1918 novemberében a nemzetközi pénzhatalom győzelmével véget ért az I. világháború. A Romanov, a Habsburg és a Hohenzollern uralkodóház elvesztette hatalmát, Európa háborútól meggyötört népei pedig készek voltak bármit elfogadni ami békét és nyugalmat ígért. Az összeesküvők tehát előállhattak a Népszövetséggel, aminek keretében majd minden nemzet egy világközösségbe gyűl, egy államok feletti kormány irányítása alatt. Igéretük szerint, e világkormány létrejötte után mindenütt béke, boldogság és tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz.
1919 tavaszán Párizsba gyűlhettek a világ titkos irányítóinak képviselői, hogy lefektessék évszázados álmuk utolsó szakaszának alapjait. Ott volt Paul Warburg, Bernard Baruch, Mandel House, az amerikai küldöttségben; Max Warburg, Németország képviseletében; a Milner csoport, Lloyd George kíséretében; Mandel-Rothschild, francia részről.
Henry Wickham Steed : Through Thirty Years (1892-1922) II. kötet, 301. oldal.
A Bullitt Küldöttség
Az amerikai küldöttség tüstént jegyzéket kért tőle a szíriai tárgyalásokról és megküldte azt az elnöknek, egy példányt pedig eljuttatott az amerikai gyarmati szaktekintélyhez, Beer úrhoz. De mielőtt még a dolog túl messzire juthatott volna, nagy izgalom kerekedett William C Bullitt(1) és Lincoln Steffens Moszkvából való visszatérése kapcsán. Február közepe táján, House ezredes és Lansing (U.S. külügyminiszter) küldte őket oda, „hogy az amerikai megbízottak béketárgyalásai érdekében tanulmányozzák a politikai és gazdasági helyzetet.” Philip Kerr (Lord Lothian) és feltehetőleg Lloyd George úr is tudott a dologról és egyetértett vele. Bullitt úr utasítást kapott, ha lehet, Wilson elnök párizsi visszaérkezésének idejére térjen vissza. Hatékony nemzetközi pénzügyi érdekeltségek munkálkodtak a bolsevikok azonnali (diplomáciai)elismerésének érdekében. Nagyrészt ezek az erők álltak a januári, angol-amerikai javaslat mögött, hogy bolsevik küldötteket hívjanak meg Párizsba a béketárgyalásra. Az indítvány elbukott, miután Prinkipoban tartandó, bolsevikokkal folytatandó tanácskozás gondolatává alakult át. A neves amerikai zsidó bankár, Jacob Schiff úr köztudottan lelkesedett a bolsevikok elismeréséért, kik között meghatározó volt a zsidó befolyás. Csicserin, a bolsevik külügyinépbiztos pedig világosan feltárta a januári javaslat lényegét, amikor kiterjedt üzleti és gazdasági engedményeket ajánlott az elismerésért cserébe. Olyan pillanatban, amikor a bolsevisták minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a forradalmat egész Európára kiterjesszék és miközben a szövetségesek feltételezetten magas erkölcsi alapelvek nevében kötendő békéről tárgyaltak, üzleti előnyök ellenébeni elismerésük egyet jelentett volna az egész béketárgyalás és azzal együtt Európa tönkretételével. Március végére Magyarország máris bolsevik uralom alatt állt, Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország és Németország pedig veszélyben volt. Európában rendkívül heves érzelmekkel viseltettek az oroszországi véreskezű megszállottak iránt. Következésképpen a Bullitt-küldöttségről mit sem tudók lehangolódtak amikor kiszivárgott, hogy a béketárgyalásokkal kapcsolatban álló, amerikai hivatalos személy egyheti moszkvai látogatás után oroszországi állapotokról szóló, bizakodó jelentéssel és hivatalos orosz javaslattal tért vissza, aminek alapján (1919) április tizedikére gyakorlatilag elismernék a bolsevik kormányzatot. Attól tartottak, hogy újabb szövődmény keveredik a tanácskozás már így is általános kuszaságába és sikerének esélyei súlyosan károsulni fognak.
Március 26-án délután egy amerikai ismerősöm véletlenül kikottyantotta előttem, hogy a Prinkipo-javaslat valamilyen alakbani újjáélesztése van készülőben. Azeste ezt írtam Northcliffe-nek:
„Az amerikaiak megint az orosz bolsevikok elismeréséről beszélnek. Ha a béke és a Népszövetség erkölcsi alapjának lerombolását kívánják, nem is kell egyebet tenniük.”
A párizsi Daily Mail március 27-i számában kemény hangon írtam a „nyugati műveltség alapját felforgatni szándékozó banditák" elismerésére irányuló indítvány ellen.
House ezredes aznap megkért, hogy látogassam meg. Aggódott a bolsevisták elismerését illető bírálatom és azon felismerés miatt — mit korábban nem látott meg —, hogy ha Wilson elnök üzleti engedmények fejében elismerné a bolsevikokat, szépreményűsége menthetetlenül lejáratódna mint álcázott üzletiesség. Rámutattam, hogy nemcsak Wilson veszítené el minden hitelét, de a Népszövetség is, mert Európa kis nemzetei, és egyes nagyok is, képtelenek lennének ellenállni az elnök által elfogadott bolsevizmusnak. Leszögeztem, hogy, bár ő nem tudja, Jacob Schiff, Warburg és más nemzetközi pénzemberek a fő mozgatók, akik a zsidó bolsevisták támogatását legfőképp kívánják, hogy így biztosítsák a terepet Oroszország német és zsidó kizsákmányolásához. House ezredes azonban azzal érvelt, hogy a bolsevistákhoz fűződő valamiféle kapcsolat nélkül lehetetlen lesz megakadályozni Oroszország teljes lerombolódását és az élelem nélkül maradó oroszok ezreinek ínségét, és azzal, hogy ha megfelelő ellenőrzés alatt ellátmányt lehetne küldeni Oroszországba, a szükséget szenvedők segélyhez jutnának, a szövetséges és csatlakozott kormányok pedig megbízható értesülést kapnának a valódi állapotok felöl. Következésképpen megkért, hogy másnap találkozzam vele és Auchincloss-szal és beszéljük meg ki lehet-e dolgozni valamiféle elfogadható irányvonalat. Beleegyeztem, de nem sokkal távozásom után értesítést kaptam, hogy Lloyd George és Wilson elnök másnap reggel, Bullitt úr javaslatai alapján, valószínűleg meg fog állapodni a bolsevikok (diplomáciai) elismeréséről. Érezvén, hogy nincs veszteni való idő, azonnal hozzáláttam a párizsi Daily Mail március 28-i vezércikkének megírásához. Peace with Honour lett a címe és fő vonala ekképpen hangzott:
„Az a kérdés, hogy a szövetséges és csatlakozott kormányok, közvetlenül vagy közvetve, elfogadják-e a bolsevizmusként ismert gonoszságot. Oroszországi jövedelmező üzleti vállalkozással, gazdasági engedménnyel és kölcsönkezességgel kecsegtetik őket, ha hajlandók leborulni és Lenin és Trockíj előtt hódolni.
Kik a csábítók, akik a szövetséges és csatlakozott kormányok fülébe merészelnek súgni ? Nem állnak távol azoktól, akik 1914 júliusában szégyenteljes, de hasznot hozó békéről szónokoltak a brit népnek. Hasonszőrűek ők, ha nem azonosak azokkal az emberekkel, akik Trockíjt és a hozzátársult útonállók tucatjait 1917 tavaszán a németellenes és demokratikus orosz forradalom lerombolására küldték. Ők a Prinkipó-politika szellemi atyái. Ők voltak Csicserin bolsevik külügyi népbiztos gazdasági és üzleti engedményekről tett javaslatainak nyugalmazói.”
Alighogy a nyomdába küldtem a cikket, meglátogatott egyik amerikai ismerősöm, Charles Crane, aki előtte Wilson elnökkel vacsorázott. Aggódottnak látszott a dolgok alakulása miatt. Azt mondta : „Megjött Bullitt és az elnök máris az ő nyelvén beszél. Félek, hogy mindent tönkretesz. A nép odahaza bizonyosan nem fogja helyeselni a bolsevisták, Wall streeti ösztönzésre tett elismerését.” Sürgetett, hogy a Daily Mailben mutassak rá a veszélyre. Megnyugtattam, hogy amit mondani tudok, mind benne lesz a másnap reggeli számban.
Másnap reggel még ágyban voltam amikor House ezredes felhívott, mert találkozni akart velem. Wilson elnököt nyilván felbosszantotta cikkem. House és Auchincloss komor volt amikor a Crillonban megláttam őket. Elmondtam nekik, hogyha a velük való megbeszélésre vártam volna a cikk megírásával, talán már nem is lett volna miről írnom, mert az elnök és lehet, hogy Lloyd George is, közben esetleg a bolsevikok elismerése mellett dönthetett volna. Az ezredes kérve kért, hogy a helyzet kényessége miatt, amíg el nem dől merre fordulnak a dolgok, tartózkodjak a további véleménynyilvánítástól. Ebbe beleegyeztem azzal a feltétellel, hogy semmi visszavonhatatlant nem tesznek, amíg velem nem tárgyaltak. Ezután az ezredessel és Auchincloss-szal hármasban elmentünk kocsikázni és közben a bolsevistákkal kialakítandó irányvonalról beszélgettünk. Vázlatosan arról volt szó, hogy kapcsolatot kellene velük teremteni, hogy így védelmet biztosíthassunk egy Hooverszerű élelemsegélyezési küldöttségnek, ami a nem-bolsevista és a bolsevista oroszokat is felmentené; hogy meg kellene szüntetni a szövetségesek bolsevisták elleni katonai műveleteit; véget kellene vetni a közép-európai és szövetséges országokbeli bolsevista eszmeterjesztésnek; a diplomáciai elismerés kérdését addig fel kellene függeszteni, amíg a bolsevisták tanújelét nem adják, hogy képesek rendezett kormányzatot fenntartani és hajlandók tiszteletben tartani a nemzetközi kötelezettségeket.(2)
Délben értünk vissza a Crillonba. Ahogy a titkártermen keresztül House ezredes szobája felé mentem, Arthur Frazier intett, hogy várjak. Épp valakivel távbeszélt. Mikor befejezte, azt mondta : „Na most megcsináltad. Dugába dőlt az elismerés. Bullitt-tal beszéltem és azt mondja, Lloyd George-dzsal reggelizett, aki a Daily Mailt olvasgatva megjegyezte, hogy lehetetlen az elfogadás ügyével tovább foglalkozni amíg a Daily Mail ilyeneket ír.”
1919. szeptember 12-én az Egyesült Államok Szenátusának Külügyi Bizottsága előtt tett beszámolójában Bullitt úr a következőképp mondta el az esetet:
Másnap (március 28.) Lloyd George-nál reggeliztem. Ott volt Smuts tábornok, Sir Maurice Hankey és Philip Kerr úr is. Hosszan beszélgettünk a (bolsevik elismerési) kérdésről. Nálam volt a (bolsevik) javaslat hivatalos szövege. Ugyanaz a példány, amit Kendteknek itt bemutatok. Lloyd George már korábban olvasta az anyagot, mert Helsingforsból távírón megküldték neki. Így csupán egy pillantást vetett rá és megjegyezte: „Ez ugyanaz, amit már olvastam” és átadta Smuts tábornoknak, aki vele szemben ült. Azt mondta neki : „Tábornok, ez roppant fontos és azonnal el kellene olvasnia.” Smuts tábornok ezt meg is tette és utána kijelentette, úgy gondolja nem lenne szabad veszni hagyni, mert nagy jelentőségű indítvány. Lloyd George azonban megjegyezte, hogy nem tudja mit kezdjen a brit közvéleménnyel. A Daily Mail egyik példányával a kezében azt mondta : „Amíg a brit sajtó ilyeneket ír, hogyan várhatnák el tőlem, hogy ésszerűséggel cselekedjek Oroszország ügyében ?”
Körülbelül egy héttel azután, hogy három másik személy jelenlétében átadtam neki a hivatalos javaslatot, a brit parlamentben mondott beszédében Lloyd George úr azt közölte az ország lakosságával, hogy ő mit sem tud az indítványról. A nép hallatlan félrevezetése volt ez, talán a legmerészebb amivel valaha is találkoztam. Lloyd George úr kijelentése kapcsán írtam az elnöknek. Az újságból kivágtam a beszédről szóló jelentést és mellékelvén kértem az elnököt, tudassa velem, hogy igaz-e mindez. Ő azonban nem válaszolhatott, mert akkor kénytelen lett volna írásban kijelenteni, hogy Lloyd George úr valótlant állított. Annyira égbekiáltó volt a dolog, hogy a brit küldöttség egyes tagjai felkerestek és bocsánatot kértek a miniszterelnök viselkedése miatt.
Mint elmondták, az volt a félrevezetés oka, hogy amikor Lloyd George visszatért Londonba — bár az Oroszországgal való békekötés mellett akart felszólalni — azt találta, hogy Lord Northcliffe — Wickham Steed úron, a Times szerkesztőjén és Winston Churchill úron, a brit hadügyminiszteren keresztül — meglovagolta a képviselőház konzervatív többségét és elharapták volna a torkát, ha az orosz politikával kapcsolatban saját véleményének adott volna hangot.(3)
A jóvátétel és a terület felosztás ügyeinek intézése mellett, a Milner-csoport tagjainak jutott ideje egy új, végrehajtó hatalmat gyakorló szervezet felállítására is. 1919. május 30-án, Edward Mandel House irányítása alatt a Majestic Hotelbe gyűlt angol és amerikai küldöttek egy csoportja, hogy létrehozzon egy zártkörű szervezetet, aminek tagjaiból kerülnek majd ki a jövő nemzedék professzorai, politikusai, képviselői, diplomatái, propagandistái. A Kerekasztal Társaságra, mint magra alapozva, létrehoztak egy világszervezetet. Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete lett az új hálózat neve. Az Intézet egyik ága a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa, amit, valamivel korábban, a Chatham House szervezet alapított, de a Majestic Hotelbeli megbeszélés után a Morgan bankház irányítása alatt álló amerikai Kerekasztal Társaság tagjai vették át az irányítást felette. Az Intézet távol-keleti ágának neve : Csendes-Óceáni Kapcsolatok Intézete. De alakult kanadai és európai országokbeli ág is.
A Külügyi Kapcsolatok Tanácsának tagja volt (és ma is az) minden jelentős bankár (Schiff, Morgan, Baruch, Warburg, Vanderlip, Rockefeller, Lazard, Lehman), minden nagyobb vállalat és újság tulajdonosa és fokozatosan majdnem minden politikus. A KKT mellett a közgondolkodás alakítását szolgálták (és szolgálják) a különböző alapítványok, mint például a Rockefellerféle oktatási alapítvány, ami végül is teljes fennhatóságot nyert annak eldöntésében, hogy mit tanítsanak az amerikai iskolákban ; és a Carnegie Alapítvány, aminek kinyilvánított célja volt, hogy az Egyesült Államokat egy minden országot magában foglaló államszövetséghez csatlakoztassa. Hoovertől kezdődően, minden USA elnök tagja volt a KKT-nek mielőtt elnök lett volna.
A Nemzetközi Ügyek Királyi Intézetével körülbelül egy időben, a szabadkőművesek létrehoztak egy európai egyesítést célzó szervezetet, a Pán-Európa Uniót. A csoportot Kalergi gróf,(4) a svájci Alpina páholy tagja vezette. Az Európai Egyesült Államok régi szabadkőműves álom. A Pán-Európát támogatta Louis de Rothschild, Max Warburg, a Thurn und Taxis család, Habsburg Zita és Otto.
1. Hyam Salomon egyik késői leszármazottja.
2. Ez természetesen nem más, mint a bolsevik uralom jóváhagyása, összeomolástól való megmentése és támogatása. Wilson elnök nem sokkal később küldött is segélyt, ami nélkül a vörösök Lenin halálára esetleg elbukhattak volna. A fehérek katonai támogatása is hamarosan megszűnt és elindult a nyugati beruházásitőke általi gazdasági újjáépítés és fenntartás, ami egész l991-ig tartott, amikor is az ország teljes birtokbavételébe ment át. E részletben az a lényeges, hogy egy, a tűzhöz láthatóan közelálló, szocialista és internacionalista felfogású újságíró tollából ad bizonyos részletekbe menő felvilágosítást a kommunizmus nagytőkések és titkostársaságok általi támogatásáról. House „ezredes” (nem volt katona, hanem egyszerűen csak rangot adott magának) közel állt a Skull & Boneshoz és ugyanezekben a napokban részt vett a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézetének létrehozásában. Az alább említésre kerülő Smuts tábornok (cionista szószóló), Maurice Hankey és Philip Kerr (aki Lord Lothianként előbb Hitlert támogató, majd pedig hirtelen pálfordulással Hitlert ellenző cikkeket írt) a Milner-csoporthoz tartozott.
3. Hitler kancellárságának idején Steed úr Churchill-lel együtt kifejezetten zsidóbérenccé vált (Focus), de Eduard Benestől is kapott pénzt. A németek és különösen poroszok iránti ellenszenvéből adódóan is az angol háborúskodás mellett ágált. A németek 1870 és 1912 közötti mesterkedéseiről olvashatunk a könyv első kötetének 351. oldalán. Olvasandó még a szerző 1913-ban elkészült, The Hapsburg Monarchy című könyve is.
4. Coudenhove-Kalergi apja szoros barátságban állt Herzl Tivadarral, a cionizmus elindítójával. Kalergi így ír emlékirataiban : „1924 elején üzenetet kaptunk Louis de Rothschild bárótól. Egyik barátja, a hamburgi Max Warburg olvasta könyvemet és most meg akart ismerkedni velünk. Nagy meglepetésemre, Warburg csak úgy felajánlott 60.000 aranymárkát, hogy a mozgalmat átsegítse a kezdeti éveken. ... Max Warburg a legkiemelkedőbb és legértelmesebb ember volt akivel valaha is találkoztam és elvi kérdést csinált az ilyen mozgalmak támogatásából. Egész életében őszintén érdeklődött a Pán-Európa iránt. Max Warburg úgy szervezte 1925-ös amerikai útját, hogy bemutathasson Paul Warburgnak és Bernard Baruchnak.”