1917. március 15-én Alekszejev hadsereg-főparancsnok utasítására az öt hadseregcsoport-parancsnok Pszkovban azt javasolta a valós helyzettől elzárt cárnak, hogy mondjon le uralkodói hatalmáról, merthogy állítólagosan ezt kívánja a nép, és Oroszország boldogsága.  Aznap este, nem sokkal éjfél előtt, Gucskov és Sulgin dumai küldött petrográdi beszámolóját meghallgatván, II. Miklós felsóhajtott — „Félrevezettek” — és a nép javára gondolván, ceruzával aláírta a már korábban papírra vetett lemondást, amiben átadta a cári hatalmat testvérének, Mihailnak.

A Duma összeesküvői Péterváron úgy döntöttek, hogy nem teszik azonnal közzé az uralkodóváltást és Kerenszkíj még napkelte előtt megkérte Mihailt, hogy várjon döntésével vagy bejelentésével a dumai küldöttség délelőtti meghallgatásáig.  Március 16-án délelőtt 10 órakor megérkezett Mihail főherceghez a Kerenszkijből, Lvovból, Rodziankóból és Miljukovból álló dumai küldöttség és egy órával később Gucskov és Sulgin is a lemondás okmányával.  Miljukov és Gucskov a királysági államforma megtartása mellett kardoskodott, de a többiek, és a mögöttük álló dumai többség, a cárizmus ellen voltak és így Mihail ideiglenes kormányt nevezett ki egy alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztásig és a követendő államforma az általi eldöntésének idejéig.

Nem sokkal később II. Miklós meggondolta tettét, hogy a fia nevében is lemondott a trónról és amikor másnap éjjel Miholevben találkozott Alekszejev tábornokkal, módosítani akarta az utódlást, de már késő volt, mert a lemondás és az ideiglenes kormány megalakítása közhírré tétetett.  Ekkorra (március 16) már Alekszejev tábornok is tisztábban látta a helyzetet és megbánta a trónfosztásban viselt szerepét:

„Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy hittem bizonyos személyek őszinteségében s tanácsukra a cár lemondására irányuló táviratot küldtem a hadseregcsoport-parancsnokoknak.”

Rodzianko, a Duma elnöke, és más, cárizmust támogatónak ismert képviselők voltak e „bizonyos személyek”, kik a pétervári zavargások kapcsán táviratokat küldözgettek Alekszejevnek.  A március 21-ei letartoztatásakor kiadott utolsó napi parancsában II. Miklós még egyszer győzelemre szólította fel az orosz katonákat, de Gucskov, az új hadügyminiszter, nem engedte e parancs továbbítását. ⁽¹⁾

Pável Miljukov — Kerenszkíj külügyminisztere — Dolgoronkov herceghez, az Alkotmányos Demokrata Párt elnökéhez írt levele némi fényt derít a februári forradalom hátterére :

„Válaszolván kérdésére — hogy hogyan értékelem az általunk végrehajtott puccsot, mit várok a jövőtől és miként látom a pártok jelenlegi szerepét — azt kell írjam, nehéz a szívem.  Ami történt, azt mi, természetesen nem akartuk.  Kend is tudja, hogy köztársaság, vagy alkotmányos királyság elérése volt a célunk, amiben az értelmiségé a döntő befolyás és a zsidók egyenjogúak.  Egyáltalán nem teljes összeomlást akartunk, bár tudtuk, hogy az államcsíny mindenképpen rossz hatással lesz a háború alakulására.  Feltételeztük, a hatalom megmarad az első kormány kezében és hamar véget vethetünk a hadsereg időleges bomlásának és, ha másként nem, szövetségeseink támogatásával, győzelmet érhetünk el Németország felett.  Így a cár megdöntése csak a diadal időszakos elhalasztásába került volna.  El kell ismerni, hogy pártunkban is voltak olyanok, akik rámulattak annak lehetőségére ami most bekövetkezett és mi magunk is némi aggodalommal figyeltük a munkás tömegek szerveződését és a hadseregben folyó propagandát.  Elkerülhetetlenül meg kell állapítanunk, hogy tévedtünk, mint 1905-ben is, csak most az ellenkező irányban.  Akkor rosszul mértük fel a szélső jobboldal erejét, most viszont nem számítottunk a szocialisták ügyességére es lelkiismeretlenségére.  Az eredményt Kend is láthatja.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a munkástanácsok vezetői tudatosan pénzügyi és gazdasági összeomlás felé sodorják az országot.

Természetesen be kell vallanunk, a mi vállunkon (mármint a dumabeli ellenzékén) nyugszik az erkölcsi felelősség a történtekért.  Kend is tudja, hogy közvetlenül a harcok kitörése után született a döntés, hogy palota forradalom végrehajtására kell kihasználni a háborút.  Azt is tudja, hogy hadainknak ellentámadásba kellett volna lendülniük, ami egyszeriben véget vetett volna minden elégedetlenségnek és az országot örömmell és hazafias felbuzdulással töltötte volna el.  Így már megértheti, az utolsó pillanatban miért vonakodtam hozzájárulásomat adni a trónfosztáshoz.  Azt is képzelheti, miképp érzem most magam.

A történelem átkozni fogja a proletárok vezetőit, de minket is elítél majd, kik a vihart felkavartuk.  Megkérdezhetné :  mit kellene tennünk ?  Nem tudom.  Belülről mindketten érezhetjük, hogy a trón visszaállításán múlik Oroszország boldogulása.  Az elmúlt két hónap eseményei világosan bizonyítják, hogy a lakosság nagy része — mely nem vesz részt a gyűléseken és tanácskozásokon — a cár pártján áll és sokan csak félelemből szavaznak a köztársaságra.  Mindez nyilvánvaló, de nem vallhatjuk be, mert az egész életünk és munkásságunk és az általunk képviselt világnézet helytelenségének elismerése lenne.  Nem tehetünk semmit, mert nem csatlakozhatunk a jobb oldaliakhoz azok után, hogy oly hosszan és sikeresen küzdöttünk ellenük.  Ez minden amit mondhatok.”

E levél is mutatja, hogy Oroszország népei semmiféle köztársaságot vagy csőcselékuralmat (demokráciát) nem akartak és békében megvoltak cárjukkal és hogy az egész februári forradalmat ostoba, hazaáruló szabadkőművesek csinálták.  A népnek Oroszországban is a nemességgel volt baja és nem az uralkodóval.  Miljukov írásából kitűnik a szabadkőműves tanítások megrontó és eltévelyítő hatása.  A többi vakolóhoz hasonlóan, az orosz testvérekkel is elhitették, hogy az összeesküvés célja azonos az ő céljaikkal.  Látható, hogy a páholyokban folytatott beszélgetések hatására a tagok mennyire elszakadtak a valóságtól és a rontó (haladó) tanok mennyire eltorzították gondolkodásukat, mígnem kötelességeik helyett jogokat, szolgálat helyett pedig jussot követeltek és a magasztos eszmék megbolondították őket.  De megint csak kinyilvánul az is, hogy a szabadkőművesek csupán eszközök egy magasabb összeesküvés kezében és amikor már elvégezték munkájukat, menesztik őket.  Még örülhetnek ha, mint Kerenszkíj, valahol csendben leélhetik életüket.

Miután Kerenszkíj Szibériából szabadon engedte a száműzött forradalmárokat, Németországban Erich von Ludendorff, (Hitler későbbi barátja és támogatója, majd heves ellenzője) Max Warburg és Alexander Helphand (Israel Lazarevitch/Parvus) vonatra ültette Lenint és Pétervárra utaztatta.  Ezen utazás bizonyos részleteire és hátterére és a lenin-izmus eredetére derítenek némi fényt Michael Pearson The Sealed Train című könyvének alábbi szakaszai (60-116):

Merthogy 1914 végére világossá vált, a háború nem úgy alakul ahogy azt a császár tábornokai elképzelték.  Az Arthur Zimmerman külügyminiszter-helyettes által felvázolt „forradalmasítás" egyszeriben hivatalos irányvonallá vált.  Zimmerman forradalma arra kényszerítené a cárt, hogy különbékét kössön és így Németország a nyugati frontra összpontosíthatná erőit.  Parvus meghívást kapott Berlinbe.

Az 1915 elején, a Wilhelmstrassén tartott magas szintű megbeszélésen Parvus kijelentette, meg tudja szervezni a Zimmerman által kívánt forradalmat.  Tervezetének fő pontja Leninre alapozódott, és javasolta, pénzzel támogassák Lenin tapasztalt forradalmárokból álló hálózatát.  Parvus úgy tekintette őket, mint a szociáldemokrácia teljes erejét hasznosító művelet élcsapata, mert hitte, hogy a bolsevikoknak és a mensevikeknek egyesülnie kell.

Parvus úgy tekintette magát, mint királycsináló hatalom Lenin trónja mögött.  Hogy még mindig a fiatal korában híven követett, szocialista világforradalom volt-e hosszú távú célja, az nem világos.  Mindenesetre, a német külügyminisztériumi személyiségekkel folytatott megbeszélésen, úgy adta elő személyét, mint aki nagyon szereti Németországot.  Oly annyira, hogy nem sokkal később állampolgárságért folyamodott.

Német szempontból Parvus nagy jelentőséggel bírt, mert minden fontosabb szocialista forradalmárt ismert.  Korábban velük élt és vitatkozott a kéveházakban, dörgedelmes cikkekben elemezgette elgondolásaikat és tisztelték őt.

Parvus nagy hatással volt a német személyiségekre és indulásképpen jóváhagyták javaslatát oroszországi általános munkabeszüntetés szervezéséről.  A kincstár pedig 1 millió aranymárkát bocsájtott rendelkezésére. ... Hogy Leninnel találkozhasson, Parvus Bernbe utazott.  Az orosz gyárakat behálózó, bolsevik szervezet mindenképpen segítségére lehetett volna munkabeszüntetés megszervezésében.  Ugyanakkor azt is ki akarta puhatolni, hogy Lenin miképpen vélekedne egy bolsevikok által vezetett forradalom gondolatáról.

Találkozásuk alkalmával Lenin határozottan elutasította Parvus javaslatát, de majdnem bizonyos, hogy voltak olyan kérdések is, amiben megegyezett véleményük.  A megbeszélés után Lenin komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy Svédországba költözik, ahol sokkal jobban felhasználhatná Parvus támogatását.  Végül is úgy döntött, Svájcban marad és ezt 1917-ben keservesen megbánta, mert akkor nem kellet volna azon gondolkodnia, miként jusson vissza Oroszországba.  Ami az 1915-ös megbeszélésükkel kapcsolatban fontos, az az, hogy Lenin megállapodott Parvus-szal, vegye alkalmazásába barátját, Jacob Fürstenberget (Ganyetsky).  Miután Lenin megtagadta tőle a bolsevikok együttműködését, Parvus, egy ténylegesen kereskedő vállalat fedezete alatt, maga látott hozzá szervezet felállításhoz.  A koppenhágai központú cég német termékeket adott el az oroszoknak és orosz termékeket a németeknek.  Az ügyleteket kémek hálózata és a vállalat valódi természetéről mit sem tudó személyzet intézte.  Fürstenberg e vállalat elnökévé való kinevezése bizarr helyzetet állított elő, mert így Lenin, titkos megbízatásokat végrehajtó, bizalmas barátja, Parvus — a birodalmi Németországhoz fűződő kapcsolatai miatt egykori forradalmár társai által árulóként megvetett, maga útját járó mágnás — jobbkezévé vált.

... Parvus Lenin segítsége nélkül is megszervezete a munkabeszüntetést, de mértéke kiábrándító volt.  1916 januárjában 55000 munkás állt le Pétervár különböző gyáraiban, viszont a Wilhelmstrasse-i személyiségek ettől többet vártak pénzükért. Minthogy a külügyminisztériumi arisztokraták egyébként sem bíztak Parvusban, így 1917 márciusáig talonba tették.  Ekkor azonban a cár lemondása óriási, új lehetőségeket tárt fel és így megint hasznosnak bizonyulhatott számukra.  Parvus új helyzetét mutatta, hogy meghívást kapott a külügyminiszterré kinevezett Zimmermanntól.

... A külügyminisztérium politikai osztálya már két éve szorgalmasan fejlesztgette a forradalmasítási elképzelést.  Ezen idő alatt német ügynökök Oroszországban és azon kívül, gondosan foglalkoztak a szocialistákkal és Lenin volt az, aki a német érdekek számára a legnagyobb lehetőségekkel kecsegtetett.  Nemcsak Parvus volt Lenin egyedüli szószólója, hanem az észtországi bolsevik, Alexander Kesküla is, akit Gisbert von Romberg szervezett be ügynökké.  Kesküla szintén azt javasolta, hogy a bolsevikokra összpontosítsák a német anyagi támogatást és Parvus 1915-ös berni megbeszélései után Leninnel még a támogatás feltételeit is megbeszélte, „aminek alapján a bolsevikok hajlandók lennének békét kötni egy sikeres forradalom után.”

... A Wilhelmstrasse okmányai szerint Kesküla pénzt juttatott a bolsevikokhoz, bár joggal feltételezhető, hogy Lenin erről nem tudott.  Kesküla elmondta, hogy a pénz Arthur Siefeldten keresztül került a párthoz és ő azt különböző nevek alatti előfizetésként tüntette fel.  A támogatás ilyen módon nem lehetett túl nagy, mert jelentősebb összeg mindenképpen feltűnt volna, bár Kesküla két év alatt 250.000 márkát kapott a németektől.

Kesküla emellett bolsevik írásokat nyomatott ki és juttatott Finnországba és javított a Lenin és Oroszország közötti kapcsolat fenntartásának gondjain.  Természetesen minden általa továbbított anyagot előbb gondosan elolvasott. Egy Svédországból küldött német hivatalos jelentés szerint, Kesküla „roppant hasznos kapcsolatot tart fenn Leninnel és továbbítja hozzánk Lenin bizalmas, oroszországi ügynökei által vezetőjükhöz küldött helyzetjelentéseik tartalmát.”

... Néhány napba tellett mire a Wilhelmstrasse megemésztette az oroszországi forradalom hírét, de — Parvus és Ulrich von Brockdorff-Rantzau(33°) segítségével — hamarosan kialakult az új irányvonal.  Az elgondolás kissé embertelen, de megvalósítható volt.  A Rantzau által felvázolt német cél szerint, a Lenin vezetése alatt álló szélsőséges forradalmi mozgalom támogatásával a „lehető legnagyobb felfordulást idéznék elő Oroszországban.”  Ugyanakkor, legalább három hónapra megszűnne meg a keleti fronton a német támadás, mert az esetleg hazafias érzelmeket lobbanthatna lángra.  Ezen idő alatt pedig a közhangulatot annyira le kellene zülleszteni, hogy „az oroszok ereje katonai lépéssel megtörhető legyen”.

Ezen irányvonal alapján, 1917 április 5-én a kincstár 5 millió márkát bocsájtott Parvus rendelkezésére, oroszországi politikai célokra.

Arthur Zimmermann személyesen foglalkozott a terv első fejezetével :  Lenin és más Svájcban élő forradalmárok Oroszországba való szállításával.  Március 23-án táviratot kapott Bernből, Gispert von Rombergtől, aki nem hivatalos formában értesült, hogy az „ottani forradalmárok Németországon keresztül vissza szeretnének térni Oroszországba” és erre vonatkozó utasítást kért.

Zimmermann azonnal a főparancsnoksághoz fordult és hangsúlyozta, „érdekünkben áll, hogy az orosz forradalmárok szélsőséges szárnyának befolyása megmaradjon.”

A császár és tábornokai három napon belül elfogadták a tervezetet és kidolgozták annak részleteit.  Március 26-án Bernben értesítették Romberget, hogy "a különvonat katonai kíséret alatt fog utazni.”

... Április 2-án Romberg sürgönyt kapott Németországból :  „Értesüléseink szerint kívánatos, hogy a lehető leghamarabb megtörténjen az orosz forradalmárok Németországon való keresztülszállítása, mert az Antant Svájcban máris hozzálátott ennek megakadályozásához.”

Április 5-én, csütörtökön, érkezett a berni német képviseletre a különvonat jóváhagyása.  A Romberghez küldött utasítás szerint április 7-én két másod osztályú kocsi fogja várni a forradalmárokat Gottmadingenben, a svájci határállomáson, és a német képviselet egyik tisztviselője kísérje el őket a Zürichből induló menetrendszerinti vonaton.  A határon majd német tisztek veszik át a kíséretet.

1917. április 9-én, hétfőn, 15 óra 10 perckor, Lenin és 31 társa elindult vonatán Pétervár felé és 11-én délelőtt Berlinbe érkezett.

A zárt kocsi jelentős ideig, legalább húsz órán át tartózkodott Berlinben és a várakozás okát meglehetős homály fedi.  A német külügyminisztériumi okmányok világosan mutatják, hogy a vonat késése miatti, módosított terv szerint még aznap délután tovább kellett volna utazniuk Sassnitzba, ahol még éjszakai szállást is biztosítottak nekik.

Majdnem bizonyos, hogy e tervet nem tartották be és a vonat Berlinben töltötte az éjszakát.  A személyes elbeszélések egyike sem említ sassnitzi megállást, pedig több-ben szó van a kikötőbe való megérkezésről.  Más utalások is vannak rá, hogy a vonat legalábbis késő estig Berlinben volt.

Míg a vonat Berlinben vesztegelt, nem maradt a Potsdam Pályaudvaron, mert nem onnan indulnak a vonatok Sassnitz felé.  Ivanov, szovjet történész elmondása szerint a forradalmárokat kísérő két német tiszt dudorászva leszállt a vonatról és elment vacsorázni.  Nagy meglepetésükre, amikor visszatértek a szerelvény már nem volt ott, ami azt feltételezi, hogy hirtelen jött az indulási parancs, valószínűleg magas helyről.  A két izgatott tiszt végül is a Stettin Pályaudvaron érte utol az eltűnt szerelvényt.

Ha a vonat már amúgy sem az eredeti menetrendnek megfelelően haladt, mi volt az újabb tervváltoztatás oka ?  Az adott helyzetben aligha elképzelhető, hogy elszalasztották volna a Lenin és magas rangú német hivatalos személyek, esetleg maga Arthur Zimmermann, közötti találkozó lehetőségét.

Fritz Platten és Lenin kifejezetten tagadta egy berlini találkozó létét.  A legizgalmasabb kérdés azonban az, hogy vajon miféle eredménnyel járhatott az esetleges megbeszélés, mert annak óriási történelmi fontossága lehet.  A titkos találkozón szerzett értesülés volt-e az oka, hogy Lenin megváltoztatta a forradalom menetéről alkotott korábbi nézetét ?

Az esetleges berlini találkozóról csak feltételezéseink lehetnek, de az bizonyos, hogy a Zürichből Pétervárra vezető úton Lenin teljesen megváltoztatta a forradalomra vonatkozó felfogását.  Az orosz fővárosba való megérkezésekor felvázolt tervezete egészen más volt mint amit a zürichi indulás előtti ebéden és annak előtte hosszú leveleiben előadott.

Eddig még sem nyugati, sem szovjet történész nem adott kielégítő magyarázatot e pálfordulásra.  Lenin egész életében a forradalomról olvasott és gondolkodott.  Bevallott és heves marxista volt, de ezen új felfogása elvetette Marx nézetét, amit minden orosz szociáldemokrata és addig ő maga is elfogadott.  Nem az a fajta ember volt, aki a körülmények átalakulásának nyomása nélkül megváltoztatta volna ilyen alapvető kérdésre vonatkozó nézetét. Az viszont világosan látható, hogy Lenin új nézete pontosan egybevágott Zimmermann politikájával.

Egy tényező mindenképpen megváltozott a különvonat németországi útja alatt, s ez pedig az óriási német anyagi támogatás, ami lehetővé tette, hogy egész Oroszország területén újságokat adjanak ki és olyan méretű propagandát folytassanak, amilyenről Lenin addig nem is álmodhatott.

Az időzítés volt Lenin megváltozott tervének fő pontja.  Az anarchistákon kívül gyakorlatilag minden forradalmár által elfogadott tétel szerint, a forradalom két szakaszból fog állni, mert Oroszország nagyon elmaradott és kapitalista korszakon kell keresztül mennie, hogy előkészüljön a második fokozatra, a szocializmusra.

... A német külügyminisztérium irattárának II. világháború után lefoglalt okmányaiból kiderült az oroszországi forradalmi tevékenységre fordított pénz összege.  Egy 1918. február 5-i feljegyzésből megtudhatjuk, hogy összesen 40.580.997 márkát biztosítottak az oroszországi felforgatásra, amiből 1918. január 31-ikére 26.566.122 márkát már el is költöttek.⁽²⁾

A bolsevik forradalommal Németország nemcsak hogy elérte a keleti front felszabadítását, de még a felforgatásba fektetett pénzét is kamatostul visszakapta.  A Brest-Litovski Egyezmény 1918. augusztusban kötött kiegészítő megállapodása alapján a szovjet kormány 120 millió aranyrubelt fizetett Németországnak.

1917. március 27-én Trockíj is útnak indult New Yorkból Pétervár felé.  Trockíj pénzhatalmi kapcsolatait jól mutatja, hogy Wilson, amerikai elnök különleges útlevelével utazott és amikor április 3-án Halifaxban fülön csípte a kanadai titkos szolgálat, az amerikai, az angol és az orosz kormány azonnal szabadon bocsájtását követelte.  Trockíj április 29-én békében tovább hajózhatott, a világháborút hivatalosan elindító Oroszországra pedig három évi öldöklés után hamarosan rászabadult a leninisták rémuralma, kik a bérrabszolgaság mézes madzagja helyett vérfürdővel szeretik érvényesíteni akaratukat.

1.  Kolcsak 1917. május 21-én még a forradalom jótékony hatásáról beszélt.

2.  Ariadna Tyrkova Williams :  From Liberty to Brest-Litovsk, (144.o.) :  „Július 20-án (1917), három nappal a felkelés után, Alexinszkij, a Plehanov csoportjába tartozó egyik szociáldemokrata és a szociálforradalmár Pankratyev (egy régi forradalmár) írt a lapoknak és azt állította, okmányokkal tudja bizonyítani, hogy a bolsevikok Stockholmon keresztül pénzt kaptak Berlinből.  Még a bankokat is megnevezték: Disconto-Gesselschaft, Nya Banken, Szibéria Bank.  A közvetítők neveit úgyszintén megadták: Parvus, Ganyecky, Summonson, Kozlovszky.”