Merthogy tényleg vannak vívmányai a szocializmusnak. Persze nem az "ingyenes" orvosi ellátás, vagy oktatás, mert amivé ezek váltak, az alig több, mint a mit az ember a kutyájának biztosít (állatorvos, kutyaiskola) és egyébként is végeredményben a nép fizetett értük. A Gyermekgondozási Segély sem valami nagy dolog, mert ha a férj eleget keresne, a feleségnek egyáltalán nem kellene elmennie dolgozni. A valódi vívmányok olyanok, mint a nemesi rangok és kiváltságok eltörlése, a tisztességtelen haszon üldözése, az egyházi birtokok feszámolása; de mindezeknél fontosabban, a nemzeti bank és a pénzkibocsájtás államosítása. És ez az a vívmány aminek megvédéséért most mindenkinek harcba kellene szállnia. Ma mindenféle, állitólagosan kommunista-ellenes személyek és újságok egy alkolmányozó országgyűlés összehívásáról beszélnek; de senki még egy szót nem szólt, hogy a szocializmus e legfőbb eredményét meg kellene menteni, mert ez jó volt benne. A szólás-, a sajtó- és egyéb szabadságok fabatkát sem érnek, ha az ország pénzét magánszemélyek bocsájtják ki. (Bár egyszer már az Emberi Kötelességek Nyilatkozatát is közzé kéne tenni, amely lefektetné az egyén faja, hazája és családja iránti kötelezettségeit.) Századunkban egy milliónyi magyar puszlult el a csatamezőkön a nemzetközi pénzhatalom érdekében; nem szabadna hagyni, hogy e valószínűleg véletlenül elért vívmányt visszavegyék a bankárok. A Magyar Népköztársaság új alkotmányába mindenképpen bele kellene foglalni, hogy az ország pénzét kibocsájtó központi intézmény csakis állami tulajdonú lehet (nem részvénytársaság, hanem mint a pénzügyminisztérium legfontosabb része); a pénzügyminisztérium és ezen intézmény legyen köteles a lakosság száma szerint mindig megfelelő mennyiségű pénzt forgalomban tartani; az állam pénzkibocsájtási előjogát soha senkire át nem ruházhatja, pénzkibocsájtási joggal soha senkit fel nem ruházhat; az állam soha senkitől kölcsönt fel nem vehet; ezen pénzkibocsájtó intézmény soha semminemű pénzintézettel kapcsolatban nem állhat; tilos legyen az ország pénzét külföldre vinni; tilos legyen, hogy bárki is bármely pénzhelyettesítő alakban pénzt adjon kölcsön (a részleges tartalék gyakorlatának megakadályozására). Emellett még mindenképpen az alkotmány részévé kellene tenni, hogy a lakosság akaratára a mindenkori kormány köteles legyen népszavazást kiírni és e szavazás eredménye a kormányra nézve kötelező érvénnyel bírjon. Egy olyan országban, ahol a pénzt magánszemélyek bocsájtják forgalomba — természetesen kamatra —, semmiféle szabadságról nem beszélhelünk, csak rabszolgaságról. Az Egyesült Államok és Kanada nagyon jó példák erre.
A történelem folyamán legtöbb uralkodó vagy nem ismerte fel a pénzkibocsájtás kézbentartásának jelentőségét, vagy egyenesen kiszolgálta a pénzhatalmat. Ha az évezredes háborúskodások okait a pénz szempontjából is szemügyre vesszük, legtöbb esetben azt találjuk, hogy pénzemberek sötét ügyködése állt az ellenségeskedések hátterében. A pénz jelentőségének hangsúlyozása végett szeretnék példaként említeni olyan uralkodókat, akik az idők során szembeszálltak a pénzhalalommal.
Először Hammurábi 7. törvényére szeretném felhívni a figyelmet. Charles L. Woolley szerint Hamurábi törvénykönyve nem egyéb, mint a már az i.e. 2278. és 2260. között uralkodó Ur-Nammu idejében is, vagy még előbb érvényben lévő törvények puszta áldolgozása. Ezt csak azért említem meg, hogy rámutassak a pénzhatalmak ármánykodásainak régi keletére. Következzék tehát a törvény :
„Ha egy ember tanuk vagy szerződés nélkül ezüstöt, aranyat, szolgát, szolgalányt, ökröt, juhot, szamarat vagy bármi mást vásárol vagy vesz át megőrzésre egy ember fiától vagy szolgájától, az az ember tolvaj és halállal lakozzék.”
A törvény jelentősége és célja első rátekintésre talán nem egészen világos; de ha jobban odafigyelünk, felismerhetjük, hogy az nem más, mint a csekkel, vagy egyéb, állítólagos értékek ellenében kiállított nyugtákkal való fizetés szigorú megtiltása. Ma, amikor a legjelentéktelenebb összegekre is csekket állítunk ki, ez észszerűtlennek tűnik; de ha meggondoljuk, hogy ilyen, állítólagosan letétben lévő értékek ellenében kiállított nyugtákból alakult ki az arany vagy ezüst fedezetű papírpénz és a részleges tartalék gyakorlata — ami nem más, mint nem létező tartalék ellenében kibocsájtott hamis pénz, amely a bankárok számára óriási vagyont, a nép számára pedig rabszolgaságot eredményez —, világossá válik, hogy a rendelkezés nagyon is helyénvaló. A törvény szigorúsága azt mutatja, hogy több mint négyezer évvel ezelőtt már úgy elharapódzott a pénzzel való visszaélés, hogy halállal kellett fenyegetni a szabályszegőket. Jellemző, hogy az ókor tanulmányozói semmiféle figyelmet sem fordítottak Hammurábi ezen óriási jelentőségű rendelkezésére. Sajnos a pénzügyeket kezelő papság később elhanyagolta szent feladatát és Suméria eltünt a sivatag homokja alatt.
Egyiptomban a gyűrű, avagy spirál pénzekkel való visszaélés az egyik jelentős tényező volt a királyi halalom II. Pepi fáraó i.e. 2476-os halála utáni összeomlásában. Egy ezredév múlva még újra felragyog Egyiptom csillaga, I. Ahmose (i.e. 1557-1500) kiűzi a pénzhatalom zsoldosait, a hykszoszokat; III. Tahutmes harcot folytat a pénzhatalom arameo-föniciai katonai erői ellen és i.e. 1479-ben Meggidónál megveri a kadeshi királyt és szövetségeseit (Arados, Symyra), és az ország rövid időre újra függetlenné válik a Mezopotámiában megbúvó bankároktól. III. Tahutmes utódai azonban sajnos nem ismerik fel a pénzkölcsönzők hatalmának mértékét és veszélyességét. Így azok hamarosan visszaszivárognak és visszaállítják halalmukat. Ebben az uralkodók ismereteinek hiányossága mellelt az is nagyban közrejátszott, hogy Egyiptom, háborúinak folytalásához a nemzetközi pénzhatalom által kézbentartott hadiipar termékeire szorult. Később Merneptah fáraó még legyőzi a "Tenger Népei"-nek szövetségét, de ekkorra már csak a pénzhatalom nyer, mert az a csata kimenetelétől függetlenül hasznot húz. Egyiptom fénye ettől kezdve egyre halványul és hamarosan végleg kialszik. Egyiptom példájából jól megfigyelhető az a gyakorlat, amit a nemzetközi pénzhatalom a függűségi állapotukból kiszbadulni próbáló országok ellen alkalmaz. Miszerint gyorsan kerítenek egy ellenséget az illető állammal szemben, felfegyverzik azt és háborút robbantanak ki. Ha a kiszemelt áldozat veszít, a hadi zsákmányból és sarcból a "hódító" megtéríti költségeiket (kamatostól). Ha az adott ország győz, akkor is ők nyernek, mert fegyverkezésre kényszerítik azt és arra, hogy valamelyik ügynökükhöz forduljon hitelért. Kölcsönt természetesen szívesen nyújtanak, de csak bizonyos feltételek mellett, melyek azt eredményezik, hogy legkésőbb egy-két emberöltő elteltével az ország újra a markukba kerül. A nemzetközi pénzhatalom másik fegyvere, a különböző bomlasztó eszmék terjesztése is megfigyelhető Egyiptom esetében. Míg Akhenaton fáraó és udvara mindenféle "magasztos" és "haladó" tanításokon elmélkedett, a birodalom porba hullott. A hatodik dinasztia elatt a művészet hanyatlását és az értékrend felborulását láthatjuk (mármint a nagyravágyás előretöréseként).
Spártában Lykurgos az időszámításunk előtti hatodik század elején (ezen időpontot a régészek állítják) közzétette törvényeit a nemzetközi pénz hatalmának eltörlésére. Erről Plutarchos így ír :
„Nem lévén megelégedve (a föld elosztásával), elhatározta ingóságaik felosztását is, hogy ne maradna gyűlöletes megkülönböztetés és egyenlőtlenség közöttük. De, felismervén, veszélyes lenne nyíltan hozzáfogni ehhez, egy másik utat választott és a következő csellel játszotta fukarságukat : Megparancsolta, hogy vonjanak be minden arany- és ezüstérmét és csak egyfajta, nagy súlyú és terjedelmű vaspénz maradjon forgalomban. Tehát igen nagy kamarára volt szükség ahhoz, hogy valaki húsz vagy harminc érmét felhalmozzon, és szállításukhoz legalább két ökörre. E pénz elterjesztésével egycsapásra számos bajt eltüntetett Lakóniából, mert ki is rabolna meg valakit ilyen érmékért. Ki tartana igazságtalanul vissza, vagy venne el erővel, vagy fogadna el megvesztegetésként olyan valamit, amit nem könnyű elrejteni, aminek birtoklása nem előny és ami egyáltalán teljességgel haszontalan ? ... Ezt követőleg törvénytelenné nyilvánított minden felesleges mesterséget. De ebben eltekinthetett volna a kinyilvánítástól, mivel azok önmaguktól is mentek volna az arany és az ezüst után, merthogy a használatban maradt pénz nem volt éppen megfelelő fizetség különleges munkákért, mert a vas alig szállítható és ha kivitelét választanák is, nem fogadnák el más görögök, kik gúnyolódtak rajta. Tehát nem volt lehetőség idegen áruk és cikkek megvásárlására. Vándor jövendőmondó, szajhaárus, arany- vagy ezüstműves, rézmetsző vagy ékszerész nem tette be a lábát olyan országba, aminek nem volt pénze. Így a luxus — megfosztatván éltető elemétől — semmivé vált és önmagától elhalt. A gazdagnak itt nem volt előnye a szegény felett és a bőségnek nem volt módja külföldre áramlani, hanem otthon maradt érintetlenül.”
Amig Spártában megmaradtak Lykurgos törvényei, még a helóták is szabadabbak voltak, mint a mai munkásosztály. Természetesen a Babilóniában székelő nemzetközi pénzhalalom állandó harcot folytatott a belőle gúnyt űző Spárta ellen. (Mert nem lehet, hogy ne demokrácia legyen mindenütt a világon.) Végül is, a Peloponézoszi háború idején a város kénytelen volt a pénzkölcsönzőkhöz fordulni segítségért, amit bizonyos engedmények fejében meg is kapott. A háborúban ugyan Athén vesztett, (ebben a járvány is közrejátszott), de Spárta sorsa is megpecsételődött és i.e. 371-ben a híres spártai phalanx Leuctránál mindörökre porba hullott. Athénnek is hamarosan át kellett adni helyét a pénzhalalom új eszközének, Rómának.
Lykurgossal majdnem egyidőben a lydiai Krőzus is szembeszállt a pénzhatalommal. Hatalomra jutása után lefoglaltatta e hatalom egyik képviselőjének, Sadyattesnek kincstárát és állami kézbe vette a pénzkibocsájtást. A pénzkölcsönzők Cyrust küldték e lázadó ellen és ő i.e. 546-ban győzedelmeskedett is felelte, Cyrust pedig "Nagy"-nak kezdték emlegetni.
Ugorjunk most két évezredet Oliver Cromwellig, aki, bár a pénzhatalom eszköze volt, egy nemzedéknyi időre borsot tört annak orra alá. I. Károly uralkodásának idejére a pénzkölcsönzők újra elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy a világra vessék szemeiket. Ehhez szükségük volt az egyetlen, hatalmuktól még független tengeri hatalom, Anglia megkaparintására. Károly királyra már amúgy is nehezteltek, mert visszaállította a Királyi Pénzváltó intézményét és lefogtalta a Towerben elhelyezett 130.000 fontjukat. Miután Cromwell "megfelelősége" bizonyítódott, Manasseh ben Israel rendelkezésére bocsájtotta a tehetséges Fernandez Carvajalt "Minta Hadseregének" megszervezésére és felfegyverzésére. A portugál követ, De Souza irányítása alatt képzett forradalmárok érkeztek Angliába. Hogy Cromwell anyagi támogatásért a zsidókhoz fordult, azt a muljeimi zsinagóga feljegyzései bizonyítják. E feljegyzések szerint egy bizonyos Ebenezer Pratt 1647. július 12-én a következő választ küldte Cromwellnek :
„Lesz pénzbeni támogatás amint Károly elmozdíttatott és a ... bebocsájtattak. Merénylet túl veszélyes. Károlynak lehetőséget kell adni a szökésre. Újra elfogatása azután majd lehetővé teszi a tárgyalást és a kivégzést. A támogatás bőkezű lesz, de haszontalan a részletekről beszélni a tárgyalás kezdetéig.”
Károlyt 1649. január 30-án nyilvánosan lefejezték, Cromwell pedig megkapta a vérdíjat. A pénzkölcsönzők örömébe cseppent azonban némi üröm is, mert Cromwell "Közbizalom Jegy" néven egy tisztességes pénzt hozott forgalomba, amely önmagában értéktelen, állami kibocsájtású és átválthatatlan volt. 1660-ban azonban Károly fia (II. Károly) került a trónra, aki e jegyeket gyorsan kivonta a forgalomból. 1694-ben pedig William Paterson felállította a magántulajdonú Angol Nemzeti Bankot. Anglia és a világ sorsa ezáltal nagyban megpecsételődött.
Az amerikai függetlenségi háború is a pénzkibocsájtás joga körül robbant ki. A gyarmati Amerikában ugyanis egyes kolóniák sajátmaguk bocsájtották ki pénzüket "gyarmati szelvény" néven. Ez természetesen virágzó állapotot idézett elő, amit a pénzhatalom nem nézett jószemmel.
Ezzel kapcsolatosan Robert L. Owen szenátor, az Egyesüll Államok Szenátusa Banktevékenységi és Fizetőeszköz Bizottsága egykori elnökének elmondása tökéletesen megvilágítja a helyzetet : „Nem telt bele sok idő, mire ez az értesülés a Rothschild bankba jutott és ők látták, hogy itt áll egy nemzet kihasználásra készen; létezett egy nemzet példát állítván, hogy ki tudják bocsájtani saját pénzüket, anélkül, hogy az a bankon keresztül menne. A Rothschild bank tehát előterjesztett egy törvény javaslatot az angol parlamentben, mely előírta, hogy egyetlen gyarmat sem bocsájthat ki pénzt. Az angol pénzt kellett használniuk. Következésképpen a gyarmatok kénytelenek voltak eldobni »szelvényeiket« és az Angol Nemzeti Bank (az amszterdami nemesfém forgalmazók) adósává tenni mugukat, hogy pénzt kaphassanak. Amerika történelmében először, pénzük adósságra volt alapozva. Benjamin Franklin kijelentette, egy éven bellül a gyarmatok utcái tele voltak munkanélküliekkel, mert amikor Anglia becserélte pénzüket, csak fele annyit adott a Rothschildoktól kölcsönzött pénzből, mint amennyiük azelőtt volt. Más szavakkal, a forgalomabn lévő fizetőeszköz 50 százalékkal csökkent, és minedenki munkanélkülivé vált.” Franklin ezeket mondta a forradalom okairól : „A kolóniák nem bánták volna azt a kis adót a teán meg más terményeken, ha nem lett volna, hogy Anglia elvette tőlük pénzüket, ami szegénységet és elégedetlenséget teremtett.”
Folytatás