„ A demokrácia mély és rendületlen gyűlölete volt az angol torik politikájának mozgató rugója.  Nem azért háborúztak Napóleon ellen mert zsarnok és trónbitorló volt — amint azt hangoztatták —, hiszen nem volt az;  nem azért mert spanyolországi benyomulása igazságtalan volt, hanem azért, mert az arisztokratikus kiváltságok ellensége volt.” 
— Napier, angol altábornagy, aki Ibériában 7 évig harcolt Napóleon katonái ellen

Az 1799-ig folytatott háborúskodás azt mutatja, hogy titkos erő, önnön céljai érdekében, ellenségeskedésbe hajszolta Európa népeit.  A cél nem lehetett más, mint a földrész népeinek legyengítése, a bankbevételek, háborús adósságok általi növelése — mely pénzekből azután országokat, kormányokat és felforgató szervezeteket vehetnek.

1799-re Barras direktóriumáról bebizonyosodott, hogy képtelen a vezetésre, és senkinek semmi szüksége olyan kormányzatra, ami képtelen az államadósság fizetéséhez szükséges adók behajtására és valamiféle, mindenki által elfogadott fizetőeszköz forgalomban tartására.

Kellett tehát valaki, aki képes rendbe tenni Franciaországot és hadseregét.  Bonaparte volt ez a személy.  A Bonaparte hatalomra jutását megelőző franciaországi állapot bemutatására, idézek néhány sort Adolphe Thiers Konzulátus és Birodalom* című munkájából :

„...itthon, La Vendée újra forrongott.  Külföldön, Európa fő hatalmai fegyverben álltak.  Ez kétszeresen is súlyossá tette a háború fenyegetését.  Szükséges volt, hogy valamiféle pénzügyi eszköz előteremtésével kielégítsék az éhező hadak alapvető kívánalmait. Kellett valaki, aki újjászervezi a hadsereget, előre vezeti és tehetséggel irányítja a katonákat és újabb győzelmeket ad a legutóbbi hadjárat diadalaihoz.  De mindenek előtt, elengedhetetlen volt, hogy valaki eloszlassa a külföldi kormányok gondolataiban a közeledő francia társadalmi felbomlás képzetét, ami egyeseket oly bizonyossá tett egy esetleges háború kimenetelét illetően és másokat oly óvatossá Franciaországgal fenntartott kapcsolataiban.  Mindezt csak erős kormány érheti el, amely képes féken tartani a pártokat és olyan eltökéltséget sulykolni a népbe, ami lehetővé teszi a megmentésre tett erőfeszítés sikerét.... a nemzet sem szellemileg, sem fizikailag nem volt annyira kimerült, hogy megadással szemlélje amint az osztrákok és az oroszok elfoglalják az országot.  Épp ellenkezőleg, a nép méltatlankodott az ilyen eshetőség miatt.  A hadsereg bővében volt jó katonáknak, tapasztalt tiszteknek, ragyogó tábornokoknak, csak a megfelelő irányítás hiányzott.  Minden erő kész volt gondolkodás nélkül egyetlen kéz szorításában egyesülni, ha az képes irányítani őket.  Ezen körülmények kedveztek a zseninek, ki bemutatkozásra készült. ... a fiatal Bonaparte, csodával határos módon, visszatért Egyiptomból és a Direktórium első megjelenésére megadta magát.  Minden párt eléje sietett és rendet, győzelmet, békét követelt tőle.”

A szabadkőművesek segítették üstökösszerű felemelkedését és hatalomra jutását.  Napóleon testvérei mind a Grand Orient tagjai voltak.  Talleyrand^[1] javaslatára, Barras tette meg az olasz hadjárat parancsnokává.  Az olasz hadjárat kifejezetten szolgálta a szabadkőművesek céljait, mert a kis államok szétzúzása nagyban elősegítette országegyesítési tervüket.  Az olasz vakolók lelkesen támogatták Bonaparte hadait. (Napóleon később a nápolyi Grand Orient nagymesterévé tette lovassági tábornokát és sógorát, Joachim Murat-t)  Első Konzullá válását Talleyrand egyengette, és később is csupa magas fokozatú vakoló vette körül:  Siéyés és Roger-Ducos, a Konzulátusban, Talleyrand és Joseph Fouché pedig miniszterei voltak.  A girondisták egykori bensőséges barátja, Riouffe, hatalomra lépésekor a képviselőházban az egekig magasztalta a jövendőbeli császárt.

De az egyenjogúsítását kívánó zsidóság volt a legfőbb erő Bonaparte felemelkedése mögött.  Bonapartét sok korabeli zsidó a próféták által megjósolt messiásnak tartotta, mert amerre járt, megnyitotta a gettókat és állampolgárságot adott nekik.  Ancona, Velence, Verona, Pádua elfoglalása után, a zsidók helek tov (kb. jó adomány)-ként kezdték emlegetni, mert az utolsó pillanatban megmentette a helyi lakosság dühétől az ellenség (a franciák), támogatásával vádolt gettólakókat és, a sárga csillagot levéve róluk, kiengedte őket a városba.  1799. április 20-án Bonaparte Jeruzsálemből egy, a magyarokhoz intézett üzenetéhez hasonló kiáltvány küldött a világ zsidóihoz, amiben felhívta őket, csatlakozzanak hozzá az izraeli zsidóállam visszaállításában.  Egy magát Jeruzsálem Áron nevű főrabbijaként megjelölő személy (minden valószínűség szerint alexandriai zsidó főpap) nyilatkozatot intézett hittestvéreihez, amiben felszólította őket, hogy karddal támogassák Bonapartét.  Napóleont később Izraelt Szerető-nek (ohev Izrael) kiáltották ki.

Bonaparte — a bankárok nagy örömére — rendkívüli gyorsasággal (1799 végére) rendbe tette az adószedést és kemény pénzt hozott forgalomba.  1800 elején pedig engedélyezte egy központi bank felállítását.  Erről így ír Thiers :

„Az új bank, magánszemélyekkel folytatott üzleti tevékenység mellett, a Kincstárral is kapcsolatban állt volna és következésképpen, viszonzásként — díj ellenében — szolgáltatásokat is el kellett volna látnia.  A kormány tárgyalt a főváros jelentős bankáraival, kiknek élére Perrégaux úr állt — egy (svájci) pénzember, kinek neve kapcsolódott az államnak akkoriban nyújtott, minden nagyobb szolgáltatáshoz.  Ezután, gazdag tőkésekből álló szervezet alakult bank létrehozására, amit Franciaország Bankjának neveztek el.”  (A Thiers által említett szolgáltatás valójában kölcsönt jelent)

Napóleon tisztességes gazdasági rendszert akart bevezetni, amelyben :

„...első a földművelés, második az ipar és csak harmadik a külkereskedelem.  A mezőgazdaság a lélek, az ország alapja.  Az ipar a nép kényelmét és pihenését szolgálja.  A külkereskedelem a bőség, ami lehetővé teszi a mezőgazdaság és az ipar többletének megfelelő cseréjét.

... a külkereskedelem, mi eredményeiben végtelenül alacsonyabb rendű mint a mezőgazdaság, csak másodlagos fontosságú volt számomra.  A külkereskedelemnek a mezőgazdaságot és a hazai ipart kell szolgálnia.  Nem megengedhető, hogy e két ág valaha is a külkereskedelemnek legyen alárendelve !”  (Las Caseshez, Szent-Ilona szigetén, 1816. június 23.)

Ilyen felfogás jó ok volt háború szítására és az angol kormány kezdettől fogva háborút akart, mert :

„Egy olyan országban, ahol a kereskedelem a fő üzleti tevékenység és a kalmárosztály ennyire gazdag, a kormány kénytelen a bankárokhoz fordulni különleges pénzalapokért és így azoknak jogukban áll megkövetelni, hogy a politikában figyelembe vegyék érdekeiket.” (Napóleon londoni követének leveléből)

Az angol parlamentben képviselők egy csoportja hevesen ágált Bonaparte 1799 végi békeajánlatának elfogadásáért, de William Pitt hajthatatlan maradt és, bár kényszerűségből elfogadta a békét, pénzt teremtett elő Ausztria és a dél-német államok Franciaország elleni támogatására.  Ha Napóleon 1801-ben aláírta volna Angliával a kereskedelmi egyezményt, Anglia nem csak hogy támogatta volna megkoronázását, de kifejezetten kínálta neki a francia trónt (Las Cases-hez 1816 március 10-12).  De nem tette, mert ő a nemzeti ipar és mezőgazdaság, és külkereskedelmi egyenleg híve volt. (Napóleon uralkodása alatt aki egy hajórakomány árut hozott Franciaországba, kénytelen volt egy hajórakományt el is vinni)

Walter Scott, az angol oligarchia szócsöve (Life of Napoleon Bonaparte):

„Több mint valószínűnek tűnik, hogy a londoni utcanép, az előzetes megállapodás aláírásakori eltúlzott lelkesedése — ahogy Laurison hintójából a lovakat kifogták, és »Bonaparte örökké«-t kiáltoztak — azon téves véleményre vezette a francia uralkodót, hogy Angliának elengedhetetlen szüksége van a békére.  Könnyen lehet, hogy a londoni csőcselék zajongását összetévesztette a brit nép hangjával.”

Pitt háborúzási mániájáról ezt írta Thiers :

„Angliának emellett volt egy másik oka is a visszautasításra, mégpedig, hogy a háború felelt meg Pitt úr érdekeinek és szenvedélyének.  A brit kormány e jeles vezetője a Franciaország elleni háborút választotta feladatául, dicsőségeként és politikai létének alapjául.”

Tehát gyorsan véget értek a Napóleon és a pénzhatalom közötti mézeshetek, mert Bonaparte nemcsak hogy békét és tisztességet akart, de az emberi egyenlőséget is másképp gondolta mint a vakolók, és nemzetállamokról ábrándozott :

„Európában 30 millió francia, 15 millió spanyol, 15 millió olasz, 30 millió német él.  Az volt a szándékom, hogy ezeket a népeket különálló, nemzeti államokba szervezem.”  (Las Caseshez, 1816. november 11.)

Vagyis a francia legyen egyenlő Franciaországban, a német Németországban, a zsidó Izraelben.  Azok a zsidók pedig, akik nem akarnak Izraelben élni, váljanak franciává, olasszá, németté.  Ilyetén véleményének adott hangot az általa összehívott, 1807. február 9-e és március 9-e közötti Szinhedrinen is, amikor felhívta az uralma alatt élő zsidókat, hogy váljanak jó állampolgáraivá és tartsák be az ország törvényeit.  Mind ennek tetejébe még, roppant gyűlölte az uzsorásokat és nem volt hajlandó állami kölcsönöket felvenni, mert :

„... az ember csak meg kell gondolja mire vezetnek a kölcsönök és máris felismeri azok veszélyességét.  Ezért én mindig távol tartottam magam a kölcsönöktől és határozottam elleneztem hitel felvételét.”

Napóleon később állítólag így vélekedett a bankárokról :

„A pénznek nincs szülőföldje, a bankárokban nincs sem hazafiság, sem tisztesség, a nyerészkedés egyedüli céljuk.”

Minthogy a zsidók nem voltak hajlandók változtatni ősi életmódjukon, így Napóleon 1808. március 17-én kénytelen volt kiadni egy rendeletet, ami kimondta :

„A továbbiakban, és pedig július elsejétől kezdődően, egyetlen zsidó sem folytathat semmiféle üzleti tevékenységet anélkül, hogy előbb körzetének kormányzójától hivatalos engedélyt kapott volna és ezen engedély csakis szigorú kivizsgálás alapján adható, és csakis azután, hogy bizonyossá vált, az illető zsidó nem foglalkozik sem uzsorával, sem csempész áruk forgalmazásával.”

Erre azután végképp Napóleon nyakába szakadt a világ minden baja.

Bár a Rothschild-ház intézte a Napóleon ellen folytatott háborúk finanszírozását, ez még nem jelenti azt, hogy csakis ők álltak volna a világ elleni összeesküvés élén.  A Rothschildok kétségtelenül a világ urai közé tartoztak, de némiképp ők is csak kirakati alakok, és mögöttük még sok, fontos(abb) alak húzódott meg, akikre nem jutott az emberiség ellen szövetkezőket kutatók rivaldafényéből.  A zsidó Májer — merthogy életében (1743-1812) sokan így hívták a Rothschild-ház alapítóját — az Oppenheim családnál nevelkedett, kikkel már apja is jóban volt.  Az Oppenheim család már nemzedékekkel Mayer Amschel születése előtt is gazdag, bankár család volt.  Josef (Süss) Oppenheim, Württemberg fejedelmének pénzügyminisztere volt, míg adó miatti haragosai 1738. február 4-én ki nem végezték.  Az Oppenheim(er) család a mai napig is legalább olyan gazdag mint a Rothschildok és 20. századi fiaik, az öt Warburg testvér, az első ötven év irányítói voltak.  A Hanau volt egy másik, háttérből együttműködő család, kiknek Éva nevű lányát Amschel Mayer (1773-1855) feleségül vette.  Nathan Meyer (1777-1836) üzleti kapcsolatban állt a Hanaukkal.  A család egy későbbi tagja, Jerome Hanauer, Schiff mellett társ volt a Kuhn, Loeb bankházban.  A támogatók közé tartozott még a Worms család is, kiknek fia, Moses, feleségül vette Mayer Amschel lányát, Schonget (1771-1859).  Kezdetben Moses Worms egyengette Nathan angliai sorsát.  Mayer Amschel ősei között volt három Uri Feibesch, két Herz, egy Itzig.

John Reeves írja a fiatal Mayer Amschelről :  „Mikor a gyerek megnőtt és szüleinek dönteni kellett jövőjéről, úgy határoztak iskoláztatják, hogy rabbi vagy zsinagógai tanár legyen belőle.  Ez egész magától adódó döntés volt, hiszen a családban többen voltak akik korábban vagy akkor hírnévre tettek szert a Talmud és a zsidó hit tételeinek ismerete révén.  Dr. Lewysohn megállapítja, hogy a wormsi temetőben van eltemetve Menachem Mendel Rothschild rabbi, aki az ottani hitközség főrabbija volt.  Isaac Rothschild a frankfurti zsinagóga gondnoka volt, Solomon Rothschild pedig Würzburg és Friedburg főrabbija, Boaz Rothschild meg 1766-ban Fürth-ben írt egy héber nyelvű könyvet.  1755-ben Mayer Amschel elvesztette szüleit és rokonai Fürth-be küldték tanulmányai befejezésére.  A teológia azonban nem volt ínyére való.” (Rothschilds, the Financial Rulers of Nations, 32.o.)

Tehát nagyon valószínű, hogy a gyermek Rothschild Mendelssohn valamelyik iskolájába járt.  De ha nem is, mindenképpen tudnia kellett Moses ben Mendel tanításairól.

A Rothschild (vörös-pajzs) név onnan ered, hogy a család egyik 1585-ben elhunyt ősének volt háza, s azon egy vörös cégér.  A ház később elveszett, de egyes utódok emlékként egy vörös táblácskát tettek ajtójukra, remélvén, hogy egyszer majd újra lesz házuk.

John Reeves könyve 82. oldalán megállapítja :  „A Rothschildokra nézve semmi sem lehetett volna előnyösebb mint az amerikai és a francia forradalom kitörése, minthogy e két esemény tette lehetővé számukra, hogy a választófejedelemhez fűződő bensőséges kapcsolatuk segítségével lefektessék mára (1887) elért roppant gazdagságuk alapját.”  Sajnos azonban ezen nyerészkedéseik részleteit nem ismerjük és e, zsidók iránt barátságos író is hallgat róluk.⁽²⁾

Nathan Mayer Rothschild 1798-ban Angliába költözött és ott komoly spekulációs sikereket ért el (oly annyira, hogy élete végéig kisebb fajta üldözési mániában szenvedett, haragosaitól való rettegése miatt).  A Napóleoni háború kezdete és az angol áruk Európából való kitiltása után, a Rothschild család lázas buzgalommal vetette magát a csempészkedésbe.  Minthogy nagyban összejátszott az angolokkal, Vilmos, hesse-casseli választófejedelem, kénytelen volt előbb Schleswig-Holsteinba, majd Csehországba menekülni Napóleon hadai elől.  Így, a Rothschildok most már nemcsak pénzügyeit intézték, hanem teljes vagyonát is ők őrizték és a biztonság kedvéért saját nevükön spekuláltak vele.  Amint lehetőség nyílott rá, a család, csempész áruk forgalmazása helyett, a hitelnyújtást tette fő foglalkozásává.  Sikerült elérniük, hogy ők finanszírozzák Wellington, Portugáliában állomásozó hadseregét.  (Nem is nagyon volt más, aki képes lett volna az ügyletre) Napóleon spanyol hadjárata előtt Nathan felvásárolta a Kelet India Társaság, minden eladásra kínált aranyát és minden más, kapható aranyat is.  Az így összeszedett arany értéke a család szerint 1 millió font volt, mások szerint 4-5 millió.  (A néhány évvel korábban alapított Francia Nemzeti Bank alaptőkéje 1.200.000 fontnyi összeg volt)  Az aranyért fizetett pénz jórészt a hessei választófejedelemé lehetett, de hogy mennyit látott belőle vissza, arról nincs hír.  Nathan tudta, hogy Wellingtonnak hamarosan pénzre lesz szüksége.  Amikor e pillanat elérkezett, az angol kormány Rothschildhoz fordult aranyért.  Nathan természetesen készséggel együttműködött, és uzsoráshoz méltó leszámítolással, kormánykötvények ellenében, az angol csapatok rendelkezésére bocsájtotta az aranyat.  Ha bolond lett volna !  Felajánlotta, (és a kormány elfogadta) hogy ő szállítja az aranyat Wellingtonhoz.  Ezért ugyancsak komoly százalékot kapott, mondván, hogy veszélyes időket élünk.  De aranyat csak mutatóba vitt, inkább saját váltóit küldte Wellingtonhoz, amit a portugáliai hitsorsos hadiszállítók örömmell elfogadtak.  Még a Zsidó Enciklopédia is (büszkén) elismeri, hogy Nathan négyszer keresett ezen az ügyleten.  A család többi tagja ugyanilyen (valós pénz utaztatása nélküli) módon finanszírozta a porosz, az osztrák és az orosz sereget.  Úgyhogy mire a Bécsi Kongresszusra került a sor (1814 szeptember), mind a négy ország nyakig el volt adósodva a Rothschildok felé (pedig valóban létező pénzt csak elvétve kaptak) és most már ők diktáltak.

A Waterloo-i csata alkalmával, Nathan egy huszárvágással újra jelentősen növelte vagyonát, mert mindenkinél előbb tudott⁽³⁾ Napóleon csatavesztéséről.  A legenda szerint saját maga ment át Európába, a csata menetét kiszimatolni.  Mikor látta a szövetségesek győzelmét, a lehető leggyorsabban visszatért Londonba és bánatos képpel árulni kezdte államkötvényeit.  Ezt látván, mindenki azt hitte:  Napóleon győzött, és pánikszerűen eladásra kínálta kötvényeit.  Rothschild ügynökei eredeti áruk töredékéért vásárolták fel a kötvényeket, amik Napóleon vereségének köztudottá válásakor visszanyerték korábbi értéküket.

Napóleon majdnem teljesen egyedül volt pénzhatalom elleni küzdelmében.  Testvérei, felesége, miniszterei, mind, az ellenséggel összejátszva, megbuktatásán ügyködtek.  (Egyedül Marie Walewska szerette és támogatta)  A spanyol hadjárat idején Talleyrand és Metternich annyira biztos volt egy Napóleon elleni merényletben, hogy Fouchéval hármasban, már egy utód személyét vitatta.  Napóleon szárnysegéde, Louis Antoine Bourrienne, emlékirataiból világosan látható, hogy a kormány egyes tagjai, de ő maga is, elárulták a császárt (33.o.) :

„Mialatt a Luxemburgban voltunk, ha jól emlékszem 1800. január 25-én, Bonaparte reggeli közben azt mondta:  »Bourrienne, elhatároztam magam.  Őrizetbe vetetem Ouvrard-t«.  »De tábornok, van valami bizonyítékod ellene ?«  »Méghozzá micsoda bizonyíték !  Pénzt forgalmaz és monopolizál, tehát mindennek feladására kell kényszerítenünk.  Minden szállító és ellátmánnyi ügynök gazember.  Hogyan szerezték vagyonukat ?  Bizonyos, hogy az ország kárán.  Nem tűröm el többé az ilyesmit.  Millióik vannak és arcátlan fényűzésben élnek, miközben katonáimnak nincs se kenyerük, se bakancsuk.  Nem hagyom, hogy így menjen tovább.  A Tanácsban ma fel fogok szólalni ez ügyben és meglátjuk mit lehet tenni.«... Másnap megtudtam, hogy a tanácsban jelenlevő egyik személy — kit nem nevezek meg — valószínűleg Ouvrard lekötelezettje volt és ceruzával papírra vetette a szavazás eredményét, amit az Első Konzul kezdeményezett letartóztatásának ügyében.  Az illető egy pillanatra elhagyta a termet és szolgáját Ouvrard-hoz küldte az üzenettel.  A letartóztatást így elkerülvén, Ouvrard néhány nap elteltével újra megjelent és feladta magát.

...Mielőtt börtönbe ment, Ouvrard gondosan eltüntetett minden olyan okmányt, ami a rendőrségi kutatás során terhelőnek bizonyulhatott volna az üzleteléseiben érintett személyekre nézve.  Az az érzésem, hogy a rendőrséghez kapcsolódó személyek között is voltak olyanok, akiknek jó okuk volt fellélegezni amiért Ouvrard úr az alkalmat megragadva elővigyázatossági lépéseket tett.... Mindazonáltal egy pontban kielégült (Bonaparte) kíváncsisága, mert a fellelt okmányok átvizsgálásakor kiderült, hogy Madame Bonaparte (Josephine) kölcsönöket vett fel Ouvrard-tól.”

Az orosz hadjárat után a nemzetközi pénzhatalom összeesküvésének végül is sikerült ketté törnie Napóleon pályafutását.  De miért is kellett a császárnak az orosz feudalisták ellen háborúznia ?  Úgy tűnik, Fouché és Ouvrard londoni mesterkedéseit bizonyítékként használva, vakoló tanácsadói meggyőzték Sándor cárt, hogy Napóleon rútul becsapja.  Oroszország volt Anglia végső menedéke s a Romanov-ház és az uralkodó osztály készségesen eszközként adta magát (de föképp a népet) és kikaparta Angliának a gesztenyét. (100 év múlva Miklós meg is kapta méltó jutalmát) Napóleon eljutott Moszkvába, de győzelmét nem tudta megtartani.  Az oroszok felégették a várost s így nem maradt téli szálláshely.  A visszavonuló Nagy Hadsereget a tél tizedelte, szabadkőműves orvgyilkosok öldösték és a korábban barátságot mutató zsidók egyszerűen kidobálták a hóra a náluk elhelyezett francia sebesülteket.  Utólag kiderült, hogy színlelt szövetségeseinek kifejezett célja volt, hogy Napóleon hadserege ezen 5000 kilóméteres hadjáratban felemésztődjön.  1813 elején Napóleon új hadsereget szervezett és Lautzennél és Bautzennél megverte az orosz és porosz csapatokat.  Azonban elfogadta a szövetségesek fegyverszüneti kérelmét, ami végzetesnek bizonyult, mert közben Ferenc, osztrák császár, ellenségei oldalára állt.  Napóleon visszavonult Franciaországba, viszont sokat már nem tudott tenni és az 1796-óta csúfos vereségeket szenvedő szövetséges csapatok 1814 tavaszán bevonulhattak Párizsba.  Bonaparte kénytelen volt elfogadni a felkínált lehetőséget és áprilisban Elba szigetére hajózni.

De a sas nem sokáig nyugodhatott ketrecében és 1815. március elsején, 800 katonával partra szállt a Juan-öbölben.  Március 20-ára, egyetlen puskalövés nélkül Párizsba ért és visszafoglalta trónját.  A nép nagy örömmell fogadta, mert az eltelt, alig egy év alatt megtapasztalhatta az uzsorások uralmát és gyorsan elege lett belőle.  A nemzetközi pénzhatalom természetesen nem hagyhatta annyiban a dolgot és szentségesen szövetkező bábjaikkal újra hadakat küldetett a világ felszabadításáért küzdő Napóleon ellen.  Az uzsorásokra jellemző, hogy szemrebbenés nélkül hitelt nyújtottak Napóleonnak egy új hadsereg felállítására.  A Waterloo-i ütközet sajnos a világ ellenségeinek javára dőlt el és ezzel az emberiség sorsa hosszú időre megpecsételődött.

A Waterloo-i csata elvesztése Grouchy marsallnak volt köszönhető, mert hagyta, hogy Blücher 80.000 katonájával eltűnjön a szeme elől.  Blücher négy részre osztotta seregét és ezen, egyszerű csellel félrevezette Grouchyt.  Emellett, Grouchy az ütközet döntő napján (1815. június 18.) nemcsak hogy 5-6 órás késéssel indult el, de a La Haye Sainte-i csatamezőig vezető, legfeljebb 4-5 órás utat még nyolc óra alatt sem tette meg, pedig már hallotta az ágyúzást.

Az ütközet elvesztéséhez Ney marsall is nagyban hozzájárult.  A csata első napján, (június 15) Napóleon zseniális hadvezetésének köszönhetően, Blücher seregének fele fogságba eshetett volna, ha Ney helyzetének magaslatán áll és, a parancsnak megfelelően, elfoglalja Quatre Bras-t és hátba támadja a porosz csapatokat.  Ney 16-án, 17-én és 18-án is hasonló hibákat követett el, de Napóleon, nagyszerű hadvezetési tudásával, helyrehozta azok következményeit.  Napóleon hadvezéri képességének kiemelkedő teljesítményét nyújtotta és Ney minden fegyelmezetlensége és az eső ellenére, már az angol csapatok kegyelemdöfését készült megadni, amikor a Grouchy elől eltűnt Blücher katonái a La Haye Sainte-i síkra értek és a nemzetközi pénzhatalom javára billentették az ütközetet.

Az angol oligarchia Szent-Ilona szigetére száműzte Bonapartét, de még ott is rettegett tőle, s ezért megmérgeztette.  Vajon kinek volt haszna az 1796 és 1815 közötti napóleoninak nevezett, első hégeli világháborúból ?  Európa népeinek ?  Angliának ?  XVIII. Lajosnak ?  Az orosz, a porosz vagy az osztrák uralkodónak ?  Avagy a pénz mestereinek, kik Európa uraivá lettek ?  — merthogy a pénz beszél, a kutya ugat.