Az előbbi fejezetben a keresztény hit és az óhitű júdaizmus elleni felforgató szekták tevékenységét vettük szemügyre. Ebben a fejezetben ugyanezt a próbálkozást kísérjük nyomon, amint a mohamedánok vallási felfogásának és erkölcsének aláásása végett fokozatosan rendkívüli hatékonysággal működő szervezetet hoz létre. A hetedik század közepén, a próféta utódainak szószólói az iszlám óriási szakadását idézték elő. Az óhitű iszlamiták, közismerten szunnik, a választott kalifákhoz, Abu Bakrhoz, Omarhoz és Othmanhoz voltak hűek, a lázadó párt, a sí-iták, pedig Mohamed lányának, Fatimának, és Abu Talibnak fiát, Alit, akarták megtenni kalifának. A szakadás nyílt harcokban ért véget. Alit végül is meggyilkolták, idősebb fiát, Hasszánt, Medinában megmérgezték, fiatalabb fia, Husszein, elesett az Othman támogatói elleni, kerbelai csatában. A sí-iták a mai napig, Moharramban, évente meggyászolják Hasszán és Husszein halálát.
Az Izmailiták
Ali utódlásának kérdése miatt a sí-iták maguk is megoszlottak és négy pártra szakadtak, aminek egyike további két szektára vált. Jafar-as-Sadik életéig, ez utóbbi kettő mindegyike hű maradt Ali utódaihoz, bár az egyik ág, az imamiák, avagy isna-asariák(tizenkét-pártiak) Jafar-as-Sadik fiatalabb fiát, Musát, Mohamed tizenkettedik imámját támogatta, a másik, az izmailiták(hétpártiak), pedig Izmailt, Jafar-as-Sadik idősebb fiát követte.
Azonban eddig az időig a szakadások ellenére sem tért el egyik sí-ita testület sem az Iszlámhit alapvető tételeitől, csupán azt állították, hogy a tanítás a szunnik által elfogadott vonaltól eltérően öröklődött. A legkorábbi izmailiták Izmail fia, Mohamed halála körül (isz.770) párttá alakultak, de továbbra is hívők maradtak, csak azt jelentették ki, hogy a próféta igaz tanítása Mohamedre szállt, aki nem halt meg és az idő beteljesülésével majd visszatér és, hogy ő a Mahdi, akit a muzulmánoknak várniuk kell. Ie. 872 táján egy rendkívül ügyes betolakodónak sikerült markába kaparintania a mozgalmat, mely az idáig csupán szakadár volt, de most határozottan felforgatóvá vált — nemcsak az iszlámmal szemben, de minden vallással szemben is .
Abdullah ibn Maymün, egy dél-perzsiai tanult és szabadgondolkodású doktor fia volt ez az ember, ki a titoktan kettősségében nevelkedett fel és minden vallásban jártas volt, de a valóságban, apjához hasonlóan, csakis az anyagban hitt. Óhitű sí felfogáshoz való ragaszkodást mutatván és azt állítván, hogy ismeri a rejtett tantételeket — amik az izmailiták hite szerint Izmailon keresztül fiára, Mohamedre szállt —, Abdullának sikerült az izmailiták vezetőjévé válnia.
Tehát csak álarcnak használta Izmail hirdetését és anyaghitűség lévén valódi célja, most hozzálátott, hogy rendszerré alakítsa felfogását. Batini néven szektát alapított, aminek hét beavatási fokozata volt. Dozy a következőképp mutatta be ezen elképesztő tervet :
Abdullah ibn Maymün célja volt, hogy testületbe kapcsolja a legyőzöttet és a legyőzőt, hogy hatalmas, sok beavatási fokozatú titkostársaságba egyesítse a szabadgondolkodókat (kik minden vallást az ember zablájának tekintettek) és az összes szekták szűklátókörűit, hogy a hitetlenek felhatalmazására eszközt csináljon a hívőkből, hogy arra késztesse a hódítókat, hogy lerohanják az általuk alapított birodalmakat, hogy nagyszámú, tömör és fegyelmezett pártot építsen fel, ami a megfelelő időben megszerzi a trónt — ha nem is neki, de utódainak. Rendkívüli elképzelés volt ez, amit bámulatos finomsággal, összehasonlíthatatlan ügyességgel és az emberi szív mély ismeretével dolgozott ki. Ördögi ravaszságú eszközöket vett igénybe....
Nem a sí-iták között kereste igaz támogatóit, hanem a gheberek, a manesiták, a harrani pogányok és a görög filozófia tanulmányozói között. Csak ezen utóbbiakra támaszkodhatott, csakis előttük fedhette fel, lépésről lépésre, a végső titkot és mondhatta el, hogy az imámok, a vallások és az erkölcsök csupán csalások és képtelenségek. Az emberiség többi része (a szamarak, ahogy Abdullah nevezte őket) képtelen volt megérteni ilyen tételeket. De céljainak elérése érdekében nem zárkózott el segítségüktől. Épp ellenkezőleg, kereste azt, de gondosan ügyelt rá, hogy a jámbor és szerény lelkeket csakis a szekta alsó fokozataiba avassa be. Különböző álarcokban megjelenő és minden osztálynak különböző hangon beszélő hittérítőinek jól eszébe véste, hogy első számú feladatuk igaz érzelmeik elfedése és, hogy mindig hallgatóik véleményéhez alakítsák magukat. Csodának tűnő szemfényvesztéssel nyerték meg a közönséges tudatlanokat, avagy rejtélyes beszédeikkel felkeltették kíváncsiságukat. A jámborok jelenlétében az erény és az istenfélelem álarcát vették fel. A titokkutatok előtt titokzatosak voltak és felfedték egy-egy jelenség belső jelentését, vagy megmagyaráztak egy képletes történetet....
Rendkívüli eredményeket értek el ezekkel az eszközökkel és különböző felfogású emberek sokaságát sikerült olyan célra alkalmazniuk, amit csak néhány kiválasztott ismert.(2)
Azért vettem át e hosszú idézetet, mert roppant fontos a mai titkostársaságok szervezeti felépítésének megvilágításában. Nem számít, hogy mi a cél — politikai, társadalmi vagy vallási —, a módszer ugyanaz : rengeteg embert hoznak mozgásba és előttük ismeretlen célokért foglalkoztatják őket. Hogy ez volt a Weishaupt által az Illunináti szervezésében magáévá tett módszer is és, hogy az keletről jött, azt majd később mutatom be. Most vegyük szemügyre, a filozófus Abdullah miként kövezte ki az utat a világ legszörnyűségesebb szektájának vérfürdőjéhez !
A Karmathiták
Az izmailita szektából kinőtt karmathiták követték el az Abdullah tantételeiből eredő, első nyílt erőszakos cselekményt. A vezér által szétküldött daik (hittérítők, ilyen volt fia és unokája is) között volt Dai Hosein Ahwazi, Abdullah iraki követe, aki a szekta titkaiba avatott, egy Hamdan Karmath nevű illetőt. A született cselszövő és semmiben nem hívő Karmath Arábiában létrehozta a karmathita szektát és hamarosan sok arabot toborzott soraiba. Rendkívüli ügyességével sikerült rábeszélnie e hiszékenyeket, hogy minden pénzüket neki adják. Előbb csak kisebb adományokat kért, később azonban egyre mohóbb lett és végül rávette őket, hogy töröljék el a magántulajdont és vagyon- és asszonyközösségi rendszert vezessenek be. A Korán egyik kitétele alapján kényszerítette ki ezt, miszerint : „emlékezzetek Isten kegyére mikor ellenségek voltatok, Ő egyesítette szíveteket, hogy kegyéből testvérekké válhassatok.” A történész de Sacy Nowairi nyomán így írja le az alkalmazott módszereket :
Miután Karmathnak sikerült mindezt bevezetnie és mindenki elfogadta azokat, megparancsolta a daiknak hogy egy adott estére gyűjtsenek egybe minden nőt, hogy az összes férfival szabadon ismerkedhessenek. Úgy mondta, ez a baráti és testvéri egyesülés tökéletes és legvégső fokozata. Gyakran megesett, hogy a férj maga vezette feleségét testvéréhez, amikor az neki úgy tetszett. Amikor Karmath látta, hogy tökéletesen kézében tartja gondolkodásukat és biztos lehet engedelmességükben és kiismerte értelmi képességüket és tisztánlátásukat, hozzálátott, hogy tévútra vezesse őket. A kettősségiek tanaiból kölcsönzött érveléseket tárt eléjük. Könnyen bedőltek mindannak amit előadott és utána elvette tőlük minden vallásukat és felszabadította őket minden istenfélő kötelesség és odaadás alól, amit kezdetben előírt nekik. Megengedte nekik a fosztogatást és mindenféle erkölcstelen szabadosságot és arra tanította őket, hogy vessék el az imádkozás, a böjt és minden más szabály jármát. Azt tanította nekik, hogy nincs semmiféle kötelezettségük és büntetlenül kifoszthatják és legyilkolhatják ellenségeiket és, hogy az igazság mesterének tudása — melyre őket hívta — minden mást kiszorít és ezzel a tudással nem kell többé bűntől vagy büntetéstől félniük.
Ezen tanítások eredménye képpen a karmathiták hamarosan fosztogató haramiákká váltak és mindenkit lemészároltak aki ellenük szegült, rettegést keltvén a szomszédos körzetekben.
A békés társaság tehát hódításra szomjazó, vad csoporttá vált. A karmathitáknak sikerült befolyásuk alá vonni Arábia nagy részét és az Eufrátesz torkolatvidékét és 920-ban pedig nyugat felé terjesztették pusztításukat. 30.000 muzulmán védő eleste után elfoglalták Mekkát. Hammer írta, hogy „egy évszázadon át az iszlám hit kebelében forrongtak — tűzzel és vassal — Karmath veszedelmes tanai, mígnem a vér oltotta ki a tűzvészt.”
De, forradalmárnak kiáltván ki magukat, a karmathiták eltértek a hitvallás alapítójának, Abdullah ibn Maymünnek tervétől, aki nem akart nyílt erőszakot, csak minden vallásos hitet aláásó, titkos tantételt, ami szellemi zűrzavarhoz, mintsem hogy anyagi pusztításhoz vezetett volna, merthogy az erőszak mindig ellen-erőszakot vált ki. Miközben a karmathiták vérfürdők sorozatán keresztül pusztulásuk felé rohantak, az izmailiták egy másik ága, alapítójuk módszerének megfelelően, újjászervezte erőit. A fatimisták voltak ezek, kik onnan kapták nevüket, hogy felfogásuk szerint a próféta tanítása lányára, Fatimára szállt. Bár nem voltak olyan szélsőségesek mint a karmathiták, vagy Abdullah ibn Maymün, a történész Makrizi szerint a fatimisták azt a módszert választották, hogy kétségeket oltottak a hívők gondolataiba és a kinyilatkoztatott vallás természeti vallással való helyettesítését célozták. És valóban nehéz különbséget találni egyiptomi hatalomra jutásuk utáni tanításaik és Abdullah, vagy erőszakos szószólója, Karmath felforgató tanai között.
Fatimisták
A Mahdiként ismert, bizonyos Ubeidallah alapította a Fatimától eredő kalifa-házat. Ellenfelei, az abbasek, azt állították róla, hogy zsidó származású (bár ennek semmi bizonyítéka) és Abdullah ibn Maymün fiának, Ahmednek, zsidó nőtől született fia vagy unokája. A negyedik fatima-házi kalifa uralkodása alatt Egyiptom a fatimisták uralma alá került és nem telt bele sok idő, mire Kairóban két hetenkénti, vegyes gyülekezeteket, úgynevezett bölcsességi társaságokat rendszeresítettek. 1004-ben ezek nagyobb jelentőséget nyertek a Dar ul Hikmat (Tudás Háza) hatodik Hakim kalifa általi felállításával. E kalifát halála után istenséggé magasztalták és a drúzok a mai napig hódolnak neki. A Dar ul Hikmat, avagy kairói nagy páholy irányítása alatt a fatimisták tovább vitték Abdullah ibn Maymün titkostársasági tervét és két új beavatási fokozatot vezettek be. Így összesen már kilenc volt. A tizennegyedik századi történész, Nowairi leírásából ekképpen összegezhetjük hívőgyűjtési és beavatási módszereiket, melyek, amint arra Claudio Jannet rámutat,(3) teljesen azonosak azzal, amit Weishaupt, az Illumináti alapítója javasolt a sugalmazó barátoknak : (4)
Két nagy csoportra osztották a megtérítetteket : tanultakra és tudatlanokra. A tanultakkal a dai mindig egyetértett és bölcsességüket dicsérte, a tudatlanokat pedig saját tudásával elkápráztatta és bonyolult kérdéseket tett fel nekik a Koránról. Az első fokozatba így beavatván, a dai az elmélyültség látszatát öltötte magára és elmagyarázta, hogy a vallásos tanok túlzottan rejtett értelműek a közönséges elme számára és olyan embereknek kell értelmezniük mint ő is, aki különleges ismeretre tett szert e tudományban. A beavatottat a legteljesebb titoktartásra kötelezték az előtte felfedendő igazságokra vonatkozólag és előre fizettettek vele ezen ismeretekért. Hogy felkeltsék érdeklődését, a dai néha hirtelen félbehagyta az értekezést és ha a növendék esetleg nem fizette ki a kívánt összeget, ott hagyta összezavarodottan, ami még inkább arra ösztönözte, hogy többet tudjon meg.
A második fokozatban a beavatottat meggyőzték róla, hogy korábbi tanítói mind tévedtek és azokba az imámokba kell vetnie e bizalmát, akik Istentől kapták hivatalukat. A harmadik fokozatban megtanították, hogy az izmailiták imámjai voltak ezek az imámok, akikből hét volt, lévén Izmail fia, Mohamed, az utolsó. E nézetükkel szemben álltak az imamiták felfogásával, akik tizenkét imámot számláltak és támogatták Izmail testvérének, Musának, követelését. A negyedik fokon megtanították, hogy az Alitól származó hét imámot hét próféta előzte meg : Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus, Mohamed és Izmail fia, akit szintén Mohamednek hívtak.
Ez idáig semmi olyat nem mondtak a beavatottnak, ami ellenkezett volna az óhitű iszlámizmus fő tételeivel. Az ötödik fokozatban azonban hozzáfogtak vallási felfogása aláásásához és közölték vele, hogy vesse el a hagyományokat és ne fordítson figyelmet Mohamed tanításaira. A hatodik fokozaton azt tanították, hogy minden vallási gyakorlat (imádkozás, böjt, stb.) csupán jelképes és, hogy ezek valójában csak a köznép kordában tartásának eszközei. A hetedik fokozaton bemutatták a kettősség tantételeit és a nagyobb és kisebb istenséget és lerombolták Isten egységét, az iszlám alapvető tételét. A nyolcadik fokozatban óriási bizonytalanságot keltettek az első és legnagyobb istenség mibenléte iránt és rámutattak, hogy azok voltak az igazi prófétákk, akik gyakorlati dolgokkal — politikai intézményekkel és kormányzási formákkal — foglalkoztak. A kilencedik fokozaton bemutatták, hogy minden vallási tanítás valójában jelképes és a vallási tanokra csak annyiban van szükség, amennyiben azok a rend fenntartását szolgálják, de az igazságot megértő ember nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja őket. Következésképpen, Ábrahám, Mózes, Jézus és a többi próféta csupán filozófiai tanulmányokat hasznosító tanítók voltak. Így pusztították el a kinyilatkoztatott vallásokban való minden hitet. Láthatjuk tehát, hogy az utolsó fokozatokban visszájára fordították a korábbi tanításokat és azok hamisságát bizonyították. A csalás volt a társaság módszere. A daik képzése közben minden cselt leírtak nekik, amit új megtérők beszervezésére felhasználhatnak. A zsidókat azzal nyerték meg, hogy rosszat mondtak a keresztényekre. A keresztényeket pedig azzal, hogy rosszat mondtak a zsidókra és muzulmánokra. A szunnik előtt dicsérték az óhitű kalifákat, Abu Bakr-t és Omart és bírálták Alit és utódait. De mindenek felett figyelmet fordítottak rá, hogy nehogy olyat mondjanak a megtérítendő előtt, ami esetleg felháborítja. Csak lépésről-lépésre vezették be tanításukba. Ezekkel a módszerekkel elérhették, hogy minden parancsukat végrehajtsák. Ahogy az utasítás mondja :
Ha olyan parancsot adnál valakinek, hogy váljon meg minden drágaságától és főképp pénzétől, nem ellenezné parancsodat. Ha halála érné, minden vagyonát rád hagyná végrendeletében. Azt fogja hinni, hogy a világon nálad senki méltóbbat nem találna.
Ilyen volt az a titkostársaság, ami később a tizennyolcadik századi Illumináti mintájául szolgált. Hammer összegzése akár arra is vonatkozhatna :
A semmiben nem hinni és mindent merni jelmondat jól summázza e rendszert, mely eltörölt minden vallási és erkölcsi alapelvet és semmi más célja nem volt minthogy véghezvigye nagyravágyó tervét. Olyan kiszolgálókat használván ehhez, kik mindent mervén és semmit sem tudván — merthogy mindent csalásnak tartottak és semmi se korlátozta őket — a legjobb eszközök voltak e pokoli praktika kezében. Az olyan rendszer, aminek nincs más célja mint kielégíthetetlen uralkodási vágyának csillapítása, ahelyett, hogy a legmagasabb emberi célokat követné, szakadékba buktatja önmagát és összetörve, trónok és oltárok romjai, a nemzeti boldogság roncsa és az emberiség egyetemes átkozódása alá temetődik.(5)
A Drúzok
A rettenetes kairói nagy páholy hamarosan újabb rendkívüli szekta központjává vált. Egy bizonyos Izmail Darazi istenséggé emelte Hakim kalifát, a Dar ul Hikmat alapítóját, kinek zsarnokságához és bűneihez hasonlót csak Caligula és Néró követett el. Darazi török volt és 1016-ban a kairói mosque-ban bejelentette, hogy a kalifát imádat tárgyává kell tenni. Hakim isteni értelem megtestesülésének tartotta magát és négy év múlva kikiáltotta önmaga szentségét, egyik vezírje pedig, a perzsa titokkutató, Hamza ibn Ali, végül is bevezette kultuszát. Hakim kegyetlenkedései azonban annyira felháborították az egyiptomiakat, hogy egy év múlva elégedetlenkedők egy csoportja megölte. Állítólag nővére vezette e csoportot és később elrejtette a holttestet. Ezen körülmény lehetőséget biztosított Hakim követői számára, hogy kijelentsék, az istenség nem halt meg, csupáncsak eltűnt, hogy próbára tegye a hitüket, de majd visszatér, hogy megbüntesse a hitehagyottakat. E hit a libanoni drúzok tantételévé vált, kiket Darazi nyert meg Hakim imádatának.
Szükségtelen e Libanonban ma is élő furcsa vallás részleteibe bonyolódni. Elegendő annyit megjegyezni, hogy bár az izmailizmus kinövése, láthatóan nem vette át Abdullah ibn Maymün anyagimádatát, hanem kezdetleges természetimádatba és sábaizmusba ültette az izmailiták Aliba és utódaiba vetett hitét és a legfőbb istenség természetét érintő homályos és rejtett hitvallást alakított ki. Felfogása szerint, Isten az egyetemes értelem, ki újra megtestesülések sorában nyilvánítja meg magát. Hakim volt az utolsó isteni megtestesülés és ha a gonoszság és nyomorúság újra az előre elrendeltetett fokra hág, megint meg fog jelenni és majd meghódítja a világot, hogy vallását tegye legfőbbé.
Azonban mint titkostársaság kerülnek a drúzok könyvünk tárgykörébe, mert szervezeti felépítésük számos hasonlóságot mutat a mai, kőművesként ismert rendszerekkel. A kairói páholy kilenc fokozata helyett a drúzok három fokozatot vezettek be : közönséges, feltörekvő, bölcs. Tantételeiket fokozatosan, szigorú titoktartás mellett fedik fel és a szabadkőművességéhez hasonló jeleket és jelszavakat használnak. Bizonyos fokú kettősség szövődik mesterkedésükbe — némiképp az izmailiták hittérítőinek félrevezetéseihez hasonlóan. Tehát, mohamedánokkal beszélvén, a próféta követőinek vallották magukat, keresztényekkel találkozván pedig kereszténynek. Ezen viselkedésüket azzal igazolták, hogy a hitetlenek, a feketék előtt tilos felfedniük hitvallásuk titkos tantételeit.
A drúzok is azt a szokást követték mint a Dar ul Hikmat és olyan gyűléseket tartottak, ahol nők és férfiak vallási és politikai kérdéseket vitattak. A beavatatlannak természetesen nincs megengedve, hogy beleszóljon a döntésekbe miket a belső kör, a bölcsek hoznak. Szemmel látható a drúzok szervezete és a Nagy Kelet szabadkőművesség közötti hasonlóság. A drúzoknak is voltak a szabadkőművesekéhez hasonló felismerési módszereik. Achille Laurent megjegyezte : „A drúzok kátéja hasonlított a szabadkőművesekéhez. Az illető csak az akaloktól (értelmesek, — magas fokozatúak szűk csoportja) tanulhatta meg, kik csak azoknak fedték fel, kiket előbb próbára tettek és feleskettek.”
A könyv folyamán még hivatkozni fogok a drúzok és a Nagy Kelet közötti hasonlóságra.
A Merénylők
Láthattuk, hogy a drúzok, a többi izmailita szektától eltérően, Hakim imádatával megtartották vallásos hitüket és nem követték Abdullah ibn Maymün és a kairói nagy páholy anyaghitűségét. 1090-ben azonban a Knorasanban született perzsa Hasszár Saba személyében új szószólóra talált az anyagelvűség. Hasszán egy Ali nevű szigorú sí-ita fia volt, aki, eretnekséggel vádoltatván, kijelentette magáról, hogy szunni. Az ilyen kettősségben felnevelkedett Hasszán tehát jól megfelelt az izmailita dai machiavelliánus szerepére.
Hammer úgy tekinti Hasszánt, mint óriási zsenit a ragyogó hármasból, melynek másik két tagja iskolatársa volt : a költő Omar Khayyám és Nizam ul Mulk, a seljuk szultán, Malik Shan, nagyvezírje. Nizam ul Mulk pártfogása alatt Hasszán címet, jövedelmet és végül udvari hivatalt szerzett, de megkísérelte kifúrni jótevőjét és így azután kénytelen volt szégyenben visszavonulni, bár megfogadta, hogy bosszút áll a szultánon és a vezíren. Ekkoriban találkozott számos izmailitával, akiknek egyike, egy Mumin nevű térítő, végül beszervezte a szektába. Hasszán kijelentette magáról, hogy a Fatima-házi kalifák meggyőződéses hívője és Kairóba utazott, ahol a Dar ul Hikmat és Mustansir kalifa nagy tisztelettel fogadta. A kalifa megtette tanácsadójává, de cselszövései miatt újra szégyenbe került és kénytelen volt Aleppóba menekülni, ahol lefektette az új szekta alapjait. Azután, hogy Bagdadban, Ispahánban, Khusistánban és Damaghanban híveket gyűjtött, csellel sikerült megszereznie a Káspi-tenger partján lévő Alamut erődöt, ahol befejezte titkostársaságának tervezetét, mely később Hashishiyin(avagy Assassin/merénylő) néven örök hírhedtségre tett szert.
Az iszlám tantételeiben való hit és a próféta izmaili utódlási vonala elfogadásának álarca alatt, Hasszán Saba most hozzálátott, hogy kiépítse hatalomhoz vezető útját. E célból ugyanazt a módszert alkalmazta mint Abdullah ibn Maymün, de társaságának rettenetes hatékonysága valójában olyan rendszerre alapozódott, amelyben a fizikai erőt elődei által még csak nem is álmodott módon megszervezte. Hammer elismerően állapítja meg :
Az elvek semmit sem érnek ha csak a gondolatokat zavarják össze, de nem fegyverzik fel a kart. Hacsak a tétlen és filozofálgató elmélkedését nyeri meg a hitetlenség és a szabadgondolkodás, az még nem okozza trónok bukását, amely célra a vallási és politikai megszállottság a nemzetek legerősebb eszköze. A törekvő ember előtt mit sem számít az emberek hite, de az viszont fontos, hogy tudja miként fordíthatja e hitet céljának megvalósítására.(6)
Tehát, mint a francia forradalom esetében is, „melynek — amint Hammer szintén megállapítja — a titkostársaságok vezetői vagy eszközei voltak első mozgatói,” nem a puszta elmélet, hanem a hiszékenyek megnyerése és felfegyverzése tette lehetővé a merénylők rémuralmát, mi hat évszázaddal megelőzte eszmei utódaik, az 1793-as jakobinusok borzalmait.
Hasszán a kairói nagy páholy szervezetét vette mintául, de a kilencből csak hét fokozatot tartott meg és most már határozott rendszert adott nekik. Emellett, nemcsak valódi beavatottakat alkalmazott, hanem hatékony ügynököket is.
Felülről lefelé haladva, a következők voltak az assassin fokozatok : (1) a nagymester, avagy Shaikh-al-Jabal, a Hegy Véne, merthogy a rendnek mindig voltak hegyi kastélyai; (2) Dail Kebir, avagy nagy házfőnök; (3) a teljesen beavatott térítők, vallási és politikai küldöttek; (4) a Rafiq, avagy társ a magasabb fokozatra való képzésben; (5) a Fadai, avagy odaadó, aki a vezetők által eldöntött merényletet végrehajtotta; (6) a Lasiqu, avagy törvénytestvér; (7) a közember, ki egyszerűen csak eszköz volt. Ha elfogadjuk a Dai, Rafiq és Fadai megfelelőjéül a Hammer és Dr. Bussell által megadott kőművesmester, szaktárs és bejegyzett tanonc megjelölést, akkor igen érdekes párhuzamot vonhatunk a szabadkőművesség és a merénylők között.
A rend természetesen nem vallotta be, hogy a vallás ellen mesterkedik. „Az iszlám szigorú betartását követelték meg az alsóbb fokozatok beavatatlan tagjaitól, de az elmélyülteknek megtanították, hogy keresztüllássanak a hit és munka jelszavának fátylán. Ők már nem hittek semmiben és felismerték, hogy mit sem számítanak a tettek és az eszközök, csakis a (világi) cél a fontos.”(7)
Néhány, vallásosság és istenfélelem álcája mögé rejtőző, hatalomra éhes ember uralomra jutása volt tehát a végső cél. És e céljukat ellenfeleik legyilkolásával érték el.
Hogy felajzzák a bűncselekményeket végrehajtó fadai hitét, a rend vezetői roppant ügyes elkápráztatási módszert dolgoztak ki. A merénylők által birtokolt területeken mindenütt voltak pazar kertek, teli gyümölcsfával, rozsával és csillogó patakokkal. E kertekben perzsa szőnyegekkel és puha díványokkal pompás pihenőhelyeket alakítottak ki, ahol fekete szemű hourik kerengtek, arany- és ezüstedényekből bort kínálván, miközben lágy zene keveredett a víz csobogásához és a madarak énekéhez. A bűnözésre kiszemelt fiatal embert a merénylők bemutatták a rend nagy mesterének és hasissal elkábították. Ebből ered a szekta neve, Hashishiyïn, amiből az assassin szó származik. Rövid eszméletlensége alatt az illetőt kivitték a kertbe, ahol, mikor magához tért, azt hitte, a paradicsomban van. A kert finomságainak élvezete után megint kapott egy adagot a kábítószerből és mikor elalélt, visszavitték a nagymester elé, aki, feleszmélte után, megesküdött neki, hogy egy pillanatra sem hagyta el jelenlétét, hanem egyszerűen csak ízelítőt kapott a Paradicsomból, ami azokra vár, kik engedelmeskednek vezérük parancsainak. A megtértet tehát az a hit ösztönözte, hogy a próféta parancsait hajtja végre, ki majd örök üdvösséggel jutalmazza. Így kész volt végrehajtani a rend mesterkedéseit és gyilkolásnak szentelni életét. Tehát a Paradicsom csábítása eszközként szolgáló embereket gyűjtött a merénylők bűnös tevékenységéhez és vallási buzgalomra épített, gyilkoló rendszert állított fel. „Semmi sem igaz és mindent szabad jelmondat volt titkos tantételük alapja, amit azonban csak kevesek előtt fedtek fel és amit a legszigorúbb vallásosság és istenfélelem leple takart, és így a vak engedelmesség járomban tartotta az értelmet.”(8) A külvilág előtt mindezt mély titok borította. Az iszlámhoz való hűséget hirdették szektájuk alapvető tételeként és amikor Sajar szultán elküldte megbízottját, hogy vizsgálja ki a rend vallási felfogását, a legmesszebb menőkig biztosították, hogy „Isten egységében hiszünk és csak azt tartjuk igaz bölcsességnek, ami egyezik az Ő szavával és a próféta parancsaival.”
Azon erősködésre válaszolván, hogy a templomosok és a bajor Illumináti esetéhez hasonlóan, a merénylők csalárd módszeréről szóló vádak is csak rágalmak, Hammer rámutat, hogy az ő esetükben semmi kétség sem lehet, mert idővel maguk a rend vezetői fedték fel titkos tantételeiket : II. Hasszán, Hasszán Saba harmadik utóda, és később Jalal-ud-din Hasszán, aki nyilvánosan átkozta a szekta alapítóját és elrendelte vallás elleni terveiket tartalmazó könyveik elégetését. Azonban úgy tűnik, ez csak csel volt, hogy helyreállíthassa a rend iránti bizalmat és tovább folytathassa felforgató és bűnöző tevékenységét. Valóságos rémuralom alakult ki keleten. A rafiq-ok és a fadaik egész Ázsiában csapatosan szétszóródtak és „sötétséget borítottak a Földre.” „A merénylők évkönyveiben időrendi sorrendben megtalálhatók az izmailiták áldozatául esett különböző híres emberek nevei. A gyilkosok nagy örömére és a világ nagy szomorúságára volt e sok vérontás.”(9)
A hosszú és módszeres vérengzés elkerülhetetlenül visszaütött a vezetőkre és, a francia szörnyetegekhez hasonlóan, végül a merénylők is egymás ellen fordultak. Magát a Hegy Bölcs Vénét is meggyilkolta sógora és fia, Mohamed. Mohamed ezután fia, Jalalud-din életére tört, de ő megelőzte és megmérgezte. E gyilkosságért újra csak méreg állt kosszút, mígnem Felvilágosító Hasszán utolsó nagymesteréig, mindenki rokonai áldozatává esett, és méreg és tőr ásta meg az oly sok embert halálra küldő rend sírját. 1256-ban a mongol Mangu Kán hódító csapatai végül elsöpörték a merénylők nemzetségét.
Azonban, bár a merénylők és a fatimisták hatalma megszűnt létezni, a szekták, melyekből kinőttek, máig is léteznek. A sí-iták Moharramban minden évben mellüket verik és vérrel öntözik magukat, miközben áldozatul esett hőseiket, Hasszánt és Husszeint ünneplik. A libanoni drúzok még mindig Hakim visszatérését várják és a kifürkészhetetlen keleten, minden titoktanok eme bölcsőjében, a legelmélyültebb európai titkostársasági cselszövő is azon veszi észre magát, hogy a főmesterek túltettek rajta azon tudományban, ami szakértőjének képzelte magát.
Hasszán Saba szektája volt a legfőbb minta amit minden más, megszállottságot kihasználó szervezett gyilkolási rendszer alapul vett. Ilyen volt a Carbonari és az Ír Köztársasági Testvériség is. A kairói nagy páholy jelei, jelképei és beavatásai pedig a nagy európai titkostársaságok példájaként szolgáltak.
Hogyan került e rendszer Európába ? Milyen csatornákon keresztül hatoltak az egymást követő keleti szekták elképzelései a keresztény világba ? Hogy e kérdésekre választ kapjunk, a keresztes hadjáratok történetét kell megvizsgálnunk.
1. Principal authorities consulted for this chapter : Joseph von Hammer, The History of the Assassins (1835); Silvestre de Sacy, Expose de la Religion des Druses (1838) and Mémoires sur la Dynastie des Assassins in Mémoires de l'Institut Royal de France, Vol. IV. (1818) ; Hastings' Encyclopædia of Religion and Ethics; Syed Ameer Ali, The Spirit of Islam (1922); Dr. F.W. Bussell, Religious Thought and Heresy in the Middle Ages (1918).
2. Reinhart Dozy : Spanish Islam (Eng. trans.), 403-5.o.
3. Claudio Jannet, Les Précurseurs de la Franc Maçonnerie, p. 58 (1887).
4. The following account is given by de Sacy in connexion with Abdullah ibn Maymün (op. cit., I. LXXIV), and Dr. Bussell (Religious Thought and Heresy in The Middle Ages, p. 353) includes it in his chapter on the Karmathites. Von Hammer, however, gives it as the programme of the Dar ul Hikmat, and this seems more probable since the initiation consists of nine degrees and Abdullah's society of Batinis, into which Karmath had been initiated, included only seven. Yarker (The Arcane Schools, p. 185) says the two additional degrees were added by the Dar ul Hikmat. It would appear then that de Sacy, in placing this account before his description of the Karmathites, was anticipating. The point is immaterial, the fact being that the same system was common to all these ramifications of Ismailis, and that of the Dar ul Hikmat varied but little from that of Abdullah and Karmath.
5. Joseph von Hammer : The History of the Assassins, 36, 37.o.
6. Von Hammer : The History of the Assassins, 45, 46.o.
7. Dr. F.W. Bussell : Religious Thought and Heresy in the Middle Ages, 368.o.
8. Von Hammer, op.cit 55.o.
9. Von Hammer, op.cit., 83,89.o.