3. A TEMPLOMOSOK
1118-ban, tizenkilenc évvel a muzulmánokat legyőző, Antiochot és Jeruzsálemet elfoglaló, első keresztes hadjárat befejezése és Godefroi de Bouillon, Jeruzsálem királyává tétele után, kilenc francia gentilshommes, Hugues de Payens és Godefroi de Saint-Omer vezetésével, alakított egy rendet, a szent síremlékhez zarándokolók védelmére. II. Baldwin, Jeruzsálem akkori királya, házat adományozott nekik nem messze Salamon templomának helyétől. Innen a templomos lovagok név, ami alatt híressé váltak. 1128-ban a rend oklevelet kapott a Troyes-i Tanácstól és a pápától, és Szent-Bernát megírta szabályzatukat, aminek keretében szegénységet, erkölcsi tisztaságot és engedelmességet kellett fogadniuk.
Habár a templomosok sok hősies cselekedettel tűntek ki, a tisztán alamizsnán való megélés szabályát nem tartották be és az összegyűjtött óriási mennyiségű adomány eredményeként eldobták szegénységi fogadalmukat és egész Európára kiterjesztették szervezetüket. A tizenkettedik század végére gazdag és erős renddé váltak. A rend zászlajára tűzött jelszava, Non nobis, Domine, sed nomini tuo dagloriam, hasonló képpen feledésbe merült, mert hitük kihűlvén, átadták magukat a büszkeségnek és kérkedésnek. Ahogy egy tizennyolcadik századi, kőműves író kifejezte :
A háború, mely a harcosok legtöbbjének kimerültséget, veszteséget és szerencsétlenséget hozott, a templomosok előtt fosztogatási és hatalomnövelési lehetőségnek bizonyult. Ha néhány ragyogó cselekedettel ki is tüntették magukat, indítékuk hamar világossá vált amikor néha még szövetségeseik zsákmányából is magukat gazdagították, amikor új vagyonukkal hitelüket növelték, amikor odáig mentek gőgjükkel, hogy pompájuk és fényűzésük koronás fejedelmekével versengett, amikor megtagadták a segítséget a hit ellenségeivel szemben, amint azt Saladin története is mutatja, és végül, amikor szövetségre léptek azzal a szörnyű és kegyetlen fejedelemmel, a Hegy Vénével, a merénylők vezérével.(1)
Ezen utóbbi vád azonban kérdéses, ugyanis a templomosok, legalábbis egy időre, háborúban álltak a merénylőkkel. Amikor a merénylők 1152-ben meggyilkolták Raymond-t, Tripoli grófját, a templomosok behatoltak területükre és arra kényszerítették őket, hogy büntetés képpen szerződésben évi 12.000 aranyfizetését vállalják. Néhány évvel később a Hegy Véne követet küldött Amaury, jeruzsálemi királyhoz, és azt üzente, ha a templomosok lemondanak a fizetségről, akkor ő és követői felveszik a keresztény hitet. Amaury elfogadta az ajánlatot és ugyanakkor kielégítést kínált a lovagoknak. De a templomosok megölték a követet mielőtt az visszatérhetett volna vezéréhez. Mikor a kielégítést kérték, a nagymester a Gautier de Maisnil nevű egyszemű lovagot hibáztatta.(2)
Következésképpen nyilvánvaló, hogy eleinte távol-ról sem volt barátságos a lovagok és a merénylők közötti viszony. Mindazonáltal valószínűnek tűnik, hogy később megegyezésre jutottak. Az erre és a keresztény hadak cserbenhagyására vonatkozó vád kapcsán idézhetjük Dr. Bussell tárgyilagos véleményét :
Amikor III. Konrád császár 1149-ben Damaszkusznál kudarcot vallott, a lovagokról azt feltételezték, hogy titkos megállapodásban álltak a város helyőrségével. 1154-ben állítólag 60.000 aranyért kiadtak egy megtérni akaró egyiptomi fejedelmet, kit visszavittek megveszekedett családjához, akik bizonyosan megölték. 1166-ban Amaury, jeruzsálemi király, felakasztatta a rend tizenkét tagját, mert egy várat elárultak a nureddineknek.
Dr. Bussell elmondja még, hogy vitathatatlan, hogy „hosszan és jelentősen üzelkedtek” a merénylőkkel „és következésképpen (okkal) gyanítható, hogy magukba szívták tanaikat és átvették elveiket.”(3)
A tizenharmadik század végére a templomosok nemcsak az egyház gyanúját keltették fel, hanem a lakosságét is. Amint egy későbbi mentegetőjük írta : „bizonytalan szóbeszédek terjengtek a lakosság között. A nép a lovagok nagyravágyásáról és lelkiismeretlenségéről beszélt és arról, hogy szenvedélyesen önmagukat gazdagítják és mennyire kapzsiak. Közmondásos volt dölyfös szemtelenségük. Iszákosságuk miatt pedig közhasznúvá vált az » iszik mint a lovag « kifejezés. A régi német szó, tempelhaus, rosszhírű házra utalt.”(4)
V. Kelemenhez már 1305-ös pápai trónra lépése előtt is érkeztek ilyen híresztelések(5) a lovagokról, így még ugyanabban az évben Ciprusról Franciaországba rendelte a rend nagymesterét, Jacques du Molay-t. Du Molay ekkoriban éppen sereget szervezett, hogy megbosszulja a keresztény csapatok legutóbbi vereségét.
A nagymester hatvan másik templomos lovaggal, 150.000 arany forinttal és keleten gyűjtött nagy mennyiségű ezüsttel érkezett Franciaországba.(6)
A pápa ekkor hozzálátott, hogy adatokat gyűjtsön az „elmondhatatlan istennel szembeni hitetlenségről, az alantas bálványimádásról, az utálatos vétkekről és a sok más eretnekségről,” amivel a lovagokat bevádolták. Saját szavait idézve :
Minthogy nem látszott valószínűnek és hihetőnek, hogy ilyen vallásos emberek, kik gyakran vérüket áldozták és életüket veszélyeztették Krisztus nevéért és akik oly nagy odaadást mutattak az isteni szertartások és a böjt, meg más áhítatos szabályok iránt, annyira megfeledkezzenek üdvösségükről, hogy ily dolgokat cselekedjenek, ezért nem voltunk hajlandóak meghallgatni az efféle sugallmakat. (hujusmodi insinuacioni ac delacioni ipsorum ... aurem noluimus inclinare)(7)
A templomosok iránt ezideig barátsággal viseltető Szép Fülöp, francia király most aggódni kezdett és sürgette a pápát, hogy tegyen lépést ellenük. De mielőtt a pápa többet megtudhatott volna a templomosok ügyében, a király saját kezébe vette a dolgot és 1307. október 13-án az összes franciaországi lovagot őrizetbe vetette. A következő vádakat emelte ellenük a vizsgálóbíró, aki ügyüket tárgyalta :
1. A rend beavatási szertartása keresztsértést, krisztustagadást és durva ocsmányságokat is magába foglal.
2. Bálvány imádata, amiről azt állították, hogy Isten igaz képmása.
3. A felszentelés szavainak elhagyása misekor.
4. Fel nem szentelt főnökök jogot formáltak feloldozásra.
5. Természetellenes vétkek engedélyezése.
Nagyszámú lovag, köztük Jacques du Molay is, majdnem azonos szavakkal bevallotta mindezen alantasságokat. Elmondásuk szerint, a rendbe való bebocsájtásukkor egy kereszt elé vezették őket, amin rajta volt Krisztus alakja, és megkérdezték tőlük, hisznek-e benne. Amikor azt válaszolták igen, bizonyos esetekben közölték velük, hogy tévednek (dixit sibi quod male credebat),(8) mert nem volt Isten, hanem csak hamis próféta (quia falsus propheta erat, nec erat Deus).(9) Egyesek még hozzátették, hogy bálványt, vagy szakállas fejet mutattak nekik, hogy azt imádják.(10) Az egyik lovag elmondta, hogy olyan „csúnya volt a szobor arckifejezése, hogy úgy gondolja, valamiféle ördög képmása volt, amit franciául un maufé-nak neveznek és bármikor meglátta, mindig félelem fogta el.”(11) Aki vallomást tett, mind elismerte, hogy parancsra le kellett köpnie a feszületet és sokuk kapott olyan utasítást, hogy ocsmányságot és természetellenes vétket cselekedjen. Egyesek azt állították, hogy az ilyen parancsok megtagadása esetén börtönnel, sőt örök elzárással fenyegették meg. Néhányuk elmondta, hogy ténylegesen bezárták,(12) egy pedig kijelentette, hogy rettegésben tartották, fojtogatták és halállal fenyegették.(13)
Mivel azonban sok vallomást kínzással csikartak ki, érdemesebb a lovagok pápa által vezetett tárgyalásán feltárt bizonyítékokat figyelembe venni, mert azokat nem erőszakkal nyerték.
A templomosok őrizetbevétele idején V. Kelemen igen zokon vette a király, rend ügyeibe való beavatkozását, mert a lovagok teljes egészében pápai fennhatóság alatt álltak. Ebből adódóan, erélyes hangú tiltakozó levelet írt Fülöphöz és a templomosok szabadon bocsájtását követelte, még akkor is, ha a tárgyalás már lezajlott, mert sem a lovagok vallomása, sem pedig a király mérges figyelmeztetései nem térítik el abból a hitéből, hogy ártatlanok.(14) De a templomosok botrányának növekedésével végül bele-egyezett, hogy magán kihallgatáson fogadja „a rend egyik lovagját, egy magas rangú nemest, akit a templomosok is megbecsültek.” E lovag vallomást tett, hogy az utálatosságok tényleg megtörténtek és a kereszt leköpése, meg a többi törvénytelen és tisztességtelen dolgok mind igaz.(15)
A pápa ezután elhatározta, hogy Poictiers-ben tárgyalást tart hetvenkét francia lovag ügyében, hogy megtudja, elfogadhatók-e a párizsi kihallgató által nyert vallomások. Ezeken a kihallgatásokon nem alkalmaztak kínzást, sem fenyegetést és a tanuk a pápa jelenlétében megesküdtek, a „teljes és tiszta igazságot” mondják el. A vallomásokat jegyzőkönyvbe vették és utána felolvastákelfogadásra (perseverantes in illis eas expresse et sponte, prout recitate fueruntapprobarunt).(16)
Ezen felül, „három bíboros, négy közjegyző és számos köztiszteletben álló ember” jelenlétében kihallgatták Jacques du Molay-t és a rend prédikátorait. A hivatalos jegyzőkönyv szerint e tanuk „Isten evangéliumával a kezükben megesküdtek,” (ad sancta dei evangeli ab iis corporaliter tacta) hogy :
az említett kérdésekben a teljes és színtiszta igazságot mondják el, és egymástól függetlenül, szabadon és önindíttatásból, bármiféle kényszer vagy félelem nélkül elmondták és bevallották a templom rendjébe való befogadásukkori krisztustagadást és a feszület leköpését. Többük elmondta, hogy ugyanilyen módon, mármint Krisztus tagadásával és a kereszt leköpésével, számos új tagot avatott be a rendbe. Némelyikük beszélt bizonyos borzalmas és gusztustalan dolgokról, melyekről mi hallgatunk . . . Mindezek mellett elmondták és bevallották, hogy a párizsi vizsgáló előtt tett, eretnek gonoszságokról szóló vallomásaik mind igazak.
Vallomásaik visszaolvasása és jóváhagyása után a kihallgatottak térdre borultak és könnyek között feloldozásukat kérték, amit meg is kaptak.(17)
A pápa azonban még mindig nem volt hajlandó a rend ellen lépni csak azért, mert a nagymester és körülötte lévő hívei, „súlyos bűnt” követtek el és Párizsba pápai bizottmány összehívását rendelte el. 1309 novemberében volt az első ülésszak, amire 231 lovagot idéztek meg. Michelet elmondja, hogy „lassan, megfontoltsággal és tapintattal (avec beaucoup de ménagement et de douceur) folyt a kihallgatás, amit egyházi méltóságok — egy érsek, számos püspök, etc. — vezettek.”(18) Bár számos lovag, köztük a nagymester is visszavonta korábbi vallomását, mégis sok terhelő kijelentés hangzott el.
Lehetetlen e könyv keretében végig követni a templomosok tárgyalásait, melyek különböző helyeken — Ravenna, Pisa, Bologna, Firenze — lezajlottak és amelyeken mindenféle kínzás nélkül elismerték az istenkáromlásokat.(19) Németországban kínzást alkalmaztak, de nem tudtak vallomást kicsikarni és így javukra hozták az ítéletet. Az angliai vizsgálatok néhány részlete azonban figyelemre méltó.
Általában úgy tartják, hogy II. Edvárd király emberségessége miatt Angliában nem alkalmaztak kínzást. A király először még csak meghallgatni sem volt hajlandó a rend elleni vádakat(20) és 1307. december 10-én ekképpen írt a pápához :
„És minthogy mi és királyságunk gyakran kitüntette életéért és erkölcseiért az említett, tiszta katolikus hitében szilárd mestert avagy barátot, nem tudjuk elhinni e gyanús történeteket míg nagyobb bizonyossággal nem tudunk e dolgokról.
Következésképpen lelkünkből sajnáljuk az említett mester és barát szenvedéseit és veszteségeit, melyeket ezen aljasság következtében elszenvedett és a legszenvedélyesebben esedezünk Szentségedhez, ha megengeded, hogy a mester és barát jó jelleméhez méltó jóindulattal figyelembe véve, az általad megfelelőnek tartott elnézéssel kezeld bizonyos rosszindulatú személyek becsmérléseit, rágalmait és vádait, amelyek azt célozzák, hogy a (lovagok) jó cselekedeteit isteni tanítással szemben álló rontásként állítsák be, legalábbis mindaddig, míg az említett, ellenük hozott vádak általad vagy megbízottjaid által ki nem vizsgáltattak és bizonyíttattak.”(21)
II. Edvárd hasonló levelet írt Portugália, Kasztília, Aragon és Szicília királyának. Két évvel később, miután maga is hallotta a lovagok vallomásait, V. Kelemen pápai bullát adott ki, ami kimondta, hogy most már „majdnem mindenkinek tudomására jutottak a kimondhatatlan gonoszságok és hírhedt eretnekségek utálatos bűnei” és ez meggyőzte II. Edvárdot, hogy őrizetbe vettesse és kivizsgáltassa a templomosokat. Castle szerint a király nem engedélyezte a kínvallatást, így a lovagok minden vádat tagadtak. De úgy tűnik, a király később hagyta magát meggyőzni, és „egy-két alkalommal láthatóan kínzást alkalmaztak.”(22) Ennek eredményeként három lovag elismerte a vádakat és feloldozást kapott.(23) Southwarkban azonban „jelentős számú lovag ismerte el, hogy okkal vádolták őket a krisztustagadás és a leköpés bűnével, és bár nem vallották be bűnösségüket, nem tudták tisztázni magukat és nem tudták eltagadni ezen és a többi eretnekséget.”(24) Renden kívül álló tanuk is ugyanazokat adták elő a beavatási szertartásról és a megfélemlítésről, mint a lovagok.(25) Akárhogy is legyen, a vizsgálat eredménye nem egészen tisztázta a templomosokat és Angliában betiltották a rendet. Hasonlóképpen cselekedett az 1312-es Vienne-i Kongresszus is.
Franciaországban szigorú lépéseket tettek és 1310. május 12-én megégették a vallomását visszavonó 54 lovagot. Négy évvel később, 1314. március 14-én, Jacques du Molay is hasonló sorsra jutott.
Bármennyire is elutasítjuk e büntetés embertelenségét és a vallatások kegyetlenségét, ez még nem ok arra, hogy magunkévá tegyük a lovagok ügyét felkaroló történészek előadását a templomosok mártírhaláláról. A király és a pápa elítélése még nem jelenti a templomosok felmentését. De, a rend sok pártolója mégis ezt a vonalat teszi magáévá. Védekezésük két fő tétele, hogy a lovagok kínzás hatására tették vallomásukat, tehát érvénytelennek kell tekinteni őket és hogy az egész ügyet a király és a pápa szerkesztette, hogy megszerezhesse a templomosok gazdagságát. Vegyük sorra ezen érveléseket !
Először is, amint láthattuk, nem minden vallomást kínzással csikartak ki. Amennyire tudom, senki sem vitatja Michelet megállapítását, miszerint a párizsi pápai bizottmány vizsgálatát bármiféle erőltetés nélkül folytatták, és ott sok lovag kitartott korábbi vallomása mellett. Továbbá, a kínzás ténye még nem feltétlenül jelenti a vallomás valótlanságát. Guy Fawkes szintén kínzásra vallott, de ezért még senki sem vonta kétségbe a puskapor összeesküvés történetét. Bármennyire is elítéljük a kínzást, gyakorta ez volt az egyetlen módszer ami legyőzte az összeesküvők megfélemlítettségét. A társai által szörnyű esküvel kötelezett személy nem egykönnyen adja ki titkát. Ha tehát egyes lovagokat meg is kínoztak, vagy rettegésben tartottak, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindkét oldal erőszakot és megfélemlítést alkalmazott. Kevesen tagadják, hogy a lovagokat titoktartási eskü kötelezte, tehát egyrészt a rend bosszúja, másrészt a megkínzattatás fenyegette őket és így két rossz közül kellett választaniuk. Nem arról volt szó tehát, hogy a gyengéd és ártatlan rend durva erőszakkal találta szemben magát, hanem arról, hogy az egyik szigorú fennhatóság kezéből egy másikéba került.
Mi több, olyan kitalálmánynak tűnik-e a lovagok vallomása, amit esetleg a kínoztatás abbahagyására ötlöttek volna ki ? Nehezen hihető, hogy a különböző országokban vallatott lovagok puszta véletlenül álltak elő a beavatási szertartás ennyire egyező leírásával. Ha az áldozatokat csupán a kín hajtotta volna, bizonyára különböző, sőt egymásnak ellentmondó történeteket nyöszörögtek volna pribékjeiknek. De, érdekes módon, mindegyikük ugyanazt a szertartást írta le.
A másik állítást — miszerint a király és a pápa a lovagok vagyonára sóvárgott — a tények teljesen megcáfolják. A középkori francia történelem legújabb tanulmányozója, bár fenntartja a templomosok ártatlanságát, gyermetegként jellemzi ezen állítást. Funck-Brentano azt írja, hogy „Szép Fülöpöt soha sem értették meg. Az emberek kezdettől fogva igazságtalanok voltak vele szemben. E fiatal fejedelem a történelem egyik legnagyszerűbb királya és legnemesebb személye volt.”(26)
Anélkül, hogy ennyire mennénk a magasztalásban, el kell ismernünk, hogy Funck-Brentano ténymegállapítása figyelmet érdemel. Fülöpöt azzal vádolták, hogy lerontotta a birodalom érméit. A valóságban csupán annyit tett, hogy az Anglia elleni háború után, szükséges lépésként, ötvözetet kevertetett az érmékhez — csakúgy, mint saját érméinkkel is tették a legutóbbi háború után. Mindez nyíltan történt és az első adandó alkalommal visszaállították a minőséget. Heves nemzeti politikája — megtámadta a lombardokat, kiűzte a zsidókat és elnyomta a templomosokat — módszere talán sajnálatos volt, de óriási mértékben szolgálta Franciaország javát. Funck-Brentano érzékletesen bemutatta Franciaország tizennegyedik század eleji felvirágzását — gyarapodott a lakosság, fejlődött a mezőgazdaság és az ipar. „Provence-ben és Languedoc-ban az ember olyan kondásokkal találkozik akiknek szőlős kertje van és olyan gulyásokkal akiknek udvarháza.”(27)
Szép Fülöp lovagokkal szembeni magatartását abból a szempontból kell nézni, hogy könyörtelenül elnyomott minden olyan szervezetet ami gátolta Franciaország boldogulását. Cselekedete nem önkényesség volt. Ahogy Funck-Brentano írja : „A néphez fordulva lépett. Nogaret, (a kancellár) nevében a palota udvarában a párizsiakhoz fordult (1307. október 13) és egész Franciaországban népgyűléseket hívtak össze.”(28) „A toursi parlament majdhogynem egyöntetűen halálra érdemesnek találta a templomosokat. A párizsi egyetem súlyát adta a vallomások teljességéről és helytállóságáról hozott döntésükhöz.”(29) De, még ha el is fogadnánk, hogy e testületeket ugyanaz a szolgalelkűség vezette mint amivel a pápát is megvádolták, az mivel magyarázható, hogy a rend pere semmiféle ellenkezést nem váltott ki a nem éppen kezelhető párizsi népből ? Ha a templomosok tényleg olyan nemes és egyenes életet éltek volna mint ahogy állították és egész életüket a szegények istápolásának szánták volna, az ember joggal feltételezhetné, hogy a nép felzúdulását váltotta volna ki letartóztatásuk. Azonban ilyesminek semmi jele.
Ami meg a pápát illeti, láthattuk, hogy kezdettől fogva nem nagyon akarta elítélni a lovagokat és más magyarázatot nem adnak véleményváltoztatására, minthogy a király kedvében akart járni. Saját érdekei szempontjából pedig világos, hogy semmit nem nyerhetett a botrány közhírré tételéből, ami mindenképpen rosszfényben tűntette fel az egyházat. Erre vonatkozó siránkozása híres bullájában(30) világosan mutatja, hogy tudatában volt e veszélynek és következésképpen mindenáron a megvádolt lovagok tisztázását kívánta, ha valamiképpen található lett volna javukra szóló bizonyíték. Csakis a lovagok, jelenlétében tett terhelő vallomása után hagyta el védelmüket.(31) Ennek ellenére azt kellene elfogadnunk, hogy Szép Fülöp kedvéért tette mindezt.
Szép Fülöpöt tehát úgy állítják elénk, mint az egész történet cselszövőjét, ki hét éven keresztül üldözte az ártatlan rendet, hogy megszerezhesse vagyonát — de, közben rendszeresen kapott tőlük kölcsönöket. Azonban mindezek után azt látjuk, hogy a templomosok vagyona nem a király kincstárába vándorolt, hanem az egészet Jeruzsálemi Szent-János Lovagjai (a máltai lovagok) kapták.
Mi lett a templomosok vagyonával ? Szép Fülöp úgy döntött, hogy az egészet a máltai lovagoknak kell adnia. V. Kelemen kijelenti, hogy végrehajtották a király erre vonatkozó rendeletét. A lovagok párizsi birtoka egész a forradalomig Jeruzsálemi Szent-János Lovagjainak kezében volt. A királyi kincstár bizonyos összeget visszatartott a per költségére, ami igen jelentős volt.(32)
E tények nem csüggesztik el Fülöp ellenfeleit, kik — minden bizonyíték nélkül — azt állítják, hogy a pápa e kérdésben felülbírálta a királyt. De, mindenféle erkölcsi kérdést félretéve, valószínűnek tűnik-e, hogy a király megfosztotta volna magát fontos pénzügyi támogatóitól és vállalta volna perük sok bonyodalmát anélkül, hogy előbb biztosította volna, hogy haszna lesz az ügyből ? Más szóval, megölte volna-e az aranytojást tojó tyúkot anélkül, hogy biztosította volna, hogy a tyúk teste birtokában marad ? Ha úgy van mint állítják és a pápa csak azért tiltotta be a rendet, hogy a király kedvében járjon, akkor a végén miért húzta keresztül Fülöp állítólagos szándékát ? Nem azt várhatnánk-e ennek fényében, hogy a király méltatlankodva tiltakozik a zsákmányból való kitúrása miatt ? Ezzel szemben azt találjuk, hogy a kérdésben teljesen egyetért a pápával. 1309 novemberében V. Kelemen egyértelműen kijelentette, hogy „Fülöp a tündöklő, Franciaország királya,” ismervén a templomosokra vonatkozó tényeket, „nem kapzsiságból cselekedett, minthogy a templomosok vagyonából semmit sem akart magának tartani, hanem bőkezűen és odaadóan ránk és az egyházra hagyta, hogy igazgassuk.”(33)
Tehát, összeomlik a templomosok betiltásának állítólagos okára vonatkozó elmélet. Megvizsgálva, ezen elméletről egyébként is látható, hogy teljes egészében tényekkel alá nem támasztott indítékok tulajdonítására alapul. A király sóvárgásból, a pápa pedig szolgalelkűségből cselekedett, a lovagok meg a kínzástól félve tettek vallomást. E három feltételezésre építik érvelésüket a rend védelmezői.
Az igazság valószínűleg az, hogy ha a királynak még más oka is volt a rend betiltására, az nem vagyonuk irigylése lehetett, hanem a gazdagságukból eredő óriási hatalomtól való félelem. A rend már odáig merészkedett, hogy szembeszállt a királlyal és megtagadta az adó fizetését. A lovagok lényegéken királyságon belüli királyságot képeztek, ami nemcsak az uralkodói hatalmat veszélyeztette, hanem a társadalmi rendet is.(34) Jól megvilágítja a helyzetet a Funck-Brentanotól vett, következő idézet :
Minthogy a templomosoknak minden országban voltak házaik, korunk nemzetközi bankárainak pénzügyi tevékenységét folytatták. Ismerték az adósságlevelet, a látra fizetendő rendelvényt, osztalékot rendszeresítettek, évjáradékot fizettek a letétbe helyezett pénz után, előleget folyósítottak, hitelt adtak, magánszámlákat vezettek, világi és egyházi földesuraknak elvállalták az adószedést.(35)
Ez irányú szakértelmüknek köszönhetően — mit az alexandriai zsidóktól tanultak, kikkel feltétlenül találkoz-niuk kellett keleti tartózkodásuk alatt —, a lovagok koruk nemzetközi bankáraivá és nemzetközi tőkéseivé váltak. Ha a rend nem tiltatik be, a napjaink szocialistái által kapitalizmusnak nevezett rendszer sajátosságaiként elítélt gonoszságok — trösztök, monopóliumok — bizonyára már a tizennegyedik század folyamán létrejöttek volna, és a maitól sokkal rosszabb alakban, mert akkoriban nem voltak olyan törvények amik a széles közösséget védték. Ahogy Marx és Engels is látta, a feudális rendszer volt a pénzügyi zsarnokság általi kizsákmányolás akadálya.(36)
Mi több, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a francia — és minden más — trón erőszakos megdöntése által jött volna létre a dolgok ilyetén állása. A templomosok, „ezek a szörnyű összeesküvők — írta Eliphas Lévi — az egész világot hatalmas forradalommal fenyegették.”(37)
Talán ebben találjuk meg annak az okát, amiért romlott és kapzsi nemesek ezen csoportja megnyerte a csőcselékuralmi (demokratikus) írók szenvedélyes rokonszenvét. Merthogy látható, hogy ugyanazon írók, kik a király irigységének tulajdonítják a lovagok elnyomását, soha nem alkalmazzák ugyanezt az érvelést a tizennyolcadik századi önkényurakra és állítják, hogy a francia nemesség elleni vádaikat a sóvárgás indította. Mint ahogy azt sem ismernék el soha, hogy esetleg ilyen indíték vezérli a mai gazdagok elleni írásaikat. A zsidók kivételével tehát, a templomosok rendje az egyetlen olyan tőkés testület, aminek nemcsak hogy megbocsájtható gazdagsága, de még az előítélet és irigység áldozatának is tekintik. Csupán azért lenne ez, mert a templomosok a királyi uralom ellenségei voltak ? Avagy talán azért, mert a magántulajdont támadó világforradalom soha nem ellenezte a nemzetközi tőkét. Különösen akkor nem, ha az keresztényellenes hajlamokat mutatott ?
A templomosok állhatatos védelme az, ami számomra a legnagyobb bizonyíték ellenük. Mivel, még ha el is hiszi valaki az ellenük hozott vádakbani ártatlanságukat, miként is nézhetnénk fel rájuk végső korszakukban ? Nem tagadható az a tény, hogy elhagyták kötelességeiket, merthogy szegénységet fogadtak, de ehelyett vagyont gyűjtöttek és fennhéjázóvá váltak. Erkölcsi tisztaságot fogadtak, de hírhedten erénytelenné váltak.(38) Mindezeket el kellene néznünk csak azért, mert a templomosok a világforradalom láncszemét alkotják?
Az idő ekkora távlatából már valószínűleg soha nem derül ki bizonyosan a templomosok ártatlansága vagy bűnössége. A történelem által ránk hagyott, egymásnak ellentmondó adattömeg alapján senki sem mondhat végső ítéletet.
Anélkül, hogy különösebben a kérdésen akarnák rágódni, felvetném meg itt, hogy valószínűleg az az igazság, hogy a templomosok bűnösek is voltak meg nem is. Mármint voltak olyanok, akiket beavattak a rend titkos tantételébe, míg a többség mit sem tudott róla. Egy angol lovag, Stephen de Stapelbrugge szerint „két féle befogadás volt : a törvényes és jó és a hitellenes.”(39) Ez megmagyarázná azt a tényt, hogy egyes vádlottak még a legnagyobb erőltetés hatására sem voltak hajlandók megvallani bűneiket. Lehetséges, hogy semmit sem tudtak a rend valódi tételéről, amit csak azoknak mondtak el, akikről az elöljáró feltételezte, hogy nem háborodnak fel rajta. Mindig is ez volt a titkostársaságok módszere, már az izmailitáktól kezdődően.
Loiseleur is ezt a kettősségi módszert adja elő és megállapítja :
Ha átnézzük a templom rendjének ránk maradt szabályait, láthatjuk, hogy nincs közöttük olyan, amelyik jogot adna a vizsgálatkor kiderült, furcsa és utálatos cselekedetekre. De, ... a nyilvános rendeletek mellett nem volt-e a rendnek egy másik törvénye is, ami szóban vagy írásban jóváhagyta, mi több előírta e tetteket — egy titkos szabály, amit csak a beavatottak előtt fedtek fel?(40)
Eliphas Lévi is felmenti a templomosok tömegét a királyság és vallásellenes vádak alól :
Mély titokba burkolták az ilyen hajlamokat és a rend kifelé a legtökéletesebb óhitűséget vallotta. Csakis a főnökök tudták merre haladnak, a többiek csak gyanútlanul követték őket.(41)
Mi volt akkor a templomosok eretneksége ? E pontban különböző véleményeket találunk. Wilcke, Ranke és Weber szerint, „az iszlám, szentháromságot elutasító deizmusa.”(42) Lecouteulx de Cantelau azonban úgy gondolja, hogy eretnek iszlamita forrásból eredt és elmondja, hogy az egyik lovagot, Guillaume de Montbard-ot, Palesztinában, a Libanon-hegy barlangjában, beavatta a Hegy Véne.(43) Hammer(44) és a szabadkőműves Clavel is megjegyezte, volt bizonyos hasonlóság a templomosok és a merénylők között :
Keleti történészek rámutatnak, hogy különböző időszakokban a templomosok és a merénylők bensőséges kapcsolatot tartottak fenn és határozottan kitartanak a két szervezet rokonsága mellett. Megjegyzik, hogy mindkettő a vörös és a fehér színt tette magáévá, hogy azonos volt a szervezeti felépítésük és fokozati rendjük : a fedavi, refik és dai megfelelt az újonc, meggyőződéses és lovag beosztásnak, hogy mindkettő azon vallás tönkretételén ármánykodott amit nyilvánosan vallott és végül, hogy mindkettőnek számos kastélya volt.(45)
De ezen külső hasonlóság ellenére, a lovagok vallomásából nem tűnik ki, hogy a templomosok tantétele azonos lett volna a merénylőkével — vagy bármely izmailita szektáéval, melyekben, az óhitű iszlám tanítás szerint, Jézust prófétának tartották —, bár titokban minden vallás iránti közömbösséget neveltek a tagokba. Amennyire megállapítható, a templomosok keresztény-ellenes deisták voltak. Loiseleur azt tarja, hogy a titoktudóktól vagy a manesita kettősség hitűektől — catharik, pauliánusok, de még inkább bogomilok — eredt felfogásuk.
A pauliánusok, kik a hetedik század körül élték virágkorukat, hasonlítottak a káinistákhoz és az ophitistákhoz, minthogy ők is gyűlölték a demiurgust és az ő erkölcseik is romlottak voltak. A kilencedik században az észak-Szíriából és Mezopotámiából a Balkánra, különösen Trákiába vándorolt bogomilok (szláv nyelven : Isten barátai) képezték a manesita kettősség hit tovább fejlődését. Tanaik ekképpen összegezhetők :
Istennek, a Legfőbb Atyának, két fia van, az idősebbik, Satanael, a fiatalabbik, Jézus. Az Isten jobbján ülő Satanaelé volt a mennyei birodalom kormányzásának joga, de büszkeségében apja ellen lázadt és lebukott a Menyországból. Vele bukó társai segítségével azután létrehozta a látható világot, a mennyei világ képmását, aminek szintén volt napja, holdja, csillaga. Utóvégre pedig megteremtette az embert és a kígyót, ami papjává vált. Később Krisztus eljött a földre, hogy megmutassa az embereknek a mennybe vezető utat, de halála hiába való volt, mert még ha a pokolba szállna is le, akkor se tudná elvenni Satanael hatalmát.
Krisztus tehetetlenségének ezen hite és annak következésképpeni szükséglete, hogy a Sátánt nemcsak hogy e világ fejedelmévé, de teremtőjévé tegyék, végül ahhoz a tételhez vezetett, hogy a teljhatalmú Sátánt kell imádni. A tizenkettedik századi bizánci történész, Nicetas Choniates, sátánimádókként jellemeze e szekta tagjait, mert a mindenhatónak képzelt Sátánt imádták, nehogy bántódásukat okozza. A későbbiekben luciferiánusokként ismerték őket, mert tantételük szerint (amint Neuss és Vitoduranus megállapította) Lucifer igazságtalanul űzetett ki a Menyországból és egy napon majd újra felemelkedik és visszanyeri korábbi dicsőségét és hatalmát.
A bogomilok és a luciferiánusok tehát közeli rokonok voltak, de, míg az előbbiek Isten és két fia között osztották meg imádságukat, az utóbbiak csak Lucifert imádták és az ő művének és birodalmának tartották az anyagi világot és felfogásuk szerint a test örömeiben való élvezettel démon-teremtőjüket engesztelték. Állítólag a fekete macska, a Sátán jelképe, imádat tárgyaként szerepet kapott szertartásaikban, rettenetes éjféli orgiáikon gyerekeket áldoztak fel és vérüket a szekta úrvacsorai kenyeréhez használták.(46)
Loiseleur arra a megállapításra jut, hogy a bogomiloktól eredt a templomosok titkos tantétele :
A templomosok tehát egyszerre elismerik a jó Istent, mely az ember előtt fel nem tárható, következésképpen nincs jelképes megjelenítése, és a rossz istent, kit félelmetes tekintetű bálvány vonásaival ruháznak fel.(47)
A gonosz istenhez intézték leglázasabb imádságaikat, mert egyedül ő tehette őket gazdaggá. „A luciferiánusokkal együtt mondták : » Csakis Isten idősebb fiának, Satanaelnek, avagy Lucifernek van joga a halandók hódolatára. Jézus, fiatalabb testvére, nem méltó e kitüntetésre «.” (48)
Habár ezen elgondolások nem világlanak ki tisztán a lovagok vallomásaiból, bizonyos hitelt ad e feltételezésnek, hogy egyesek elmondták, azért nem kellett hinniük Jézusban, „mert ő nem volt senki. Értéktelen, hamis próféta volt és nekik inkább a felsőbb rendű mennyei Istenben kell hinniük, aki megmentheti őket.”(49) Loiseleur szerint a történelemben Baphometként ismert szakállas fej, amit bálványként imádniuk kellett, „az alsóbb rendű istent, az anyagi világ szervezőjét és uralkodóját képviseli, aki e lenti világban minden jó és rossz alkotója és aki gonoszságot oltott a teremtésbe.”(50)
Nehéz megállapítani a baphomet szó eredetét. Raynouard azt mondja, két kihallgatott Carcassone-i lovagtól ered, akik a Figura Baffometi-ről beszéltek és feltételezhető, hogy a Mohamed név elferdítése, minthogy a kihallgatók Mohamed imádásának elismerésére akarták kényszeríteni a lovagokat.(51) Azonban az inkvizítorok ezen szándékára utaló levezetés a legkevésbé sem valószínű, mert — amint arra Wilcke is rámutatott — bizonyosan tudniuk kellett róla, hogy a muzulmánok mindenféle bálványt tiltottak.(52) Ezen az alapon Wilcke arra következtet, hogy a templomosok mohamedánizmusa kabalizmussal keveredett és valójában a macroprosopos, az Õsök Õsének feje volt a bálványuk. Szakállas öreg ember vagy háromarcú fej képében ábrázolták és az első fejezetben, hosszú arc néven, már említettük. E feltételezés egybevágni látszik Eliphas Lévi megállapításával, miszerint a templomosokat „beavatták a Kabala titokzatos tantételeibe.”(53) Lévi johannizmusnak nevezi ezt a tanítást. Ezzel a templomosok titkos tantételének egy további elméletéhez érkezünk, s ez mindegyik közül a legfontosabb, mert vakolói, új-templomos forrásból ered és így hatásosan cáfolja azon érvelést, hogy a rend hite hagyásának vádja katolikus írók kitalálmánya.
1842-ben a szabadkőműves Ragon elmondta, hogy a templomosok a kelet beavatottjaitól bizonyos júdaista tételeket tanultak, amiket Szent-János apostolnak tulajdonítottak. Ebből eredően, megtagadták szent-péteri vallásukat és johannistákká váltak.(54) Eliphas Lévi ugyanezen a véleményen van.
Ez a kijelentés nyilvánvalóan azon a legendán alapszik, amit a tizenkilencedik század elején tettek közzé először, amikor az Ordre du Temple nevű, önmagát a templomos lovagok közvetlen utódának tartó szervezet kiadta a „Manuel des Chevaliers de l'Ordre du Temple” (1811) és a „Lévitikon” (1831) című könyvet. Emellett megjelentettek Szent-Jeromos fordításától eltérő változatú Szent-János evangéliumot is. Ezen, ma már nagyon ritka könyvek láthatóan belső használatra készültek és elmondják, hogy a rend soha nem szűnt meg, Jacques du Molay Jacques de Larménie-t tette utódjául és a nagymesterek egész a tizennyolcadik század végéig megszakítás nélkül követték egymást. Ekkor rövid időre megszakadt a vonal, de 1804-ben az új nagymester, Fabré Palaprat, visszaállította a folyamatosságot. A nagymesterek névsorának közzététele mellett, (amit állítólag a rend titkos levéltárában őriztek meg) a két mű egy másik okmányt is közöl, ami leírja a rend eredetét. E, görögül pergamenre írt, 1154-es kézirat részben egy ötödik századi kézirat anyagát tartalmazza, továbbá elmondja, hogy Hugues de Payens, a rend első nagymestere, 1118-ban, a rend alapításának évében, beavattatott az őskeresztény egyház vallási tételeibe. Theoclet, az egyház legfőbb püspöke és ősatyája, Szent-János apostol hatvanadik közvetlen utóda végezte el a beavatást. Az ősi egyház története a következőképpen mutattatik be :
Az Egyiptomban beavatott Mózes, ki jártas volt a papok fizikai, teológiai és metafizikai hittitkaiban, tudta hogyan fordítsa saját hasznára ezeket, hogy legyőzhesse a Mágus hatalmát és megválthassa társait. Testvére, Áron, a héberek vezetője vált tantételének letéteményesévé. ...
Ezután lépett színre a világban Isten fia. ... Az alexandriai iskolában nevelkedett. ... Teljességgel isteni szellemmel eltöltve és bámulatos képességekkel megáldva, képes volt elérni az egyiptomi beavatás minden fokozatát. Jeruzsálemi visszatérte után megjelent a zsinagóga vezetői előtt. ... Fennkölt elmélkedésének gyümölcsét az egyetemes műveltség és a világ boldogsága felé irányítva, Jézus Krisztus letépte a fátylat, mi eltakarta az igazságot az emberek elől. Isten szeretetét, felebarátaink szeretetét és minden ember Isten előtti egyenlőségét prédikálta. ...
Jézus apostolaira és követőire ruházta evangéliumi beavatását. Beléjük lehelte lelkét és János gyakorlata nyomán számos rendbe osztotta fel őket, hőn szeretett követőjét, a testvérei szeretet apostolát, Jánost, pedig legfőbb pappá és ősatyává tette. ...
Mindebben megláthatjuk a teljes kabalista legendát a Mózestől eredő titkos tantételekről és a titkostársaságot alapító egyiptomi beavatott Jézusról, mely tétel természetesen teljesen lerombolja isteni mivoltának hitét. Az Ordre du Temple továbbá elmondja :
1118-ig Szent-János apostol utódai vallásosan megőrizték a Mózes által a zsidókhoz, Jézus Krisztus által pedig a keresztényekhez továbbított egyiptomi beavatási rendet és hittitkot. Az evangéliumi beavatás által megújított ezen hittitkok és beavatások szent hagyatékot képeztek, amit a kelet testvéreinek ősi egyszerűsége és változatlan erényessége megőrzött mindenfajta megrontástól. . . .
A hitetlenektől üldözött keresztények nagyra tartották e bátor keresztes lovagok kiállását és istenfélelmét, amint egyik kezükben karddal, a másikban kereszttel, a szent helyek védelmére siettek és, Hugues de Payens buzgó könyörületességéhez és erényeihez méltóan, kötelességüknek tartották, hogy a tiszta kezekbe adják az oly sok országban összegyűjtött tudáskincset, mit az ember-isten keresztje, tantétele és erényessége szentesített. Hugues felruháztatott az apostoli ősatyai hatalommal és az apostol, avagy keresztelő, Szent-János utódainak hivatalos sorába foglaltatott.
Ez lévén a templom rendje alapításának és eredetének és az őskeresztényekként, avagy johannistákként jelölt keleti keresztények különféle beavatásainak e rendben való egyesülésének története.
Azonnal látható, hogy e történet körmönfontan aláássa az igaz kereszténységet és, hogy hamisság a keresztény megjelölés johannistákra való alkalmazása. Fabré Palaprat, az Ordre du Temple 1804-es nagymestere, a templomosokról szóló könyvében megismétli a Lévitikonban és a Manuel des Chevaliers du Templeban írottakat a Szent-Jánostól eredő őskeresztény tanokról, majd pedig elmondja, hogy a templomosok titkos tétele „alapjában véve szemben állt a római egyház törvényeivel és főként e ténynek tudható be az üldöztetés, aminek emlékét megőrizte a történelem.”(55) Az őskeresztények és következésképpen a templomosok Krisztus csodáira vonatkozó hite szerint, „esetleges rendkívüli vagy csodás tetteit” az magyarázza, hogy „Isten az ember számára felfoghatatlan dolgokat tud tenni” és így az ősi egyház „Krisztus minden, szentírásban leírt cselekedete előtt hódol, akár az emberi tudomány, akár isteni hatalom eredményeinek tekinti azt.”(56) Krisztus isteni mivolta tehát nyitott kérdés marad, csakúgy, mint a feltámadásé, melynek történetét nem tartalmazza a rend által használt Szent-János Evangélium. Fabré Palaprat elismeri, hogy a templomosok ellen emelt legsúlyosabb vádak mind tényekre alapultak és ekképpen próbálja kimagyarázni a rendet :
1307-ben a templomosok gondosan elrejtették a hatósági kutatás elől a rend titkos irattárát képező kéziratokat és ezen hiteles okmányokat megőrizvén, ma bizonyosan tudhatjuk, hogy a lovagoknak számos vallási és erkölcsi próbát kellett kiállniuk mielőtt a különböző beavatási fokozatokat elérhették. Így például, az illető halállal fenyegető parancsot kaphatott, hogy tiporja meg a feszületet, vagy bálványt imádjon. De, ha meghajolt a fenyegetés alatt, méltatlanná vált a magasabb fokozatra. Képzelhetjük, hogy a beavatási próbát kiállni nem tudó, gyenge vagy erénytelen emberek esetleg azzal vádolhatták a lovagokat, hogy alantas cselekedetekre és babonás hitre adták magukat.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a bármilyen célból is ilyen parancsokat adó rend gyanút keltett.
Eliphas Lévi szintén elfogadja a templomosok titkos tantételének johannista eredetéről szóló állítást, de őt nem vezetik félre a kereszténységükről szóló kijelentések és határozottan kijelenti, hogy Theoclet „megjátszott egyházának hittitkaiba és reményeibe avatta be” Hugues de Payens-t, kit a „legfőbb papság és királyság gondolatával csábított el és utána utódjává nyilvánított. Tehát a templomos lovagok rendje kezdettől fogva a hitszakadás és a királyok elleni összeesküvés bélyegét viselte magán.”(57) Lévi elmondja még, hogy Jézus történetét illetően a hírhedt Toledot Yeshu-t tárták a beavatottak elé, amit a johannisták merészeltek Szent-Jánosnak tulajdonítani.(58) Ez egyezik az egyik katalóniai templomos lovag, Galcerandus de Teus vallomásával, aki elmondta miként hangzott a rend feloldozása : „Bocsájtsd meg bűneimet, ahogy szent Mária Magdaléna és a kereszt tolvajának bűnét is megbocsájtottad!” Ezután elmagyarázta :
A káptalan főnöke által említett tolvaj szabályaink szerint Jézust, avagy Krisztust jelentette, akit a zsidók keresztre feszítettek, mert nem volt Isten, de mégis azt állította magáról és a zsidók királyának tartotta magát, ami sértette az igaz Istent, ki a mennyekben van. Amikor nem sokkal halála előtt Longinus lándzsája átszúrta oldalát, Jézus megbánta, hogy Istennek és a zsidók királyának tartotta magát és az igaz Isten megbocsájtását kérte, az igaz Isten pedig megbocsájtott neki. Ezért mondjuk a megfeszített Krisztusról : „ahogy Isten megbocsájtott a kereszt tolvajának.”(59)
A vallomást idéző Raynouard „egyedinek és túlzónak” bélyegzi a kijelentést. Matternek szintén az a véleménye, hogy a történet túloz, bár megjegyzi, hogy „figyelmet érdemel. Egy egész rendszerre utalt e vallomás, ami nem Galcerant kitalálmánya volt.”(60) Eliphas Lévi adja meg e rendszer kulcsát és annak okát, amiért Krisztust tolvajként jellemezték. Rámutat a történet kabalai eredetére, amiben úgy van szó róla, mint a szent név tolvajáról. Máshol elmondja, hogy a johannisták „a Megváltó vallásának igaz hittitkaiba beavatott, egyedüli csoportnak tartották magukat. Azt vallották, hogy ismerik Jézus Krisztus valós történetét és zsidó hagyományok és a Talmud egy részének átvételével arra a meggyőződésre jutottak, hogy az óhitű egyház által elfogadott szentírás, jelképek sorozata, aminek Szent-János adja meg a nyitját.”(61)
Itt az ideje, hogy a kétes történetekről tényekre térjünk át. Merthogy a templomosok johannisták általi beavatásának története az Ordre du Temple 1811-ben közzétett okmányain nyugszik. Grégoire és Münter abbé szerint nem fér kétség ezen okmányok hitelességéhez és korához. A Lévitikon és Szent-János evangéliuma pergamen kéziratára vonatkozólag Grégoire megjegyzi, hogy „az ősi írásmódokban jártas hellenisták a tizenegyedik és a tizenharmadik század körülire teszik korukat.”(62) Matter ezzel szemben azt állítja, hogy mindez tévedések szövevénye és a kérdéses kézirat valójában a tizennyolcadik század elején készült. Az evangélium fejezeteinek elrendezéséből Matter arra a következtetésre jut, hogy az valamely vakoló, vagy titkostársaság szertartásainak kiegészítésére készült.(63)
A templomosok történetet tartalmazó kézirat ősisége továbbra is nyitott kérdés és senki sem mondhat ki végső döntést anélkül, hogy az eredeti okmányokat megvizsgálná. A történet valódiságának elbírálása végett tehát szükség van a történelmi tények áttekintésére és annak kiderítésére, hogy bizonyítható-e a johannista szekta léte a keresztes hadjáratok idején, vagy azt megelőzőleg. Az bizonyos, hogy 1622 előtt egy szervezetet sem neveztek így, amikor is portugál szerzetesek jelentették egy szekta létét, akiket Szent-János keresztényeiként jellemeztek és akik az Eufrátesz partján éltek. Azonban úgy tűnik, tévesen alkalmazták e megjelölést a szerzetesekre, mert különböző neveken, mandeánokként, mandaitákként, sabiánokként, nazoreánokként ismerték őket, önmagukat pedig Mandaï Iyahinak, János követőinek avagy bölcseinek nevezték. A mandaï a káldeus manda szóból származik és jelentése egyezik a görög avagy bölcs szóval.(64) A mandeánok neveinek sokasága nyilván abból eredt, hogy más közösségekkel fenntartottak kapcsolataikban sabiánokként jelölték magukat, míg bölcseiket és tudósaikat nazoreánoknak nevezték.(65) Korábban a Jordán partján laktak, de a muzulmánok kiűzték őket, így Mezopotámiába és Babilóniába költöztek, ahol szintén a folyók környékét keresték, hogy elvégezhessék különleges keresztelőiket.(66)
Semmi kétség nem lehet afelől, hogy a mandeánok tantételei hasonlatosak voltak a johannisták eretnekségéhez, bár ők nem János apostol követőinek vallották magukat, hanem keresztelő Szent-Jánosénak, de ettől függetlenül, Jézus Krisztus ellenségei voltak. A mandeánok János könyve (Sidra d’Yahya) szerint Yahya, mármint Szent-János, negyven év alatt emberek tömegét keresztelte meg a Jordánban. Tévedésből — vagy egy mennyei utasításra, mondván : „Yahya kereszteld meg a Jordánban a hazudozót” — megkeresztelte a hamis prófétát, Yishu Meshihát (Messiás Jézust), az ördög Ruha Kadishta fiát.(67) Hasonló felfogást tartalmaz a szekta egy másik könyve, az Adám könyv is, ami Szent-János tanainak megrontójaként és gonoszság és álnokság terjesztőjeként mutatja be Jézust.(68) Egyből nyilvánvaló a Talmud, a Kabala, a Toledot Yeshu és az e felfogás közötti hasonlóság. Mi több, a mandeánok azt tartják, hogy az Ádám könyv ugyanabból a forrásból ered mint a Kabala, már minthogy Isten Razael angyalon keresztül Adámnak megnyilatkozta.(69) E könyv, mit a szakértők Codex Nasaraeus-nak neveznek, Münter szerint „egyfajta mozaik, minden rendszer vagy módszer nélkül. Megemlíti Noét, Ábrahámot, Mózest, Salamont, a jeruzsálemi templomot, keresztelő Szent-Jánost, Jézus Krisztust, a kereszténységet és Mohamedet.” Bár Matter tagadja a mandeánok és a templomosok közötti utódlást, mindazonáltal jó okot lát annak elfogadására, hogy a szekta a keresztény korszak első századai óta létezett és, hogy könyvei a nyolcadik századból származnak,(70) továbbá, hogy e mandeánok, avagy nazoreánok (nem tévesztendők össze a kereszténység előtti nazarénusokkal) zsidók voltak, kik az ősi mózeshit prófétájaként tisztelték keresztelő Szent-Jánost, Jézus Krisztust viszont hamis messiásnak tartották, kit a sötétség erői küldtek.(71) A mai zsidó vélemény megerősíti a júdaista indíttatásról szóló állítást és egyetért Matter nézetével, hogy a mandeánok titoktudók voltak : „Szent könyveik arámi nyelvjárásban íródtak, ami közeli rokonságban áll a babiloni Talmud nyelvével.” Tisztán látható a mandeán vallásra tett zsidó behatás. „Lényegében egy-fajta ősi titoktan, melynek nyomai megtalálhatok a Talmudban, a Midrashban és, átalakítva, a későbbi Kabalában.”(72)
Bizonyosnak tekinthetjük tehát, hogy jóval a keresztes hadjáratok előtt létezett egy szekta ami megfelelt a johannisták Eliphas Lévi által adott leírásának és, hogy e szekta kabalisztikus és keresztényellenes volt, de ugyanakkor a Szent-Jánosok egyikének tanaira alapult. Hogy ez volt-e az a szekta, amelyik a templomosokat beavatta, az továbbra is nyitott kérdés. Matter szerint ilyen következtetést kétségbe von az a tény, hogy a templomosok semmiféle különösebb tiszteletet nem mutattak Szent-János iránt. Loiseleur azonban megjegyzi, hogy a lovagok jobban kedvelték Szent-János evangéliumát mint a többi apostolét és, hogy az önmagukat templomosoktól eredeztető mai kőműves páholyok ezen evangélium különleges változatát birtokolják, amit állítólag Athos hegyén másoltak le az eredetiről.(73) Azt is mondják, hogy a magyarországi szabadkőműves páholyokban megőrizték a baphometeket. Ott a mai napig fennmaradt egy alacsonyabb rendű kőművesség, ami johannista kőművesség néven ismert. Ha a johannistáktól származott a templomosok eretneksége, akkor a kérdéses fej feltehetőleg keresztelő Jánost jelképezi, s ez egybevágna azzal az elmélettel, hogy a baphomet szó a bölcsességben való megkeresztelést jelző görög szóból eredt. Ez nem mondana ellent Loiseleur feltételezésének, hogy rokonság áll fenn a templomosok és bogomilok között, merthogy a bogomiloknak is saját változatú Szent-János evangéliumuk volt, amit az jmegtért fejére tettek a beavatási szertartás folyamán,(74) azt adván Szent-János különleges tiszteletének okául, hogy a zsidó Satanael Isten szolgálója volt.(75) Eliphas Lévi egész odáig megy, hogy azzal vádolja a templomosokat, hogy a luciferiánusok titkos szokásait követték, kik addig vitték a bogomilok tételeit, hogy hódolattal adóztak a sötétség erői előtt :
Jelentsük ki a közönséges okulására ... és a templomosokat üldöztető, varázslókat megégető és szabadkőműveseket kiátkozó egyház nagyobb dicsőségére mondjuk ki hangosan és bátran, hogy a titkos tudományok beavatottjai ... mindig is imádták és imádni fogják mit e félelmetes jelkép [a sábesz bak] kifejez.(76) Igen, az a mély meggyőződésem, hogy a templomosok rendjének nagymestere baphometet imádta és minden beavatottat is erre késztetett.(77)
Látható tehát, hogy nemcsak a katolikus egyház vádolja eretnekséggel a templomosokat, hanem a titkostársaságok is. Még a rendet általában védő szabadkőműveseink is hajlandók elismerni, hogy nagyon is jogos volt az ellenük hozott vád. A kérdést évekig tanulmányozó Dr. Ranking arra a következtetésre jutott, hogy a johannizmus a templomosok eretnekségének valódi kulcsa. Az Ars Quatour Coronatorum című szabadkőműves lapban közzétett, nagyon érdekes írásában megállapítja, hogy a „templomosok palesztínai tevékenysége cselszövés és árulás hosszú felsorolása,” majd hozzáteszi :
Hogy a kereszténység legkezdetétől kereszténységgel össze nem egyeztethető tantételek öröklődtek tovább a különböző hivatalos egyházakban. . . .
Hogy az e tételeket tanító testületek Szent-János forrására hivatkozva cselekedtek, mert állításuk szerint ő volt a kereszténység alapítója és igaz titkainak letéteményese.
Hogy a középkorban a templomosok társasága volt a titoktudó testületek fő támogatója és ezen ismeret fő megőrzője.(78)
Mi a magyarázata, hogy Szent-Jánost választották a keresztényellenes tételek napjainkig tartó hirdetésére ? Mi más, mint a kificamítási módszer, ami szélsőséges alakjában sátánizmussá válik és mindig a legszentebb dolgokat használja a megszentségtelenítésre ? Minthogy Szent-János evangéliuma az, amelyik a négy közül a leginkább hangsúlyozza Krisztus isteni mivoltát, a keresztényellenes titokkutató szekták rendszeresen ezt választották rítusaik alapjául.
1. Développement des abus introduits dans la Franc-maconnierie, 56.o.
2. Jules Loiseleur : La Doctrine secreté des Templiers, 89.o.
3. F.W. Bussell : Religious Thouhts and Heresy in the Middle Ages, 796, 797.o.
4. G. Mollat : Les Papes d'Avignon, 233.o, (1912)
5. Michelet, Procès des Templiers, I. 2 (1841). This work largely consists of the publication in Latin of the Papal bulls and trials of the Templars before the Papal Commission in Paris contained in the original document once preserved at Notre Dame. Michelet says that another copy was sent to the Pope and kept under the triple key of the Vatican. Mr. E. J. Castle, K.C., however, says that he has enquired about the whereabouts of this copy and it is no longer in the Vatican (Proceedings against the Templars in France and in England for Heresy, republished from Ars Quatuor Coronatorum, Vol. XX. Part III. p. 1).
6. M. Raynouard, Monuments historiques relatifs à la condamnation des Chevaliers du Temple et de l'abolition de leur Ordre, p. 17 (1813).
7. Michelet, op.cit. I. 2. (1841)
8. Michelet : Procès des Templiers, II. 333.
9. Ibid., 295, 333.o.
10. Ibid., 290, 299, 300.o.
11. „Dixit per juramentum suum guod ita est terriblis figure et aspectus quod videbatur sibi quod esset figura cujusdam demonis, dicento gallice d'un maufé, et quod quocienscumque videbat ipsum tantus timor eum invadebat, quod vix poterat illud respicere nisi cum maximo timore et tremore.”—Ibid., 364.
12. Ibid., 284, 338.o. „Ipse minabatur sibi quod nisi faceret, ipse ponereteum in carcere perpetuo.”—Ibid., 307.o.
13. "Et fuit territus plus quam unquam fuit in vita sua : et statium unus eorum accepit eum per gutur, dicens quod oportebat quod hoc faceret, vel moreretur.”—Ibid., 296.o.
14. Mollat, op. cit., 241.o.
15. Procés des Templiers, I. 3. E. J. Castle, op. cit., Part III. 3.o.
16. Ibid., I. 4.
17. Procés des Templiers, I. 5.
18. Michelet in Preface to Vol. I. of Procés des Templiers.
19. Jules Loiseleur : La Doctrine Secréte des Templiers, 40.o. (1872).
20. Ibid., 16.o.
21. Proceedings against the Templars in France and England for Heresy, by E.J. Castle, Part I. p. 16, quoting Rymer, Vol. III. p. 37.
22. Ibid., Part II. p. 1.
23. Ibid., Part II. pp. 25-7.
24. Ibid., Part II. p. 30.
25. "Another witness of the Minor Friars told the Commissioners he had heard from Brother Robert of Tukenham that a Templar had a son who saw through a partition that they asked one professing if he believed in the Crucified, showing him the figure, whom they killed upon his refusing to deny Him, but the boy, some time after, being asked if he wished to be a Templar said no, because he had seen this thing done. Saying this, he was killed by his father. ... The twenty-third witness, a Knight, said that his uncle entered the Order healthy and joyfully, with his birds and dogs, and the third day following he was dead, and he suspected it was on account of the crimes he had heard of them ; and that the cause of his death was he would not consent to the evil deeds perpetrated by other brethren.”—Ibid., Part II. p. 13.
26. F. Funck-Brentano : Le Moyen Age, 396.o. (1922)
27. Funck-Brentano, op. cit., 396.o.
28. Ibid., 387.o.
29. Dean Milman : History of Latin Christianity, VII. 213.
30. E.J. Castle, op. cit., Part I. 22.o.
31. Thus even M. Mollat admits : "En tout cas leurs dépositions, défavorables á l'Ordre, l'impressionnérent si vivement que, par une série de graves mesures, il abandonna une á une toutes ses oppositions.”—Les Papes d"Avignon, p. 242.
32. Funck-Brentano, op. cit.,392.o.
33. Castle : Proceedings against the Templars, A.Q.C., Vol. XX. Part III. p. 3.
34. Even Raynouard, the apologist of the Templars (op. cit., p. 19), admits that, if less unjust and violent measures had been adopted, the interest of he State and the safety of the throne might have justified the abolition of he Order.
35. Funck-Brentano, op. cit., p. 386.
36. "The bourgeoisie, whenever it has conquered power, has destroyed all feudal, patriarchal, and idyllic relations. It has pitilessly torn asunder all the many-coloured feudal bonds which united men to their 'natural superiors,' and has left no tie twixt man and man but naked self-interest and callous cash payment.”—The Communist Manifesto.
37. Eliphas Lévi, Histoire de la Magie, p. 273.
38. Castle, op. cit., A.Q.C., Vol XX. Part I. p. 11.
39. Ibid., Part II. p. 24.
40. Loiseleur, op.cit., 20,21.o.
41. Histoire de la Magie, 277.o.
42. Bussell : Religious Thought and Heresy in the Middle Ages, 803.o.
43. Les Secret Sociétés Secrètes, 85.o.
44. History of the Assassins, 80.o.
45. Clavel : Histoire Pittoresque de la Franc-Maçonnerie, 356.o. (1843)
46. Loiseleur, op.cit., 66.o.
47. Ibid., 143.o.
48. Ibid., 141.o.
49. "Dixit sibi non crederet in eum, quia nichil erat, et quod erat quidam falsus propheta, et nichil valebat; immo crederet in Deum Celi superiorem, qui poterat salvare.”—Michelet, Procès des Templiers, II. 404. Cf. Ibid., p. 384 : "Quidem falsus propheta est; credas solummodo in Deum Celi, et non in istum.”
50. Loiseleur, op. cit., 37.o.
51. Raynouard, op. cit., 301.o.
52. Wilcke : Geschichte des Tempelherrenordens, II. 302-312.o. (1827)
53. Eliphas Lévi : Histoire de la Magie, 273.o.
54. Ragon : Cours Philosophique et Interprétatif des Initiations anciennes et modernes, édition sacrée á l'usage des Loges et des Maçons SEULEMENT (5,842), 37.o.
55. Fabré Palaprat : Recherches historiques sur les Templiers, 31.o. (1835)
56. Ibid., 37.o.
57. Eliphas Lévi : Histoire de la Magie, 277. o.
58. Eliphas Lévi : La Science des Esprits, 26-9, 40, 41.o.
59. Raynouard, op. cit., 281.o.
60. Matter : Histoire du Gnosticisme, III. 330.o.
61. Eliphas Lévi : Histoire de la Magie, 275.o.
62. Grégoire : Histoire des Sectes religieuses, II. 407.o. (1828)
63. Matter : Histoire du Gnosticisme, III. 323.o.
64. Ibid., III. 120.o.
65. Jewish Encyclopædia, Mandæans cikk.
66. Grégoire, op. cit., IV. 241.o.
67. Jewish Encyclopædia, and Hastings' Encyclopædia of Religion and Ethics, articles on Mandæans.
68. Codex Nasaræus, Liber Adam appelatus, Norberg fordítása sziriakról latinra, 1815-ben, I.k. 109.o. : „Sed, Johanne hac ætate Hierosolymæ nato, Jordanumque deinceps legente, et baptismum peragente, veniet Jeschu Messias, summise se gerens, ut baptismo Johannis baptizetur, et Johannis per sapientiam sapiat. Pervertet vero doctrinam Johannis, et mutato Jordani baptismo, perversisque justitiæ dictis, iniquitatem et perfidiam per mundum disseminabit.”
69. Article on the Codex Nasaræus by Silvestre de Sacy in the Journal des Savants for November 1819, p. 651; cf. passage in the Zohar, section Bereschith, folio 55.
70. Matter, op. cit., III. 119, 120.o. De Sacy (op. cit., 654.o.) szintén nyolcadik századinak tartja a Codex Nasaræust.
71. Matter, op. cit., III. 118.
72. Jewish Encyclopædia, Mandæans cikk.
73. Loiseleur, op. cit., 52.o.
74. Ibid., 51.o. Matter, op. cit., III. 305.
75. Hastings' Encyclopædia, Bogomils cikk.
76. The Sabbatic goat is clearly of Jewish origin. Thus the Zohar relates that "Tradition teaches us that when the Israelites evoked evil spirits, these appeared tp them under the form of he-goats and made known to them all that they wished to learn.”—Section Ahre Moth, folio 70a (de Pauly, V. 191).
77. Eliphas Lévi : Dogme et Rituel de la Haute Magie, II. 209.
78. Some Notes on various Gnostic Sects and their Possible Influence on Freemasonry, by D.F. Ranking, reprinted from A.Q.C., Vol. XXIV. pp. 27, 28 (1911)