Napjaink

1989. augusztus

MITOSZ ÉS SORS

A hitehagyott népnek sorsa szolgaság

Kelet Népe, Buenos Aires, 1968 augusztus, részlet.

A három lázadó tartományúr: Konrád, Ludolf és Arnulf most szövetkeznek és a szövetség a magyarokat hívja segítségül, akiknél a száműzött Eberhardt, Arnulf bátyja készítette elő a szövetséghez a talajt .  Bulcsu számára ez az alkalom az Ottóban és Henrikben megtestesülő fenyegetés felszámolásának ragyogó lehetőségét jelentette és így indul meg a háború, a 60 év előtti honfoglalás óta hasonló nagy méretekben nem indított katonai vállalkozás a következő, 954-ik évben.

Ez a hadjárat egyszerre rémülettel töltötte el az akkori Európa nagy részét.  Egykorú külföldi feljegyzések 100.000 emberről beszélnek.  Ebben az adatban erős túlzás van, mert noha az akkori Magyarország veszély esetén ki tudott állítani ekkora hadsereget, de egy támadó háborúba semmi esetre sem vethettek be mindent, még a tartalékot is.

Padányi jól megalapozott számítása szerint ez a hadjárat magyar részről 35.000 emberrel és 120.000 lóval indult 954 tavaszán.

A sereg a szövetséges bajor és sváb tartományokon harc nélkül átvonulva előbb végig dúlta a három frank tartományt a Rajna innenső oldalán, amelyek Ottó koronatartományai voltak.  A frank erők megsemmisítése után átkelt a Rajnán és Lotharingiában megsemmisítette Bruno lotharingiai haderejét, amely után a szövetséges Konrád Wormsban ünnepélyesen és gazdag ajándékokkal fogadta őket.  Néhány napi pihenés után Köln és Maastricht tartományba vonulnak, ahová Vörös Konrád gazdag zsákmány kilátásba helyezésével maga vezette a magyarokat.  Megítélésem szerint ez az irányváltás Bulcsu későbbi sorsára végzetes kővetkezményű lesz. E tartomány katonai erőinek megsemmisítése után Brabantba, a mai Belgiumba törnek, innen Északfranciaországon át Laon-Rheims-Chalone vonalán Ottó másik tartományába, Burgundba törnek, amelyet szintén végigpusztítanak.

Burgundiából a Riviérán át Itáliába vonulnak és délről, tehát hátulról támadják meg Henrik, Ottó öccsének új tartományát, Friault.  Elfoglalják Veronát és 500 évvel Atilla ismert hadjáratának látványos amfibikus művelete után felfújt tömlőkkel átúsztatva elfoglalják Aquileiát; 954 szeptemberének második felében térnek haza.  A hadjárat körülbelül 7 hónapig tartott s a sereg megtett a kisebb kitérőket nem számítva 5000 kilométert és öt nagy folyó-átkelést hajtott végre.

Bármennyire ragyogó és a hadtörténelemben páratlanul álló katonai teljesítmény volt is Bulcsu vezér második hun hadjárata, politikai tekintetben célt tévesztett volt.  Politikai célját I. Ottó megbuktatását akkor érhette volna el, ha Wormsban nem hallgat Vörös Konrád politikai cselnek bizonyult tanácsára és Nyugat helyett Keletnek fordulva Ottót a szász fészkéből füstöli ki.  Ez a későbbiekből kiderül.

A hadjárat lélektani hatása éppen az ellenkezője lett annak, amit a lázadó hercegek tőle vártak.  „A tartományok kifosztott és meggyötört lakossága a hercegek ellen fordult és ez lett Ottó szerencséje” — írja Padányi.  A tulajdon népük felháborodása következtében veszélyes helyzetbe került hercegek kénytelenek visszatérni Ottó hűségére.  Ludolf herceg mezítláb és sírva járul apja elé, aki megbocsát neki, de a sváb hercegséget elveszi tőle.  Vörös Konrád sietve tér vissza és feltűnően enyhe elbánásban részesül.  Ezzel ellentétben Ottó és Henrik véres megtorlásba kezd.  Hermannt kivégezteti, Herolt érseket megvakíttatja, a bajor grófok egész sorát felakasztatják.  Aki teheti, menekül.  S aki menekülhet, az Magyarországra menekül.

A menekültek kétségbeesetten újabb magyar beavatkozást sürgetnek, mert Henrik terrora a győzelem után elviselhetetlen.  Ha valóban fűződik magyar érdek az Ottó-Henrik-féle hatalmi góc megsemmisítésére — mint ahogyan fűződik —, ezzel Bulcsu tökéletesen tisztában van.  A helyzet azonban nehéz, mégpedig két okból.

Az egyik az, hogy most már nem lehet segítségre számítani Németországban magában, mint tavaly — bár a menekültek ezt bizonyítgatják; a másik az, hogy egy újabb hadjárat eszméje a magyarok körében is hűvös fogadtatásra talál.  A törzsek részéről minden támadó hadjárat önkéntes természetű.  A német veszéllyel a törzsek egyébként sincsenek tisztában; minél beljebb laknak az országban kelet felé, annál kevésbé.  Ezzel csak Bulcsu, a horka van tisztában és talán hű társa, Lehel.  Maguk közvetlenül érdekeltek; a harcosok, a legénység, nos az pontosan csak legénység; semmivel sem több, sem kevesebb.  Ezek élvezni akarják a tavalyi erőfeszítések gyümölcseit; víg életet akarnak, nem az embertelen hadi fegyelem követelményeit újra.  A hadba hívó zoltánok egymás után eredménytelenül térnek vissza.

Áprilisban alig kel hadra más, mint Bulcsu és Lehel vezérek közvetlen parancsnoksága alatt álló két határszéli törzs két hadosztálya.  Illetőleg a két töményből annyi, amennyi külföldi hadműveleti célra bevethető.  Ottó és Henrik győzelme által súlyosbodott helyzetben a határok védelmére is nagyobb erőket kellett hátrahagyni, mint tavaly; úgy hogy a két hadosztály létszáma együtt legfeljebb 10.000 fő, de inkább kevesebb.

Bulcsu habozik, mert a döntés kétségkívül nehéz.  A tavalyihoz hasonló győzelemhez nem 8-10.000, hanem 40-50.000 emberre volna szükség.  Ezt a kontingenst a magyarság minden megerőltetés nélkül ki is tudná állítani, “ha egységes nemzetről volna szó”.  Ilyen azonban nincsen — állítja Padányi — anélkül, hogy bizonyította volna, hogy Bulcsu a többi törzs mozgósítását kérte volna Árpád örökösétől, aki ezidő szerint Taksony és mint ilyen nem rendelkezett volna a mozgósításhoz szükséges hatalommal.  Az események alább előadandó vizsgálata azt bizonyítja, hogy Taksony kagán, illetve utóda, Géza ezzel a hatalommal rendelkezett.  Az újabb hadjárat tehát Bulcsu és Lehel autonóm törzsének magánvállalkozása volt.

Hosszú habozás után júliusban Bulcsu és Lehel mégis indulásra szánják el magukat és ez, mint később az események igazolják, csakis Vörös Konrád segítséget ígérő megtévesztő híradásának lehetett az eredménye.  Az indulás e késői időpontja maga is végzetes.  A magyar hadviselés jellegzetes ideje a tavaszi és őszi esőzések közötti száraz idő — mert az ősmagyar lemezelt ijj nedves időben elveszti feszítő energiáját — s most már július van.  Ebben az időben a külföldön operáló csapatok már vissza szoktak fordulni.  S ami még rosszabb, az eltelt három hónap alatt még a nehézkes német feudális hadigépezetnek is van ideje arra, hogy felvonuljon és ezzel a magyar stratégia leghatásosabb fegyvere vész el :  az ellenfél kellő fölfejlődését lehetetlenné tevő fergeteges gyorsaság.

Ottó minden összeszedhető erővel az Augsburg és Füssen közötti Lech mezőn várakozik.  A terep a lehető legkedvezőtlenebb.

Az ütközet a magyar balszárny átkaroló támadásával kezdődött a Lech baloldalán felvonult német front ellen.  A magyar támadásnak annyiban volt is kezdeti sikere, amennyiben a német front mögött operáló cseh tartalékot szétverte.  Ezt a támadást azonban egy erős német kötelék ellentámadása visszaverte.  A bajor menekültek által ígért segítség nem jelentkezett sehol.  Azaz pontosabban ez a segítség jelentkezett, de az ellenség oldalán az Ottó hűségére visszatért Vörös Konrád csapatában, amely a magyar balszárny támadását visszaverte.  Ez eldöntötte az ütközet sorsát, mert a magyar jobbszárnyat időközben a fölvonuló erős páncélos erő hátrálásra kényszerítette.  A páncélosok kétoldali harapófogójába került könnyű magyar lovasság, amelyet a német túlerő a megáradt Lechnek szorított, reménytelen helyzetbe került.  Bulcsu fegyverszünetet kér, de minden tárgyalásnak az előfeltétele a fegyverletétel.  Amint azonban a megmaradt — talán 5000 főnyi — magyar lovasság fegyvereit halomra hányta, a németek ezeket a kilátásba helyezett tárgyalás helyett lemészárolták.  A fogságba esett két vezért a tisztekkel együtt felakasztották.  Bulcsu és Lehel akasztott holttesteit felhúzták az ausburgi dóm tornyára.

„A német düh és felháborodás lélektanilag érthető — írja Padányi —, katonákat, tábornokokat felakasztani azonban azért, mert a saját nemzetük érdekében és még hozzá német felkérésre jól harcoltak, pontosan ugyanaz Augsburgban, mint Nürnbergben; ugyanaz a X. században, mint a XX.-ban; pontosan ugyanaz, akár Bulcsu horkáról, akár Jodl vezérezredesről van szó.”

Annak magyarázatát, hogy hogyan volt lehetséges, hogy olyan éleseszű hadvezér, mint Bulcsu, ezt a szerencsétlen hadjáratot megindította, megtaláljuk az ütközetet lezáró eseményben.  Amikor Vörös Konrád a magyar balszárny szétverése után a vezérkar dombjára áthevülten visszatért és az őt ünneplő német urak közepette ledobta páncélját, a monda szerint Lehel a kürtjével fejbe sújtotta, ezt kiáltván neki: “Így bűnhődjön az áruló; szolgám leszel a másvilágon!”  Vörös Konrád holtan rogyott össze.  Bulcsut kelepcébe csalták, mert csak a teljes bizalmát élvező oldalról kapott biztatás indíthatta őt az eddig követett szabály ellenére július derekán az előnyomulásra.  A felbujtó csakis Konrád lehetett, aki őt az első évben Wormsban ünnepélyesen fogadta és Köln felé csalta.  Azonban Konrádnak ez a felajánlkozása már akkor is egy jól átgondolt hadicsel volt; mert azzal, hogy Bulcsu gazdag zsákmány kilátásba helyezésével Nyugat felé indult, Bulcsu ragyogó hadjárata eltévesztette politikai és hadászati célját.  Ha Bulcsu Konrád tanácsa ellenére hatalmas haderejével Ottót a szállásán támadja meg, megnyerhette volna az ellene 18 éven át folytatott párharcát.  Csak az lehetett ennek a kivételes elbánásnak a magyarázata, melyben Ottó Konrádot részesítette.

Bulcsu bukása jelképes magyar tragédia, amely a későbbi évezred folyamán számtalanszor ismétlődik meg azon áldozatokban, amelyeket a magyarság szövetségi hűségéért vállalt.  Bulcsu a barátainak adott szavát szittya hűséggel váltotta be és ugyanezt elvárta a másik oldalról is.

Padányi ehhez a tragédiához a következő zárószót fűzi:

„A legnyomasztóbb és legfájdalmasabb vonása ennek a komplexumnak magyar részről az, hogy annak ellenére, hogy a magyaroknak otthon még legalább 50-60.000 támadásra bevethető emberük van, a német gesztusra nincs magyar felelet.  S ha van valami történelmi forrásaink anyagában, ami bizonyítja, hogy magyar nemzet ebben az időben nincs, hogy közös magyar öntudat és közős magyar magatartás nincs, hogy az egyes törzsekben sorsközösségi tudat, összefogás nincs, akkor ez a tény bizonyítja ezt.  És csak olyan magyar közvélemény, amely nagyjából tisztában van a X. századbeli magyar közállapotokkal és a X. századbeli fejlődés irányával és annak roppant jelentőségével, képes arra, hogy meg tudja érteni és csak némileg is fel fogja tudni mérni hogy milyen mérhetetlenül nagy volt az, amit a törzsi autonómiák szétzúzásával, a törzsek leigázásával, a fizikai földrajzi szétszórásával tett egy egységes nemzet és egységes birodalom megteremtésére a történelmi műveletlenség által "véreskezűnek" gyalázott Szent István, a Bulcsu horka nagyszerű típusából való magyar, a népünket a szkíták, hunok, avarok, óbolgárok, bessenyők, kunok rettentő sorsától megmentő, soha el nem porladó kezű áldott emlékű király” ...

Padányinak e szónoki lendülettel írt befejező szakaszában levont minden következtetése összeomlik azon az általa nem ismert tényen, hogy Taksony vezérnek minden oka megvolt arra, hogy a “német gesztusra” ne adjon fegyveres választ.  Ottó kétségkívül jobb diplomata volt, mint hadvezér és óvakodott attól, hogy Augsburg után viszonozza Bulcsu szívességét azzal, hogy fegyveres ellentámadással rázza fel az Árpád babérain szendergő magyarokat.  Hogy egy német támadásnak abban az időben — a fel nem oszlatott pompás néphadseregünk birtokában — nem lehetett volna más eredménye, mint a 907. évi német támadásnak, ez kétségkívül következik abból, hogy még 75 évvel Augsburg után is annak ellenére, hogy István király időközben ezt a néphadsereget feloszlatta, II. Konrád császár ellenséges támadása összeomlott.  Nagy Ottó tehát a magyarok zaklatása helyett fontosabbnak tartotta, hogy az össznémetséget összefogó császári hatalmat Nagy Károly példájára a pápa áldásával Rómában tervbevett megkoronáztatása által “Isten kegyelméből adatottnak” nyilatkoztathassa ki.  Ettől a koronázástól mindkét fél, úgy a pápa, mint a császár, hatalmának megerősödését várta.  Elsősorban a pápa, akinek hatalma abban az időben alig különbözött egy vidéki püspökétől és csak a clunyi mozgalom rázta fel aléltságából.  A megkoronázás mégis soká húzódott és csak 962-ben következett be; mert a koronázást megelőző diplomáciai vitában Nagy Ottó a Szentszéknek nyújtandó védelem fejében a politikai hatalmat követelte Róma felett.  De hogy a magyarok ereje töretlen volt Augsburg után is, ezzel nemcsak Nagy Ottó, hanem a pápai udvar is tisztában volt, midőn a pápa e vitában Géza apját, Taksony kagánt, Salectus és Genzanini Zacheus szerzetesek útján döntőbírói tisztre kérte fel.  Döntőbírói tisztre nemzetközi vitában az ügy természete miatt csak egyenrangú, veretlen hatalmat kérhettek fel; tehát Magyarországot ilyennek tartották.  E tény felderítése Rudnay E. érdeme, aki erről az Atilla Trilógia I. kötete 38. oldalán Sackur jezsuita egyháztörténész-íróra való hivatkozással számol be.

Folytatás a következő számban.

Attila vezetőképességeinek titka, 1989-ben jelent meg Wess Roberts tollából a BENTAM PRESS kiadónál.  Valószínűleg ez az első angolnyelvű kiadvány, amely nem valamiféle szörnyetegnek tünteti fel Attilát.  (A nevét a beidegződött módon a szerző is helytelenül két t-vel Attilának írja a helyes Atilla — Etele helyett)  A könyv lényegében Atilla szervezői és vezetői képességeinek méltatása a mai nagyvállalatok vezetőinek okulására és tanulságára.  A könyv nagyrészét Atillának a tábortüzeknél mondott, a vezéreihez intézett, a szerző által elképzelt beszédei teszik ki, melyek szakértők alapos vizsgálata után kerültek a kötetbe.  A szerző előszavában elismeri, hogy a történetírás művelői igazságtalanul bántak Atillával és így magasztalja :  „Attilát ma úgy jellemezhetnénk, mint vállalkozó, diplomata, társadalom átalakító államférfi, civilizáló, ragyogó hadvezér, nagyszerű fogadások vendéglátója.”  Majd előszavának a végén ezt irja :  „Attila öröksége általában ismeretlen előttünk a nyugati világban.  Nem ismerjük történelmi jelentőségét, mint nagyszerű civilizálót, sem mint széles látókörű gondolkodót, melyek mindegyikében messze túlszárnyalta Nagy Sándort vagy Cézárt.”  Idézi a Niebelung-legendát :  „Volt egy hatalmas király a hunok országában, akinek jóságban és bölcsességben nem akadt párja.”

Elismeri a szerző, hogy a hunok rokonai a magyarok, akik közül sokan büszkén emlékeznek a legendás uralkodóra.  Azt írja, hogy a hunok nyelve ismeretlen, de említi, hogy Atilla lovát Villám-nak hivták.  A szerző bizonyára nem tud magyarul, ami a témával foglalkozók nagy hátránya s amely számtalan félreértés és téves értékelés forrása a hunokkal foglalkozó nemzetközi szakirodalomban.  A háttérirodalom összegyűjtésében Aniko Myers és Dave Handley volt az író segítségére.

Most idézzük téves megjegyzéseit :  Azt írja, hogy a hunok jórészt fosztogatásból tartották fenn magukat :  fegyvereik minősége nem ütötte meg a korabeli átlagos mértéket s csak Atilla szervezőképessége emelte a hun sereget egy erős és fegyelmezett hadsereggé, de győzelmeik után még emellett is fosztogattak.  A könyv fő mondanivalójának annak a bemutatását szánja, hogy hogyan lehet egy szedett-vedett csapatból világhódító sereget szervezni, ha rátermett vezető okosan és könyörtelenül véghezviszi a szándékait.  Ellentmondásba keveredik önmagával a szerző, amikor leírja, hogy Atilla ezt az állítólag gyengébb fegyverekkel felszerelt, lazán megszervezett sereget mindenki másnál erősebbnek tartotta és nyiltan bírálta Rigulát, amiért az csapatokat adott bérbe olyanoknak, akiket ő (Atilla) a hunoknál gyengébbeknek tartott.  A másik nyilvánvalóan téves megjegyzése a Catalaunumi síkon lezajlott ütközettel kapaolatos :  „A hunok között szerzett tapasztalatainak eredményeképpen Aetius hatástalanította a hun sereg íjjait és lovasságát, ezzel kézitusára kényszerítvén őket.  A római katonák bronz pajzsa és páncélja megvédte azokat a barbárok kőbaltáitól (sic!), kik a gyalogsági taktika terén képzetlenek voltak.  A rómaiak kardja felülmúlta a hunok lasszóit és lándzsáit.  A csata véres volt, egyik fél sem ejtett foglyokat és csak kevesen maradtak életben.  Azt tartják, hogy alkonyatra 162.000 — 300.000 közötti hun harcos feküdt holtan a catalaunumi síkon.”

Roberts ezután leírja, hogy Atilla vert seregével visszavonult a Kárpát-medencébe;  itt felhagytak a nomád életformával, gyökeret eresztettek és egyre civilizáltabbakká váltak.  Atilla teljesen átszervezte a seregét s a katonákat kiképezte a gyalogsági harcra.  Mielőtt azonban munkáját befejezhette volna, a perzsa-római szövetség miatt kénytelen volt hadbaszállni Róma ellen.  Hosszú ostrom után bevette Aquileiát s Róma városa ellen indult.  A szerző itt azzal magyarázza Aetius távollétét, hogy az elvesztette a római vezetők kegyeit.  De hol volt a győztes serege ?  Az is kegyvesztetté vált ?

Róma megkimélésével kapcsolatban Roberts elmondja, hogy Atilla kevésbé volt vad mint a rómaiak, nem volt olyan kegyetlen, mint Rettegett Iván, Cortez vagy Pizarro.  Könyörületesebb volt, mint Genserich, Belizár, a viking-kori skandinávok, a germánok vagy a spanyol zsoldosok.  Ír arról, hogy a hunok mennyire tiszteletben tartották a nőket;  ismerteti az “Isten kardja” és az “Isten ostora” történeteket.  A könyv elismerően szól arról, hogy Atilla birodalmában mindenkinek egyenlő jogai és kötelességei voltak faji hovatartozástól függetlenül.  Sajnos, ez egyetlen birodalomnak sem vált előnyére, mint ahogy az Atilla halála után különösen megmutatkozott.

Mindent egybevetve azonban érdemes elolvasni a 110 oldalas művet.

„ Furcsa dolog a kereszténységben, hogy a leggyengédebb és megbocsájtó istenségeket teremti meg aztán ezeket gyalázatosságok elkövetésére használja.”
(Barbara Tuchman :  The First Salute.— Alfred A. Knopf, New York. 1988. — 34. old.)

MIT HOZ A JÖVŐ ?

Kisebb nagyobb zökkenőkkel, de lényegében töretlenül haladnak a dolgok a világkormány felé.  Hitler és a kommunista Eric Blair (George Orwell) világfelosztási elképzelései némi eltéréssel, de megvalósulóban vannak.  Adolf egy megnagyobbitott Amerikáról, a Brit Birodalomról és egy megnövelt európai német élettérről beszélt, míg Orwell “Óceániára”, “Kelet-Ázsiára” és “Eurázsiára” osztotta fel a világot könyvében.  Ma úgy néz ki, a világ két, a nemzetközi pénzhatalom égisze alól kiszabadulni próbáló térségre oszlik.  Az egyik a hamarosan megvalósuló Európai Egyesült Államok rémálma, a másik a Japán befolyás alatti Ázsia, ahol azok tőkebefektetéseikkel nagyobb és tartósabb hódításokat értek el, mint a II. világháborúban katonailag.  Az angol birodalom, főként a minden józan embert gyülölő iszákos Churchillnek köszönhetően, megszünt, bár még mindig Angliában élő bankárok tartják kezükben a világ pénzügyeinek jórészét.  Az USA és Kanada jószerivel gyarmattá lett és úgy tűnik, a japánok és a kínaiak lassacskán felvasárolják mindkét országot.  Los Angeles üzleti negyedének 50 százaléka japán, 25 százaléka pedig egyéb külföldiek kezében van.  A kínaiak pedig Vancouvert és San Franciscot vásárolják fel.  A helyzet olyan, hogy Al Bishop republikánus szenátor törvényjavaslatot nyújtott be Montánában a külföldiek ingatlan vásárlásának megtiltására.  Kilenc másik államban már hasonló törvény van érvényben.  „Az indiánokat egyszerűen elűzték földjeikről és piciny rezervátumokba kényszerítették űket.  Mi lesz, ha Montánában minden föld az ő (japánok) kezükre kerül?” — tette fel a kérdést a szenátor.  Bár azt is elismerte, nem sok reményt fűz javaslatának elfogadásához.  Nemsokára megvalósul majd az Észak-Amerikai Egyesült Államok (Mexico, USA, Kanada), amelyhez Japán mindenképpen csatlakozni szeretne.  Gazdasági szakértők elmagyarázzák majd, hogy csak így maradhatunk meg a világpiacon.  (Pedig akkorra már nem is lesz világpiac, hiszen jószerivel csak két, lényegében belföldi piac marad.)  És hogy ők tulajdonképpen csak az egyszerű munkások állásai miatt aggódnak.

Láthatóan George Bush elnök, Reagenhez hasonlóan, minden állítólagos értékőrzői mivolta ellenére, semmit sem tesz a japán előnyomulás ellen.  Ezen persze különösebben meglepődni nem lehet, mert mint a Skull and Bones (Halálfejesek) titkos társaság tagja, mindig is egy világkormány elérésének érdekében ügyködött.  Azonkívül, hogy borsot tör az izraeli kormány orra alá, túl sok érdekeset nem várhatunk tőle.  Reagan gazdasági tervezetét annak idején kuruzslásnak nevezte (ebben igaza is volt) de most, amikor lehetősége van saját elgondolásainak bemutatására, ő sem jó irányba tapogatódzik.  Kábítószer elleni harca nem egészen tisztázott (mostanában nem is beszél róla), különösen ha figyelembe vesszük, hogy Ford elnök alatt egy ideig a CIA igazgatója volt, mely szervezetről többen állítják, hogy a legnagyobb kábítószer kereskedő.  Érdekes azonban, hogy alelnöknek egy olyan személyt választott, akinek szülei a John Birch Társaság tagjai.  E társaság azt tartja, hogy a világot egy titkos összeesküvés irányítja és dönti rabszolgaságba.  És e bünszövetkezet a központi bankokat és az adómentes alapítványokat használja fel céljának elérésére.  Első és legfontosabb lépésnek a Szövetségi Tartalékrendszer megszüntetését tartják.  Nem valószínű, hogy politikai pályára lépett fiuknak ne beszéltek volna erről.  Persze még ha Bush elnök annyira rendes ember is lenne, valószínű akkor sem akarna Kennedy elnök sorsára jutni, akit főként állami pénzkibocsájtási terve miatt lőttek agyon.

Felmerülhet az olvasóban, hogy az emberek nem fogják hagyni nemzeti önállóságuk eltörlését egy világállam nevében, melynek természetesen lesz egy magánkibocsájtású világpénze is.  E világpénzről egyébként már The Economist is írt 1988. január 9-i számában “Get Ready for the Phoenix” címmel és annak bevezetését a következő harminc évre teszi.  Esetleges aggodalmaskodó népek megpuhítására lett feltalálva Hégel dialektikája, az önmaga okozataiból való következőség, avagy a tézis-antitézis-szintézis, aminek alkalmazásával olyan dolgokat lehet elérni, melyek a korábbi helyzetben elfogadhatatlanok voltak.  Bár úgy tűnik, nem is nagyon lesz erre szükség, hiszen Európában is például két kézzel kapkodnak az egyesülés gondolata után.

A dialektika alkalmazása a következő :  a haladás nevében változtatunk egy adott helyzeten (tézis).  Ez természetesen rosszabbodást eredményez, a nép elégedetlenkedni kezd és keresi a kiutat (antitézis).  Ugyancsak a haladás és a jobbulás nevében előállunk tervezetünkkel, amit a nép örömmel elfogad (szintézis).

Egy gyakorlati példa erre.  1971-ben elképzelhetetlen volt, hogy bármely amerikai is beleegyezett volna a dollár megszüntetésébe és annak egy nemzetközi pénzzel való felváltásába.  Ekkor Nixon elnök, pénzügyi szakértői tanácsára — természetesen a fejlődés és a haladás nevében — megszüntette a dollár kötött árfolyamát;  engedélyezte, hogy az amerikaiak újra aranyat vásárolhassanak (de az állam többé már nem váltotta a papírpénzt aranyra) és bevezette az úgynevezett lebegtetett valutaárfolyamot.  Ez által az érték jelképéből árucikk lett (tézis).  Bár ez volt elnökségének legfontosabb lépése, nem sokat foglalkoztak vele.  Elgondolkodtató, hogy ötven évvel azelőtt a sok pénzügyi szakértő még mindig arról beszélt (mellé), hogy aranyalap nélkül nem lehet pénz.  Mindettől függetlenül, a pénz némileg még mindig kötődik az aranyhoz és az 1971 előtt forgalomban lévő dollár nagyrésze is nem létező arany ellenében kibocsájtott hamisítvány volt.

1986-ban is történt egy fontos lépés, amikor a dollárt egyik napról a másikra megbuktatták, mondván ez majd segít az USA külkereskedelmi egyenlegén.  Azóta sem segített.

Majd jönnek még gazdasági visszaesések és válságok, különösen ha az arab államok az olaj elszámolásában a dollárról áttérnek az európai ECU-ra.  A nép elégedetlenné válik és keresi a kiutat (antitézis).

Következik a szintézis, amikor emberbarát pénzügyi és gazdasági szakértők megjelennek a TV-ben, a sajtóban és puszta önzetlenségből felajánlják tanácsaikat és segitségüket.  Bizonyára akad majd egy pártvezér is, aki hajlandó lesz kardoskodni érveik mellett.  Elmondják majd, hogy a bajokon csak egy nemzetközi pénz bevezetése segíthet, ami egyébként jobb is, meg kényelmesebb is és különben is ez a haladás útja;  a szerencsétlen nép meg nyomorában és tudatlanságában boldogan elfogadja azt.

Hogy miért rossz a világpénz ?  Azért, mert mindig az az úr, aki a pénzt kibocsájtja.  Aki világpénzt bocsájt ki, az a világ ura.  És az árnyékban ólálkodó pénzhatalmasságoknak mindig is a világuralom volt a céljuk.  Ennek alátámasztására idézném Montagu Normant, a Bank of England néhai kormányzóját :  „A pénzügyi tudománynak kell uralkodnia mindenütt és mindenki felett, mint egy totális, nemzetek feletti gépezet.”  És ha körülnézünk a világban, észrevehetjük, hogy mindenütt ott lebeg a bankárok láthatatlan, sötét hatalma.

Hamarosan megszűnik majd a készpénz használata is — ami már amúgy is csak 5 százaléka a teljes pénzforgalomnak — mert a kártyák jobban nyomon követhetők.

A baj persze nem 1971-ben, vagy az 1944-es Bretton Woods-i Megállapodással kezdődött, hanem akkor, amikor először kötötték a pénz értékét valójában értéktelen nemesfémekhez és engedélyezték, hogy bankoknak, vagy pénzváltó helyeknek nevezett rablóintézmények nem létező pénzt adjanak kölcsön csekk formájában (a részleges tartalék gyakorlata) és — később — hogy pénzt bocsájtsanak ki.

Sumériában a pénz értékét a rozshoz kötötték és annak kibocsájtása a papok kezében volt.  Ezen papok természetesen nem tévesztendők össze a nemzeteket nyomorúságba és sötétségbe döntő keresztény papokkal.

Persze egy világállammal csak azoknak lesz baja, akik valamilyen beteges belső indittatás miatt nem kedvelik a rabszolgaságot (bár már ma is azok vagyunk), szeretnék megszüntetni az osztálykülönbséget, megőrizni nemzeti létüket, hagyományaikat és nyelvüket.—

(Az egész látóhatár, III. 231 - 236 old. Résztet.)

(....) A fiatalember az egyetemen történelmi munkásságra szánja el magát.  Természetesen, felfogása a történelmi eseményekről eleinte azonos lesz tanárai felfogásával.  Nem csak azért, mert fejlődésének ezen a fokán általában még csak egyszerű átvételre képes, mert legmélyebb életérdekei is arra bírják, hogy olyan történelmi felfogást mutasson, mely tanárai szemében, a vizsgákon, az esetleges pályadíjaknál, vagy külföldi ösztöndíjaknál javára lehet.  Ez a felfogás lassanként lelki mechanizmusának része lesz s már mint egyénisége egyik alkotó elemét a természetes önzés minden lelki elemével átszövi.  Később, kikerülve az egyetemről és már önálló történelmi munkákat teremtve:  az életnek ez a vak ösztöne — néha tudatlanul is — megint esak odalöki, hogy munkáinak felfogása, a belőlük kiáradó tanulság olyan legyen, hogy az állások odaitélésénél, a múzeumba, vagy más könyvtárnoki állásba, vagy éppen egyetemi katedrára jutáshoz, az esetleges pályadíjak elnyeréséhez, az akadémiai vagy más tudományos társasági tagsághoz, előkelő miniszteri álláshoz:  szóval pénzhez, ranghoz, hírnévhez, irányító hatalomhoz juttassa.  Így végzetszerűen történetírása, mely a saját életérdekeinek lírája, egyszer s mindenkorra az uralkodó osztályok életérdekeinek lírája lesz.  Hiszen ezeknek az uralkodó osztályoknak a kegye osztja el az élet általa kívánt javait.

Beláthatatlanul végzetes következményei voltak ránk ennek, a különben természetes jelenségnek.  Mivel a dinasztia és az uralkodó osztályok nem csak kizsákmányolást, hanem idegen fajok hódítását is jelentették nálunk:  a magyar történetírás az emberi kizsákmányolás és az idegen hódító fajok irtózatos lírája lett.  Ahelyett, hogy jobb jövőt termő megmutatás lett volna s egyetemes lelki megszervezés a magyarság számára,— az összes lelki tényezők megszervezése egy hatalmas öncélú fejlődésre olyan ideológiát nevelt a középosztályba s az alsófokú iskolák révén a nagy tömegekbe:  mely a magyar faj teljes kizsákmányolását, kitúrását saját hazájában lehetővé tette.  Hogy ez a történelem-líra mennyire egyoldalú líra volt, s mennyire áthágta saját műfaja törvényeit is:  egy-két példában mutatom meg.

Alaptétele ennek a történetírásnak:  hogy az Európába települő magyarság egyetlen fennmaradása, boldogulásának egyetlen útja:  a kereszténység volt.  A tétel komoly alapokon nyugszik és súlyos érveket lehet felhozni támogatására.  És eddig nem is lehet vádoló szót emelni ellene.  De most jön az, ami bűnös és gyanus.  Mikor egy ilyen roppant horderejű reform történik egy nép kebelében:  becsületes és jóhiszemű tudós megvizsgálja az összes következményeit.  Tehát nemcsak azt, hogy mit adott az a reform, (a kereszténységre térítés), hanem azt is, hogy mit vesztett ezzel a reformmal ez a nép s későbbi fejlődése folyamán milyen beteg, vagy torz jelenségeket idézett elő.  Melyik magyar történész tette ezt ?  Pedig életbevágóan szükséges lett volna, hogy történetírásunk kimutassa:  mit vesztett a magyar pszihé a kereszténység ránk spanyolcsizmázásával és milyen idegen hódítást jelentett az Egyház az egész év folyamán.  Nem azért lett volna erre szükség, hogy egy elvont igazságot kapjunk.  Egy elvont igazság, mely semmire sem használható: értéktelenebb egy döglött szamárnál.  Hanem azért, hogy az új nemzedékekben felébressze a magyar faj életösztönét a hiányok pótlására s e beteg fejlődés kiküszöbölésére.

A második alaptétele ennek a történet-lirának egy korlátlan óda, az úgynevezett szentistváni politika dicsérete, mely Magyarországon idegenekkel csinált záport és szép időt, történelmet és mindent.  A pillére ennek a szép tannak a (szent) király egy állítólagos mondása, hogy jó minél több nyelvet beszélő néptöredékek fölött uralkodni.  Ebben van is valami igaz:  legalább nem értjük meg, ha szidnak bennünket.  De komolyabb igaz is volt benne a (Szent) István idejében:  mikor a nemzetről, a fajról, a nagy történelmi közösségekről fogalma sem volt senkinek s csupán arról volt szó, milyen zagyvaság fölött szilárdíthatja meg legkényelmesebben egy uralkodó a maga autokrata hatalmát.  Ebből a szempontból természetesen jó volt, ha a nyakas magyar nép mellett minél több mindenünnen idetelepttett, mindenre kapható gyülevésztömegek voltak.  Már csak azért is, hogy adott esetben a nyakas magyarokat az ő segítségükkel nyaktalanítani lehessen.  De átvíve modern időkbe ez a tan: sült őrület.  Melyik történetíró vizsgálta e politikai öngyilkosságig menő irtózatos kinövéseit és szörnyű történelmi eredményeit ?

A legtragikusabb az, hogy mivel a(z I.) világháború és a két álforradalom óta visszasurrant régi bűnös és felelős érdekszövetségek megint uralkodó hatalommá lettek: ugyanaz a történet-líra folyik a könyvekben, az emberek és az új nemzedékek lelkébe, mint háború előtt.  (És ez érvényes a II. világháború utáni állapotokra is.— Szerk.)  A világháború és a két álforradalom matematikai képlete éles, el nem vitatható határozottsággal mutatja meg a Habsburg dinasztia egyetemes pusztító hatását a magyarság életének minden mozzanatára.  Megmutatta a kiegyezés halálosan borzalmas következményeit.  Megmutatta a két Tisza áldemokratikus, ál-liberális politikájának írtózatos, gyilkos bűneit.  Megmutatta, hogy nincs magyar sír, magyar seb, magyar veszteség, melynek felelőssége ne vezetne el e két legvégzetesebb magyar történelmi névhez.  Megmutatta, hogy a németség sorsához kötni sorsunkat, továbbá is teret adni bármiféle német befolyásnak: a magyar öngyilkosság legostobább módja.  És mégis: történet-líránk propagálja tovább a régi dinasztikus kiegyezést és Tiszákat himnuszozó germán életakaratú felfogást.  Miért ?  Hogy a régi kassza magának harácsolja az új obulusokat is, hogy a régi kizsákmányolók történelmi rabszolgáivá csalhassák az új magyar nemzedékek gyermekeit is.

Kétségtelen: a magyar történelem új megírása, a magyar múlt új feldolgozása: a magyar jövő egyik feltétele s valóságos történelmi szükség.  Igen: történelmi szükség: hogy a történetírás-lírát az idegen kizsákmányoló osztályok érdek-lírájából a magyarság nagy tömegei legmélyebb életérdekeinek lírájává tegyük.  Természetesen: ez alatt nem holmi bozontos Atilla-apánkos, hej-Rákóczi-Bercsényis hazafiaskodást, nem is a szociális selyemfiúk érzelmes népbarátosdiját és nem népgyűlölő elvtárskodó vagy testvérkedő olcsó szónoklatokat értek.  Az ifjú történelembúvár a tudományos alaposság és jóhiszeműség minden törvényének betartásával szálljon le a magyar múlt mélységeibe.  De legyen egy nagy vezető alapelve, mely megadja a múlt minden jelenségének és szereplőjének a magyarázatát és értékét és amely egységet ad minden munkásságának.  És ez a nagy alapelv nem lehet más: mint kivizsgálni, hogy a magyar múlt bármely jelensége, intézménye vagy szereplője mennyiben volt a magyar faj élettani szüksége, mennyit ártott vagy használt a magyarság nagy termő tömegeinek, fizikai és lelki fejlődésének;  miért használt, miért ártott, mik voltak a következményei a magyarság életére.  És tekintettel arra, hogy a magyar faj az ország nagy dolgozó tömegeiben s mindenekelőtt a magyar parasztságban van: ez a történetírás szociális szempontból is a fejlődés, a jövő történetírása.

Különösen nagy szükség van a nemrég múlt magyar történelem megírására: az 1848-as forradalmat előkészítő eseményektől a világháborúig (és napjainkig is— Szerk.) történtek egységes megmutatására.  Egy egészségesebb magyar jövő gondolati előkészítése el sem képzelhető anélkül, hogy minden történelmi felelősséget meg ne idézzünk a magyarság nagy tragédiája köré.  Csak egy ilyen egyetemes és átfogó történelmi megmutatásra lehet felépíteni a magyarság lelkében egy új egészséges ideológiát.  Azt pedig a szégyentelen elszaladásból visszasompolygott uralkodó érdekszövetségek minden sajtója, áltudósa és kosztos bérence hiába rikácsolja, hogy Magyarország feldarabolásáért, a magyarság széttépéséért és végtelen nyomoráért a két álforradalom vigécei, dummer-augusztjai és miniatúr Marat-jai felelősek.  Ezek már csak szomorú okozatok voltak a nagy oksági láncolatban.  Minden felelősség a két Tisza nagy történelmi sírásásában lelhető fel.

Tudom, hogy ez az új történetírás hősöket követel.  De mély hitem: hogy fennmaradásunk, fejlődésünk nemsokára elkövetkezendő nagy megmozdulásunk az élet és megváltás felé: a magyar élet minden szüksége megköveteli: hogy az élet minden terén hősöket adjon a magyar faj.  Elérkezett az idő, mikor olyanokra van szükség, akik a maguk ősztönös önzését többé nem a saját tovamúló szűk énjükben és énjükért, hanem a közösség, a faj halhatatlan egyéniségében, ennek az életéért élik meg.  Ebben az újhitű életben az egyes is csak nyer: végtelenné nő és múlhatatlan termést ad.  A magyarságot pedig csak egy ilyen emberekből álló kor mentheti meg.  Van-e szebb élet a világon: mint egy nagy termékeny gondolat, egy millióknak új életformát adó végtelen szeretet örökkévalóságában teremni meg életünk teljességét ?  És e nagy feladat roppant ölelésében nyugodt derültséggel tűrni el a veszélyeztetett érdekek minden dühét, a lelki vakság minden vádját s az irígység minden piszkát.

Már jó ideje olvassuk a lapokban, hogy Kanadában a katolikus egyházban — de más felekezetben is — bajok vannak.  Eddig elítéltek, vagy vád alatt van 29 pap és gyermek gondozó.  A vád ellenük:  a rájuk bízott fiatalokkal tiltott nemi viszonyt folytattak;  tehát elferdült nemi hajlamú személyek.

A felettes püspökök, hogy a hívekben okozott lelki kárt csökkentsék, felhívással fordultak híveikhez, melyben kérték őket a részvétre és a megértésre.  Egyik püspök hivatkozott arra, hogy a mintegy 14.000 kanadai pap közül ha néhány megtéved, azért nem szabad az egész papságot hibáztatni.  Ez az érvelés tipikusan “papos” és hamis, mert már ki tudja mióta folynak ezek a nemi erőszakosságok a rájuk bízott fiatalság ellen ?  De ezek mellett az évek, évtizedek, sőt évszázadok során hány ezer vagy tízezer hasonló botrányos eset történhetett az Egyházban ?  A felfedezett 29 eset csak a csúcsa a botrányjéghegynek, míg a sokkal nagyobb menynyiségű még nincs — és talán sohasem lesz — felfedezve.  Ez pedig az a része a botrányoknak, mely, mint a jéghegy tengerben lévő része, láthatatlan — egyelőre.

Természetesen a püspökök szégyenlik ezeket a botrányokat, de jellemzően semmit nem tettek azok további megakadályozására.  Semmi komoly fegyelmi vagy korlátozási utasítást nem adtak ki a papság erkölcsi fegyelmezésére.  Inkább az a tendenctia viselkedésükkel, hogy lehetőleg meglaputva minél kisebb zajjal folyjon le az egész ügy, és idővel a jó nép úgyis elfeledkezik az egészről.  Tehát az eltussolást és a hallgatást választották kibúvó taktikául ahelyett, hogy egyszer már szembe néznének a dolgok eredőjével.  Ez pedig a 13-ik században bevezetett celibátus volt a katolikus egyházban.  Eszerint sem a papok, sem a szerzetesek, apácák nem alapíthatnak családot, nem nősülhetnek, vagy nem mehetnek férjhez.  Ezt ismerjük úgy, mint papi nőtlenséget.  Az egyház azért hozta meg ezt az emberi természetet súlyosan érintő rendeletet, mert ezzel a papokat el akarta vágni minden más — rokoni, megélhetési — köteléktől azért, hogy egyedül csak az egyháztól függjenek fizikai létük miatt is és teljesen az egyház szolgálatára legyenek.

Ez a már nyolc évszázad óta érvényben lévő rendelet — mely körül legutóbb újra erős viharok támadtak a katolikus egyházban, — az istenadta emberi természetet meg akarja fosztani természetes nemi vágyaitól, — vagyis legalább annyira elnyomni, hogy a papok, szerzetesek és apácák egyedül csak az egyháznak szenteljék életüket.  De a természetes nemi ösztönt még a katolikus egyház sem tudta teljesen elnyomni és az évszázadok alatt számtalan eset fordult elő a papok és apácák közti nemi érintkezésre, sokszor gyermekáldással összekötve.  Az ilyen szerencsétlen “zabigyerekeket” azután a papság mindig igyekezett eltüntetni a szem elől.

A papság által élvezett — és amint látjuk teljesen ok nélkül élvezett — tisztelet és lelki befolyás könnyűvé tette az ilyen botrányos esetek elsimítását főleg a megfertőzött fiatalok elhallgattatásával — ijesztéssel, terrorral, miegymással.  A megfélemlített fiatalok nem mertek szólni, csak félénken, egyik a másik után beszélt róla és így pattantak ki ezek a botrányos esetek.

Mi nem akarunk tanácsot adni a papoknak, hogy mit tehetnének;  ez az ő problémájuk, nem a mienk.  Annál elszomorítóbb, és jellemzőbb az emberi értelem igen alacsony fokára, hogy még ilyen botrányos szekszuális esetek után is járnak még hívők a templomba és támogatják egyházi közösségüket, amikor pedig már rájöttek a papok bűnös viselkedésére.  A pápák még ma sem tudják megérteni, hogy az Isten által az emberbe oltott természet, a nemi ösztön mindenképpen kielégítést kíván és keres és azt képzelik, hogy “szent szóval” ezt ők képesek megakadályozni.  Isten természeti törvényeit senki emberfia nem képes megváltoztatni, vagy korlátozni — ezt az egyháznak is tudnia kellene.  Vagy ha tudja és mégis fenntartja a celibátust, akkor ezzel az önteltségnek, a hatalmi mámornak olyan súlyos fokát mutatja ki, mely más szervezeteket már régen elsöpört volna a föld színéről.  Nekünk, magyar hitűeknek mindez a szomorú botránysorozat nem elégtétel, mert a sok megfertőzött fiatalból sohasem lehet eltüntetni az ileyn esetek lelki megrázkódtatásait.  Az ilyen papok nem sajnálatot és részvétet, vagy megértést érdemelnek, hanem kötelet !  Mert a lélekgyilkosság van olyan súlyos bűn, mint a testi gyilkosság.

Mi már elhagytuk a keresztény egyházakat, szektákat, mert már régen rájöttünk hamis tanításaikra, vizet prédikáló, de bort ivó papi magatartásukra és a feneketlen papzsák jellemzőjével a földi jólét utáni sóvárgásukra, törekvésükre.  Mindez a vallásos fogalmakba csomagolva van a jóhiszemű, de alacsony értelmű híveiknek eladva.  Nem irigyeljük a papokat, de híveiket még úgy sem !—

A valóság ösztönös gyűlölete: ezek a szenvedés és ingerlékenység legszélsőbb következményei, mely helyzetben nem kívánja egyáltalán, hogy “érintve legyen”, mert minden érintkezésre túl érzékeny.

Minden korlátozásra és eltávolodásra vezető érzés, minden irtózás, minden ellenségeskedés ösztönös kizárása: ezek a következményei a szenvedésnek és ingerlékenységnek, ami már érzékeny minden ellenállásra, mint egy elviselhetetlen visszatetsző valamire (más szóval mint károsra, mint az önmegtartás ösztöne által helytelennek itélve) és ismeri az áldott állapotot (élvezetet), csak nem áll ellen tovább senkinek és semminek;  sem a gonosznak, sem a gonosztevőnek;— szeretet, mint az élet utolsó lehetősége...

Ez az a két élettani valóság, melyekből a megváltás doktrinája kinőtt.  Ez az élvezet-keresés kifinomult további fejlődésének nevezhető egy teljesen kóros szinten.  Legközelebb áll ehhez — még a görög életerő és ideg-energia jelentős hozzáadásával az epikureanizmus (az evés-ivás élvezete, az ínyencség), a pogány világ megváltási doktrinája.  Epicurus egy tipikus dekadens: először én ismertem föl ilyennek. — A fájdalomtól való félelem, mégha az végtelenül kis fájdalom is — nem végződhet másban, mint a szeretet vallásában...

Előreláttam válaszomat a problémához.  Előzetes föltételezése az, hogy a megváltó tipusa számunkra csak igen eltorzított formában lett megőrízve.  Hogy ilyen eltorzítás önmagában fordulhatott elő, az igen valószínű;  több ok van arra, hogy az ilyen tipus miért nem képes tisztának, egésznek és kipótlásoktól mentesnek megmaradnia.  A környezet, melyben ez a furcsa alak mozgott, kellett, hogy nyomot hagyjon rajta, mint ahogy még jobban a történelem, az első keresztény közösség sorsa is mutatja:  innentől kezdve ezt a tipust visszahatóan gyarapították olyan tulajdonságokkal, melyek megérthetők lesznek csupáncsak propaganda hadviselés céljaiból.  Az idegen és beteg világ, melyet az Evangéliumok mutatnak be nekünk, olyan világ, mint amilyen egy orosz regényben van, melyben a társadalom vísszautasítása, neurózis és egy “gyermekies hülyeség” látszanak találkozni — mindez esetben el kellett durvítani a tipust:  az első tanítványoknak elsősorban át kellett fordítaniuk egy lényt, aki teljesen jelképekben és érthetetlenségekben szólt előttük, ezt a lényt kellett a saját nyerseségükre átfordítaniuk azért, hogy valamit megérthessenek— számukra az ilyen tipus nem létezhet addig, míg családiasabb formára le nem redukálták őt (saját értelmiségi szintjükre)... A próféta, a Messiás, az eljövendő bíró, az erkölcs-prédikátor, a csodatevő, Keresztelő János — mindannyi félreértéshez való lehetőség e tipussal szemben... Végül ne becsüljük alá minden szélsőségnek a jellegét és főleg ne a szektás imádást:  ez eltörli az eredeti, gyakran kínosan idegen jellemvonásokat és jellemző sajátságokat e tisztelt lénynél — még meg sem látja ezeket.  Sajnálhatjuk, hogy nem Dosztojevszki élt ennek az igen érdekes dekadensnek a szomszédságában;  úgy értem, hogy valaki, aki érezni tudná a magasztosnak, a betegnek, a gyerekesnek ezt az izgató varázsát.  Egy végső nézőpont:  a tipus, mint egy dekadencia-tipus lehetett különleges sokféleség és ellentmondás:  ezt a lehetőséget sem lehet teljesen kizárni.  De minden ellene szól:  mert ha így lenne, a hagyomány jelentősen hű és tárgyilagos lenne:  de több okunk van az ellenkezőjét föltételezni.  Közben itt ásít az ellentmondás a hegy, a tó, a mezei tanító között, akinek megjelenése hasonlít egy Buddháéhoz olyan talajon, amely igen különbözik Indiától,— és az agresszív fanatikus, a teológus és a pap halálos ellensége, amit Renan gonoszkodóan úgy dicsőített, mint “a gúny nagymestere”.  Nem kételkedem abban, hogy ez a bőséges epe (még az esprité is) átfolyt a Mester tipusára a keresztény propaganda izgatott állapotában;  az ember nagyon jól tudja, hogy a szektások milyen elszántan igazítják hozzá Mesterüket a sajátmaguk mentegetőzéseihez.  Amikor az első közösségnek szüksége volt egy cenzúrázó teológusra, hogy ellenkezzenek a teológusokkal, megteremtették szükségletük szerint az “Istenüket” ugyanúgy, mint habozás nélkül adták szájába azokat a teljesen nem-evangéliumi fogalmakat, melyekkel nem tudtak mit kezdeni, mint a “Második Eljövetel”, “Utolsó Ítélet”, mindenféle ideiglenes igéret és várakozás.

Ismételve ellenállok annak a kisértésnek, hogy a fanatikust a megváltó tipusába iktassam be:  azt a szót, hogy “impérieux” (uralkodó), amelyet csak Renan használ, már töröli ezt a tipust.  A “boldog események” pontosan azt jelentik, hogy itt már semmiféle ellenkezés nincs;  a Mennyek Királysága a gyermekekre tartozik;  az a hit, melyről itt szólnak, nem az a hit, amit harc árán nyertek meg— itt van a kezdettől fogva;  olyan, mintha vallási téren a gyerekességhez térne vissza.  A késleltetett kamaszkor, amiben a szervezet kifejletlen maradt, mint az elkorcsosulás következménye, mindenesetre ismerős az élettant tanulmányozók előtt. — Az ilyen hit nem haragos, nem cenzurázik, nem védi magát:  nem hozza a “kardot”— fogalma sincs arról, hogy egy napon milyen kiterjedt széthúzást fog majd okozni.  Nem igazolja magát csodák, vagy jutalmak, ígéretek által és bizonyára nem az “Írások” által;  minden pillanat a saját csodáját jelenti, a saját jutalmát, a sajái bizonyítékát, a saját “Isten Országát”.  Ez a hit nem alakítja önmagát — ez él és ellenáll a formuláknak.  A véletlen — biztosra vehetjük — határozza meg a környezetet, a nyelvet, a fogalmak különös képzésének előkészítő iskolázását;  a primitív kereszténység csakis zsidó-szemita fogalmakat alkalmaz (az áldozásnál való evés és ivás is ide tartozik, oly sajnálatosan lealacsonyított fogalmak lévén, mint minden, ami zsidó az Egyházban).  De óvatosnak kell lenni és nem szabad ebben mást látni, mint jelbeszédet, a példázatokra való alkalmat.  Pontosan ilyen feltételek mellett semmit, amit mond, nem szabad szószerint venni és hogy ez a valóság-ellenesség egyáltalán beszélni tud.  Az indusok közt a Sankhyam fogalmakat használta volna, a kínaiak közt Lao Tzeét és nem érezte volna a különbséget, a kifejezés némi szabadságával Jézust “szabad szellem”-nek lehetne nevezni— nem törődik semmit sem azzal, ami szilárd:  a killeth (megölni) szilárdan killeth-et jelent.  Az “élet” fogalma, tapasztalata az egyetlen alakban ismerve mindenféle szóval, törvénnyel, dogmával ellenkezik.  Csak a legbensőbb dolgokról beszél:  “élet”-ről, “igazság”-ról, vagy “fényesség”-ről;  ez az ő kifejezése a legbensőbb dolgokra;  minden más, a valóság összessége, a természet egésze, maga a nyelv is számára csak mint egy jel értékét jelenti, egy példabeszédet. — Ezen a ponton nem szabad semmiféle tévedést elkövetni, bármennyire keresztény is, vagyis egyházi előítéletet, megkísértheti az embert így cselekedni:  ilyen jelképező minden valláson kizárólag kívül áll;  az istentisztelet minden fogalmán, az egész történelmen, minden eredményen, minden természettudományon, minden politikán, minden lélektanon, minden könyvön és művészetén kívül áll;— az ő ismerete pontosan annak a ténynek a tiszta bolondsága, hogy minden ilyen dolog létezik.  Nem hallott kultúráról, nem kell küzdenie ellene, nem tagadja azt... Ugyanez vonatkozik az államra is, a társadalomra és az egész társadalmi rendre, a munkára, a háborúra;— soha sincs oka a “világot” tagadni, nincs fogalma a “világ” egyházi meghatározásáról... Pontosan a tagadás az, ami teljesen lehetetlen számára.  A viták is teljesen hiányoznak;  az az idea hiányzik, hogy a hitet, az “igazságot” az ésszel lehet bizonyítani, az ő bizonyítékai belső “világosságok”, az élvezet és ön-biztosítás belső érzései semmi más, mint “bizonyítékok a képesség által”—.  Ilyen doktrina nem képes vitatkozni:  egyszerűen nem érti meg, hogy más doktrínák is létezhetnek, léteznek;  egyszerűen nem tud elképzelni egy vele ellenkező véleményt... Ahol ilyennel találkozik, ott a legmélyebb rokonszenvvel a “vakságról” panaszkodik — mert ő látja a “világosságot” — de nem tesz ellenvetést...

A “Szentírás” egész lélektanában a bűn és büntetés fogalmai hiányzanak;  hasonlóan a jutalomé is.  A “bűn” minden ember és Isten között előforduló mintegy eltávolodási viszony el lett törölve — pontosan ez a “boldog események” jelentése.  Az áldott állapot nincs megígérve, semmiféle feltételhez nincs kötve:  ez az egyetlen valóság — minden más csak jelek ezzel kapcsolatban...

Ilyen feltételek következménye új gyakorlatba vetíti magát, az igazi evangéliumi gyakorlatba.  Ez nem egy hit, amely a keresztényt megkülönbözteti: a keresztény cselekszik; ő a cselekvések egy másfajta módjával van megkülönböztetve.  Sem szavakkal, sem szivében nem áll ellen annak az embernek, aki neki rosszat csinál.  Nem tesz különbséget az idegen és a bennszülött között, zsidó és nem-zsidó között (az embernek a felebarátja tisztán az ő hittestvére, a zsidó).  Senkire sem haragszik, senkitől sem idegenkedik.  Nem jelenik meg a bíróságokon, nem kívánja annak védelmét (“nem esküvés”).  Semmilyen körülmény között sem, még a bebizonyított hűtlenség esetében sem válik el feleségétől.  Alapjában véve minden egy törvény, minden következménye egy ösztönnek.

A megváltó élete sem volt más, mint ez a gyakorlat,— halála sem volt más... Semmiféle formulára nem volt szüksége, semmi szertartásra Istennel való beszélgetése közben, még az imádságra sem.  Elintézte számadását az egész zsidó bünhődés-kibékülés doktrinával;  tudja, hogy az élet gyakorlata által érzi magát valaki “isteninek”, “áldottnak”, “evangéliuminak”, mindenkor “Isten gyermekének”.  Nem a “bűnhődés”, nem a “megbocsájtásért való imádság” az, ami Istenhez vezet: egyedül az evangéliumi gyakorlat vezet Istenhez, az az Isten ! — Az Evangéliummal lett a judaizmus “bűn”, “bűn megbocsájtása”, “hit”, “megváltás hit által” eltörölve,— az egész zsidó egyházi tanítás lett megtagadva a “boldog események”-ben.

A mély ösztön, hogy hogyan tudna valaki úgy élni, hogy a “mennyországban” érezze magát, hogy “örökkévalónak” érezze magát, míg minden más feltétel alatt semmiképpen sem érzi magát a “menynyekben”: ez egyedül a “megváltás” lélektani valósága.  Az életnek egy új útja, nem pedig egy új hit...

Ha valamit megértettek erről a nagy jelképezőről, az az, hogy ő valóságokként, “igazságokként” csakis a belső valóságokat fogadta el, hogy ő megértette a többit is, ami a természetre, időre, térre, történelemre vonatkozik;  csak mint jeleket értett, a példabeszédre való alkalmat.

Folytatás

(MEFHOSZ, Budapest, 1942)

Ha vizsgálataink eredménye elméletileg jóleső reményt ad, gyakorlatilag munkát követel :  messzenéző, szívós, körültekintő, hosszú munkát.

(Boda I.)

Mióta az Ural lejtői alól elindult a magyarság Nyugat felé vezető útjára — nem is a maga jószántából, hanem terjeszkedő rokonnépek nyomása elől kitérve —, sohasem élhetett át gondtalan, boldog évszázadot, még évtizedeket sem nagyon.  Százszorta inkább, mint más, úgynevezett nagy népek, állott a kérlelhetetlen történelmi sors itélőszéke előtt és mindennapos gondja nem a nagyobb darab kenyér vagy a fejedelmi dicsőség kivirágzása, hanem a lét vagy nemlét kérdése volt.

Három nagyhatalom ütközőpontján, a szlávság, Bizánc és a germánság malomkövei között történelmünk legnagyobb csodája a magyar faj és Magyarország fennmaradása, törhetetlen életereje ma is.  Ám ha arra az időre gondolunk vissza, amikor a honfoglaló magyarság a vérszerződésben gyökerező szoros törzsi és hadi szervezetével ellenállhatatlanul törhetett előre az óceánig, akkor előttünk áll a 16. század óta oly megdöbbentő visszaszorulásunk.

De megsemmisíteni és eltörölni mégsem tudtak az évszázadok bennünket;  nem jutottunk a hunok és avarok sorsára.  A titka ennek az, hogy a magyarság, sok hiba és tétovázás után, a sorsdöntő pillanatban mégis mindig megtalálta a helyes cselekvés, a szükséges alkalmazkodás módját.  Ehhez hozzásegitette ősi ösztöne és józan esze, minden rontó idegen áfium és maszlag hódításának ellenére.

Ma ismét előttünk meredezik a lét vagy nemlét kérdésének mérlegén való megmérettetésünk réme, de számunkra ez nem is rém már, ősi sors, lerázhatatlan kisérőnk a történelem vándorutain.

Függetlenségünket és a magyar faj felemelését semmi körülmények közt sem adhatjuk fel.  Ezek biztosítására pedig újból át kell vizsgálnunk európai helyzetünket és faji adottságainkat, hogy sajátos értékeink segítségével újból megtaláljuk a leghelyesebb alkalmazkodás útjait és módjait.

Hivatásunk Európában más nem lehet, mint kifejleszteni, kihangsúlyozni sajátos faji értékeinket, ásl maqyar erkölcsünket, csodálatosan mély és gazdag művészetünket, harci, államalkotó és teremtő képességeinket, amelyek adott alkalmakkor ma is — bár nem szíves — bámulatra ragadják az idegent.  Nem avval szolgáljuk Európát és az egyetemes kultúrát, hogy iparkodunk minél mélyebben belesűllyedni valami színtelen, uniformizált, kozmopolita életformába, hanem épp az emberiség jobb jövője, szellemi gazdagsága érdekében megőrizzük mindazt, ami e magyarságban ősi és örök, mert mindez örök emberi érték is.

Fajtánk eredeti sajátságai még ma is ott őrződnek a magyarság legjobbjaiban, tisztán és frissen.  Ezekkel az örök értékeinkkel eleven tényezői lehetünk az emberiség küzdelmes, de emelkedő és magasabb ideálok felé vezető életének.

Korunk szelleme minden eddiginél jobban hangsúlyozza a faji és népi gondolatot, szemben az uniformizáló, kozmopolitizmusra törő liberális kapitalizmus rendszerével, mely Magyarországot is szétszaggatta.  Szomorú és tragikus tanulságaink mar 1919-ben megérlelték nálunk a népi gondolatot, de ezt elsekélyesítette és újból visszaszorította az ú.n. kurzus, majd a neobarok liberalizmus kérészéletű előretörése.  De ma vissza kell térnünk ismét ezekhez a népi eszmékhez, amelyek időközben kiteljesültek és megértek, és minden rosszindulatú aknamunka ellenére ellenállhatatlanul terjednek szét minden jóindulatú és józan magyar főben.

Másként látják ma már fajtánk erényeit és hibáit és a bennük gyökerező magyar sorsot, mint a rosszemlékű liberális közelmúltban, melynek rozsdás vértezetű lovagjai még mindig itt kísértenek.  De másként látjuk főleg a magyar jövőt és a magyarság célját is.  A cél elérése azonban csak akkor lehetséges, ha melléje tudjuk állítani az egész magyarságot és az egész nemzetet:  ez pedig csak a nevelés útján érhető el.

Ez a felismerés és felelősség érzése indított bennünket arra, hogy vizsgálat tárgyává tegyük a magyar nevelés hatalmas területét, mely a jövendő magyar élet kialakításának legalapvetőbb és legdöntőbb tényezője, amelyen áll vagy bukik a magyar jövő.

Anélkül, hogy a kritika eszközével az elkerülhetetlenül szükséges mértéken felül élnénk, lehetőleg tömör formában áttekintést kívánunk adni a magyar nevelés alapjairól.

A nevelés nagy feladata széles alapokon épül, a nevelőnek ismernie kell tevékenysége tárgyát, a magyar embert, testileg-lelkileg.  Járatosnak kell lennie a magyar környezetben, hogy kellően értékelhesse annak hatását a magyar lélekre.  Gondolataink kifejezője, a nyelv is eltörülhetetlen bélyeget nyom arra, aki anyjától örökül kapta;  ma még érdeménél kevesebbre értékelik a nyelv és a néplélek egymásrahatását.  És végül mindezt be kell állítani a magyar sors, a magyar történelem évezredes kereteibe, hogy kellő távlatban mérlegelhesse munkájának értelmét és értékét.

Nem véletlen az, hogy napjainkban oly sok vita, oly sok nézeteltérés merül fel alapvető kérdésünk körül:  mi a magyar ?  Hogy ez a kérdés miért is vetődhet fel, miért kell és miért lehetséges itt nézeteltérés, azt minden igaz magyar érzi, arra történelmünk újabb évszázadai adják meg a választ.  De a mi válaszunk csak egy lehet, az, ami örök tanítómesterünké, Széchenyié :

A magyar nevelés nemzetnevelés kell hogy legyen.  Minden magyar nevelő tisztán látja, hogy a mai magyarországi nevelésben súlyos hibák és fogyatkozások vannak.  (Ma is, 1989-ben!—Szerk)  Ezek megjavítására elsősorban a magyar nevelőknek kell felkészülni, nekik kell a magyar nevelés megujhódását előkészíteni.

Nem tudhatjuk, hogy mikor és mennyire fognak az itt lefektetett elvek megvalósulni, hiszen rengeteg belső ellenségünk érdeke volt elgáncsolásuk:  de azt tudjuk, hogy a magyar nevelésen áll vagy bukik a magyar faj jövője.

Náray-Szabó István.

OTTÓ TE DRÁGA

A szervezetet Richard Coudenhove-Kalergi alapította az I. világháború után, amikor Aristide Briandnak segédkezett az Egyesült Európa tervének elindításában.  Kettejük együttműködésének eredménye az Interparlamentáris Unió.  Egy időben Ludwig von Mises is részt vett a mozgalom munkájában.  Kalergi egyébként nevét a zsidógyűlölő Richard Wagner után kapta.  Ez elég furcsa, mert apja nagyon jó barátja volt Theodor Herzlnek, a cionizmus magyarországi születésű alapítójának.  Kalergi mellesleg tagja volt a Grand Orient szabadkőműves szervezet svájci Alpina páholyának és szerepet játszott a Le Mouvement Synachique D’Empire-ben is, amit fábiánusok alapítottak a huszas évek elején Bécsben.  A szervezet célja Európa egyesítése, ami lassan meg is valósul.  Ezzel kapcsolatban szeretnénk néhány dolgot tudni:  Miért nem élhetnek a népek saját kis országaikban békében ?  Miért kell nekünk egy államok feletti államba olvadni ?  Ki lesz ebben az új Európában a főnök — jószerivel hazátlan Otto Habsburg-félék ?  Lesz-e ott helye a magyar nyelvnek, vagy mindenkinek németül kell majd megtanulnia, ahogy Ottó áldott lelkű őseinek idejében volt ?  Lehet-e majd tanítani a magyar történelmet, amit a drága jó Habsburgok alatt elhazudtak tőlünk ?  Lehet-e majd kétkezi munkásnak is szert tennie az egyesített Európa pénzét kibocsájtó magánbank részvényeire ?

Visszatérve a Páneurópai Unióhoz, idézzük most Kalergi emlékiratait a szervezet kezdeti éveiről :  „1924 elején meghívást kaptunk Albert De Rothschildtól.  Egyik barátja, a Hamburgban élő Max Warburg, olvasta könyvem és meg akart ismerkedni velünk.  Nagy meglepetésemre, Warburg csak úgy felajánlott 60.000 arany márkát, hogy átsegítse a mozgalmat az első három éven. ...  Max Warburg, aki az egyik legkiemelkedőbb és legéleseszűbb ember volt akivel valaha is találkoztam, elvi kérdést csinált a mozgalom pénzeléséből.  Egész életében őszintén érdeklődött a Pán-Európa iránt.  Max Warburg úgy intézte 1925-ös Egyesült Államokbeli útját, hogy bemutathasson engem Paul Warburgnak és Bernard Baruchnak” (a spekulánsnak).  Max Warburg az I. világháború alatt a német titkos szolgálat vezetője és a császár pénzügyi tanácsadója volt.  A háború után ott volt a Versailles-i béketárgyalásokon bátyjával, Paullal együtt.  1938-ig Schacht helyettese volt a Reichsbankban, 1939-ben pedig vagyonával együtt békésen elhajózott az Egyesült Államokba.

A Pán-Európa egyik alszervezete a Mont Pelerin Társaság, ami 1947-ben alakult Frederick von Hayek vezetésével a svájci Mont Pelerinben.  A társaság elnöke ma Milton Friedman, titkára Max Thurn (Elizabethstrasse 4, Wien).  A Thurn und Taxis család finanszírozza ma a Páneurópai Uniót és a Mont Pelerin Társaságot.  A család regensburgi ága szövetségben állt a Fuggerekkel, akik nevéből származik a fukar szó.  A társaság főként pénzügyi szakemberekből áll, célja, hogy az úgynevezett Bécsi Gazdasági Iskola monetarista felfogását elterjessze.

Ennyi jó szándékú milliomos önzetlen munkássága ellenére is, azért szeretnénk megkérdezni :  az általuk is fennen hangoztatott, népek önrendelkezési jogának nevében nem lehetne-e esetleg egy kis darab földet szabadon hagyni annak a még meglévő maroknyi magyarnak, ahol azok nyugodtan élhetnének, megmaradhatnának úgy nemzetileg mint fajilag anélkül, hogy mindenféle vérszívó alantas gazemberek beleugatnának dolgaikba ?—

A mai őstörténet, de főleg ősvallás kutatóink munkái, Magyarországon megjelenő művek bizony siralmas képet festenek a honfoglalás korában még érintetlen öshitünkről, vallási felfogásainkról.

Tekintettel arra, hogy a mai kutatók kizárólag a már eddigi, a múlt századokban megjelent munkákra, nyugati keresztény forrásokra, keleti keresztény forrásokra hivatkozva igyekeznek ősi vallási felfogásunkról képet alkotni.  E képek alapjaikban hibásak.  Modernebb kutatók bejárták Szibéria és Oroszország végtelen vidékeit, tanulmányozták a ma is ott élő ősnépeket — olyanokat, amelyek ezer évvel ezelőtt is e helyeket éltek — azok hagyományai, jelenleg is élő szokásai alapján még inkább alátámasztják az előzők nem éppen helytálló felfogásait.

Tételezzük fel, hogy szeretnének — ha ilyen törekvések ugyan felfedezhetők — de képtelenek megszabadulni a sámán-táltos-máguskultuszoktól.  Minden igyekezetükkel szeretnék elhitetni a ma élő magyarral ezt a sámánhitet még akkor is, ha az homlokegyenest ellenkezik a józan, logikai észjárással, vagy éppen a megtalált, idevonatkozó tárgyak (ezt nem hogy csak nem bizonyítható), de éppen ennek létét tagadó értékeivel.  Ez a sámánkultusz belegyökerezett már a korai kutatókba is és ez mind a mai napig oly erővel tartja megszállva az e témával foglalkozókat, hogy értékes leleteket félremagyaráznak éppen e szellemi örökség hatása alatt.  Olvashattunk már olyan műveket is, melyekben bolond gombával etették a régi képzeletbeli sámánokat és a mérgek hatására mondatták velük a jövendőt.  Leírták dobjaikat, sípjaikat, tolldíszeiket, de főleg igen kiszínezték babonás varázslataikat, mely szokások valójában nyugatról kerültek hozzánk.

Mindezen megrögzött sámánkodások mögött az okokat keresve megállapitható, hogy a leletek magyarázata nem egyéb irányított, vagyis meghatározott szemléletnél.  Hacsak a közismert FEHÉR LÓ ÁLDOZATOT vesszük figyelembe és a mélyére nézünk e meseszertartás jelentőségének, bélből való jóslásoknak, stb. elképesztő ószövetségi azonosságokat fedezhetünk föl e lóáldozattal kapcsolatban.  Ez a szemlélet, ugyanúgy mint a sámánkodás, homlokegyenest ellenkezik egy, a természet közvetlen érintkezésében, termékenységi kultuszban hívő embercsoportok életéről, a túlvilágról és minden más hitbeli világát alkotó fogalmakkal.  Még Anonymus idejében is divatos volt, különösen a nyugati kereszténység körében, egy népnek valamilyen bibliai eredetét kimutatni.  Valamilyen formában azonosságot mutatni a bibliai kiválasztott népnek szokásaival, szertartásaival.  Ezt az akkori idők szelleme igy kívánta meg a “jó krónikásoktól”, akik nem kis buzgalommal igyekeztek kielégíteni koruk ezirányú követelményeit.

Minden későbbi krónikás vagy történelemkutató valamelyik elődjéhez folyamodott adatokért és természetes, hogy a talált irományoknál jobbat kívánván alkotni, még ki is színezte, megtoldotta az eredetileg talált feltételezéseket.

Krónikairodalmunkon, történelmi irodalmunkon meglátszik — mint minden forrásmunkán —, a korszak uralkodó szellemi követelménye és hatása.  A keresztény korban kezdődött, ma is ismert őstörténetünkre vonatkozó irodalmunk, így annak szellemi nyomása érezhető rajta.  Az arab és hasonló források sem mentesek az iszlám, vagy más ottani területen uralkodó szellemi befolyásoktól.  Azt már ne is említsük, hogy 1945 után nálunk mennyire az ú.n. marxista szemlélet irányítja a tudományokkal foglalkozók nézeteit;  így itt sem véletlen jelenség, hogy e szellem befolyásának következtében nem tudnak egy egészséges, valódi képet felmutatni e régi időkről.  Jóllehet a tudományok fejlődnek, sok tudományág egybekapcsolódik, de a valóság képe eltorzul még e fejlettnek mondott formájában is, a szemlétetek, az uralkodó eszmék hatása miatt.

Mind a mai napig úgy a rendelkezésre álló adatok, mint a temetőkből kiásott leletek értékelésénél nem lehet megtalálni azt az igazi, a valóságot tükröző vallási értékelést, mely vallási felfogás valójában érvényben volt, élt, irányította és befolyásolta a X-ik század magyarjának mindennapi életét és szokásait.  Sok különböző népnél találhatunk esetleg azonosnak látszó jeleket, de e jelek terjedése — “ahány ház, anynyi szokás” alapon — nemcsak külső formájában, de lényegi tartalmában is átváltozott, átalakítódott, az azt átvevő nép szájíze vagy éppen tetszése szerint.  Tehát egy életfa jelkép Szibériától a Yucatán félszigetig megtalálható, de jelentősége lényegesen megváltozik már a történelemelőtti korban is.  A mai fejtegetések legnagyobb hiánya az, hogy egyetlen kutató sem képes feltételezni őseinkről azt az intelligenciát (műveltséget), hogy esetleg azok hitvilága egy teljesen különböző, sajátos hitvilág volt.  Annak ellenére, hogy szomszédságukban, vándorlásaik alatt innen is, onnan is át-átvettek új fogalmakat, azokat átalakítva, tisztultabb formában egyeztették saját felfogásaikhoz.

A legnagyobb hiányosság — különösen ma — annak a feltételezésnek a mellőzése, hogy e magyar lelke mélyén létezhetett egy babonáktól, bolondgombázásoktól mentes egyistenhit, mely hitre nagyon is jólismert életmódjuk nyújtja a legjobb bizonyítékot.

A X. században Altötting városát teljesen elpusztitó “pogány” magyarok csak egy Madonna-szobrot hagytak épségben a város romjai között, mielőtt tovább vonultak volna.  Természetesen keresztény szemlélettel ezt nagybuzgón a Madonnaszobor csodájának minősitik, de e “csoda” mögül valahogy élő elevenséggel kiált és mutatja magát egy olyan lelkivilág, egy olyan vallási szemtélet, mely homlokegyenesen ellenkezik minden sámánkodással fehér ló áldozattal és minden egyébbel, amiket “nagytudósan” őseinkre rágalmaztak készakarva, vagy pusztán ostobaságból.

Ha sikerülne a régészeknek egyszer már megszabadulniok mindenféle idegenből származott szemlélettől, világmegváltó elméletektől és megkisérelnék lelkületüket odahangolni, hogy idegen befolyástól mentes, kizárólag magyar mércével, magyar szemüvegen át vizsgálnák e leleteket és lélekben azonosulni tudnának a leletek igazi mondanivalóival, akkor talán ránk virradhat egy olyan kor, mely a maga valóságábal fogja magyarázni az Árpád-kor és az azt megelőző magyarság igazi hitvilágát.  Sajnos, mai régészeink, kutatóink egyik legnagyobb tudományos szűklátókörűsége az, hogy minden leletet a MA, a jelen kor szemléletével vizsgálnak és lélekben képtelenek visszaszállni az időben, éppen abba a korba, melynek titkait oly mohón kutatják.  Nem lehet ezer év előtti gondolatmenetet mai észjárással értékelni.  Mai mértékrendszerrel lemérni annak a kornak a szellemi értékeit, erkölcsi felfogását.  De a valóság felismerése után, egy igazi lelki átélés után, lefordíthatók e leletek a mai kor emberének a nyelvezetére, melyből jó fordítások eredményeként alakul ki a ma is felbecsülhetetlen és érthető valóság.

A mi Magyar Egyházunk a fordítás nehéz és bonyolult munkáját végzi e hitvilág kincseinek megmentésére, a jövőben magyar lélekkel is rendelkező nemzedékek számára.

1978 június hó.

Jehova isten legfelsőbb és kegyes engedelmével döntött a nép. Jehova és a papok uralma helyett királyt kell találni Izrael részére.  Bár szerintem kár az egész felhajtásért, mert a végén semmi sem változik, csupán a bábok nevei.  A drótot továbbra is felülről rángatják.  Eddig próféták vagy bírák voltak, a nép által “utált Jehova” jóvoltából, most majd királyok lesznek Izrael felett ugyancsak Jehova válogatásában.

Már megtörtént Jehova választása.  Egyelőre még titokban marad, de a biblia olvasói megtudhatják.  Izrael legszebb és legmagasabb szamárpásztora lesz Izrael királya:  Saul, Kisnek fia.

Ő még nem tudja jövendő királyságát, mert jelenleg éppen az apja szamarait keresgeti:  „És bejárá az Efraim hegységét, és bejárta Salisa földét.... és bejárták Sáálim földét,... és bejárá Benjámin földét, de nem találták meg.”  Tehát tűvé tették az egész környéket, de Jehova isten gondoskodott arról, hogy egyelőre ne találják meg a szamarakat.  Ekkor Saul szolgájának eszébe jutott :  „Imé most az Istennek embere (Sámuel próféta) a városban vagyon;  igen becsületes ember, valamit mond, megteljesedik.  Menjünk oda, talán megjelenteti nekünk... merre menjünk.  És felelé Saul az ő szolgájának; ... de mit vigyünk az embernek ?  mert a kenyér elfogyort a tarisznyánkból... ”

Na szép kis tömegnyomor !  Jehova isten prófétáját, Izrael jelenlegi vezetőjét egy darab száraz kenyérrel is ki lehet fizetni.  De még ez sem volt nekik.  A szolgánál volt egy ezüst siklusnak negyed része.  Mai értékben talán 20 fillér.  Ez is elég lesz. „...odaadom ezt az Isten emberének, hogy megmondja nékünk az utat.”

Közben Jehova isten gondoskodik arról, hogy Sámuel próféta megtalálja Sault, a király-jelöltet és ezt a próféta fülébe súgja :  „És az Úr bejelenterte Sámuelnek füleibe,... Holnap ilyenkor küldök hozzád egy embert a BENJÁMIN földéről, és kendd fel őt FEJEDELMÜL az én népem, Izrael felett, hogy MEGSZABADITSA az én népemet a FILISZTEUSOK KEZÉBŐL... ”

Tudom, hogy a régmúlt isteneivel kár vitatkozni.  De az már túlzás, hogy ahány mondat, annyi jehovai “tévedés” legyen.  Úgy látszik, hogy én okosabb vagyok, mint a végtelen tudású Jehova, mert észrevettem ezeket a “tévedéseket”.

Nézzük talán sorjában.  Még Jákob korában ez a hatalom Júda és nem Benjámin utódának lett megjósolva.  De erről elfeledkezett Jehova is és a zsidók is.  Igaz, rövidesen helyrebiccenti Jehova a tévedését.  Izrael népe királyt kért és nem fejedelmet.  A kettő közt van némi kűlönbség.  Ezt én is tudom, így Jehova istennek is tudnia kellene.  És a leglényegesebb “tévedés”:  ebben az időben a zsidókat nem kellett felszabadítani, mert éppen szabadok voltak.  A szent bibliában alig 2 oldallal előbb (7-10) Jehova isten a nagy hangjával személyesen verte szét az ellenséget és azóta nem történt hadicselekmény.  („Az Úr pedig mennydörgő nagy hangon azon a napon a filiszteusok felett és anynyira megzavarta őket, hogy megverettetének Izrael előtt.”)  Ennyit talán az isteni mindenttudásról és Jehova emlékező képességéről.  Folytassuk hát a csacska mesét.  Bár igaz, hogy a mesék mindenkor értelmesek, írják azokat öt éveseknek vagy ötven éveseknek.

Találkozott Sámuel Saullal, a jövendő királlyal.  Mindjárt megnyugtatta Sault, mert hát ő látnok, hogy meglesznek az elveszett szamarak.  Meghívta őt vendégségbe is és egy egész birkacombot nyomott a kezébe.  Másnap a búcsúzásnál egy kis olajat öntött a fejére és így lett Saulból király.

De a népnek is meg kellett adni a látszat-demokráciát, hadd örüljenek.  Hadd válasszák hát meg “demokratikus” úton a már felkentet, az isten választottját.  Saul felkenését természetesen titokban tartották.  Mert ha kiderülne, hová lenne a demokrácia ?

„És összehívta Sámuel a népet Mispába az Úrhoz.  És mondá Izrael fiainak:  Igy szól az Úr, Izraelnek Istene :...”  A szokásos hosszú szentbeszéd után, amely talán már a századik ismétlés, megindul a királyválasztás.

Többszörös válogatással előbb Benjámin nemzetsége, majd ezen belül Mátri házanépe választódik ki.  Majd a végén Jehova által kiválogatott és titokban felkent Saul lett a király... A birkák pedig elhitték, hogy ők választottak.

Úgy tudom, hogy az egész földi élő világ tagjai közül kizárólag az ember tud elpírulni.  A fenti részt is átgondolva, ezt bizisten nem csodálom.—

Darvasi