1988. június
István királyunk is ember volt. Húsból, vérből való ember, telve ugyanolyan emberi hibákkal, mint minden más földi halandó. Ha egyszer ezt az egyéni hatalomvággyal telített „embert” venné történelemkutatásunk bonckés alá, akkor kiderülne, hogy ezeréves romlásunk, minden nemzeti nyomorunk elindítója e „szent” királyunk „nagy műve” volt.
—Homonnay Ottó János : A rideg valóság, 164. old.
Ha a magyar nemzet XX. század végi képét statisztikai adatok tükrében szemléljük, egy süllyedő hajó képe tárul elénk. A halálozások száma meghaladja az újszülöttekét. A demográfai előrejelzések szerint 2000-ben már tíz milliónyian sem leszünk. Ha így folytatjuk, maholnap zsebkendő nagyságúvá zsugorodott hazánk területén csupán egy megtűrt nemzetiség leszünk. A riasztó statisztikai adatok fölsorolását mellőzve röviden csak annyit, hogy fizikailag és erkölcsileg elnyomorodtunk. Ez a nép már régen nem az, melynek hajdan Hispániától Bizáncig rettegték erejét.
Valahol lépést tévesztettünk ? Ha igen, akkor hol és mikor ? Ki tette meg az első lépést azon az úton, amely nemzetünk romlásához vezetett ? Elvettek tőlünk valamit, ami e nemzetet „nemzetté” teszi, ami semmi mással nem pótolható ? Hazánk „bölcs örege”, Benedek István erről a következőket mondja: „Sok szó esik ma a nemzeti érzésről: sorvad, megromlott, elferdült, hiányzik, föl kellene ébreszteni, feltámasztani, stb. Ha annyit emlegetik, valami baj biztosan van vele. Bár megfontolandó szükség van-e egyáltalán nemzeti érzésre; nem érhetjük-e be pusztán a hazaszeretettel ? Hiszen a hazai és külországi történelem azt tanítja, hogy a nemzeti érzés meg tud dagadni (nacionalizmussá, sovinizmussá, sőt imperialista igénnyé), és akkor több bajt okoz, mint amennyi hasznot ... Nálunk egyenest nemzeti katasztrófához vezetett az a közmeggyőződés, hogy mi vagyunk a Kárpát-medence nemzetfenntartó eleme — holott ha csakugyan mi lettünk volna, képzelgés helyett képesek lettünk volna fenntartani a nemzetet.”
„A riasztó példák dacára hiszem — folytatja Benedek —, hogy szükség van kollektív, öntudatos és céltudatos hazaszeretetre, vagyis nemzeti tudatra. A hiánya ugyanis szolgalelkűséghez vezet, vagy szolgálatlelküségből fakad. Katasztrófához vezető végzetes hibának tartom, hogy István királyunkból hiányzott ez a tudat, vagy ha mégis meg volt benne, alávetette a pápista és a nyugati érdeknek. Történészeink azzal mentik, hogy jövevény pogány népünket csak így tarthatta fenn a civilizáltabb keresztény Európában, de ez nem bizonyítható; az viszont igen, hogy megtörte a magyar öntudatot, és teletömte az országot külföldivel: az »ezeréves haza« ezer év múlva fizette meg ennek az árát. Európa így sem fogadott be bennünket, koncul dobott töröknek, tatárnak, megtűrt osztrák gyarmatnak, Nyugat éléstárának, lenézett jövevénynek, ütközőnek Európa és Ázsia között.”
A fönti sorokkal egyetérthetünk, kiegészítve azzal, hogy meggyőződésünk szerint a romlás felé vezető úton megtett első lépés nem István királynak, hanem atyjának, Géza fejedelemnek tulajdonítható. Mielőtt a kérdés részletesebb ismertetésére rátérnénk, tekintsük át röviden az elözményeket.
Hosszú időre „zsákutcába” juttattuk történetkutatásunkat, amikor arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy egy nép és beszélt nyelve feltétlenül egyazon tőről fakad. Ma már beérjük annyival, hogy beszélt nyelvünk a finn-ugor nyelvek nagy családjához tartozik, habár ezt sokan megkérdőjelezik legutóbb.
Ha elfogadjuk azt, hogy Anonymus gestája a főbb vonatkozásokban valóságmagot őrzött meg számunkra, akkor az előbbi kérdésre nála találhatunk némi magyarázatot. Gestájának 5. fejezetében ugyanis arról ír, hogy a hét fejedelem — miután parancsolóul választotta magának Álmost —, „pogány” szokás szerint saját vérét egy edénybe csurgatta, s esküjét ezzel szentesítette.
Nos ez az esemény a történelem nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a szövetséget kötött vezérek nem voltak vérrokonok. Ez az esemény a legfontosabb bizonyíték arra, hogy a magyar törzs-szövetség különböző eredetű törzsek szövetsége volt, amely közös néven „magyar”-nak nevezte önmagát.
De vizsgálatunk szempontjából most nem ez a fontos, hanem a vérszerződéskor tett eskü harmadik szakasza, amely Anonymus szerint így hangzik: „Hogy azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.”
Anonymus gestáját olvasva arra a következtetésre jutunk, hogy a honfoglaló vezérek mindig közös tanácsban hozták meg fontosabb döntéseiket. A honfoglalás után azonban e rendszerben némi változás tapasztalhaló.
Bíborban születeti Konstantin bizánci császárnak (913-959) „A birodalom kormányzása” című munkája megfelelő részében ugyanis azt olvashatjuk, hogy „a türköknek (vagyis: magyaroknak) az a nyolc törzse nem engedelmeskedik a maga fejedelmeinek, de megegyezésünk van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak.”
Bizonyára nem tévedünk, ha a fönti sorokból a központi hatalom meggyengülésére, a törzsi fegyelem füllazulására következtetünk. De erre mutatnak az alábbi fejlemények is.
Nagy Károly birodalma 843-ban, a verduni szerződéssel három részre vált. Kialakulóban volt a nyugati részből Franciaország, a keletiből Németország, míg délen megalakult az itáliai királyság.
A nyugati világ képtelen volt egységesen fellépni a hunokhoz hasonlatosnak talált magyarok ellen. Itália uralkodójával, a 899-ben legyőzött Berengárral a magyarok csakhamar szövetséget kötöttek. A németek fölött aratott diadaluk pedig 907-ben a német uralkodókat tette adófizetőjükké. 933-ban mutatkozott az első jele annak, hogy a nyugati szomszédság kezd önmagára találni. A német trónt elfoglaló I. Henrik — aki energikus egyéniség és katonai tehetség volt —, mint a magyarok adófizetője gondosan tanulmányozta azok harcmodorát. Amikor elég erősnek érezte magát, megtagadta az adófizetést és az akkor ellene támadó magyarokat Merseburgnál legyőzte.
A győzelmekhez szokott magyarokat e váratlan vereség megdöbbentette és egy ideig nem is keresték fel a német terüleleket. Hispániába, Itáliába és bizánci területekre azonban továbbra is vezettek hadjáratokat. 955-ben azonban német földön, Augsburgnál, Henrik fia, I. Ottó újabb s még nagyobb vereséget mért rájuk. E tragikus hadjárat során vezéreik, Bulcsu és Lél fogságba estek és kivégezték őket. Ezek után világossá vált, hogy a német szomszédság nemcsak hogy megerősödött, hanem a nyugat-római császárság felújításával — egy új nagy birodalom szervezésével — fenyegetővé is vált.
E szomszédság árnyékában csak egy keleti orientációjú politika nyújthatott volna segítséget. Ennek a megvalósítása azonban az adott körülmények között ki volt zárva. Egyrészt azért, mivel portyázó hadjárataikkal a magyarok Bizáncban sem tudtak maguk iránt barátságos hangulatot ébreszteni. Másrészt pedig azért nem, mert ezt a lehetőséget az egyes, önállóságra törő tartományurak, az erdélyi Gyula és a délvidéki Ajtony, a keleti rítusú kereszténység fölvételével — saját hatalmuk érdekében az Árpád-dinasztia hatalma ellen — már kiaknázták.
Taksony fia Géza tehát, amikor fejedelemmé lett, világosan láthatta azt, hogy hatalmának összes ellenségei már megszerezték maguknak Bizánc jóindulatát. Ha utolsóként — alattvalói példájára — most ő is Bizánchoz közeledik, megerősödött tartományurai előtt nem növeli tekintélyét, hisz' ők ebben már megelőzték. De ugyanakkor az is világos volt, hogy ezzel a német szomszédság latin kereszténységű fenyegetése nem csökken, hanem csak erősödik. Gézának országán belül tehát egyensúly-helyzetet kellett teremtenie, hogy ennek segítségével a német ellenségből a hatalma ellen lázadó, az ország egységét fenyegető alattvalókkal szemben szövetségest formálhasson. Ezért határozta el a latin kereszténység felvételével a csatlakozást a nyugati mintájú keresztény közösséghez.
S ez a döntés — mint azt a későbbiekben látjuk majd — a magyar nemzet tragédiájához vezetett. A Géza fejedelem által elültetett palántákból sarjadtak ki a nemzet romlásának virágai.
Géza fejedelem ősi kultúrát és táltosírtó harca névleg az új hit elterjesztését célozta, valójában az új központosított politikai rend bevezetéséért folyt. Részleteiről csak annyit tudunk, hogy véres eszközökkel történt. Aki nem volt hajlandó megkeresztelkedni, azzal Géza mint személyes hatalmának ellenségével bánt el és levágatta vitézeivel. A Géza-kori térítés alig terjedhetett többre a tömegek keresztvízre való kényszerítésénél.
A Géza-kori térítés kérdését illetően a vélemények megoszlanak. Egy neves történész például így vélekedik: „Tévedés volna természetesen azt hinni, hogy a legendákban és krónikákban sokat emlegetett »pogány ellenállás« legmélyebb oka a keresztény hit tantételei elleni heves ellenszenv volt. Első mozgatója a gyűlölet volt, a kereszténység erőszakos terjesztésének a módja és ennek címén az országba özönlő idegenek ellen.”
Régen tudott dolog, hogy a múló idő minden csúfságot megszépít és eltakar. Hinnünk kell tehát a Képes Krónika szerzőjének, Kálti Márknak, aki — minden idealizálás ellenére — így adja elő a történeteket :
„Mert egyebek között — írja Kálti — Géza fejedelem isteni jóslattól megintve, keresztény hitre kezdte téríteni a magyarok nemzetségét; és amidőn intelmekkel őket meg nem téríthette, mert teljességgel hódoltak a pogány szertartásoknak, kénytelen volt némelyeket fegyverrel elnyomni, többen lévén a hit ellenei, mintsem követői; hogy ezt megtehesse, hírül kellett adni szándékát a keresztény királyoknak és fejedelmeknek. Kívánságának hallatára nemcsak segítséget küldöttek, de személyesen is eljöttek, mert a magyarok kegyetlensége igen ártalmukra és veszedelmükre volt.”Majd így folytatja :
„Elsőnek Deodatus jött be az apulai sanseverinói grófok nemzetségéből ... Azután Németországból Wolfger jött öccsével, Henrikkel, háromszáz páncélosnak való csataménnel és negyven páncélos vitézzel ... Lejött Bajorországból Vencellin is, a wasswerburgi, aki Szent Istvánnal Somogyban megölte Koppány vezért; ama napon ugyanis ő volt a sereg kapitánya.”De Kálti legelszomorítóbb sorai így hangzanak:
„Ama napokban jött Hont és Pázmány is, akik Szent István királyt a Garam folyónál német módra karddal felövezték ... Géza fejedelem az ispánokban lelt segítséget... Az ő tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a király a magyarok fölé; sok nemes magyar jutott csúf szolgaságra, akik Koppány vezérhez húztak a keresztséget és a hitet megvetették. Azt ítélték ugyanis nemesebbnek a méltóságok viselésére, aki hamarabb csatlakozott a keresztény hithez.”
Vér, könny és jajszó mindenfelé !
S hogy a magyarság fölhígításáról még teljesebb képünk legyen, fejezzük be e fejtegetést Kálti krónikájával, aki a megfelelő helyen így beszél :
„Jöttek azután Magyarországba mind Géza király és Szent István idejében, mind más királyok napjaiban csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták ... besenyők, örmények, szászok, thüringiaiak, meisseniek és Rajna vidékiek, kunok és latinok, akik hosszabban időzvén az országban, ámbár nemzetségük ismeretlen volt, a magyarokkal mindenféleképpen házassági összeköttetésbe keveredve, ugyanolyan nemességet és szállást nyertek.”
Az összefüggések jobb megértése érdekében érdemes megemlíteni azt, hogy azidő tájt minden új politikai irányzat vagy törekvés valamiféle vallási színezetet kapott. Igy volt ez tehát Géza fejedelem idejében is. Nyilvánvaló, hogy a kereszténység felvételével a Kárpát-medence különböző eredetű és különféle isteneknek áldozó népeit akarta közös nevezőre hozni, egységbe tömöríteni.
E törekvés elkerülhetetlen velejárója volt az, hogy Géza fejedelem is megkeresztelkedett. A Szent Gallen-i halottaskönyv (necrologium) szerint a Bruno által megkeresztelt Géza István nevet kapott.
Ez az aktus természetesen csak afféle látszat megkeresztelkedés volt. Ugyanis Thietmar merseburgi püspöknél olvashatunk arról, hogy „amikor ő [mármint Géza fejedelem] a mindenható Istennek és különböző képzeletbeli isteneknek áldozott, és püspöke emiatt vádolta, azt mondta, hogy elég gazdag és hatalmas arra, hogy ezeket tegye.” (Gombos, III. 2203.)
A fönti sorok alapján önkéntelenül is fölvetődik a kérdés, hogy Géza fejedelem miféle „látszat isteneknek” áldozott ?
Ez a kérdés olyan összetett, hogy e témával majd a következőkben foglalkozunk. Ehelyett keressünk most választ arra, hogy az előbb említett törzsfők miért lázadoztak ? Azért, mert Géza fejedelem idegeneket hozott az országba, vagy azért jöttek a külföldi páncélos lovagok, hogy segítsenek Géza fejedelem egyeduralmát megszilárdítani ?
Géza fejedelem kétségtelenül békés külpolitikát folytatott. Belpolitikája azonban annál vitathatóbb.
Kezdjük az ellentmondások fölvázolását azzal, hogy Géza fejedelem az erdélyi Gyula leányát vette feleségül Saroltot. Eszerint a két nemzetséget vérségi kötelék fűzte egymáshoz. Gyula pedig — mint azt az előbbiekben már említettük — Bizáncban megkeresztelkedett. Az egykorú följegyzések szerint buzgó keresztény volt. Ezzel szemben a Képes Krónika megfelelő helyén a következőket olvashatjuk :
„Miután Szent István — írja Kálti Márk — ... elnyerte a királyi fönség koronáját, híres és nyereséges háborút viselt Gyula nevezetű anyai nagybátyja ellen ... Szent István király elfogta Gyulát, feleségével és két fiával együtt, és átküldte őket Magyarországba. Ezt azért cselekedte, mert bár Szent István király sokszor megintette, mégsem tért a keresztény hitre, s nem nyugodott, hanem folyvást igaztalanul zaklatta a magyarokat.”
Miután tudjuk, hogy Gyula megkeresztelkedett, a viszály oka az egyeduralomért folytatott belső harc lehetett. István király fegyverrel szerzett érvényt annak a jogsértésnek, amelyet atyja elkövetett:
Ugyanis Géza fejedelem összehívta országának főembereit és előttük Istvánt jelölte ki utódjául. Ezzel súlyosan megszegte a szeniorátus elvét, amelynek értelmében az atyát nem fia, hanem az egész nemzetség legidősebb ágához (senior) tartozó férfi örökölte a nagyfejedelmi méltóságot.
Ezt az ötletet az ősi magyar jog és hiedelemvilág talaján érthetően nem lehetett megvalósítani. Ezért volt szüksége Géza fejedelemnek a keresztény ideológiára. Ezért kellett sok nemes és nemtelen magyarnak vérét hullatnia, szolgasorba jutnia. Azt, hogy ez a térítés hány emberéletet követelt, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy ekkor vette kezdetét a magyar nemzet vérének a lecsapolása. Ez volt az első súlyos vihar, melynek még máig sem csitultak el a hullámai.
Géza fejedelem a beözönlő külföldieknek jelentős birtokokat adományozott, s a hajdan szabad magyar egy évezredre szolgasorba süllyedt. Ez volt az ára annak, hogy Géza fejedelemnek ne kelljen a hatalmat másokkal megosztania.
Azt hittük, hogy a keresztény Európa védőbástyája vagyunk, s egy évezreden át mást sem csináltunk, mint idegen érdekekért hullattuk vérünket. Trianonban és Párizsban meg is kaptuk érte a jutalmat ! Hát megérte ?
A finnugor eredet vágányán haladó nyelvészetünk iránymutatója lett a társtudományoknak, egyebek közt a néprajzkutatásnak is. Ennek következtében az a nézet vált általánossá, miszerint sámánhitűek lettek volna honfoglaló eleink. De néha rábukkanunk egy-egy „szentségtörő” megállapításra is.
Például Kállay Ferenc (1790-1861) úgy véli, hogy a mágia (vagyis a mágusvallás) elsatnyulása az, amit ma sámánizmusnak nevezünk.
Diószegi Vilmos viszont a következőket mondja: „A pogány magyarok — ma már világosan látjuk — nem álltak semmiféle kapcsolatban sem a buddhizmussal, sem pedig a párszizmussal, a perzsák tűzimádó vallásával, s hitvilágunk nem ebből a két tiszta kútfőből alacsonyodott le a sámánizmusra”. S hogy a zavar teljes legyen, hadd idézzük Cornides Dánielt, (1732-1787), aki így beszél: „Egyébként nem a házban égő tüzet tartották a magyarok, és hasonlóan a perzsák is, a legfőbb istenség jelképének, hanem az égi örök tüzet, vagyis a napot, amely mindeneket melegít és fényének sugarával a halandókat élteti”.
Majd később a következőket mondja: „A régi magyarok ugyanis határszomszédok voltak a perzsákkal, és igen szoros kapcsolatban álltak egymással — amit könnyűszerrel bizonyíthatnék is, ha feladatom lenne”.
Persze a szakirodalom nem hagyja magát. Cornides idézett szavaira így válaszol: „Ez természetesen téves állítás, mert a régi magyarok sohasem laktak a perzsák szomszédságában.”
Még hosszan sorolhatnánk a véleményeket és az ellenvéleményeket, de nem tesszük, mert máig sem világos, hogy voltaképpen kik is a magyarok. De a honfoglaló magyarok hiedelemvilága már csak azért sem vitatható, mert „szellemi néprajzunk” több érdekes eleme valójában a honfoglaláskor itt talált avarkori népességtől származik. Ezek részletes ismertetésétől azonban terjedelmi okok miatt el kell tekintenünk. Erről röviden talán csak annyit, hogy ezek a megfigyelések mind az avarok, mind a magyarok hiedelemvilágának többrétűségéről vallanak.
Ha e kérdésről megfelelő képet akarunk alkotni, akkor tekintettel kell lennünk arra is, hogy a fejedelmi dinasztia és a köznép hiedelemvilága nem szükségszerűen azonos.
Ezért fordítsuk figyelmünket az Árpád-házi Géza fejedelemre, aki Thietmár püspök följegyzése szerint az egy és igaz istenen kívül külünböző „látszat isteneknek” is áldozott. Nézzük tehát, hogy e „látszat istenekről” mit tudunk.
Adalbert, Prága püspöke 995-996 táján Géza fejedelem hívására — akinek a hagyomány szerint Esztergomban volt a székhelye — hazánkba érkezett. Látogatásáról egy névtelen krónikás a következőket jegyezte föl: „Az egész vidéknek a székhelyén egy mindeneknél híresebb bálvány volt, amely által a gonosz lelkek gyakran válaszolnak. Ezért a szomszédos városok népei meghatározott időben összejönnek, hogy a látványt imádják. Azon a napon, amikor a szent főpap odaérkezett, igen nagyszámú nép állta körül a bálványt. Ezek látták és csodálták Szent Adalbert nagy vakmerőségét, aki félelem nélkül a bálványhoz lépett, és égő fáklyával a nem tiltakozó papok szeme láttára elégette azt.” (Gombos: Catalogus. II. 826. old.)
E színpompás adat ismeretében jogos a kérdés, hogy e beszélő bálvány honnan ered ? Mivel e kérdést nem akarjuk hosszan és kimerítően taglalni, ezért rövidesen csak annyit, hogy Kézai Simon, krónikájában a hunokat és a magyarokat a mezopotámiai Nimródtól eredezteti. Ez a motívum Turóczy János krónikájában is szerepel. Nála olvashatunk arról, hogy Nimród Bábelben egy toronyban tiszta aranyból az isteneknek templomokat építtetelt. „De ez nem lehet igaz ! — írja Turóczy —, mert alig hihető, hogy a nemrég pusztító özönvíz ulán annyi aranynyal rendelkeztek már. Hiszen számos írás szól arról, hogy sok-sok évszázaddal késöbb Ninusz, az asszirok királya, készíttetett egy aranyszobrot atyjának, Bélosz királynak a halála után... Ő részesítette először tiszteletben ezt a bálványszobrot, s elrendelte, hogy országának minden népei tiszteljék. Állítólag nem sokkal ezután beköltözött a szoborba a Tisztátalan Lélek, és a jóslatokat kérőknek jóslatokat adott, úgy hogy a bálványimádás kárhozatos szokása innen ered.”
Hogy Nimród a toronyépítő, azt már Josephus Flavius is mondja. Ez a hagyomány azonban föltehetően a káld Berossustól eredhet, akit Josephus valószínűen itt is forrásul használt.
„Midőn Belus, Jupiter fia meghalt — mondja Berossus — Nemrót a népével Sineár mezejére jött, ahol kijelölt egy várost és fölötte nagy tornyot alapított.”
Ezek után csupán egy kérdésünk lehet: hogyan jutott el a beszélő bálvány Magyarországra ?
Őszintén megvalljuk, hogy e kérdésrc válaszolni nem tudunk. Ezzel szemben az eddig elmondottakra több kiegészítő adatot is felhozhatunk.
1046 táján hatalmas fölkelés robbant ki Magyarországon. A bennünket érintő eseményekről a Képes Krónikában ez áll :
„Belus várából Vata volt a neve annak, aki először ajánlotta magát az ördögnek. Leborotváltatta a fejét, és pogány módra három varkocsot eresztelt.”
Turóczy Jánosnál ugyanerről pedig a következőket olvashatjuk: „A magyarok közül elsönek egy Vata nevezetű volt Bélus várából, aki magát a démonoknak szentelte, leborotválta fejét, és hajából három ágban varkocsot font a pogányok szokása szerint.”
Persze történetírásunk „Bélus várának” ügyét nem hagyja annyiban. Válasza a következő: „Az 1046. évi pogánylázadás vezére, Vata Békés megyében volt birtokos, s így a Bélus név a Krónikában szövegromlás a régi magyar Békus (Békés) helyett.”
Ez a kimagyarázkodás a lényeget természetesen nem változtatja meg. Ugyanis a magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában (I. 236.) egy 1146-bem élt Belus nevű bánról történik emlités — „Belus comes palatinus et ban”. De ez még nem minden.
A régi perzsák — amint tudjuk — istenüket BÉL-nek nevezték. Bár történetírásunk szerint honfoglaló őseink soha nem laktak a perzsák szomszédságában, mégis Magyarországon ilyen helynevek találhatók : Bélmegyer – Békés-megye; Bélmező – Háromszék m; Bélörvényes – Bihar m; Bélrogoz – Bihar m; Bélvatta – Pozsony m; Bélzerind – Arad m; Bakonybél – Veszprém m; Ipolybél – Hont m; Krasznabéltelek – Szatmár m; Magyarbél – Arad m; Németbél – Pozsony m; stb.
Ezek a helynevek önmagukban természetesen nem sokat jelentenek. Azonban az Ószövetségi Biblia megfelelő helyén (Dán. 14. 23.) arról olvashatunk, hogy Bél templomában volt egy nagy kígyó is, amelyet szintén tiszteletben részesítettek.
Ez a megjegyzés annyiban érint közelebbről bennünket, hogy a hajdani kígyó-kultusz nyomai máig megtalálhatók Magyarországon. E témakört még számos érdekes megfigyeléssel lehetne kiegészíteni, de ehelyett csupán annyit állapítsunk meg, hogy a néprajztudomány által favorizált sámánok egyeduralmának lassan befellegzik.
Mindezzel csupán arra kívánunk rámutatni, hogy Géza fejedelemnek egy ilyen ősi eredetekből táplálkozó hiedelemrendszerrel szemben kellett érvényre juttatnia az új ideológiát.
Géza fejedelem — mint azt már említettük — az erdélyi Gyula leányát vette feleségül, Saroltot. Nos, a fejedelemasszony érdekes egyéniség volt.
Thietmár merseburgi püspöknél (1018) olvashatunk arról, hogy Géza fejedelem felesége: „Beleknegini, azaz szép úrnő szláv nyelven, mértéktelenül sokat ivott és katona módján lovon utazva egy bizonyos férfit haragjának nagy hevében megölt.” (Gombos, Catalogus. III. 2203.)
Egy képmutató apa és egy iszákos anya árnyékában cseperedett föl gyermekük, Vajk, akit, miután megkeresztelkedett, szintén Istvánnak neveztek.
István — mint azt az ismert források egybehangzóan állítják — már meggyőződéses keresztény volt. De maradjunk egyelőre Gézánál.
Géza állandó székhelyének Esztergomot szemelte ki, ahova a Duna sok vidékének gazdagságát hordta össze. Ellenzéke megtörésére és az ország biztonsága érdekében átszervezte haderejét. Normann, szláv, bolgár, fehér-horvát és sváb katonaelemekből létrehozta a nehéz fegyverzetű, páncélos lovasságot; felszerelése érdekében külfüldi fegyverműves központokból hozatott egyenes pengéjű, kétélű nehéz kardokat és páncélokat. Ez a soknemzetiségű had zsoldot kapott a fejedelemtől és csak neki engedelmeskedett. E haderő tisztjei svábok voltak. A korabeli tudósítások szerint e nehézfegyverzetű had egy százada felért tíz más századdal.
S miközben folyt az ország lakosságáuak brutális, kegyetlen és véres átnevelése, Géza fejedelem erőteljes nyugati irányú külpolitikát folytatott. Ennek egyik legfontosabb mozzanata az volt, hogy Géza fejedelem követei az ifjú bajor IV. Henrik hugát, Gizellát kérték meg István ifjabb fejedelem hitveséül. E házasság negatív következménye volt az, hogy Gizella kisérelében újabb bajor lovagok és egyházi személyek özönlöttek Magyarországra. S itt kell fölhívni a figyelmet egy érdekes mozzanatra, melynek ismerete nélkül a következő évszázadok kudarcainak hátterét megérteni nem lehet.
Ha a honfoglalás kérdését régészeti megfigyelések alapján elemezzük, föltűnik, hogy az úgynevezett klasszikus honfoglaláskori leletek az ország keleti részén a legsűrübbek, majd nyugat felé egyre ritkulnak, szinte elfogynak. Peldául a dunántúli Baranya megyében honfoglaló magyar lelet nem is található. E jelenség egyik oka az lehet, hogy Árpád népe a Dunántúlon, illetve a Bécsi medencében egy megszállást nem igénylő, rokon népet talált. Erről röviden a következőket.
Az elmúlt évek kutatásai egyértelműen arra mutatnak, hogy 670-680 táján Kuvrát bolgár fejedelem egyik fia, Kuber, népével a Kárpát-medencébe költözött és az avar kagán alattvalója lett. E népességet szaknyelven „griffes-indások”-nak nevezik. A csatlakozott népek a birodalmak peremterületein teljesítettek őrszolgálatot. Az avar kagánnak, mint tudjuk, a Duna-Tisza közén volt a székhelye.
Az avar kaganátus 803. évi széthullása után a nyugatiak szomszédságában fölbukkannak az úgynevezett „ungarus”-ok, akik Kuber népének utódaival azonosíthatók. Mivel az avarok leverése után a Dunántúl frank provincia lett, nyilvánvaló, hogy az ottrekedt népességnek a frankok által exportált kereszténység elől kitérni nem lehetett. De nem is kellett, mert a szlávok által állandóan zaklatott avar tudun és népe Nagy Károlynál keresett menedéket és megkeresztelkedett. Így tehát ésszerű annak a feltételezése, hogy a honfoglalás az ország nyugati területén egy bizonyos fokig katolizált népességet talált. Ha tehát Géza fejedelem a dunántúli Esztergomba tette át a székhelyét, ez azt jelentheti, hogy véres térítőmunkájában az itt élő keresztény avarokra támaszkodott. Ezen a területen tudta kiépíteni az ősi hitet vallók ellen folytatott hadműveleteinek bázisát. Igen érdekes az, hogy az Esztergomot övező stratégiai pontokon (Basaharc, Pilismarót, Dömös) főleg késő-avar lakóhelyek vannak.
Mindezt egészítsük ki azzal, hogy a késő avarkori leletek a Bécsi medencéhen is megtalálhatók. Vagyis addig terjedt ki az avar kaganátus nyugati határa. Géza fejedelem azon kívül, hogy az országba csődítette a népet elnyomó páncélos lovagokat, a másik súlyos hibát azzal követte el, hogy komoly békeszándékának bizonyítékául a Lajta-Morva vonalára vonta vissza a nyugati gyepüt.
Géza fejedelem halálának pontos évét nem ismerjük. A hagyomány szerint Géza és Sarolta fia, Vajk 997-ben vette át atyja örökét. Fejedelemsége kezdetén máris egy súlyos problémával kellett megbirkóznia. Ugyanis Géza fejedelem halála után Koppány somogyi vezér István anyját házasságban magához akarta kötni. István meg akarta ölni és a fejedelemséget a maga hatalma alá akarta hajtani.
Mielőtt e tragikus esemény további részleteinek ismertetésére rátérnénk, próbáljuk meg tisztázni azt, hogy Koppány törekvése milyen meggondolásból ered, illetve azt, hogy e házassági szándéka voltaképp mit takar ?
Koppány a mai Somogy és Zala megye egy részének volt az ura, s Géza fejedelemmel is közeli rokonságban állott, mert e rokonság révén tartott igényt Géza fejedelem özvegyére a levirátus ősi intézménye címén. A levirátus intézménye szerint az özvegységre jutott asszony a meghalt férj legidősebb rokonának a tulajdonába ment át vagyonával együtt.
E különös konfliktusban az a legérdekesebb, hogy a levirátus intézménye asszír eredetű. Az asszír levirátus értelmében, ha valamelyik házastárs meghal, az életbenmaradott köteles a meghaltnak legközelebbi élő rokonával kelni egybe. Azt azonban, hogy ez az asszír hagyomány hogyan került az Árpád-ház joggyakorlatába, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy e szokást az egyház nem ismerte el.
Elutasító magatartása a zsidók Ószövetségi bibliájában gyökerezik. A Leviták könyvének megfelelő helyén (Lev. 20. 21) a család ellen elkövetett bűnök közé sorolja azt: „Ha valaki nőül veszi testvére feleségét, ez tisztátalanság, mivel testvérének meztelenségét fedte föl, ezért haljanak meg gyermek nélkül.”
Nos István maga köré gyűjtötte germán páncélosait, és Koppányt lemészárolta. „István egész seregének fejévé és vezérévé Vencellint tette meg — írja Turóczy — egy német származású jövevényt... Vencellin ispán megölte Koppány vezért és ezért a megboldogult Istvántól, aki akkor még fejedelem volt, terjedelmes hűbéri földeket kapott jutalmul. Magát Koppányt pedig négy részre vágatta: egy részt az esztergomi, a másikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapura függesztette, a negyediket pedig Erdélybe küldte.”
István, mint már mondottuk, buzgó keresztény hírében állt, mégis félig zsidó, félig pogány jogszokás alapján torolta meg e sérelmeket. A biblia a levirátust paráznaságnak minősíti, a rokon volgai bolgárok X. századi jogszokása szerint pedig a paráználkodó bűntetése a felnégyelés és a felnégyelt testrészek kifüggesztése volt. Jelen történetírásunk mindezt így értékeli.
[. . . .]
sabb egyénisége állhat, a személyében is megtámadott, bosszút lihegő anya, aki gyermekének a trónt mindenáron biztosítani akarta. Az nem tagadható, hogy szabad utat engedett a büntetésnek az ifjú fejedelem is, s támogatta az intézkedést híveinek tanácsa is, melynek „főbenjáró” érdeke volt az uralom biztosítása; de megértették az intést azok is, akiknek egykori vára kapujára kitűzték a csonkokat. A lényeg az, hogy Koppány leverésével István ország-világ előtt Magyarország egyeduralkodójává vált, és elindíthatta több mint négy évtizedes „országépítő” munkáját, — amibe a magyarság egy évezred alatt belerokkant.
Hogy kiket nevezünk szenteknek ? Nos, szenteknek nevezzük azokat a személyeket, akik a legmagasahb fokon valósítják meg az Evangélium tanításait. Nézzünk egy példát. Máté könyve szerint (5. 44) Jézus így oktatta tanítványait :
„Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal és imádkozzatok üldüzőitekért és rágalmazóitokért. Igy lesztek fiai mennyei Atyátoknak.”
Úgy tűnik, hogy e tanítás esetünkben kissé félre sikeredett: az ellenség szeretetének parancsát csak Koppány négy részre való vágása révén sikerült megvalósítani.
Az ifjú István atyja öröke méltó folytatójának bizonyult. A nemzet most már végképp elindult a pusztulás felé — melynek folyamatát máig sem sikerült megállítani.
Koppány tetemét felnégyelték, s egy-egy vár kapujára kitűzték. E véres aktusnak természetesen súlyos politikai üzennivalója volt.
A Székesfehérvár kapujára kitűzött testrésznek bizonyára — az ugyancsak árpád-házi — Szabolcs vezér dédunokáinak, Csáknak és nemének szólt, akik magukat szintén jogosultnak tarthatták az uralomra. A veszprémi kapura szegezett csonk Koppány Balaton-Bakony környéki híveinek, Szalóknak, Ősbő veszprémi leszármazottának és híveinek szólhatott. A győri csonk pedig Huba utódának, Szemerének; az erdélyi Fehérvárra küldött testrész pedig a rokon Gyula és a Maros partján járó Ajtony számára tartalmazott burkolt fenyegetést. Istvánnak ezután hét évig nem kellett fegyverhez nyúlnia.
István az ősi gazdasági és társadalmi rendet, valamint a régi hiedelemvilágot szüntette meg, a társadalom zömének mindennapi életét megbolygatva. Új társadalmi viszonyokat és új értékrendet vezetett be, amit népe nagy része nem-tetszéssel fogadott. S mivel ezt erőszakkal vitte véghez, a maga korában olyan népszerűtlen uralkodóvá vált, akit még az érintettek utódai is sérelmeik felidézésével emlegettek. A társadalom megszokott rendjének megzavarása, az anyagi érdekek elevenbe vágó megsértése, a hagyományos tudatvilág könyörtelen elsöprése a tömegekben azt a képet alakította róla, hogy kegyetlen dolgokat művelt.
Nos, azok a vonások, melyeket Istvánban „kegyetlennek” tekintünk, a maguk korában — úgymond — jogszokás-számba mentek. A bűnösök megvakíttatása — vallja történetírásunk — nem számított kegyetlenségnek; jogosnak tartott büntetésmód volt ez, mint Keleten a lefejezés, másutt az akasztás, vagy napjainkban az életfogytig tartó fegyházbüntetés.
Ezek után töprengve kérdezzük, hogy István király végül is milyen jogcímen nyerte el a szenteknek kijáró „glóriát” ?
A kutató nehéz helyzetben van akkor, ha egy esemény valóságmagját különböző, egymásnak ellentmondó forrásokból kell kihámoznia. Igy van ez például az erdélyi Gyula esetében is. Előljáróban próbáljunk választ találni arra, hogy mi válthatta ki István és az erdélyi Gyula konfliktusát ?
A dézsma 1001-i bevezetése joggal indokolhatja Gyula ekkor bekövetkezett ellenszegülését.
A krónika szavai szerint Gyula sokféle módon ellenszegült István királynak, ami egyaránt jelentheti a világi és egyházi reformok bevezetésének a megtagadását.
Miután tudjuk, hogy Gyula a bizánci rítus szerint megkeresztelkedett, fikciónak tekinthető a krónikák azon állítása, miszerint István azért tette mindezt, mert Gyula a gyakori figyelmeztetése ellenére sem tért Krisztus hitére. Mindebből talán csak annyi bizonyos, hogy Gyula és családja megkeresztelkedett ugyan, de a hatalma alatt lévő országrész népessége ősei hitén maradt. Következtetésünket az Altaichi Évkönyv vonatkozó soraival igazoljuk, mely szerint „István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen, midőn őt feleségével és két fiával elfogta, országát erővel a kereszténységre hajtotta.”
A szemérmes krónikások az áldozatok számáról hallgatnak, de hogy ezúttal is ömlött a magyar vér, az bizonyos.
E hadjárat pikantériáját az adja, hogy Gyula nem állott ellent unokaöccse királyi hadának, hanem megadta magát, s így nem került sor vitézeinek szétverésére és szolgasorba taszítására. Ebből az esetből viszont arra következtethetünk, hogy mi lett a sorsuk azoknak, akik Koppány mellett harcoltak és fogságba estek ?
De végül is mi késztette Istvánt arra, hogy édesanyjának apját a hatalomból kirekessze ?
Kérdésünkre a Képes Krónikában találunk magyarázatot, amely a történeteket így ecseteli : „István ... híres és nyereséges háborút viselt Gyula nevezetű anyai nagybátyja ellen... Gyula tágas, nagy gazdagságú országát István egészen Magyarországhoz csatolta. Ezt az országot —melynek neve Erdőelve — igen sok folyó öntözi, melynek fövenyében aranyat lelnek és ennek a földnek az aranya igen jó.”
Igaz ugyan, hogy az Evangéliumban (Máté 5. 19.) az áll, hogy: „Ne gyűjtselek kincset a földön, a hol moly és rozsda emészt”, de végtére is az államapparátust és az uralkodóház kérésére hazánkba érkezett páncélos hadsereget „imádságból” fönntartani nem lehetett.
Ajtony eredetét homály fedi. Anonymus szerint Ajtony őse a honfoglalás előtt itt lakott Glád volt, aki Vidinből hozott kun-bolgár-vlach segédcsapatai élén ütközött meg Árpád vitézeivel. Vizsgálódásunk szempontjából Ajtony származásának nincs különösebb jelentősége. Annál lényegesebb viszont az, hogy Ajtony egy olyan territórium ura lett, amelynek Maros és Temes menti része korábban egy magyar törzsfő alá tartozott. Ajtony e terület elnyerése után jelentós haderővel rendelkezett. A területi uralom pedig haderő birtokában előbb vagy utóbb a terület önállósulása felé vezet. István királlyá koronázása, majd az esztergomi érsekség megalapítása kétségtelenül gátolja a territóriumok önállóságát, ami Gyulának és Ajtonynak egyaránt célja lehetett. A királyi hatalom nem ismerte cl e területeken a regáljogok gyakorlását, s főleg azt, hogy a tartományurak a só és egyéb áruk után vámot szedjenek. Ugyanakkor az egyházszervezet dézsmát követelt mindenkitől, tehát Gyulától és Ajtonytól ugyanúgy, mint vitézeitől és népeitől. Valószínűleg a dézsma bevezetése lehetett az a mozzanat, ami a két főurat arra ösztökélte, hogy a görög egyházzal eddig is fünntartott kapcsolatait elmélyítése. A görög egyház ugyanis nem szedett tizedet.
A görög császár 1002-ben elfoglalta a Duna-parti Vidint, s valószínűleg ekkor vette fel a kapcsolatot a bolgárok hátában lévő tartományúrral. Ajtony rövidesen lehajózott a császárhoz és Vidin városában „a görögök szertartása szerint megkeresztelkedett.” Elképzelhető, hogy a görög császár milyen drágaságokkal halmozta el új szövetségesét. S e mellé bizonyára valamilyen megtisztelő cím is járult. Nem véletlen, hogy Gellért nagyobb legendájában azt olvashatjuk, hogy „Ajtony ... a hatalmát a görögöktől vette.” Az Ajtony ellen vezetett hadjárat történetét is Gellért nagyobb legendája tartotta fönn. Szerinte az Ajtony elleni hadjáratban részt vett Gyula is. István nem bízott meg egészen Gyulában, s ezért a sereg fővezérségét nem rá, hanem Csanádra bízta.
A Gellért-legenda szerint Csanád korábban Ajtony udvarában igen megbecsült vitézként szolgált, akit ura több híve előtt a legmagasabb tisztségre állított. Ellenfelei azonban beárulták Ajtonynál, hogy az életére tör. Erre Csanád átszökött István udvarába és ott megkeresztelkedett. Miután István megbizonyosodott hűségéről, őt állította az Ajtony elleni sereg élére.
Anonymus viszont úgy tudja, hogy Doboka fia Csanád István király unokaöccse volt.
A legendában Ajtony története egy mesemotívummal végződik. Csanád levágja Ajtony fejét és kitépett nyelvét a tarsolyába rejti. Amikor az ármánykodó Gyula a király előtt a győzelmet magának tulajdonítja, Csanád a tarsolyából előveszi a nyelvet. A mese kerete sablonos ugyan, de a főszereplők történeti személyek. Sőt az is igaz, hogy a leleplezett Gyulát a „királyi udvarból kivetették.” Valóban történeti tény, hogy nem sokkal ezután Gyula elhagyta István királyt és az ellenséges lengyel fejedelemhez szökött.
Ehhez epilógusként még talán annyit, hogy István király nem írtotta ki Ajtony családját: utódai a XIV. század elejéig birtokolták a Maros partján Ajtony monostorát, továbbá néhány falut a környéken és a borsod-gömöri határon. Nem kétséges, hogy az Ajtony elleni hadjárat a kizárólagos hatalomért és a vámokból szerzett haszonért folytatott harc egyik mozzanata volt. Ajtony leverésével tehát lezárultak azok a harcok, amelyeket István a keresztény királyság és a központosítás ellen forduló tartományurak ellen vívott.
Történészeink körében szinte máig tartja magát az a fölfogás, hogy a külföldi forrásokban fölbukkanó „ugri-ungros” stb. neveken „magyarok” értendők. Ebből természetesen számos félreértés származott, amelynek ismertetésétől bonyolultsága miatt el kell tekintenünk. Mindezt azonban feltétlenül meg kell említenünk, mert a vizsgálandó események István király uralkodása idejére esnek. Igy megalapozottnak látszik az a magyarázat, hogy a vonatkozó források a Kárpát-medencében letelepedett „magyarokról” beszélnek. Vagy talán mégsem ? Kezdjük az elején.
Az Orosz Évkönyvben egyebek között az áll, hogy a fehér ugrok Herakleiosz császár uralkodása idején (610-641) örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a frankokat... Ezek után jöttek a besenyők, majd a fekete ugrok mentek Kiev mellett, később Oleg idejében (879-912).
Ha most e két időpontot bizonyos történelmi eseményekbe ágyazva elemezzük, akkor az első adat, Kuber népe Pannóniába költözésének időpontjával mutat kapcsolatot. A második adat pedig a honfoglaló magyarság vonulására vonatkoztatható. Mindebből számunkra a lényeg az, hogy a hazai krónikák a fekete, illetve a fehér magyarokról nem tudnak. Pedig léteztek !
Az egyik legfontosabb forrásunk Querfurti Brunótól származik, aki 1006, illetve 1008-ban a következőket írja: „Hallottam ugyanis a fekete magyarokról, akikhez Szt. Péter első legációja érkezett, amelyik soha nem megy hiába.” A következőkben pedig ezeket: „És otthagyván a poroszokat... balkezes munkával és gyenge vállal a fekete magyarok számára kezdtem hirdetni az evangéliumot.”
Ugyancsak István király kortársa volt chabannei Ademarus, aki a Frankok Története (Historia Francorum) című művében Brunó püspökről ezt mondja: „Bruno püspök Augsburg városából ... alázattal elment Magyarország (Ungária) tartományba, abba, melyet Fehér Magyarországnak mondanak, megkülönböztetésül egy másik, a Fekete Magyarországtól, mivel ott a nép sötét színű, mint az etiópok.”
Brunó püspök fáradozása azonban sikertelen maradt. „István — írja ugyancsak Ademarus — Magyarország királya megtámadta háborúval Fekete Magyarországot, és az egész területet részint erőszakkal, részint megfélemlítéssel és szeretettel az igaz hitre térítette.” Nos, e „szeretetteljes” térítésről a következőket kell tudnunk.
Bruno 1009 elején, a poroszokhoz indulása előtt II. Henrikhez intézett levelében beszámolt arról, hogy egy éve jött el Magyarországról, ahol sokáig hiába töltötte az időt. Azóta tudomására jutott, hogy a fekete magyarokat megtérítették. Bruno egyebek közt megjegyzi, hogy „a mieink — Isten bocsássa meg — némelyeket megvakíttattak, ami nagy vétség.”
Krónikáinkban vannak események, melyekről csak más források révén lehet hiteles képet alkotni. Legyen erre példa az a hadjárat, amelyet István király a bulgár Keán vezér ellen indított. A Képes Krónika erről a következőket írja: „Eme népek olyan helyen laknak, amelyek természeti fekvésük szerint igen erősek: ezért sok fáradságba és harci verítékbe került, amíg a nevezett vezért legyőzte és megölte. Felbecsülhetetlen mennyiségű kincset szerzett, kiváltképpen aranyat, gyöngyöt és drágaköveket... Ebből a sokféle kincsből István király felette meggazdagodott, dússá tette a maga alapította fehérvári bazilikát...”
Hogy István király miért támadta meg Bulgáriát ? A Tarihi Üngürüsz-ben erről a következőket olvashatjuk: „István három éven át igazságosan uralkodott és igazságot szolgáltatott. Amikor eltelt a három év, a Bulgár tartomány királyával, Keán vojvadával ellenségeskedést kezdett, mert megsértette őt.”
Úgy tűnik, hogy az evangéliumi útmutatás ebben az esetben sem érvényesült. Ugyanis Péter egyszer megkérdezte Jézust: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsájtanom ? Talán hétszer ?” Jézus így felelt: „Nem mondom: hétszer, hanem hetven hétszer.” (Máté 18. 21.) Mi volt tehát az a sérelem, amit István király nem tudott a bolgár uralkodónak megbocsájtani ?
István bolgár-görög politikájában eleinte a nagyapja és apja által kialakított vonalat követte. Amíg a görög császárnak a Bulgária háta mögötti szövetség keresésben Ajtonyt sikerült megnyernie, addig Bulgária István király szövetségét igyekezett megszerezni. Valószínű, hogy az 1001-ben elindított bizánci offenzíva éveiben kérte Sámuel cár István egyik hugát a fia, Gábriel Radomir trónörökös számára feleségül.
Sámuel cár azonban e dinasztikus házassággal célját nem érte el. Ugyanis István Bulgáriának nem nyújtott segítséget, amiben az a meggondolás is szerepet játszhatott, hogy István Gyulának Bolaszlóhoz való szökése után lengyel oldalról várt támadást. Valószínű, hogy a katonai segítség megtagadása volt az oka annak, hogy Gábriel Radomir a várandós állapotban lévő feleségét elűzte, s ezzel a magyar-bolgár viszony ellenségesre fordult. Az elűzött hercegnő Magyarországon fiúnak adott életet, akit Péternek kereszteltek és népi neve Delján volt.
„Bolgárölő” Bazileiosz császár 1004-ben lépésről lépésre vezetett támadásokkal szorította Sámuelt mind kisebb területre. Bár 1014-ben sikerült Sámuelnek a bizánci sereget megfutamítania, de rövidesen Bazileiosz kerekedett felül. S itt érdemes egy epizódra fölhívni a figyelmet, amelynek megoldása nem volt kifejezetten „evangéliumi”.
A természetesen keresztény Bazileiosz császár a Struma vidékén bekerítette Sámuel seregét és a 14.000 fogságba esett bolgárt megvakíttatta, s csak minden századik embernek hagyva meg félszemét, hogy 99 vak társát hazavezesse. Sámuel cár, seregét meglátva, szörnyethalt. Fiát és utódját, Gábriel Radomirt 1015-ben unokaöccse, Vladiszlav János megölte, s maga lépett a trónra. Vladiszlávot viszont egy vitéze gyilkolta meg. Bazileiosz ünnepélyesen bevonult Ohridába és a cári családot diadalmenetében rabként vitte Bizáncba.
Ha István király említett hadjáratának okát kutatjuk, kétségtelen, hogy Vladiszláv János a kor megítélése szerint „zsarnok” volt, aki testvérgyilkosság révén jutott a bolgár trónhoz, amely jog szerint a Magyarországon élő Delján Pétert illette meg. István azonban nem unokaöccse miatt, hanem Bazileiosz felkérésére vállalkozott a hadjáratra. A felkérést követő szövetséget a kor szokása szerint házassággal pecsételték meg. A trónörökös Imre herceget egy bizánci hercegnővel házasították össze. Azt, hogy István a hadjárat során rabolt-e kincseket vagy nem, ne is feszegessük. Csupán vegyük tudomásul azt, hogy a magukat kereszténynek valló uralkodók miképp valósították meg az Evangélium legfontosabb tanítását: „Szeresd felebarátodat !”
Krisztus a vakoknak adta vissza a látásukat, ők pedig ezreket fosztottak meg szeműk világától. Krisztus nem hírdetett a császároknak és királyoknak külön Evangéliumot ! Próbáljuk István király letteit menteni azzal, hogy a cél szentesíti az eszközt ? Igen sovány vígasz !
Győzött az eszme és a korszerű haditechnika. István megszilárdította a központi hatalmat. De ezért jobb helyeken még nem jár glória !
István király a germán fegyverekre támaszkodva tudta megszilárdítani — az ősi jog megszegése és a legjobb magyarok kiírtása révén szerzett — egyeduralmát. Teljesen érthető, hogy kijelölt utóda, Imre herceg számára írt „Intelmek”-ben így „bölcselkedik”:
„ A vendégekben és a jövevényekben oly nagy haszon van, hogy a királyi méltóságnak hatodik helyén méltán tarthatók. Mert kezdetben főleg azért növekedett a római birodalom, és voltak felmagasztaltak és dicsők a királyok, mert sok nemes és bölcs gyülekezett ott különféle részekből. Róma pedig bizonnyal mind a mai napig szolgáló lenne, ha az Aeneidák szabaddá nem tették volna. Mert miként különféle részekből és tartományokból jönnek a vendégek, azonképpen különféle nyelveket és szokásokat, különféle tanulságokat és fegyvereket hoznak magukkal, melyek mind a királyi udvart ékesítik és felmagasztalják, és megfélemlítik a kívülről valók önhittségét ... mert egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és romlandó. Azért fiam, parancsolom neked, hogy őket jószeretettel kielégítsd, és tiszteletben tartsd, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem máshol lakjanak.” (VI.c.)
E „bölcs” atyai tanács káros voltáról a későbbiekben majd meggyőződhetünk. Amint Eötvös József is írta „Magyarország 1514-ben” című könyvében :
„ Főképp fővárosunkban telepedtek le számos idegenek, s ki a tizenhatodik század kezdetén Buda utcáin körülment, s a magyar, német, tót s itt-ott olasz beszélgetéseket hallá, első percben meggyőződött arról, hogy Szt. István óhajtása, midőn fiának különböző nemzetek által lakolt országot kívánt, e haza fölött nagy átokként beteljesedett.”
István királynak a nagylegenda szerint több fia volt. Az idősebb korán elhaló fiát — a szász dinasztia nagyjairól — Ottónak nevezték. A később született fiú a német sógor, Henrik után kapta nevét. A Hildesheimi Évkönyvek és a Szent Imre legenda Heinricus néven említik. Ez a név a magyarban Emrik-Emrih, majd Imreh-Imre alakban terjedt el a köznyelven.
Imre herceg életéről meglepően kevés biztos adatot ismerünk. Születési éve 1007-re tehető; 1031-ben, 24 éves korában pedig váratlanul elhunyt.
Imre herceg már nemcsak a központi hatalomba és a keresztény környezetbe nőtt bele, mint édesapja, hanem a keresztény királyság szellemében született, s érthetően annak szellemében cselekedett. Ő az első az Árpádházban, aki anyja révén már nemcsak a pusztai lovasnomádok, hanem a germán szász-dinasztia leszármazottja. Nemcsak Álmos és Árpád, hanem a magyarokat Merseburgnál legyőző I. Henrik német király egyenes ivadéka. A római császárságot fölújító Ottók pedig vér szerinti nagybátyjai.
Nevelőjéül azonban apja nem német, hanem olasz papot választott, a velencei származású bencés szerzetest — a későbbi csanádi püspököt — Gellértet. Legendájában, amely egyébként elég későn, a XII. század elején vagy közepe táján keletkezett, úgy áll előttünk, mint egy világtól elfordult, szigorúan clunyi szellemű szerzetes, akinek az aszkézisen kívül semmi más érdeklődési területe nincs. Életéről oly kevés a forrás, hogy nem tudjuk, voltak-e egyáltalán politikai hajlamai vagy sem. A források egybehangzó tanúsága szerint a gyermek Imre, amikor a huszas években apjával Pannonhalmán és Veszprémben megfordult, az egyháziakat csodálatba ejtő vallásos magatartást tanúsított.
Imre, apja politikai terveinek engedve, megnősült. A huszas évek végén elkerülve szülei udvarából, bizonyára elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust és apja reá bízta a „királyi sereg” parancsnokságát. Valószínű azonban, hogy ezt a fajta világi életet csak rákényszerített teherként viselte. Halála után feleségének vallomásából derült ki a titok, hogy utódokat akkor sem hagyott volna hátra, ha tovább élt volna. Szerzetesélethez illő, tisztasági fogadalmát ugyanis a házasságban is fenntartotta. Gyanítható azonban, hogy ez valóban csak az egyházias szellemű legendaíró önkéntelen torzítása, hiszen neki Imre életéből más mozzanat nem is volt fontos. Nagy a valószínűsége annak, hogy az akkortájt bevezetett papi nőtlenség gondolatának akart hazai eszményképet állítani, amikor a krónikás, Imrét mint szűz házasságban élő szent királyfit mutatta be egyházi olvasmánynak szánt legendájában. A legendaíró azonban Imre igazi természetét még akkor sem igen ismerhette volna meg, ha élethű képet akart volna adni róla, mert 1100 közepe táján már senki sem élt, aki Imre herceget személyesen ismerte volna.
E rövid áttekintés után vegyük szemügyre azt a tragikus fordulatot, amely István király számára élete legnagyobb csapását jelentette. A Hildesheimi Évkönyvek szerint Imre herceg egy vadkanvadászaton vesztette életét.
E tragikus halál oka az első pillanatban föl sem tűnik; azonban az adott történelmi helyzet és a rendelkezésre álló források tükrében bizonyos kétségeink támadnak. Nézzük sorjában őket.
Krónikáink egy-egy uralkodó halálának körülményeit — ahol lehet — feltűnő pontossággal részletezik. Például Aba Sámuelről megírják, hogy miután csatát vesztve menekült, a magyarok egy faluban, az öregbarlangban kegyetlenül legyilkolták. Péter királyról pedig megírják, hogy miután élve elfogták, megvakították és nagy fájdalmába hamarosan belehalt. Béla király Dömösön beomló trónján összezúzódott és gyógyíthatatlan betegségbe esett, stb.
Ezek a reális ábrázolások vetik föl a jogos kérdést, hogy a krónikák a súlyos tragédiát illetően miért oly szűkszavúak — vagy inkább tudatlanok ?
Például Kézai csak annyit mond: „Midőn azért a szentséges atya (mármint István király) a kormány vezetésének gondját szentséges fiára szándékozik vala bízni, a herceg hirtelen halállal meghala.”
Kálti Márk pedig a következőket írja: „Midőn tehát a szentséges atya át akarta adni fiának a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal még előbb meghalt.”
Túróczi János is hasonlóan beszél: „Amikor tehát a szentséges atya szentséges fiára szándékozott bízni a kormányzás gondját és az ország irányításának a terhét, Boldog Imre herceg megelőzte őt a halálban.”
Ám a legnagyobb meglepetést a Tarihi Üngürüsz jelenti, amelyben Imre hercegről, tragikus haláláról még egy fél mondat sem található.
Mielőtt a krónikások „tudatlanságából” a megfelelő következtetést levonnánk, vegyünk szemügyre néhány szempontot, amely némileg megvilágíthatja a „hirtelen halál” hátterét.
Ha Imre herceg halálának előzményeit vizsgáljuk, feltétlenül abból kell kiindulnunk, hogy Géza fejedelem, majd fia István milyen drasztikus eszközökkel vívta ki az ősi jogot megtagadó egyeduralmat. Koppány, mint arra az előzőkben már utaltunk, föltehetően Géza fejedelem nemzetségének legidősebb tagja volt. Ugyanis az, hogy Koppány igényt tartott Géza fejedelem özvegyére, más okkal nem magyarázható. De Géza fejedelemnek volt egy öccse is, Mihály, akit a „véreskezű” atya valószínűleg szintén megöletett. Mihály fia, Vazul tehát István király unokaöccse volt. Ha tehát István királynak nincs utóda, az ősi jog szerint a fejedelmi szék Vazult illeti. Eszerint Imre herceg élete állandóan veszélyben forgott. Ezzel természetesen tisztában volt Imre herceg „szentéletű” atyja is. A Képes Krónika szerzője ugyanis megírja, hogy amikor István ereje megfogyatkozott, elküldte Buda nevű követét, hogy „hozza ki a nyitrai börtönből nagybátyja fiát, Vazult, akit a király ifjúkori kicsapongása és oktalansága miatt záratott el, hogy megjavuljon.”
Ha most figyelembe vesszük azt, hogy Vazulnak három — föltehetően nem csecsemőkorú — fia volt, András, Béla és Levente, akkor nyilvánvaló, hogy István király potenciális ellenfelét így akarta semlegesíteni. Vazul történetére a későbbiekben majd visszatérünk. A lényeg azonban a következő:
Vazul idősebb volt Imrénél, tehát a szeniorátus rendje szerint már korábban mellőzés érte, amikor Imrét jelölték trónutódnak. Mindebből világos, hogy Imre herceg életéről, személyes biztonságáról — mivel ő volt a királyi sereg főparancsnoka is — megfelelő számú és minőségű testőrség gondoskodott. Ha a Hildesheimi Évkönyvek vonatkozó tudósítását ebből a szemszögből vizsgáljuk, önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy ha Imre herceg balesete Magyarországon történt, hogyan lehetséges az, hogy ennek okát csak külhonban ismerték ?
Induljunk ki abból, hogy ha Imre herceg vadászni ment, akkor testőreinek a társaságában tette ezt. Az is elképzelhető, hogy nem gyalog, hanem lóháton űzték e társas kedvtelést. Nos, ha Imre herceg szorult helyzetbe került volna, ott voltak a testőrei. Mégis, ha Imre halálát egy vadkan okozta, ezt a krónikások éppúgy megírták volna, mint azt, hogy Béla királyt a leomló trón zúzta össze. Elvégre mindenkit érhet baleset. Ez a vitatható baleset azonban a vadászaton is megtörténhetett, de csak úgy, hogy ha Imre életét egy testőre, egy olyan személy oltotta ki, akinek a herceg halálához fontos érdeke fűződhetett.
Ha e gyilkosságot — tételezzük fel — egy hűtlen testőr követte el, akkor a krónikások annak és fölbújtójának a nevét feltétlenül megemlítették volna. Ámde krónikáinkban nincs baleset, nincs gyilkos, sem fölbújtó; csak váratlan halál. Ezt ma úgy mondhatnánk: hogy az „illetékesek” e különös események kapcsán teljes hírzárlatot rendeltek el.
Mivel Imre herceg halálának okára a Hildesheimi Évkönyvekben adnak magyarázatot, nem alaptalan az a föltételezés, hogy e vaddisznó „németül” röfögött. Nézzük az előzményeket.
1024-ben II. Henrik meghalt, s mivel nem volt gyermeke, vele kihalt a bajor dinasztia férfiága. Henrik az utódlásról nem rendelkezett. Öccse, Bruno, augsburgi püspök és felesége Kunigunda a német fejedelmek választására bízta a döntést. Ezek a műveletlen, de határozott és céltudatos II. Konrád száli frank fejedelmet kiáltották ki uralkodónak (1024. szept.).
Az új császár trónraléptét Magyarországon eleve bizalmatlanul és elégedetlenül fogadták. A konfliktus kibontakozását Konrád erőszakos fellépése is meggyorsította. Az új császár azzal a szándékkal foglalta el trónját, hogy Nagy Károly és Nagy Ottó hatalmi politikáját követve engedelmességre bírja egyre önállóbbá váló hűbéreseit, Miciszláv lengyel királyt és Ulrich cseh herceget.
Wipo, a császár káplánja, aki megírta ura történetét, sok tény elhallgatása mellett is ragaszkodva a tárgyilagossághoz, megemlíti, hogy a „bajorok hibájából” határvillongások törtek ki a bajor-magyar határon, mire a magyarok többször bekalandoztak „Noricum”-ba (Ausztriába) és zsákmánnyal tértek vissza.
Az 1030. évi háborút kirobbantó okok máig is ismeretlenek. Erre vonatkozóan az alábbiak igazíthatnak el bennünket.
A történetkutatás nézete szerint a hercegség intézménye Imre „ducatus”-ával jött létre. A későbbi századokban általánossá vált az a gyakorlat, hogy a „dux”, a mindenkori trónörökös trónrajutásáig kormányzási előgyakorlatként az ország területének mintegy egyharmadát igazgatta. A dux fennhatósága alá a határterületek tartoztak, amelyeket ellenséges támadás esetén köteles volt megvédelmezni. Imre a „Dux Ruisorum” címet viselte. A „Ruizi” elnevezést Alberich két évszázaddal Imre halála után Ausztria területére vonatkoztatja. Alberich a Ruzia fogalom értelmezésekor bizonyító erejűnek tekinti azt a tényt, hogy az oroszok az osztrákokat még a XII. század során is „Ruzarii” névvel említették. Ezek az összefüggések megengedik annak a föltevését, hogy Imre „Dux Ruisorum”-ként igényt tarthatott a későbbi Ausztria oly sokat vitatott területére, s ezzel közvetlen okot adhatott a háború kirobbantásához. E háború lefolyásáról röviden a következőket:
Konrád csapatai 1030 júliusában nyomultak be Bécs irányából Győr felé. István ismerve a német had ellátási nehézségeit, küríttette a Lajta és a Rába közti területet. Minden állatot elhajtatott, minden élelmet eltüntetett. Konrád seregét éhség gyötörte és csak nagy nehézségek árán jutott el a Rábáig. A nélkülöző sereg a Rábától visszafordult és mindent fölégetve, elpusztítva, szétziláltan vonult vissza. Az üldöző magyar hadnak Bécsnél sikerült a német sereget bekerítenie és megadásra kényszerítenie. A nagy német hadjárat tehát vereséggel és a Bécsi-medence elvesztésével végződött.
II. Konrád a csorba kiköszörülése végett követséget küldött Magyarországra. Némi huzavona után 1031 nyarán létrejött a béke. II. Konrád lemondott a Lajta és a Fischa folyó közéről és egy területsávról a Morva folyó oldalán.
Ez a konfliktus kétségtelenül magyar győzelemmel végződött, ámde Imre herceg halálának okára nem ad megfelelő magyarázatot. E problémát csak közvetett bizonyítékok révén tudjuk megoldani.
Aventinus — eredeti nevén Turmair János — a bajorországi Abensbergben született 1477-ben. Szülőhelyének latin Aventinium nevéről nevezte magát — a humanisták szokása szerint — Aventinusnak. Fő műve, a Bajor Évkönyvek csak halála után, 1554-ben látott napvilágot. Számos jel arra mutat, hogy Aventinus a magyar történetre vonatkozóan olyan hiteles történeti forrásokat is felhasznált, amelyek ma már nem állanak rendelkezésünkre.
A Bajor Évkönyvek forrásértékét a kutatók általában csekélynek tartják. Ugyanis Aventinus műve különböző adatok jól-rosszul egybefont összeállítása. Tudós hagyomány, mondai ihletésű mesefűzés, hiteles adalékok sora keveredik e krónikában. Ennek következtében az alábbi ismertetésre kerülő sorainak igen kevés jelentőséget tulajdonítottak, holott azok mind az 1030-as hadjárat okait, mind pedig Imre halálának körülményeit minden eddigi elméletnél észszerűbben magyarázzák.
A konfliktust illetően abból kell kiindulnunk, hogy az utód nélkül elhalt II. Henrik Gizella királyné bátyja volt. A német utódlási jog részleteinek ismertetése nélkül fogadjuk el azt, hogy Gizella királyné úgy vélte — mint azt Aventinusnál olvashatjuk —, hogy fia egész Bajorország örököse; mivel természetes ősei birtokolták Bajorországot.
E kérdésben történt diplomáciai lépésekről sajnos közelebbi adatokkal nem rendelkezünk. Aventinustól csak annyit tudunk, hogy István király trónkövetelést illetően sem Konrád, sem fia érvelését a nem fogadta el. Igy jutunk el az 1030. évi háborúhoz, amelynek okát a trónviszályban véljük fölismerni. Következtetésünkben ismét Aventinusra támaszkodunk, aki azt írja, hogy e viszály alatt Imre herceg meghalt, s a rendezet-ügyet Konrád császár és a magyar király elrendezte.
Ezek után azt mondhatnánk, hogy ami nem sikerült a harctéren, az megoldódott egy vadkanvadászaton. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert arra, hogy ez valóban így történt volna, döntő bizonyítékok nincsenek. Viszont létezik egy érdekes alkotás, a Nibelung-ének (Das Nibelungen-Lied), melynek révén érdekes részletekre tudunk rávilágítani.
A Nibelung ének szerzőjének személyét, keletkezésének helyét és idejét homály fedi. Az eposzban előforduló bajor ill. osztrák dialektusra utaló jegyekből joggal következtetnek arra, hogy a mű a Duna völgyében íródott. Az a megállapítás látszik a legvalószínűbbnek, hogy az 1200 év körül keletkezett Nibelung ének szerzője egy nagyműveltségű passaui klerikus volt.
Az eposz részletes elemzésekor kiderül, hogy annak hun vonatkozása a magyar történelemmel számos megegyező vonást mutat. Ezekről röviden csak annyit, hogy az eposz cselekménye Attila udvarában történik; második feleségét Krimhildának nevezik. A kutatások során Gizella személyében olyan alakra bukkantak, aki magyarországi helyzetét és szerepét illetően számos rokon vonást mutat az eposz Krimhildáéval. A német források pontosan úgy írják le a X. századi magyar állapotokat, mint ahogy a Nibelung ének jellemzi Attila udvarát, s az ifjú bajor hercegnőnek, Gizellának szinte szóról szóra azt a szerepet tulajdonítják, mint az eposzban Krimhildának. Azért kell feleségül mennie a félpogány „hun” királyhoz, hogy annak az országában elterjedjen és megszilárduljon a keresztény hit. Gizella és férje mellett ott találjuk a német vendégek gyülekezetét, akik az Attilát szolgáló germánokhoz hasonlóan még saját honfitársaikkal is szembeszállnak a királyi pár, s a számukra idegen érdekek védelmében. Gizella maga is egy hatalmas német király huga, s Krimhildához hasonlóan ő is véres konfliktusba keveredik német rokonaival. A Nibelung ének szerint a harc a királynő örökségéért folyik, s a gyilkos bírvágy első áldozata a hun királyfi lesz, akit anyja rokonai már a vérontás elején megölnek. Mint látjuk, a Nibelung ének említett konfliktusa Aventinus tudósításával megegyezik. A hun királyfi alakjának és sorsának bemutatásakor minden részletre kiterjedő azonosság fedezhető fel a Nibelung ének és a Bajor Évkönyvek elbeszélései között. A királyfi halálát okozó véres harc kirobbantója mindkét helyen a hatalomra vágyó királyné, aki örökségét követelve saját rokonaival és honfitársaival kerül szembe. A németek és a hunok között kirobbanó harc első áldozata itt is, ott is az ártatlan királyfi.
Ha a Nibelung énekben leírt eseményeket Imre tragédiája tükörképének tekintjük, akkor egyszeriben érthetővé válik az a nagy „hallgatás”, ami krónikáinkban tapasztalható. Imre és István szent hírnevét oltalmazó gestáink még a birodalom ellen indított háborúról is hallgatnak, nehogy kétség férjen az apa és fia békeszerető jámbor magatartásához. Ezt a célt szolgálja a nagyobbik István legenda beállítása is, amely a háborúért kizárólag Konrádot teszi felelőssé. A legenda István alakját a kereszténység védelmezőjének állítja szembe a térítés vívmányait fenyegető német császárral, akit a „kereszténység új hajtására” törő Antikrisztusként jellemez.
István király kétségtelenül nagy érdemeket szerzett a királyi egyeduralom megszilárdításában, az egyházi intézmények kiépítésében, de kezéhez a magyarok ezreinek a vére tapad.
Géza és fia, István, a magyar életek ezreit oltották ki, hogy egy nyugati mintájú feudális, katolikus államot teremtsenek. Ez mértéken felül sikerült is nekik; de ki gondolt akkor arra, hogy ez a gyökerekig ható változás nemzeti meghasonlással fog járni. Márpedig az Újszövetségben az áll, hogy minden önmagával meghasonlott ország elpusztul. (Máté 12. 26.) Imre herceg halála Géza és István vérrel és bűnnel megvalósított álmának teljes kudarca volt. „Megbüntetem az atyák vétkét fiaikban harmad és negyedíziglen” írja a biblia.
Beteljesedett !