Állítólag a Versailles-i békeszerződés kitételei és az új határok vetették el a II. világháború magvait. E magok soha sem keltek volna ki ha a dolgok a világhatalom tervei szerint alakulnak és a Népszövetség égisze alatt létre jön egy szövetségi világállam. Mint ahogy a II. világháborút sem követte újabb háború, pedig a határok csak rosszabbodtak.
Az események azonban egyáltalán nem az összeesküvők elgondolása szerint alakultak, mert az Egyesült Államok népe nem volt hajlandó csatlakozni a Népszövetséghez. Emellett, a közfelháborodás miatt a Szovjetunió azonnali diplomáciai elismerése sem vált lehetővé.
Berlinben Lenin valakitől nagy ötletet kapott és néhány nappal pétervári megérkezése után közzétette áprilisi téziseit, amiben szakított a marxista társadalomfejlődési elmélettel, miszerint a feudalizmusból a kapitalizmuson keresztül vezet az út a szocializmusba. Kijelentette, hogy Oroszország a proletár diktatúra által egyből a szocializmusba (vagyis annak építésébe) ugrik át, állami tulajdonba veszi a termelőeszközöket, a bankokat és a földet. A Pravda 1917. május 29., 30.-i számában, A fenyegető katasztrófa és határtalan ígéretek címmel meg ilyeneket írt: „A bankok szabályozásáról beszélni annyit tesz, hogy az illető vagy teljesen tudatlan e kérdésben, vagy pedig nagy szavakkal akarja bolondítani a hallgatóságát. A banktevékenység kézben tartása nélkül lehetetlen ellenőrizni a kenyér kiszállítását, vagy az egész árutermelést és forgalmazást.” Bejelentette a második internacionálé feloszlatását és a kommunista internacionálé felállítását, aminek központja nem Nyugat-Európában lesz, hanem Moszkvában és onnan fognak diktálni. A forradalom győzelme után, forgalomba költéssel, állami kibocsájtású pénzt vezetett be.
Lenin lépései azonban még nem lettek volna túlzottan zavaróak a pénzhatalomra nézve, mert Trockíj volt a 300-ak embere és a tervek szerint neki kellett volna átvenni a hatalmat a forradalom győzelme után. Ha megfigyeljük a forradalom alakulását, láthatjuk, hogy ő volt a gyakorlati vezető. Ő szervezte meg a Vörös Hadsereget és őt szolgálták a vakolók is. Trockíj mögött állt Rockefeller és Schiff (Standard Oil) s befolyásukkal elérték, hogy az amerikai külügyminisztérium Szovjet-Oroszország egy tömbben való megtartása mellett lépjen és szólaljon fel. (Igy Anglia és a Royal Dutch Shell kénytelen volt felhagyni a fehérek támogatásával) Trockíj és barátainak írásaiból kitűnik, hogy nagytőkések által irányított kommunizmust akartak. Leninnek lényegében csak nevét kellett volna adnia, tehát izmusa nélkül is eltették volna láb alól, mert már nem volt rá szükség és csak útban volt.
Lenin meggyilkolásakor azonban közbelépett a sors. Trockíj lebetegedett és cselekvésképtelenné vált. Ezalatt Sztálin, roppant ügyesen és könyörtelen célratöréssel, megkaparintotta a hatalmat. Igy indult el a marxismus és leninizmus közötti meleg és hideg háború, ami 1991-ben a marxizmus gyözelmével ért véget. Hamarosan kiderült, hogy Sztálin önmagának akarja a világot és komolyan gondolja a kapitalizmus és a burzsoázia elpusztítását. A cárral ellentétben, Sztálin jóérzésére nem lehetett hatni, (bizonyára nem is volt neki ilyen) tehát vele szemben az elszédített vakolók ármánykodása mit sem ért. Emellett, postarablói ösztöneivel állandóan veszélyt szimatolt és villámgyorsan kiirtotta őket. Trockíj egy ideig próbálta Sztálint megfékezni és jobb belátásra bírni, de mind hiába, és 1929-ben kénytelen volt az országot is elhagyni. Sztálin azonban, a többi pénzhatalmi ügynök után, 1940-ben végül őt is kinyíratta.
1929-re világossá vált, hogy Sztálinnal nincs mit kezdeni és el kell tenni láb alól. Ő azonban túl ravasz és óvatos volt ahhoz, hogy meggyilkolhassák, így háborút kellett indítani ellene. Egy háború már amúgy is esedékessé vált,(1) mert a huszas években az egész világon felerősödött a nemzeti tudat, ami lehetetlenné tette egy világkormány felállítását. Kellett tehát találni egy nemzetet és egy vezetőt, aki hajlandó megtámadni a Szovjetuniót. Erre csakis Németország volt képes.
Nem kétséges, hogy az összeesküvők alaposan felmértek minden számba jöhető német vezetőt, mielőtt Hitler hatalomra juttatása mellett döntöttek. Könyvében (Küzdelmem) és beszédeiben Hitler egyértelműen kifejtette a Szovjetunió európai részének elfoglalására irányuló vágyát, ami valójában nem volt más, mint a II. Frigyes óta dédelgetett német álom tovább folytatása.
A Német Nemzetiszocialista Munkás Párt 1920 és 1923 között is kapott pénzt gazdagabb emberektől, de ezek csak viszonylag kisebb összegek voltak német gyárosoktól mint Bruckman és Bechstein, meg valamennyi Henry Fordtól is. A 23-as puccs alkalmával azonban a felsőbb körök cserbenhagyták Hitlert, a bajor önállóságot óhajtó és porosz nagy-Németországot ellenző Kahr, Lossow és Seisser pedig egyszerűen elárulta és leverette a felkelést. A náci pártot alapító Thule Társaság is csak annyit segített Hitleren és társain, hogy a tagságába tartozó bíró enyhe ítéletet szabott ki rájuk.
1928-ban Göring visszakerült Hitler kegyeibe és a Vezér felkérte, hogy az NSDAP jelöltjeként induljon a május 20-i választáson, amin képviselői helyet nyert. Később ő volt az, aki lehetővé tette Schleicher, Ernst Röhm, Gregor Strasser és társaik meggyilkolását, és ezzel a nemzetiszocializmus tönkretételét. Ugyancsak Göring volt az, aki az 1940-ben kifejlesztett sugárhajtású repülőt később elsinkófáló zsidó Milch-et a légierő vezetőségébe vette.(2) Milch végül is kénytelen volt szabad utat adni a sugárhajtású gépek gyártásának, de Hitler kifejezett kérésével ellentétben nem bombázókat készíttetett, hanem vadászrepülőket. Ráadásul ezt hat hónapig nem is közölte vezérével. Ez csupán annyiból fontos, hogy Hitler a sugárhajtású bombázókra, és a kiindulási támaszpontok azok általi elpusztítására építette a szövetségesek partraszállásának kivédését.
1929-ig a párt nem jutott túl sokra. Az év végén azonban megérkezett a nemzetközi pénzhatalom első hitelküldeménye ($10 millió az amszterdami Mendelssohn bankházon keresztül) aminek eredményeként 1930. szeptember 14-én 107 nemzetiszocialista képviselő jutott a birodalomgyűlésbe. A zsidó pénzemberekre jellemző, hogy a nácik minden állítólagos zsidóellenességétől függetlenül, több pénzt adtak Hitlernek mint némely tisztafajú német gyáriparos. Az 1930 és 1932 közötti kancellár, Heinrich Brüning 1937. augusztus 28-án levelet írt Winston Churchillnek, amiben elmondta, hogy „1928 októberéig a két legnagyobb berlini bank vezérigazgatója volt a náci párt legjelentősebb rendszeres adományozója, kik mindketten zsidók és egyikük a németországi cionizmus vezetője.” A félig zsidó kézben lévő I.G. Farben a háború végéig termelt Hitlernek. E cégé volt az a gyár is, ahol az Auschwitz-i munkatábor lakói dolgoztak.
A pénz (1931-ben további $15 millió) és a pénzhatalom által előidézett gazdasági válság (3) jóvoltából (merthogy az emberek csak üres gyomorral tudnak gondolkodni) a náci párt szépen haladt előre és az 1932. július 31-i választáson már 230 képviselője került a birodalomgyűlésbe. Viszont a november 6-i szavazáskor a párt visszaesett (196 képviselő) és teljes anyagi csődbe jutott. 1933. január 4-én Kurt von Schröder bankár szavatolta nácik teljes adósságát, némi színfalak mögötti mesterkedés és rábeszélés után pedig január 30-án Hindenburg megadta Hitlernek a kancellárságot. A Hitlert 23-ban támogató Ludendorff ekkorra már annyira szembefordult a nácikkal, hogy nyílt tiltakozó levelet írt Hindenburghoz Hitler kinevezése miatt.
A korlátlan mértékű hitel segítségével 1933. március 5-én 288 nemzetiszocialista képviselő nyert helyet a birodalomgyűlésben. De még ezen siker ellenére is, Hitler csak úgy tudta megszerezni az alkotmány felfüggesztéséhez szükséges két-harmados többséget, hogy a 81 kommunista képviselőt egyszerűen nem engedték be a Reichstagba, és szövetségre lépett az 52 nemzeti párti és a 74 közép párti képviselővel. (1933-ban összesen 647 képviselői hely volt a Reichstagban.)
Miután diktátori szabadkezet kapott, Hitler fellendítette a már beindulófélben lévő nemzetgazdaságot, (főként közmunkákkal és nem pedig fegyverkezéssel) utána pedig hozzálátott a Versailles-i sérelmek orvoslásához. Később, ahogy nőtt az étvágya, az 1560-as nyugat-európai birodalmi határokat szerette volna visszaállítani.
1. 1917-ben, Lenin forradalma után, a vöröskeresztes misszióval Oroszországba látogatott Thomas Thacher a rend 1904-es évjáratú tagja és hivatalos jegyzékéből az tűnik ki, hogy ő, és bizonyára mások is, már a 20-as évekre Német- és Oroszország közötti háburúra számítgattak : „ Először, a szövetségeseknek állást kell foglalniuk a szibériai japán beavatkozással szemben. Másodszor, a legnagyobb támogatást kell nyújtani szovjet kormánynak, hogy önkéntes hadsereget szervezhessen. Harmadszor, a szövetséges kormányoknak erkölcsi támogatást kell nyújtaniuk az orosz népnek, hogy külföldi hatalom befolyásától mentesen, saját maga találhassa meg politikai rendszerét. Negyedszer, a német és szovjet kormány közötti háború kitöréséig a németeknek módjukban lesz a békés, kereskedelmi behatolás. Amíg nem tör ki nyílt összecsapás, addig valószínűleg lehetetlen lesz teljesen megakadályozni az ilyen üzleteket. Tehát lépéseket kell tenni, hogy amennyire lehet, megakadályozzuk orosz gabona és nyersanyagok németországi eladását.”
2. Göring legfontosabb személyes üzleti ügye akkor kezdődött, amikor megismerkedett a leszerelt katonatiszttel, nevezett Erhard Milch-el, aki ekkor a Lufthansa, a német polgári légitársaság vezetője volt. Néhány nappal első találkozásuk után megállapodtak, hogy Hermann Göring ágálni fog a légitársaság érdekében a Reichstagban. (James & Suzanne Pool: Who Financed Hitler, 262.o.)
3. 1931 áprilisában Németország bejelentette, hogy vámegyezményt köt Ausztriával. Annak ellenére, hogy Németország szavatolta, a megállapodás nem politikai egyesülés felé vezető lépés (amit a Versailles-i szerződés határozottan tiltott), Párizs, Róma és Prága tiltakozott, mondván, az indítvány veszélyezteti Ausztria önállóságát. A jelentősebb természeti kincsek nélküli Ausztriában a parasztok épphogy csak megéltek köves hegyoldalaikon és az országot még inkább sújtotta a gazdasági válság mint Németországot. A vámegyezmény válságmegoldás lett volna, aminek alapján a kimerült Ausztria gazdasági társulásra léphetett volna az elszegényedett Németországgal. Ily módon nagyobb piacot teremtettek volna, amit később még ki akartak egészíteni más Duna-menti országokkal (Magyarország, Jugoszlávia, Románia), melyek mindegyike mezőgazdasági termékeik németországi eladásából élt. Németország és Ausztria felajánlotta, hogy beveszi őket ezen, új gazdasági szövetségbe. Ez lett volna Brüning békés felszabadítási politikájának első lépése.
Franciaország gazdaságilag gyengének kívánta megtartani Németországot, következésképpen azzal érvelt, hogy egy ilyen szövetség sérti a Versailles-i és a Saint Germain-i egyezmények kikötéseit, amelyek keretében Ausztria ígéretet tett Németországtól való függetlenségének megtartására. A vita a nemzetközi bíróság elé került, de ugyanakkor, az egyezménytől való eltérítésük nyomatékaként, Franciaország visszavonta Ausztriától és Németországtól rövidlejáratú kölcsöneit. Mindkét ország érzékeny volt a francia gazdasági nyomásra. Ausztria gyorsan térdre rogyott és a lassú gazdasági hanyatlás egyszeriben összeomlássá fajult. A legnagyobb osztrák bank, a Credit-Anstalt (egy Rothschild intézmény), melynek Ausztria ipara 70%-ának ellenőrzésére kiterjedő érdekeltségei voltak, 1931. május 8-án bejelentette, hogy több mint 140 millió schillinget vesztett. A valós veszteség jóval meghaladta az egy milliárd schillinget, és a bank igazából már évek óta fizetésképtelen volt. A Rothschildok és az osztrák kormány 160 millió schillinget adtak a banknak veszteségei fedezésére, de már túl késő volt. A közbizalom szertefoszlott és az emberek megrohanták a bankot. A követelések kielégítésére az osztrák bankok visszahívták a német bankokban elhelyezett pénzalapjaikat. Erre fel a német bankok is omladozni kezdtek és kivették a londoni bankokban lévő összes pénzalapjaikat. Még a londoni bankok is rogyadoztak, midőn az arany külföldre áramlott. (Who Financed Hitler, 275.o.)