulajdonságokban —, semmiféle ilyen utópisztikus törekvés nem volt képes a fehérből feketét, a sárgából fehéret csinálni . A honfoglalást követő, velünk szemben 1000 éven át megnyilatkozó, de észszerűen nem indokolható ellenszenv a történelmi bizonyítéka annak, hogy a magyarságot az európaiságtól teljesen elütő nyelve és ázsiai jellege éppen úgy elszigetelték új hazájában, mint ahogy elszigeteli egy nem indokolható ellenszenv és félelem a kínai nemzetet a nyugati világ közvéleményében . A honfoglaló magyarok tehát új hazájukban késedelem nélkül tették meg azt, amit egy jó csapattiszt az önvédelem jogos törvényénél fogva megtesz: késedelem nélkül fogtak hozzá az idegen európai környezet felderítéséhez . Csak idegen érdek, vagy hazai ostobaság nevezhette ezeket a hadjáratokat “kalandozásoknak”, vagy még nagyobb célzatossággal “rablóhadjáratoknak”.
A X. század magyar hadjáratainak egy rövid felderítés után sem a kalandvágy, sem a rablás, hanem kizárólag a politikai érdek volt az indító motívuma, különösen, mióta a németek 907 augusztusi 100.000 főnyi erővel végrehajtott támadása meggyőzte őseinket arról, hogy micsoda veszedelem nőhet számunkra a szomszédos németség, ha tétlenül nézik, hogy ezt a nagy és tehetséges népet valamely erélyes uralkodója birodalmi egységgé kovácsolja.
Minthogy mostanság minden Magyarországon kívüli magyar nyelvű újság ezzel foglalkozik, én is szeretném elmondani véleményemet a kelet-európai helyzettel kapcsolatosan. Hogy mi történik, azt a legjobban talán az amerikai polgárháború idején kiadott Hazard Circularként ismert körlevél érzékelteti : “Valószinűnek látszik, hogy a háború eredményeként megszűnik a rabszolgaság. Európai barátaim és én mellette vagyunk ennek, mert a rabszolgaság nem más, mint a munkaerő birtoklása, ami magával vonja a munkásokkal való törődést; míg az Anglia vezette európai terv az, hogy a tőke tartsa kezében a munkaerőt a bérek ellenőrzésével...”
Arról nem is beszélve, hogy az alkotóerő és kedv felszabadításával a Szovjetúnió egyetlen puskalövés nélkül igen kellemetlen helyzetbe hozhatja az Egyesült Államokat. Mert képzeljük csak el, mi történne a new yorki tőzsdén, ha a Szovjetúnió holnap bejelentené a leszerelést ! Mi történne olyan vállalatok részvényeseivel, mint Brown and Root, Bechtel, Rockwell, Lockheed ! Az 1987 októberi “fekete hétfő” csak kis ízelitő volt egy ilyen bejelentést követő tőzsdei bukásból. Vagy gondoljunk bele, mi lesz a már ma is szomorúságos helyzetben lévő amerikai farmerrel, ha a Szovjetúnió újra a világ legnagyobb gabonaeladója lesz. Vagy ha a műszaki tudás megint olyan szintre emelkedik, mint a cári Oroszországban, ahol 1913-ban Igor Sikorsky olyan négymotoros bombázót készített, amilyet az Egyesült Államok csak több évtizeddel később tudott előállítani. Vagy ha a nemzeti össztermék ma hadi célokra fordított 25 százalékát fejlesztésre fordítanák. Nem mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy a kommunista szovjet állam valaha is létrejöhetett volna, vagy egy hétig is fennmaradhatott volna Amerikában élő bankárok, Wilson és más elnökök pénzügyi és műszaki tudásbeli támogatása nélkül; de úgy látszik a mór megtette a kötelességét.
Az európai helyzettel kapcsolatosan alaposan szemügyre kell venni az újra erőre kapott pánszlávizmust és a német Európa-politikát. Mert ha meghallgatjuk az orosz történelmi társaság egyes tagjainak beszédeit, vagy az utca emberét, amikor a magyar szülök oroszországi gyermeke tisztafajú árjaságával büszkélkedik és ha elfogadjuk az Ogarkov vezette minden oroszok pártjáról szóló szóbeszédet, akkor komolyan azt kell gondoljuk, e nagy-orosz népek igencsak szívükön viselik a Romanovok tervét. (Roma Nova : új Róma.)
Németországgal kapcsolatban azt látjuk, hogy amit a két világháborúban nem sikerült fegyverrel megszereznie, avagy megvédenie, azt mára elérte békés úton. A II. világháború után Bernard Baruch kijelentette : ...“Ipartalanná kell tennünk Németországot és Japánt — legalább is egy nemzedék idejére,— hogy biztosítsuk ezen országok ne árasszák el újra a világot államilag támogatott rabszolga muukaerejük olcsó termékeivel...” Ma Amerika és a világ jó része Japán és Németország gyarmata. Úgy látszik, azok a titkos nagy-német árja hadurak — ha tényleg léteznek — felismerték, sokkal célravezetőbb, ha az életteret nem a csatamezőn, hanem a színfalak mögött próbálják megszerezni. Ezzel kapcsolatosan érdemes elgondolkodni azon, hogy Németország az egyesült Európa gondolatának legnagyobb támogatója.
Az egyesült Európa kapcsán érdekes megjegyezni, hogy egyesek neheztelnek Margaret Thacherre, amiért nem nagyon fülik a foga az egészhez és egyáltalán nem hajlandó hozzájárulni egy össz-európai pénzkibocsájtó központi bank felállításához. Sajnos ez már nem sok vizet zavar, mert mielőtt túl sokat tehetne az ügy érdekében, lejár a miniszterelnöksége. Egyébként is a világot árnyékból irányítók számolhattak álláspontjával, hiszen a Bilderberg csoport 1975-ös üléséről ismerhették nézeteit.
Hogy mi a baj a központi bankkal, az egyszerű. Ez az az eszköz, amely által egy népet a legegyszerübben lehet rabszolgává tenni; ráadásul úgy, hogy az, nagyon kevesek kivételével még csak észre sem veszi. Magyarországon esetleg nincsenek tisztában vele, hogy a központi bankok, melyeket szeretnek nemzetinek nevezni, mert az jobban hangzik, valójában magán tulajdonúak és tulajdonosaik érdekében tevékenykednek. Ezért van az, hogy a világ kormányai Németországot, Japánt és Svájcot kivéve nyakig ülnek az adósságban. Ugyanis az azután fizetett kamat tömi degeszre a bankárok zsebét. (Adómentesen.)
Magyarországon a forinttal egy becsületes, fedezetnélküli pénzt vezettek be. A baj csak az volt, hogy ezzel egyidőben bevezettek egy, az őrültség határán túlmenő gazdasági rendszert is. (Jobban mondva inkább rendszertelenséget.) A forint mögött nem az arany állt (ami lényegében értéktelen), hanem a nép munkája, amit vezetői sajnos eltékozoltak (és raboltak). És ami ugyan csak fontos, nem lehetett külföldre vinni és külföldi pénzt behozni. Hogy ez csak papíron létezett, az más kérdés. Azonkívül, hogy a munkásnak kevés jutott belőle, különösebb gond nem is volt a forinttal a hetvenes évek elejéig. Ekkorra azonban vörös barátaink felismerték, legalábbis némelyikük, hogy a jó elvtársak az igazgatói és egyéb székekben a bólogatáson kívül különösebben semmihez sem értenek. Rájöttek, hogy az egész rendszer életképtelen. De ahelyett, hogy szabad utat engedtek volna a vállalkozó kedvnek, a feltalálóknak, a dolgozni akaróknak, a bölcs baglyok arra a gondolatra jutottak (hogy honnan vették?), hogy a tőkésnek nevezett, valójában ugyanúgy, lényegében marxista országoktól hiteleket vesznek fel, melyekért gépeket és műszaki tudást vásárolnak. Arról azonban sajnos megfeledkeztek, hogy ha ilyen módon akarják kihúzni az országot a csávából, nem pedig a népben bízva és annak tudására, leleményességére és munkájára építve, akkor a nyugati mérnököket, gyárigazgatókat is meg kell venniük. Itt most nincs idő bövebben elmagyarázni, de amikor egy ilyen nyugati bankcsoport kölcsönt ad Magyarországnak — vagy bárúmely más országnak, — az ország maga egy fillér valódi pénzt nem kap, csak hitelt, amiért viszont az államnak valódi pénzt kell visszafizetni. Ha nem hiszik, járjanak utána. (És ez nem vicc!)
E kölcsönfelvételek azt eredményezték, hogy a forint a nyugati vautákhoz és azokon keresztül az aranyhoz kötődött — értéke meghatározásában és egyébként is. De a helyzet igazán akkor kezdett el romlani, amikor Magyarország belépett a Nemzetközi Valuta Alapba és a Világbankba. Érdekes, hogy nem sokkal azelőtt a magyar sajtóban még elitélő cikket lehetett olvasni ezen nemzeteket nyomorba döntő hitelnyújtó és tanácsadó szervezetekről. Feltünhetett volna a marxista gazdaságelmélet valamelyik szakértőjének, hogy eddig még egyetlen ország sem volt képes kilábalni e segélyező egyletek jótékonyságából. Tíz év telt el és Magyarország odajutott, hogy nem képes fizetni; ezért átütemezésért folyamodott. Érdemes elgondolkodni azon, hogy amikor a gazdasági versengést kezdték bevezetgetni, annak nevében legelőször miért éppen új bankokat és biztosító társaságokat alapítottak. Vagy, hogy manapság miért beszélnek Magyarországon olyan szépen a tőzsdéről, a dolgozók kirablásának e másik dicső intézményéről ? Annyiból érdemes az ilyesmit tudni, hogy az ember ne haljon meg bután és tudja, kikre dolgozik egész életében; vagy hogy kik azok, akik papírtalpú csizmában a lövészárokba küldik. Ma még meg lehetne akadályozni, hogy Magyarország a nyugathoz hasonlóan az adósrabszolgaság sorsára jusson.
A fentiek alátámasztására idéznék egy részletet a London Times Lincoln “zöldhasúival” foglalkozó, egy múlt századi cikkéből : “...akkor az a korrnány biztosíthatja saját pénzét minden költség nélkül. Lesz elegendő pénze gazdasága működéséhez. A világ történelmében példa nélkül állóan sikeres lesz. Minden ország tudása és gazdagsága Észak-Amerikába áramlik majd. EZT AZ ORSZÁGOT El KELL PUSZTITANI, KÜLÖNBEN AZ FOGJA ELPUSZTITANI A FÖLD MINDEN MONARCHIÁJÁT.” A monarchiát ebben az esetben bizonyára a pénzkölcsönzők királyságára értették.
A nemzetközi hitelekkel kapcsolatosan érdemes megjegyezni, hogy Gorbacsov fő mondanivalója a furcsa földrengés előtti, legutóbbi amerikai látogatáson nem fegyverzet csökkentés volt, hanem az, hogy felhívta a nyugati államokat : engedjék el a harmadik világ adósságait, vagy legalább is függesszék fel a kamat fizetését 100 évre és engedjék el az alap összeget. Ez azért jó, mert amikor amerikai bankok üzleti veszteségeket szenvednek, azokat leírhatják adójukból és amint azt Gorby is nagyon jól tudja, ezt az adókiesést az egyszerű adófizetőnek kell pótolnia. A munkásosztály nevében nagyon aranyos ötletei vannak. Ennek tetejébe még 100 milliárd dollárt szeretne kölcsön venni a következő öt évben. Nem csoda, hogy pragmatikusnak nevezik, bár nekem erről a szóról mindig a Pragmatica Sanctio jut eszembe. Érdekes, hogy a szociknak hitelt nyújtó vezető bankok mind a Rotschild érdekkörbe tartoznak.
Visszatérve tehát a legközelebbi jövő kérdéséhez, azt láthatjuk, a többpárt rendszer bevezetése hamarosan megvalósul. Ez azonban semmit sem jelent, mert tapasztalatainkból tudjuk, hogy több párt sem szolgálja jobban egy adott nemzet, vagy a dolgozók érdekeit, mint egy párt. A szabad vállalkozás sem fog túl sok jót eredményezni az egyszerű emberek számára, mert a nagy fiúkák már utcahossznyi előnyre tettek szett velük szemben. Úgy, hogy megint csak ott fog állni majd szegénykém és csodálkozik, hogy semmire sem jutott, pedig igazán mindent beleadott. A távolabbi jövőn pedig nem is érdemes gondolkozni, minthogy nagyon úgy tűnik, sem a magyar, sem az árja fajú fehér embernek nincs túl nagy jövője. És ezért önmagán kívül különösebben senkit sem hibáztathat.—
1896-ban, május másodikán egy hónapig tartó ünnepségsorozat kezdődött a honfoglalás ezredig évfordulóján. A krónikák feljegyzése szerint egy türténészcsoport három évig kereste, kutatta azt a dátumot, mely türténelmi valóságban a honfoglalás befejezését jelentette. E kutatások május második napját eredményezték, mint történelmileg is elfogadható napot, mikor is a honfoglalással kapcsolatos harcok megszüntek az országban; megkezdődött a békés életre való berendezkedés az új hazában. Az akkori Milléniumi Bizottság javaslatára a kormány e napot hivatalos ünnepnappá, azaz hivatalosan is ÁRPÁD NAPPÁ nyilvánította. Ezeréves európai történelmünk folyamán ez volt az első, hivatalosan is megerősített Árpád Nap, honfoglaló nagy vezérünk emlékének hálaünnepe.
Az idő kereke viharosan forgott és a nagy, ezredik évforduló megünneplése után e nap valahogy egyszerüen feledésbe ment. Ötven évvel e nagy ünnep után már meg sem emlékeztek róla, sőt a budapesti Városházán javallolták, hogy a ligetben lévő Milléniumi Emlékművet eltávolítsák, hogy helyére Sztalin szobrát állítsák fel. A keresztény királyaink szoborgyűjteménye nem illett bele az új politikai irányzatba, mivel a “feudalista nagybirtokos társadalom maradványa” volt, tehát el kellett tüntetni. Árpád és vezérei szoborcsoportozata viszont nem tükrözte az “újjászülető, haladó társadalmi eszméket,” így “arra nincs szükség” alapon el kell távolítani, mondták az “ideológusok”. A sors iróniája, hogy az idegen megszállóknak, éppen az oroszoknak kellett beavatkozni ahhoz, hogy a Milléniumi Emlékmű a helyén maradjon, mert az akkori “demokratikus-koalíciós” pártok akarták e merényletet elkövetni. A legnagyobb problémát az ugyancsak e helyen lévő “Ismeretlen Katona” síremléke okozta. Külön küldöttség ment akkor Vorosilovhoz az akkori Városházáról, hogy legalább a síremléket engedje eltávolítani, mert hát ez az emlék tulajdonképpen “imperialista kalandorok emlékére állítódott föl az első világháború idejéről”. Természetesen Vorosilov válasza, a “Nyet”, nem nagyon tetszett a küldöttségnek. A küldöttséget irgalmatlanul lehordta. Fültanú szerint :
“Lehet, hogy maguknak e néphez és történelmi múltjához semmi közük, de a népnek ez az emlékmű jelent valamit, így helyén marad ! Ajánlom, igyekezzenek, hogy mielőbb eltűnjenek róla a háború nyomai !”
Minden más nemzeti ünnep között ez a nap az, mely a legnagyobb ! Az első az elsők között, mert ha e nap nincs, ha Árpád nincs, ma sehol Európában, de máshol a világon sem beszélhetnénk magyarságról. Ezen a napon minden hálaadásunk, minden szeretetünk a nagy honfoglaló emlékének szentelődik és azoknak az ősöknek, akik bátorságukkal egy idegen világ közepébe a magyarnak otthont, hazát teremtettek. Az utódok hitványsága, hogy e nagyszerű Hon ma nem az sem méreteiben, sem lelkületében, melyet a modernkori magyar történelem legnagyobb alakja ránk örökül hagyott. De vannak, akik e napon e nagyszerű tett emlékéből erőt merítenek a nagy példa folytatására. Őseink még nagyobb megbecsülésére és tiszteletére. Habár örökségünket növelni vagy megtartani nem tudtuk, legalább azon fáradozzunk, hogy valamennyit az elvesztegetett hagyatékból visszavegyünk, ha nem másért, az irántuk érzett tiszteletünk, szeretetünk és megbecsülésünk jeléül.
Éppen ezért május 2-án minden magyar otthonban emlékezzünk meg hálatelt szívvel Árpád Apánkról, halhatatlan őseinkről és a hálaadó tűz jelképeként, az örömtűz jelképeként gyújtsunk örökmécsest emléküknek ! Minden családfő magyarázza el családjának e nap jelentőségét ! Ősi szokás szerint ünnepi ebédet tartsunk, Örömtort. Ha nem másért, kint született utódaink lelki gazdagságának és magyarságtudatának növeléséért is ! Az örök emlékezés és hála tiszteletteljes dicsősége övezze emléküket az elkövetkezendő évezredeken át !
H.O.J.
Napjaink, 1977 május.
— Szögíny kerály az az új Isten, ha ilyen vitézei vannak !— mutatott Kocsor az elnyúlt papokra.
— Hát szögíny ! De a kerály szereti üket — mondta az egyik vitéz.— Az új Istent is, mög ezeket is.
— A mü vesztünkre !— csikorgott Kocsor. Az helyett, hogy összefogná a kun, a bulgár, a böszörmin nípeket le egísz a régi hazáig, oszt egy nagy birodalmat alkotna velük, ezek után az idegenek után bolondul... Mög annak a fázíkony istennek házakat rakat kűbül.
— A kerály tuggya ! — legyintett a vitéz. Lám, münk is körösztények vagyunk, pedig sömmit, de sömmit nem érezünk belűle. Mert tuggyátok müt : Isten Isten ! Muszáj, hát legyen. S ha mán van és idegen, olyan mindegy, hogy kücsoda. Münk maradunk a régiek. Ne háboroggyatok föl hát, hanem lögyetök tik is körösztények.
— Soha ! Még így sö ! — Rázta meg az öklit Kocsor.
A kondások is zajongtak s lármázva indultak aludni a sárviskók felé. A zajra Alfréd atya felütötte a fejét és meglátott valamit. A bőrsátor előtti karón a farkasfejet, a Kocsor ősi állat-jelét. Szeme karikára tágult, felugrott és nekiment a totemnek, hogy leverje. De már akkor ott volt Kocsor is. Iszonyú erővel markolta el a pap gallérját és visszakísérte a takarójához. Egy hangot se szólt hozzá, csak mutatta neki, hogy feküdjön le. S Alfréd atya ijedten dült vissza a fekvőhelyére. Még a sáros, vörös hegyes szakállát is aláhúzta a takarónak. A vitézek nem léptek közbe. Csak a várispán lovasa szólt oda a papnak :
— Majd csak hét nap elmúltával, atyám ! Akkor, ha túlestek űk is mán a puhításon.
Lassan hűvösödni kezdett; a harmat leszállt, a szúnyogok eltüntek, a lovasok lepihentek, s Kocsor is. Csend lett. Csak egy-két helyezkedő süldő dünnyentett még párat az álláson. Másnap már megkezdődött a térítés munkája. A két pap kihítta a sárkunyhókból az asszonyokat, gyerkekeket, s a verő napfényben izzadva hol az egyik, hol a másik prédikált nekik. Délben s este meg a kondások között terjesztették a hitet. Közben el nem mulasztották tudtára adni az állás népének, hogy mely jó és idvességes dolog lesz a király szeretetiben maradni. Itt lakhatnak akkor tovább. Őrízhetik a király disznónyáját és békességben élhetnek. Ha pedig el nem térnek a régi hitüktől, üldözöttekké lesznek. Sehol az országban, egyetlen egy várispán területén se telepedhetnek meg.
— Akkor menek a kunokhó ! — verte meg botjával a földet Kocsor. A többiek hallgattak. Nekik asszonyuk s gyerekük volt. Hova kóboroljanak velük ? Ha az új istenhez pártolnak, lám, még szereti is őket a király. Övéké lesz tovább a folyó, a mocsarak, a legelők. Meg osztán : lám a vitézek is keresztények, és mégsem árt meg nekik. Csak olyan emberek azok, mint eddig voltak,— törődtek bele a kondások az új hitbe.
Kocsor látta ezt és minden estével mogorvább, szótlanabb és keserűbb lett. A vitézeken látszott, hogy nem sokat törődnek az egész hittérítéssel. Lovukat kiverték a kövér legelőkre, és halásztak és ettek és aludtak egész nap. Az új Isten győzelmit odabízták a papokra. Az ő Istenük, hát ők ismerik a természetit...
Hét napig tartott a térítés. Akkor Alfréd atya a vitézekkel együtt felszólította a görbehátú Kocsort, hogy sátora előtt vegye le a farkasfejet.
— Körösztények lesztek most mán, oszt halállal tilos az ilyen !— mondták. S mikor látták, hogy Kocsor nem engedelmeskedik, Alfréd atya odafutott a sátorhoz s leverte a karóról a vén Kocsor ongunját.
Halálos csend következett. A vitézek álltak a sátor előtt, a kondások görbe háttal lesütötték fejüket olyan mélyen, hogy a varkocsuk előre hullt. A vén Kocsor meg mint a lélekvesztett, beleborult sírva a porba...
Mivel alkalmasabb hely nem volt, Alfréd atya a Kocsor sátrát jelölte ki a keresztelés helyéül. Az tágas volt és szellős. Zöld galyakkal és virágokkal feldíszítették, a két pap jól megfüstölőzte kívül-belül, a sárviskók egyik asszonya pedig egy nagy égetett agyagedényt hozott tele vizzel; azt a közepire állították egy fatuskóra, s a kondások háznépestül odajárultak egyenkint az immár szentté tömjénezett és énekelt agyagtál elé keresztvízre. Aztán a két pap imádkozott hosszan, s végül az állás népét is megáldották.
Mikor vége lett a szertartásnak, a várispán vitéze odalépett a vén Kocsorhoz és megérintette a vállát.
— Te nem szeretöd az új Istent ?
Kocsor meg sem mozdult, úgy felelt.
— Nem ! Nagyon fázíkony, szögíny kis Isten.
— El akarsz menni valahova ?
— El !
— Vajjon huvá ? Mindenhun ott van mán az új Isten.
— Vagyon énnéköm istenöm, elmenek ahhó ! — felelte még Kocsor, de azután nem mozdult és nem szólt; mintha megnémult és végképp megbénult volna.
És űgy feküdt ott hajnalig. Akkor felkelt, az állás porában megkereste a farkasfejet és bement az este felvirágzott bőrsátorba. Ott halomra hányt mindent a sátor közepire. Először régi volt fegyvereit, azután a sok prémnek való bőrt, még jó pár öl száraz nádat is vitt be. Mikor elkészült a dolgával, parazsat is vitt és leöntötte a nádhalom tövibe és fújni kezdte, hogy lángra kapjon. Ekkor valaki megfogta hátul a karját. Alfréd atya ugyanis észrevette a mozgolódását; felkelt, látta, hogy valaki bement a sátorba és utána ment.
— Mit vétkezel, istentelen ?! — kiáltotta Kocsorrra.— Ereggy innen errül a beszentelt helyrül.
Kocsor egy hangot se szólt. Hanem benyúlt a halom alá, onnan kihúzta a kardját, amit még Géza úr alatt hordott — felegyenesedett, s egyetlen rettentő csapással lemetszette a pap fejét. Annyi zajjal történt csak az egész, mintha a karó dült volna ki a sátor előtt. Az, amelyiken az ős állatjel állt.
A pap teste elzuhant a sátor földjére, a feje meg kigurult a sátor elé. A nád már akkorra belül nagy lánggal égett, s Kocsor a közepibe dobta a bevéreződött kardot; aztán magához ölelte a farkasfejet s hanyatt rávetette magát az égő máglyára.
A kondások csak akkor vették észre, hogy mi történt, amikor már az egész sátor égett. Hagyták. Tudták, hogy a vén Kocsor temetkezett a lángokba az István úr új istene elől. S vitte magával a szolgáját, a papot is.
A zsíros, száraz marhabőrök hamar porráégtek. Mire az asszonyok is előreszaladtak a sárviskókból, már hamu volt az egész. Csak a pernyehalom közepén égett még három ágon egy hosszú kék láng. A vén Kocsor megfeketedett csontjai között. Megrendülve nézték.
S ekkor az egyik új keresztény, aki a keresztségben az Andorás nevet kapta, észrevette a máglya előtt a pap levágott fejét. Szörnyű indulattal hajolt le érte, vörös szakállánál fogva fölemelte, kétszer, háromszor megforgatta a levegőben, s azután az állás széléröl jó messzire begurította a sás közé.
Mikorra visszafordult, hogy mégegyszer láthassa a Kocsor megfeketedett tetemét, már össeomlott a barna hamuhalmaz s a kék láng is kialudt.—
“Amikor léte van veszélyeztetve, az egyház felszabadul erkölcsi parancsai alól. Az egység, mint cél megáld minden eszközt : képmutatást, árulást, zsarnokságot, egyházi tisztségek elárusítását, börtönöket és halált. Mert minden szent intézmény a társadalom céljaiért létezik és a személyiséget fel kell áldozni az általános jóért.”
(Milovan Djilas : Az új osztály.— Harvest HBJ Books, USA, 1957, 150. old.)Egy bajor krónikás megírta Magyarországról : “Ez a királyság, három évszázados léte után, most a tatárok által meg lett semmisitve.” És egyetlen európai hatalom nem emelt volna fegyvert olyan országért, amely nem létezik többé.
Amíg Európa tanácskozott, intrikált és viccelődött, a mongol hadseregek megálltak. A mongol előörsök még Alsó Ausztriát is kiürítették és visszavonultak a Lajta folyóhoz. A nyugati uralkodók lármája nem zavarta Szubotájt, Batut és a szibériai hercegeket, de IV. Béla még szabadon volt és a dzsingiszkáni törvény megkövetelte az ellenállók megbüntetését. Még Szubotáj sem gondolt arra, hogy tovább folytassa hódításait az Atlanti Óceán felé, amíg Magyarország uralkodóját meg nem büntette a tatár törvények szerint.
Ekkor Kadán herceg vadászott Bélára. Cattaróból jelentette, hogy a király Rab (Arbe) szigetére menekült és hogy halászbárkákat szereztek a tengeri üldözésre. De a legjobb navigátorok elmenekültek legjobb bárkáikkal és a mongoloknak időbe került, amíg elérhették Rab szigetét; de akkorra már Béla nem volt ott.
1241 tavaszán és nyarán mongol lovak legeltek a magyar mezőkön és a mongolok által megbízott adminisztrátorok elkezdték Magyarországot újjászervezni. A parasztok előjöttek búvóhelyeikről; házaik le voltak rombolva, de megengedték nekik a föld megművelését. Piachelyeket létesítettek, kínai mintájú rézpénzeket hoztak forgalomba, mint megszállási pénznemet. Még a korrupció is elkezdett kifejlődni. A mongolok soha azelött nem találkoztak annyi csinos nővel, mint a magyaroknál. Egy magyar paraszt, akinek volt egy erőteljes felesége és leánya,— a mongolok a szőkéket szerették,—elküldte feleségét a helyi megbízotthoz megbeszélni a problémát vele és ezért marhákat és adóelengedést kapott.
Az ősz is elmúlt és a hadsereg még mindig várt. Hogy foglalkoztassa a harcosokat, Szubotáj megtámadta az addig egyedül szabad várat, a félig kiéhezett Esztergomot. Kétirányú tervet készített, amely szerint négy nap alatt Ausztrián keresztül Bajorországba jutott volna el, kb. 250 mérföldnyi távolságra. Ez a hadjárat azonnal megkezdődhetett, mihelyt Bélát elfogták. Kadan jelentette, hogy üldözöttjét fölfedezte Trau szigetén.
140.000 harcos várt a hadjárat elkezdésére. Minden katona tudta, hogy elindulnak, mihelyt Bélát foglyul ejtik. Az őrök meregették a szemüket abba az irányba, ahonnan a hírt várták. Batu sátrában a tábornokok csöndben ürítgették kumisszal telt kupáikat, mert nem volt már más megbeszélni való. 1242 januárjának első hetében egy őr a tatár haderő szélén egy lovast látott közeledni a táborhoz. Az ember egy rudat tartott a kezében, rajta a mongol tábori jelvénnyel, amelyet csak igen fontos ügyben hordoztak a futárok. Kitünő lova volt, melynek a megtett távolsága megdöbbentő volt. Nyergéből kiáltott valamit az őrnek, aki nem értette meg, de a mongol tisztek utat adtak neki a parancsnoki sátorig.
Percekkel később a katonák elkezdték a tábor bontását, noha nem volt riadó kiadva számukra. Batu sátra előtt látták a tábornokokat kijönni és a saját egységeikhez sietni, semmi indulatot nem mutatva. Csak a futár, a hercegek és Szubotáj maradtak a sátorban.
De még mindig nem volt semmi parancs. A mongol tisztek felülvizsgálták katonáik felszerelését; ellenőrizték a készülődéseket a távozásra : ágyúkat, faltörő kosokat, másfajta nehéz felszereléseket; menetrendbe állították föl az egységeket; a raktárak személyzete a szekerekre rakta a holmikat és volt némi veszekedés a zsákmány körül is. Egyesek követelték a zsákmány egy részének a visszahagyását, hogy könnyebben utazhassanak. Mások az egésznek az elvitelét követelték, ami törvény szerint járt nekik.
A hadsereg kétharmada már készen volt az indulásra nyugat felé. Kelet felől hideg szél fújt, ami meggyorsította volna menetüket nyugatra. Hirtelen egy kiáltás hallatszott. Trombitaszó üdvözölte Batut és Szubotájt, amint kijöttek a sátorból. A herceg felemelte a karját. Az egységek elkezdtek elindulni. De akkor kiáltások hallatszottak, zajok és jelzések keveredése, melyeket a katonák az első pillanatokban nem tudtak megérteni. Hátra arc ! Irány kelet felé !
Az ellenség nyugaton van. A még meg nem hódított világegyetem a lenyugvó nap irányában van. Az emberek megálltak és néztek. Tisztek vágtattak a parancsok megmagyarázásával. De ez csak félreértés lehet. A kumisz erős ital. De Batu és Szubotáj józanoknak látszottak és borúsaknak, ahogyan a tábornokok még nem látták öket. Kevés beszéd volt és kevés mozgás.
Azután a csapatparancsnokok kiadták a parancsot : irány kelet felé.
___________
A hírvivő éjjel-nappal lovon volt, s amilyen gyorsan csak futni tudott a ló, Karakorumtól Magyarországig 6000 mérföldet tett meg. A Nagy Kán meghalt : Ogotáj elment az élők világából 1241 december 11-én. A kurultájt összehívták az új uralkodó megválasztására. Minden vérbeli hercegnek kötelessége volt a részvétel és a hadsereg, lévén a hercegeké, ment a tulajdonosaikkal. Ilyen volt a törvény.—
Vége.
A világ erőviszonyainak mai változásai is ezt a régi bölcsességet bizonyítják. A második világháború győztes szuperhatalmai gazdaságilag fokozatosan visszamaradnak, a vesztesek pedig az ország újjáépítését nem zárták le határaikon belüli tevékenységükkel, hanem kilépve a nemzetközi, politikai, gazdasági színpadra, ott is teret követelnek maguknak. A Kelet gazdasági, politikai tekintélyének növekedése és a nagyhatalmak (USA, USSR) gyengülése egyazon okból keletkező folyamat, de ellenkező előjellel. Németország nemzeti egyneműsége miatt Európa túlélőjének várható, amelyet Kelet-Európa felé folytatott gazdasági hódító politikájával a “Drang nach Osten” új formájával fog elérni.
A felfejlődő államok népei és a magyarság mozgástere között eddig nagy volt a különbség. Míg az előzőek saját hazájukban munkálkodhattak nemzetükért, mi külföldre (Nyugatra) szorultunk; ott kellett a nemzetszervezés feladatát végezni. A magyarországi vezetés jólismert sajtózárlata is a szabad világ magyarjainak biztosított előnyt a ténykedésre.
Az utóbbi időkben a Magyarországról érkező hírek bíztatóak. Eljött az idő, hogy az otthonélő hasonló gondolkodásúak bekapcsolódhassanak a nemzet magyar vallási alapon történő egyesítésére tett mozgalmunkba. Ehhez viszont arra van szükség, hogy tudomást szerezzenek rólunk, arról, hogy mit akarunk és ezzel alapjaiban egyetértsenek. Legelső lépésként tehát erőteljessé és hatásossá kell tennünk a hírverésünket. Az erőteljesség anyagiak kérdése, mely meggyőző előadás esetén megmozgathatja a magyarságot; a hatásosság pedig azon múlik, hogy felismerjük : mit várnak tőlünk és hogy azt miképpen adjuk elő.
Szükség van egy otthoni össztársadalmi szervezetre, mely nemzeti alapon fogja össze a magyarságot, mert a többpártrendszer és szabad publikálás megosztólag fog hatni. Újabb ellentéteket szül magyar és magyar között. Nekünk, külföldön élő magyaroknak meg kell értenünk, hogy az otthonélők, a rogyadozó gazdaság miatt a megélhetés biztosításával vannak elfoglalva; eszközeinket úgy kell megválogatnunk, hogy az tőlük túl nagy áldozatokat ne követeljen.
Szorgalmaznám Magyarországon hírverő őrsök alapítását a népszerűsítés biztosítására és a hasonló gondolkodású otthonélőkkel való állandó kapcsolattartásra, együttműködésre.
Ha várunk, a lehetőséget újra elszalasztjuk. (Gondoljunk huszadik századi történelmünkre.) Mindez rajtunk múlik. Tegyük hát saját csodánkat megtörténtté !
A magyarságot és általában az emberfejlődést ma már nem a kelet fenyegeti. A halált hozó sötétség ma a nyugati világnézet formájában nyugatról fenyeget és ezzel a fenyegetéssel szemben mutatta meg a magyar géniusz a magyar faj jövendő hivatását : új emberméltóság fényével verni vissza és oszlatni fel a nyugati kultúra pusztító sötétségét.
Az eszme ismét keletről indul.”
Schmitt Jenő Henrik
(1854-1916)
Korunkban a vallásos élet — főként a keresztény felekezeteknél — erősen lecsökkent, ami nem örvendetes jelenség. Ugyanis a vallásoknak kellene fenntartani azokat az erkölcsi értékeket és követelményeket, melyek nélkül nincs rendezett egyéni és társadalmi élet.
A magyar is kritikus sok mindenben; így kritikus a vallási kérdésekben is, de főleg azok gyakorlatában. Amit az iskolában tanítottak neki a papok, azokra felnőtt korára igen sokszor rácáfolt a való élet és ezek eredményeképpen már nem fogadja el e tanításokat vakhittel; hanem gondolkodik, emlékszik, olvas, összehasonlít, kutat, következtet és főleg árgus szemekkel figyeli a példamutatásra hivatottak viselkedését. Igy a keresztény tanitásokban is elsősorban a földi életre vonatkozó hatásait figyeli meg magyarunk és sok csalódás után rájön arra, hogy bizony a papok is “vizet prédikálnak, de bort isznak”. A Magyar Vallás hívei is átmentek ilyen csalódásokon és ennek lett a következménye, hogy már nem tud hinni a keresztény tanításokban; keresett magának és talált is egy sokkal jobbat, ami Isten utáni vágyódását és hazája, népe iránti szeretetét egyaránt kielégíti. Így jutott el a Magyar Valláshoz.
A keresztény tanításoktól való elidegenedésében nagy szerepet játszott az a felismerés is, hogy e tanítások összességét vizsgálva, a “Szentírás”, vagyis a biblia, annak szövege igen sok esetben ellentmond egymásnak, rengeteg változtatást lehet kimutatni benne. Ezeket összevéve, az a végső következtetése, — és helyesen,— hogy ez a biblia nem lehet az “Isten szava”, mert tévedésektől hemzseg. Isten pedig mindent tud és nem tévedhet.
A történelemtudósok és a bibliakutatók már kimutatták azt, hogy a biblia ószövetségi része nem más, mint a zsidó nép története. Azt is kimutatták már, hogy a zsidók “babiloni fogsága” idején Ezdrás és társai régi, szumír hagyományokat, legendákat és vallásos tanításokat használtak fel arra, hogy azokból a zsidóságnak egy népmegtartó nemzeti vallást szerkesszenek. Számunkra, a Magyar Vallás számára ez abból a szempontból fontos, mert ez ad nekünk is bizonyítékot arra, hogy egy nemzeti vallás képes egy népet fenntartani és boldogabb jövőjét is biztosítani számára, mint ahogy ez a zsidóság történelmében is, 2000 éves szétszóratás után, éppen a mi korunkban, egy új államot, egy új zsidó hazát volt képes megteremteni. Ezenkivül a bibliához nekünk magyaroknak semmi közünk. Éppen ezért érthetetlen de szégyellnivaló is, hogy a magyar népbe ezt a zsidó nemzeti történetet sujkolták be 45 generáción keresztül. A magunk többezeréves történelmét pedig csak úgy félvállról tanultuk, — talán még úgy sem. Semmi szükségünk nincs arra, mint öntudatos népnek, hogy a zsidó nép nagyjait és hőseit már gyermekkorunkban megismerjük, ugyanakkor még felnőtt korunkban sem tudják sokan közülünk, hogy honszerző Árpád apánk hét törzsének mi volt a neve és kik voltak a vezéreik ? Mindnyájan tudjuk, hogy ki volt Ábrahám, Mózes, Izsák, Jákob, Sámson, a zsidó királyok közül Dávid és Salamon; de ugyanakkor nem tudjuk felsorolni az ősi Vérszerződés öt pontját és elmagyarázni azok jelentőségét. Ugyanígy nem tanítottak nekünk magyar őstörténelmet, ősvallásunkat és megszámlálhatatlan kiemelkedő, dicső magyar történelmi tényt...
Tehát nekünk a biblia Ószövetsége nem jelent semmit.
Lássuk most, hogy hogyan állunk az Újszövetséggel ? A négy evangéliumról az átlagos keresztény hívő csak annyit tud, hogy azt Jézus tanítványai jegyezték le és később ezen szövegek alapján keletkeztek a kereszténység hittételei, dogmái, melyeket minden kereszténynek hinnie kell, ha nem akar elkárhozni.
Hans Conzelmann, a göttingai Újszövetségi Tanulmányok professzora elismerte, hogy a kereszténység csak azért tud még létezni, mert a hívek előtt a biblia kritikai vizsgálatai és ezek végkövetkeztetései ismeretlenek. Így túlnyomó többségükben megmaradnak abban az elemista vallási ismeretben, melyet gyermekkorukban szedtek fel. A papok erre azt felelhetik, hogy “mindez megtalálható a teológiai könyvtárakban”. Kérdem : egymillió keresztény hívő közül hány tanulmányozta ezeknek a könyvtáraknak az anyagát ? Az egyszerű hívők közül valószínüleg egy sem. Ezer millió keresztény közül vajon van-e csak egy száz-ezrelék a papokon kívül, akik ismernek ilyen anyagot ? Erősen kétlem, hogy ennyi is akadna...
Joachim Kahl, a marburgi Phillips Egyetem végzettje állitja : (“Das Elend des Christentums” c. könyvében, kiadva Reinbeckben, 1968-ban:) “A legtöbb keresztény tudatlansága a legtöbb esetben a hiányos ismereteknek tudható be, mely ismeretet a teológusok és egyháztörténészek irányítanak, akik könyveik botrányos tényeinek elrejtésére kétféle módot ismernek : vagy teljesen ellenkezőre ferdítik a tényeket, vagy elrejtik azokat.” — a hívőnek joga van felszabadulni a téves keresztény dogmák alól, melyeket már régen átértelmeztek. Joggal követelheti,— mivel az Úr nevében történik, — hogy a teljes igazságot közöljék vele világos, étthető nyelven.
VI. Pál pápa 1968 június 30-án tett ünnepélyes hitvallásában kihangsúlyozta, hogy : — a Katolikus Egyház (rövidítve K.E.) egyedül hirdeti a tévedhetetlen igazságot,— hogy a K.E. szükséges a megváltásra;— hogy a K.E. egyedül örököse az isteni ígéretnek;— hogy a K.E, egyedül birtokolja Krisztus szellemét; hogy a K.E. egyedül van megbízva a tévedhetetlen tanitói hivatallal;— hogy a K.E. egyedül birtokolja az abszolút igazságot.
A Katolikus Egyház 1965 november 18-án lerögzítette dogmai alkotmányában, hogy : — Isten volt a Biblia kezdeményezője; — hogy a Bibliának minden része szent;— hogy a Bibliának minden része a Szentlélek sugalmazása által íródott;— hogy a Bibliában minden pontos, igaz és tévedés nélküli.—— Mindezzel szemben a négy Evangéliumról a bibliakutatók és kritikusok már kiderítették, hogy azok egyikét sem Jézus kortársai írták. A “legrégibb”, (vagyis az első a négy közül) a Márk-féle evangélium sem volt megírva, csak 40 évvel Jézus halála után. A többit pedig sokkal későbben ezután írták szóhagyomány és nem személyes tapasztalat alapján !
Az “evangéliumok” első, “eredeti szövegeire” támaszkodni nem lehet, mert ilyen eredeti szövegek egyszerűen nincsenek ! Mi van meg ? Átírások, melyek kivétel nélkül a Kr. u. negyedik századtól a tizedikig, tehát hat évszázadból eredtek. Ezek az átírások, — körülbelül ezerötszáz — mind átírások átírásai és egyetlenegyik sem egyezik egy másikkal. Több, mint nyolcvanezer javítás létezik bennük ! Nincs az “eredeti szövegeknek” egyetlen oldala sem ellentmondás nélkül. A legismertebb “eredeti szöveg” a Codex Sinaiticus, a Kr. utáni negyedik században lett megírva. Ezt 1844-ben megtalálták a Sinai konventben és Codex Vaticanusnak nevezték el. Ez tizenhatezer javítást tartalmaz; sok kitételt háromszor is átjavítottak. Frederich Delitsch, a héber szótár szerzője kb. 3000 másolási hibát állapított meg az “eredeti szővegben”.
Elképesztő, hogy a biblia, mint “Isten szava” ilyen sokáig megmaradt ennek,— ez páratlan az emberiség kultúrtörténetében. Mit mondana a hívő, ha a pap a szószékről kijelentené, hogy egy valóban “eredeti szöveg” nem létezik ? Még a Kr. utáni első évszázadok egyházatyái is megegyeztek abban, hogy az “eredeti szövegeknek” mondott írásokat is meghamisították. Nyiltan beszéltek betoldásokról, profanizálásról, részek eltüntetéséről, javításokról, megrontásról és kitörlésekről. Dr. Robert Kehl Zürichben ugyanilyen formában írt a “Die Religion des Modernen Menschen” c. könyvében, No. 6. Jean Schorer, a genfi Szent Péter katedrálisnak sok éven át volt lelki tanácsadója papi minőségében arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy : “A Biblia sugalmazásának az elmélete és hogy annak Isten volt a szerzője, teljesen tarthatatlan. Ez az állítás erősen ütkőzik az egészséges emberi ész legelemibb ismereteivel és maga a Biblia is oly világosan megcáfolja, hogy csak tudatlan hithirdetők és az általános műveltséget nélkülözőző nyáj védelmezik mindezeket.”
Dr. Kehl a fenti könyvében még ezeket is írta : “A Biblia legtöbb híve abban a naív hitben él, hogy a Biblia mindig a mai olvasott formájában létezett; hiszik, hogy a Biblia mindig tartalmazta az összes ma olvasott részeket. Nem tudják, — és a leglöbbje nem is akarja tudni — félve, hogy önmagukat zárják ki az egyházból,— hogy az első keresztények kb. 200 évig nem rendelkeztek 'írásokkal' az Ószövetségtől eltekintve és hogy az Ószövetségi kánon sem volt még megállapítva az első keresztények idejében; hogy az Újszövetség leírt változatai csak igen lassan jöttek létre; hogy hosszú időn át senki sem álmodott arról, hogy az újszövetségi irásokat Szent Írásoknak tekintsék; hogy idő múltával szokássá vált ezeket az írásokat a gyülekezetek előtt felolvasni, de még akkor sem tartota senki az Öszövetséggel egyenrangúnak. Amikor a keresztények különböző csoportjai küzdöttek egymással, akkor vetődött fel az a terv, hogy jó volna ezeket kötelezőnek hirdetni, hogy tanításaikat alátámasszák. Így kezdte a nép Szentírásként tekinteni ezeket, kb. Kr. u. 100 körül.”
Végső következtetésként megállapíthatjuk tehát, hogy a biblia nem Isten szava, hanem hozzánk hasonló gyarló emberek munkája volt.
A biblia az alapja minden keresztény hittételnek. Lássuk most, hogy hogyan és milyen körülmények között születtek ezek a ma is hinni kötelező hittételek, dogmák ? — Ezeket öt zsinaton hozták létre.
Az első ökumeniai zsinat Nicaeában volt Kr. u. 325-ben, melyet Konstantin római császár hívott egybe, hogy a kereszténységet a római birodalom megerősítésére használja fel. Konstantin 318 püspököt hívott meg e zsinatra, melyen nem a vallási hittételek, hanem a politikai érdekek foglalták el a főhelyet. A császár maga nemcsak elnökölt ezen a zsinaton, de kereken ki is jelentette, hogy akarata egyházi törvény. Mint tiszteletbeli “egyetemes püspök”-nek joga volt szavazni is a hittételek felett ! Konstantin semmit sem tudott Jézus tanitásairól, sőt nem is volt keresztény, hanem a Mithras napkultusz követője volt. Addig az ideig Árius alexandriai püspök tanítása volt elfogadva, miszerint Isten és Jézus nem ugyanazok, csak hasonlók. (Homousios — homoiousios). Konstantin kényszerítette a zsinatot annak kinyilatkoztatására, hogy Isten az Atya és Jézus Krisztus ugyanaz a lényeg. Innen ered, hogy Jézus a második isteni személy lett. Konstantin 326-ban “felfedezte” Jézus temetkezési helyét és 330-ban felépítette a Szent Sír templomát. Mindezen keresztény ténykedései nem tartották vissza őt attól, hogy Crispus nevű fiát meg ne gyilkolja; hogy feleségét, Faustinát forró vízbe ne lökje; hogy apósát, Maximiant börtönbe vetve öngyilkosságra kényszerítse. De azért szentté avatták !
Ez a hű képe az uralkodónak és a “főpapnak”, aki a “nicaeai hitvallást” létrehozta és a 318 püspök többségi szavazata az “Isten határozata” volt.
A második zsinat Konstantinápolyban volt tartva 381-ben. Ezt I. Theodosius hívta össze, aki jellemben semmivel sem maradt hátrább elődjétől. A szegények elnyomója volt, a köznépet tűrhetetlen adózással sújtotta, melyet adószedői brutális kínzások között hajtottak be. 390-ben Thesszalonika közepén 7000 lázongó polgárt gyilkoltatott le. Theodosius a keresztény hitet államvallássá nyilvánította, innen a “Nagy” mellékneve. Ha Jézus a szegényeknek és elnyomottaknak “örömhírt” prédikált, úgy Theodosius maga volt a megtestesült Antikrisztus. Ezen a zsinaton az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságának a dogmája vált hivatalos keresztény hittétellé. Természetesen őt is szentté avatta az Egyház.
A harmadik zsinat Efezusban volt megtartva Kr. u. 431-ben. Ezt két uralkodó hívta össze : a keletrómai II. Theodosius és a nyugatrómai III. Valentianus. Egyikük sem törődött vallási kérdésekkel; mindketten kéjencek voltak és csak ritkán mentek el a gyülésekre.
II. Theodosius gyönge jellemü uralkodó volt; súlyosan adóztatta népét kedvtelései kielégítésére és hataloméhes idősebb nővére, Pulcheria befolyása alatt állt, aki egy ideig fivére helyett, mint kormányzó uralkodott; folyton azzal dicsekedett, hogy még szűz — melyen kortársai csak nevettek. Fivére halála után riválisát, Chrysophust megölette. Őt is szentté avatták. Az efezusi zsinat kinyilatkoztatta, hogy Mária, mint Isten anyja legyen tisztelve.
A negyedik zsinat Chalcedonban volt megtartva 451-ben. Ezt a bizánci Marcianus hívta egybe, de a “szűz” Pulcheria irányította, aki Marcianushoz ment feleségül II. Theodosius halála után. Edouard Schwartz teológus szerint Pulcheria a püspökök akarata ellenére hívta össze a zsinatot és a tárgyalások menetét mindvégig a kezében tartotta.
Ezen a zsinaton I. Leó pápa bevezette azt a hittételt, hogy Jézusnak kétféle természete volt : hogy Jézusban az isteni és emberi természet szétválaszthatatlanul egyesült. Itt lett a doktrína megörzése a római püspökre bizva, ami által jött létre Róma fennsőbbsége a katolikus világban.
Az ötödik zsinatot újra Konstantinápolyba hívták egybe I. Justinian keletrómai uralkodó által 553-ban. Ő teljesen felesége és egyben társuralkodója, Theodora befolyása alatt állott. Ez a zsinat főleg az eretnekség kiírtásával foglalkozott. Hitbelileg jóformán semmi dolguk nem volt a püspüköknek, mert Justinian már mindent elért törvényei és rendeletei által. Ezt a zsinatot általában tréfásan “tapsoló zsinat”-nak nevezik.
Justinián az eretnekek elleni kíméletlen törvényeivel írta be nevét a történelembe. Ezután eretnek volt mindenki, aki a keresztény dogmákat nem fogadta el. A római hivatalnokok serege kutatta és halálfenyegetések között kényszerítették őket a kereszténységre. Itt veti elöre árnyékát a magyarok erőszakos áttérítésének módszere is.
Procopius bizánci történetíró Justiniant hiúnak, képmutatónak, igaztalannak, rosszindulatúnak, kegyetlennek, és vérszomjasnak jellemezte. A keresztény történetírók szeretik elhallgatni Procopius leírását, mert Justiniant is szentté avatták. Ezen a zsinaton elvetették Origenes görög egyházíró és az alexandriai katekizmus-iskola vallási kritikáit és helyette az Egyház vezetőinek az akaratát érvényesítették.
Az előzőkből látjuk, hogy mennyire gyarlóan emberi tevékenység volt úgy a biblia összeállítása, mint az öt ökumeniai zsinat lefolyása és hogy azok irányítói, résztvevői mindenek voltak, csak nem szentek !
Csoda-e, ha az emberi gyarlóság ilyen töménységének a tudatában elidegeníti, kiábránditja a híveket és nem lelkesednek tovább azon, hogy az “Egyház hű és engedelmes báránykái”, de főleg adófizetői maradjanak ?
Hacsak végig gondoljuk mindazt a bűnt és gonoszságot, melyet a kereszténység 2000 éves története alatt elkövetett, azt a rengeteg gyűlölséget, eretneküldözést, inkviziciót, a pápai udvar anyagiasságat, züllöttségét, világi hatalomra törését, a jezsuiták sötét üzelmeit, a reformáció által kirobbant vallásháborúkat, a gyarmatosítások és felfedezések körül történt undorító szerepét, amikor kereszttel a kézben kényszerítettek eröszakkal népeket a keresztségre és a szolgaságba is : akkor értjük meg csak igazán, hogy Jézus nevével csúnyán visszaéltek mindazok, akik az ő nevében prédikáltak és építették meg a Vatikán irdatlan pénzügyi halalmát is. Ha Jézus ma leszállna a földre, vagy ő verné széjjel az egész képmutató felekezetek összességét, vagy (ami valószínübb), őt feszítenék másodszor is keresztre.
A kereszténységet tanulmányozva nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen tévedésektől akarjuk megszabadítani magyar népünket. Egy ezeréves úttévesztés tévelygései után egyszer már a saját józan eszünket akarjuk használni és végleg eldönteni a kereszténységgel kapcsolatban, hogy jó vagy rossz volt ez nekünk, magyaroknak ?
Ezt tesszük mi is akkor, amikor napvilágra hozunk olyan tényeket, igazságokat, amikről a papok nem szeretnek beszélni. Lássa meg a sorsával küzdő magyar, hogy mit jelent egy ilyen nemzetközi szervezethez tartozni és milyen végzetes volt az, hogy ennek a nemzetközi szervezetnek a védelmében áldoztuk fel majdnem nemzeti létünket is, amikor a “kereszténység védőbástyájává” váltunk !
Nekünk nem kell Ábrahám, Mózes, Salamon, sem Dávid, de ugyanakkor nem kellenek a százszor átírt és ezért elfogadhatatlan evangéliumok sem.
Nekünk magyaroknak megvan a magunk “evangéliumunk”, melyben az ószövetségünk a Jézus előtti évezredekre nyúlik vissza, az Újszövetségünk pedig Árpád Apánktól tart a napjainkig. Ez kell nekünk a judeokereszténység tévedései és szellemi rabszolgasága helyett; ez a Magyar Vallás, mert ez a miénk, kizárólag miénk, magyaroké. Ehhez kell ragaszkodnunk, ezt az ősi hitet kell megőriznünk és ápolnunk, hogy elterjesztve a magyarság nagycsaládjában, ez adjon neki lelki erőt, önbizalmat, egységet a megmaradásra és egy boldogabb jövöre. Bármilyen ideig is tartson az ébresztgetés munkája ebből a lázas keresztényi álomból, el kell végeznünk és vissza kell téríteni magyar népünket ősi hitére. Ha ezt a nehéz munkát elvégeztük a saját rövid életünkben a nemzet javára, akkor méltán elmondhatjuk magunkról, hogy nem éltünk hiába.—