A BASTILLE OSTROMA

Affaire Réveillon

1789 tavasza két nagy érzelem — remény és rettegés —, közepette találta Párizs polgárait.  Az országgyűlés kilátása végtelen reményt keltett, hogy a királyság most megújul, a félelem pedig már-már pánikszerű volt a fenyegető éhínség és a közöttük megjelent titokzatos idegenek miatt.

A király, a nemesség és a klérus óriási jótékonykodásai éhező parasztok tömegét vonzották Párizsba, ahol a király költségén a Butte Montmartre-on alkalmazták őket és hamarosan az orleanista vezetők áldozataivá estek, kik sokukat szolgálatba vették a felkelés céljaira.  De még a párizsi alvilág ezen figyelemre méltó kiegészítésével is csak a törvénytisztelő népesség kis töredékét képezték és a vezetők részéről további lépesekre volt szükség.  A békés polgárok április vége felé megdöbbenéssel figyelték rettenetes kinézetű, durva emberek csapatainak megjelenését, amint furkósbotokkal felszerelve a kapukon keresztül a városba áramlottak.  E baljóslatú sereg nem tévesztendő össze a már Párizsban lévő parasztok tömegével, amint azt bizonyos történészek velünk elhitetni szeretnék, mert ahogy Madame Vigée le Brun is írja, „nem voltak sem munkások, sem parasztok és láthatóan egyik osztályhoz sem tartoztak, hacsak a banditákéhoz nem, merthogy igen rettenetes ábrázatuk volt.”  Montjoie megjegyzi, hogy szándékosan volt ilyen a kinézetük, mert „utasították őket, annyira torzítsák el arcukat, hogy az borzalommal töltse el a párizsiakat.”  A pontosan ugyanilyen leírást adó más kortársak még hozzáteszik, hogy ezek az emberek „külföldiek voltak és idegen nyelvet beszéltek.”  Bouillé kijelenti, hogy „Franciaország déli részéből és Olaszországból származó haramiák voltak.”  Marmontel pedig úgy jellemzi őket mint „Marseille-iek... rablók és fosztogatók, kik vérre és zsákmányra szomjaztak és az emberek közé vegyülve áthatották őket vadságukkal.”

A Marseille-ieket tehát nem 1792-ben hívták be először, amint azt általában feltételezik, és láthatóan a forradalom kezdetén elért sikereik eredményeként vették igénybe őket későbbi alkalmakkor.  A déli martalócokat szándékosan csábították 1789-ben Párizsba, ahol a forradalmi vezetők bérért alkalmazásba vették őket.  E tényt oly sok szerző megerősítette, hogy itt nincs hely hosszabban idézni őket.  Nagy jelentőséggel bír, hogy az összeesküvők szükségesnek tartották e lépést, mert bizonyítja, meglátásuk szerint nem lehetett számítani a párizsiakra a forradalom véghezvitelében. Más szavakkal, e bérenc-martalóc különítmény behozatala határozottan megcáfolja azon elméletet, miszerint a forradalom a nép elnyomhatatlan felkelése volt és bizonyítja, hogy a mozgalmat szándékosan és nagy alapossággal megtervezték.  Senki nem ismerte jobban az emberi természetet mint Laclos, Chamfort és az orleanista összeesküvés más vezetői és kétségtelenül láthatták, hogy a felelőtlen, örömhajhászó párizsiak kevés hajlandóságot mutatnak a vérontásra és szükséges, hogy valaki utat mutasson nekik, mielőtt maguk is hozzáfognak a gyilkoláshoz.  Így volt ez a Saint-Bartholomew mészárláskor is, amikor a német Behme és az olasz Catherine de Medicis vezetésére volt szükség, hogy a város népe is csatlakozzon a hugenották elmenekülése utáni felzúduláshoz.  Egyes pillanatokban bármily könyörtelenek is tudtak lenni, hajlamosak voltak a hirtelen érzelemváltásra és egyszeriben tiszteletük tárgyává tenni addigi áldozatukat.  Hiányzott belőlük a dél forró vére, ami könyörtelenségben éli ki magát és soha nem fárad bele annak látványába.  Csakúgy mint korunk anarchistái is mindig felismerik, hogy a Colosseumban kegyetlen sportok megnézésére összegyűlő római népség utódai között kell keresniük a királyi áldozatuk eléréséhez szükséges merénylőt, az 1789-es összeesküvők is tudták, hogy délen kell keresniük a gyengéd szívű párizsiakból hiányzó kegyetlen vadságot, és Olaszország és Provence napégette tájain találták meg a nekik kellő eszközöket, ahol a késelés ma is csak a vita mindennapos végkifejlete.

Tehát egymással párhuzamosan haladt az átalakítás és a forradalom, és a nép képviselőinek gyülekezése közben, a felforgatás vezetői csatarendbe állították erőiket.  A kettő versenyt futott és vajon ki fog győzni, azok, kik építeni akarnak vagy a rombolni vágyók ?  A forradalmárok készültek el elsőként és április 27-én Párizsban megtörtént az első robbanás.

Egy Saint-Antoinebeli tapéta készítő, nevezett Réveillon volt e rendkívüli zendülés áldozata, kit nem régiben választottak ki képviselőrendi jelölőnek az orleanista induló ellenében.  Egyes történészek szerint „az a hír kelt szárnyra,” hogy a jelölő gyűlésben Réveillon lekicsinylően beszélt a munkásokról, de Montjoie kijelenti, hogy az útonálló csürhe kiáltotta ki ezt a vádat, miközben egy Réveillon bábut húzgálva magával, az utcán arról kiabált, hogy Réveillon szerint egy munkás egész jól megélhet napi tizenöt sou-ból.

A forradalom minden kezdeti zendülésében alkalmazták azt a módszert, hogy rábeszélők kitalált dolgokat adtak a nép dühének kiteendő áldozatuk szájába és gyakran sikerült teljesen félrevezetniük az embereket.  Réveillon esetében azonban a rágalom nyilvánvaló képtelenség volt.  A tapétakészítő a kerület jól ismert és köztiszteletben álló személye volt.  Maga is munkásként kezdte és amikor megtalálta szerencséjét, elhatározta, hogy az ő munkásainak soha ne kelljen olyan nehézségeken keresztül menniük mint neki.  Egyetlen munkása sem kapott kevesebbet mint napi huszonöt sou-t és a megelőző kemény télen mindegyiküket megtartotta teljes fizetéssel pedig nem tudott nekik munkát adni.  A kerület lakosainak több eszük volt tehát mint sem hogy elhiggyék a jótevőjükre szórt hamisságokat és nem voltak hajlandók zendülni.  Az agitátorok és útonálló szövetségeseik következésképpen kénytelenek voltak erőszakhoz folyamodni, hogy tömeget gyűjthessenek.  Montjoie, aki saját szemével látta az esetet és akinek beszámolóját majdnem minden pontban megerősítik más korabeli megbízható leírások is, kijelenti, hogy „a haramiák bementek a gyárakba és műhelyekbe és kényszerítették a munkásokat, hogy velük menjenek.  A forradalom egész ideje alatt alkalmazták a felkelő tömeg növelésének ezen módszerét.  Azzal kezdik, hogy vagy ötven zendülő közrefogja az első embert akivel találkozik.  Két hőzöngő megmarkolja az illetőt és erőszakkal magával viszi.  Ilyen módon, mire a csapat megérkezik a csatatérre, számuk megrettenti a kiszemelt ellenfeleket.  A mostani esetben a csürhe számát növelték az akaratuk ellenére elragadott munkások.”⁽¹⁾

E módszer segítségével hőzöngő tömeget gyűjtöttek össze és Réveillon házához vonultak a Montreuil utcába, ahol katonai kordonnal találták szembe magukat.  Az útelzárás miatt a tömeg így fennakadt, de épp ekkor arra járt Orléans-i herceg, kocsijával útban a Vincennes-i lóversenyre, ahol lovai Artois grófjának lovai ellen futottak.  Orléans-i megállította hintóját, kiszállt és néhány szót szólt a zendülőkhöz, majd tovább hajtatott.  A herceg később elismerte hogy ott volt, de azt állította, csupán az emberek lehiggasztása volt a szándéka és nem mondott mást, mint :  „Allons, mes enfants, de la paix: nous touchons bonheur.”  Az intés azonban nem érte el a tömeg feloszlását és az továbbra is körbefogta Réveillon házát egész estig, amikor is Vincennes-ből útban hazafelé megjelent Orléans-i hercegné.  Az iránta érzett tiszteletből — és róla soha senki nem mondta, hogy részt vett volna férje ármánykodásaiban — a katonák megnyitották előtte az utat.  A lehetőséget látván, a csőcselék átrontott a megnyílt kordonon és Réveillon házára támadt, amit kifosztott és tönkre tett.

További három katonai egység érkezett a helyszínre és a tisztek felszólították a támadókat, hogy vonuljanak vissza.  A parancsot háromszor is megismételték, de csak annyi foganatja volt, hogy a zendülők kő- és cserépesőt zúdítottak a katonákra és többet megöltek.  Ekkor figyelmeztető lövéseket adtak le, de csak még több tégla, cserép, sőt most már tetőgerenda volt a válasz.  Látván, hogy a szép szónak nincs eredménye, a katonák végül is tüzet nyitottak és könyörtelenül megtizedelték a hőzöngőket.  „A szerencsétlenek csak úgy hullottak a tetőről, a falon folyt a vér és az utcakő tele volt lecsonkított végtagokkal.”  A túlélők bemenekültek az épületbe és továbbra is folytatni akarták az ostromot, de a katonák feltűzött szuronnyal kézi tusára mentek és végül kitakarították a helységet és véget vetettek a zendülésnek.

Az események után Montjoie meglátogatta a sebesülteket és megkérdezte mi késztette őket cselekedeteikre: „Szerencsétlen, hát mit kerestél ott?”  És egymás után mind ugyanazt válaszolták :  „Mit kerestem, mit kerestem ?  Hát mentem mint Te is, meg mindenki más, csak nézni, hogy mi van.”  De az egyik szerencsétlen nyomorult halálos kínlódásában még felsóhajtott :  „Mon Dieu, mon Dieu, hát így kell bánjanak az emberrel azért a nyomorult tizenkét frankért?”  És tényleg pontosan tizenkét frank volt nála is és sok más zendülőnél is.⁽²⁾

A nagy kavarodásban Réveillonnak sikerült elmenekülnie és a Bastille-ban húzta meg magát, ahol a parancsnok, De Launay védelmét élvezte míg biztonságban haza nem mehetett.  A király pedig kártalanította a műhelyét ért rombolásért.

Ez volt a Réveillon eset, amit a történészek szeretnek titokzatosnak és megmagyarázhatatlannak jellemezni.  Pedig a kortársak mind egyetértenek benne, hogy lázítók szervezték az egészet.  Véleménykülönbség csak abban volt, kik is voltak ezen lázítok megbízói.  A forradalmárok szokásuk szerint azt állítják, az udvar.  Nagy komolysággal biztosítanak bennünket róla, hogy az udvar és az arisztokrácia szándékosan zendülést váltott ki, hogy oka legyen a tömegbe lövetni.  Később majd azt látjuk, hogy az arisztokratákat vádolják saját udvarházaik, ugyanilyen célból való felgyújtásával.  Az állítás túl nevetséges ahhoz hogy komolyan vehessük.  Miért akarna az udvar önmaga ellen zendülést kiváltani ?  Az arisztokraták által összeszedett csürhe miért vetné Réveillon szemére, hogy az arisztokraták barátja ?  Miért akarna az udvar népharagot kelteni egy törvénytisztelő, királyhoz hű lakos iránt ?  De mindenek felett, ha az udvar erőszakot akart alkalmazni, miért nem tette már a kezdet kezdetén ?  Miért fordult békés módszerekhez mielőtt lövöldözésre került volna sor?

A korabeli adatokat tárgyilagosan szemlélve senki sem tagadhatja, hogy az Affaire Réveillon az orleanista összeesküvők műve volt.  A herceg és állítólagosan Laclos jelenléte a tömegben — és a tény, hogy „Vive le duc d’Orléans” meg „Vive notre roi d’Orléans”⁽³⁾ volt a zendülés jelszava — mindenképpen elegendő bizonyíték a befolyásoló erők eredetére.  Talleyrand, aki nagyon jól ismerte az orleanista áskálódás szövevényeit, határozottan megállapította, hogy Laclos volt a szervező, míg Chamfort, aki az összeesküvés tagja volt elmondta Marmontel-nek, hogy a herceg pénzelte a megmozdulást.  „Pénz és a zsákmány reménye nagy hatással van az emberekre.  Most végeztünk kísérletet Saint-Antoine kerületben és el se hinnéd Orléans-i hercegnek milyen kevés pénzébe került rávenni őket a becsületes Réveillon gyárának kifosztására, mi ugyanezen emberek közül száz családnak biztosított megélhetést.  Mirabeau kedélyesen megjegyezte, hogy 100 Lajos-aranyból egész szép kis zendülést lehet csinálni.”⁽⁴⁾

Mi volt az orleanista összeesküvők célja Réveillon áldozattá való kiszemelésével ?  Jelöltjük választási veresége kétségtelenül megzavarta terveiket, de látható, hogy ennél komolyabb okuk is volt az ellenséges érzelemre.  A Réveillon gyárát magába foglaló Saint-Antoine teljes lakossága munkásokból állt, Saint-Marceau kerület pedig a nyomor központjának számított.  Párizs e két szegény és népes negyede volt a lázítok támaszpontja.  A népi megmozdulások soha nem onnan eredtek, hanem Montrouge-ban vagy a Breton Klubban eszelték ki őket és miután a Palais Royalban kidolgozást nyertek, úgy kerültek a kerületekbe, ahol a kívánt robbanást érték el.  Ilyen módon Saint-Antoine egyszeriben a Palais Royal visszhangjává vált.  Azonban befolyásos ügynökre volt szükség a kerületben, és Montjoie arra következtet, hogy ebből adódóan az orleanisták lépéseket tettek Réveillon felé, hogy az összeesküvéshez csábítsák, de a becsületes tapéta készítő határozottan visszautasította a közeledést és így a durva és kegyetlen sörfőzőnek, Santerre-nek kínálták fel a szerepet, ki nagy buzgón el is fogadta.  Ettől a pillanattól kezdve „Mousseux (habzó) tábornok” — merthogy habos söre után így hívta a nép — Orléans-i herceg meghitt barátja lett és együtt kocsikázott vele cabriolet-jában, járta a kabarékat⁽⁵⁾ és miközben alantas útonállókként és hitvány csőcselékként emlegette az embereket,⁽⁶⁾ a herceg aranyát osztogatta közöttük.  Könnyű tehát megérteni, hogy a három-négyszáz jól fizetett és megelégedett munkást alkalmazó Réveillon igen bosszanthatta az összeesküvőket kiknek lázítói épp abban a kerületben akarták elhinteni az elégedetlenség magvait.  A papírgyár lerombolása így semmivel sem volt kevésbé fontos terveikben, mint a negyed egy másik épületének, a Bastille-nak elpusztítása.  Tehát mind a gyárnak, mind pedig az erődnek meg kell semmisülnie mielőtt a lázítók számíthatnak a kerületre terveik akadálytalan véghezvitelében.

A Réveillon Eset így kettős célt szolgált mert nemcsak hogy megtisztította a terepet egyik akadálytól, de a másik eltávolításának útját is előkészítette.  Az ügy voltaképpen a Bastille elleni támadás ügyes főpróbája volt, ami lehetővé tette az összeesküvők számara, hogy meggyőződjenek tömeggyűjtési módszereik hatékonyságáról és még ha vereséget is szenvedtek, felismerték, hogy csupán a katonák hűségét kell leküzdeniük további vállalkozásaik sikerének biztosításához.  Majd látni fogjuk, hogy a forradalom minden népmegmozdulását elvetélt felkelés előzte meg — április 27. július l4-ét, augusztus 30. október 6-át, 1792. június 20. augusztus 10-ét.  A lázítók ezen esetek mindegyikében azt találták, hogy nem tudták megfelelő vadságra hergelni a népet és céljaik elérése érdekében kénytelenek voltak újabb módszerek után nézni.

Következésképpen láthatjuk, hogy a Bastille o stromáról szóló, bármely beszámolónak az előjátékot jelentő Réveillon Esettel kell kezdődnie.  Ettől a pillanattól fogva, az összeesküvők egy percre sem hagytak fel a katonák megrontásával és a királyi hatalom aláásásával.  Hogy megérthessük miként érték el céljukat, nemcsak párizsi tevékenységüket kell követnünk, hanem a május 5-én, egy héttel az Affaire Réveillon után összeült Rendi Gyűlésben viselt szerepüket is.

Az Átalakítás Munkája

A forradalmárpárti írók mindennapos szokása úgy feltüntetni a Nemzetgyűlést (amivé a Rendi Gyűlés június 17-én alakult) mint két táborra szakadt intézményt, amiben a forradalmi vezetők az átalakítást képviselték, a reakciósok pedig a dolgok állapotának további fenntartását.  Ezen elmélet szerint a nemesség és a klérus nyakassága késleltette az alkotmány megszerkesztését, mert nem volt hajlandó lemondani kiváltságairól.  Azonban ha tanulmányozzuk a gyűlésben lezajlott viták anyagát, azt látjuk, hogy a forradalmár küldöttek voltak a fennakadás valódi okai.  Merthogy Párizshoz hasonlóan, a gyűlésben is jelen voltak a két nagy összeesküvés képviselői — a Mirabeau által vezetett orleanisták kik közé tartozott Barnave, a két Lameth, maga a herceg és cimborái, Biron-i herceg és Sillery márkija és a civakodó senkikből álló felforgatók, kiknek Robespierre volt egyik jellegzetes képviselője.⁽⁷⁾  E két csoport kizárólag saját céljainak előbbre vitelével foglalkozott, mintsem hogy a népuralmat képviselte volna.  Minthogy egyetlen beadvány (cahier) sem fejezett ki az uralkodóház vagy a királyság intézménye elleni elégedetlenséget, az Orléans-i herceget trónra ültetni szándékozó és a királyság intézményét eltörölni kívánó párt egyformán szemben állt a nép óhajával.  E tagok, népképviselővé való megválasztása tehát csakis csalárd fondorlat által válhatott lehelővé, és szükségszerűen kezdettől fogva kettősségben és hazugságban kellett élniük.  Minthogy nem fedhették fel valós szándékaikat mert választóik esetleg megtagadták volna őket, kénytelenek voltak egy olyan módszerhez folyamodni, ami hatásosan késleltette az átalakítás munkáját.  Ez pedig nem volt más, mint a figyelem, jelentéktelen ügyekről folytatott végtelen vitatkozással való elterelése a valós kérdésekről.

E forradalmi akadékoskodók voltak azok, és nem pedig a nemesség reakciós ága, akik a valódi átalakítás legnagyobb hátráltatói voltak.  Az igaz megújulást szorgalmazó pártnak sok tehetséges és felvilágosult tagja volt, mint Jean Joseph Mournier, egy Dauphiné-i magisztrátus, ki közismert volt tisztességéről és igazságszeretetéről, Pierre Victor Malouet, Virieu gróf, Lally Tollendal gróf és Clermont Tonnerre gróf.  E csoportosulást eleinte royalista demokratákként, majd pedig alkotmánypártiakként ismerték és valójában ők képviselték a tényleges népuralom ügyét.  Királysági elvük kizárólag abból eredt, hogy mint a nép, maguk is XVI. Lajos személyében látták a szabadság és igazság legszilárdabb biztositékát.  Ahogy Bouillé írja :  „Az emberek nagy része ezt a pártot támogatta és hasonlóan éreztek a közigazgatási egységek és a nemzeti gárdák is.  Az volt e csoport célja, hogy demokratikus királyságot hozzon létre, s ezt » felséges néphatalomnak (royal democracy) « nevezték el.”  Ha visszapillantunk a beadványokba szedett jegyzékekre, (cahier) azt láthatjuk, hogy ezen irányvonal teljesen megegyezett a nép egybehangzó kívánalmaival és ezáltal felismerhetjük azon nézet elemi tévedését, ami túlzásba vitt átalakítások mozgalmának tekinti a forradalmat.  Az átalakítás és a forradalom két teljesen különálló mozgalom volt és nemcsak hogy eltértek, de homlokegyenest szemben álltak egymással.

Minthogy minden gyűlésben az jut leginkább szóhoz aki a leghangosabb, a képviselőház (Tiers États) a két ágáló csapat befolyása alá került és az átalakítás szószólóit teljesen elnyomta a felesleges szócséplés hangzavara.  Így, bár a forradalmár írók úgy mutatják be a korabeli Franciaországot mint ami az éhhalál szélén állt és „elnyomás alatt nyögött,” csupán a Moniteur akkori számait kell elolvasnunk, hogy lássuk, a rendi gyűlés első négy hetében, a képviselőházban egyetlen szó sem hangzott el az éhínség és a nép szenvedéseinek kérdéséről.  Mikor azután egy hónap elteltével a klérus — és nem a képviselőház — szóba hozta, hogy a gyűlésnek az emberek kenyerének ügyére kellene fordítania figyelmét, a forradalmár részlegek hangos felzúdulással fogadták a javaslatot.  „Jellemző a klérusra” — hogy ilyesmivel akarja elterelni a figyelmet a rendek egyesítéséről.  „A papságot felforgatás miatt el kellene ítélni !”  Robespierre heves szónoklatban rátámadt a papokra, mondván ha annyira aggasztja őket a nép sorsa, miért nem adják el birtokaikat és abból segítenek az embereken.⁽⁸⁾  A kirohanás legalább annyira értelmetlen volt mint amennyire igazságtalan.  A klérus korlátlan támogatást nyújtott az emberek megsegítéséhez, de amint azt mindenki tudta, nem a pénz hiánya okozta az ínséget, hanem a gabona beszerzésének és forgalmazásának nehézsége.  És pontosan ez volt az a pont, aminek kivizsgálását a forradalmi csoportosulások leginkább el akarták kerülni.  A felhalmozással kapcsolatos vitákból nyilvánvaló a monopolizálókkal való összejátszásuk.  Ha valaha, hát most módjuk lett volna a gabona ügye miatt általuk vádolt arisztokraták nyilvános elitélésére, de ahelyett hogy bizonyították volna állításaikat, inkább mindent megtettek a kérdés tárgyalásának elhallgattatására.  Ahogy az őszinteség egy ritka pillanatában Louis Blanc is felfedte, „a nép élelmezésének szent ügye szem elől került” és „a gyűlés bizonyos mértékig átsiklott az emberek éhségének és társadalmi nyomorúságának kérdése felett és más dolgokra tért rá.”  E dolgok nem lehettek mások mint pártos viták és a rendek egyesítésének legkivált hangoztatott ügye.

Itt nincs hely, hogy az egyházú országgyűlés vitás kérdését tárgyaljuk.  Sok mindent lehet mondani mellette is, ellene is.  A gyűlés igaz demokratái kétségtelenül támogatták az elgondolást, mondván, nem lehet véghezvinni az átalakításokat ha a nemesség és a klérus rendjének hatalmában marad akadályt gördíteni elébük.  Arthur Young méltánytalannak tartotta ezt.  „Ezeknek az embereknek az a közös felfogása, hogy bármi ami a rendek különválasztása felé hajlik — mint például nálunk a lordok háza —, teljességgel összeegyezhetetlen a szabadsággal.  Mindez teljesen elrugaszkodottnak és alaptalannak tűnik.”

De akár tanácsos volt a három rend egyesítése akár nem, az bizonyos, hogy a papság és a nemesség iránti támadó magatartásukkal a forradalmár csoportok minden tőluk telhetőt megtettek annak megakadályozására.  A három rend egyesítésének legfőbb kifogása azonban abban rejlett, hagy a Tiers Etats ragaszkodott hozzá, a tanácskozásokra megkülönböztetés nélkül idegeneket is beengedjenek, ami teljes zűrzavart eredményezett, a küldöttek pedig nem saját nézetüknek adtak hangot, hanem inkább a karzat felé beszéltek, hogy népszerűséget nyerjenek.  „Tanulja meg Uram — mondta Bouche küldött május 28-i beszédében Malouet-nak — hogy itt uraink jelenlétében tanácskozunk !”

A forradalmi vezéreknek gondjuk volt rá, hogy támogatást kapjanak a karzatról és a hallgatóság zöme a fizetségükben álló párizsi naplopók és haramiák csapataiból került ki, kiket ellenfeleik megfélemlítésére hoztak oda és akik rövidesen már nem elégedtek meg a felforgatás éljenzésével, hanem hangos fütyüléssel és kiabálással adtak hangot nem tetszésüknek.  Hogyan tudna egy testület ilyen körülmények között tanácskozni, még ha mégannyira demokratikus lenne is?⁽⁹⁾

A forradalmár pártok olyan fejetlenséget teremtettek a gyűlésben, hogy XVI. Lajos végül is közbelépésre szánta el magát és királyi ülést (Séance Royal) hívott össze.  E célból szükség volt a képviselők ülésterme, a Salle des Menus Plaisirs igénybevételére, mert lévén az a legnagyobb a három közül, csak ott fért el a három rend összes képviselője.  Ezért is használták a rendi gyűlés ülésterméül.  Ennek értelmében tudatták a képviselőkkel, hogy két napra⁽¹⁰⁾ fel kell függeszteniük tanácskozásaikat a teremben, de a haragos érzelmek elkerülése végett a nemesség és a papság ülésterme is zárva lesz.  A „kiváltságos rendek” zokszó nélkül fogadták a bejelentést, de a képviseltház bezzeg dühöngött a királyi rendelkezés miatt és átvonult a közeli teniszpályára, ahol méltatlankodó tanácskozást tartott és Mounier indítványára — ki később keserűen megbánta tettét — felesküdött, hogy nem oszlik fel míg alkotmányt nem szerkeszt.

E nyílt engedetlenségtől függetlenül, XVI. Lajos június 23-án⁽¹¹⁾ megjelent a királyi ülésen és a gyűlés előtt ismertette szándékait.  Méltóságteljes, de mégis megható szavakkal kérte a nép képviselőit, hogy folytassák tovább az általa kezdeményezett átalakítást.  Emlékeztette őket, hogy a rendi gyűlés már majdnem két hónapja tanácskozik, de eddig még nem tudott megállapodni feladatának előkészületeiről.  Az ország iránti szeretetükre és francia hagyományaikra hivatkozva kérte őket, hogy hagyjanak fel a civódással és együtt cselekedjenek a közjóért.  „Önmagamnak tartozom vele, hogy véget vessek e végzetes nézetelétéréseknek.  Ezen elhatározásból gyűjtöttelek ide benneteket, mint minden alattvalóm atyája és királyságom törvényeinek védelmezője.”

Minthogy alapvető volt a nép követeléseinek késedelem nélküli kielégítése, a király számba vette mindazon átalakításokat, amiket a királyi előjog alapján szándékában állt bevezetni.  Ezek voltak mindenek felett:  az adózás egyenlővé tétele, a nemesség és a papság pénzügyi kiváltságainak eltörlése, továbbá a taille (jobbágyadó), a corvée (robot), a francfief (hűbérbirtok), a lettre de cachet (királyi bebörtönzés), a mainmorte és a személyes terhek megszüntetése, a sajtó nagyobb szabadsága, a gabelle (sóadó) mérséklése vagy akár teljes éltörlése és a capitaineries avagy vadásztörvények korlátozása.

Tehát a király saját elhatározásából orvosolta a régi rendszer főbb sérelmeit, de megtagadta a nemesség és a papság összes feudális jogainak eltörlését, mert úgy tartotta, nem őrá tartozik azok megszüntetése.  Ezen áldozat így a két rendre maradt, hogy saját maga tegye meg, ami hat héttel később önkéntesen meg is történt.  A király ezekkel a nagy jelentőségű szavakkal fejezte be beszédét:

„Hallhattátok uraim szándékaim és nézeteim eredményét..  és ha valami végzet folytán, mire még csak nem is gondolhatok, elhagytok engem ilyen óriási vállalkozásban, én magam fogom elérni népem jólétét és egyedül személyemet fogom igaz képviselőjének tekinteni.  Ismervén a beadványokat, tudván, hogy jótékony szándékaim tökéletesen egybeesnek a nemzet általános kívánalmaival... magam fogok e cél felé haladni mindazon bátorsággal és határozottsággal melyet az bennem kelt.”

Mit jelenthet ez ?  Csakis egyetlen dolgot.  E két sokat sejtető kijelentés világossá tette a király szándékait: „Én magam fogom elérni népem jólétét, egyedül személyemet fogom igaz képviselőjének tekinteni.”  Más szavakkal, a király tudtul adta, ha a Tiers États nem hagy fel a vitatkozással és nem lát munkához, fel fogja oszlatni a rendi gyűlést és ő maga fogja véghezvinni az átalakítás művét.

Csoda-e hát, hogy a küldöttek borús némasága fogadta a király értekezését ?  Csoda-e, hogy a pártok remegtek székeikben ?  Csoda-e, hogy az orleanisták és a felforgatók egyaránt aggódtak a nép zűrzavarából nyerendő szerencséjük miatt ?  Csoda-e, hogy Mirabeau, vágyainak szertefoszlását látván, a híres „apostrophe” haragos kikiáltására emelkedett? A király elhagyta a termet és De Brézé, a rendtartás vezetője, befejezettnek nyilvánította az ülést, amikor Mirabeau, ki hét nappal korábban a királyi vétót támogatva kijelentette, „Semmi szörnyűbbet nem tudnék elképzelni, mint 600 személyből álló független arisztokráciát, ami holnap esetleg rendíthetetlennek nyilvánítaná magát,” most szemtelenül ezen szavakkal tagadta meg a királyi utasítással szembeni engedelmességet:  „Csak a szuronyok erejével kényszeríthetnek bennünket helyünk elhagyására.”

Így fejeződött be az az ülés, ami mindörökre lefektethette volna a francia szabadság alapját.  Megvalósulással fenyegetett a gondolat, amitől a forradalmár pártok leginkább rettegtek, hogy békés úton újjászerveződik az ország és szabad és alkotmányos alapokra kerül a királyság intézménye.  Ha még mindig további bizonyíték kellene az iránt, hogy a forradalmi pártok tevékenyen szembe helyezkedtek az átalakítás munkájával, megtalálhatjuk ezt azon tényben, hogy a forradalom, királyság elbukásáig terjedő szakaszában a király nép kívánalmait kielégítő minden engedményét és az átalakítás minden lépését újabb dühöngő forradalmi kitörés követte.

Ennek szellemében, a Séance Royale óriási átalakításai nemhogy a válság békés megoldását eredményezték volna, hanem az erőszak kiújulása követte.  Két nappal később a jóindulata és tisztessége miatt mindenki által szeretett párizsi érseket bérelt zendülők támadták meg amikor elhagyta a gyűlést és csak lovai gyorsaságának és kocsisa lélekjelenlétének köszönhette életét.

A tény, h ogy négy nappal a királyi ülés után a nemesség és a papság, a király utasításának engedelmeskedve, rendezte az egyházúság égető kérdését és csatlakozott a Tiers Étathoz, semmit sem segített a forradalmárok által teremtett erjedésen. Ha tényleg úgy volt mint ahogy a képviselőház állította és csakis a nemesség ez irányú elzárkózása volt az átalakítás egyedüli akadálya, akkor most miért nem kezdődött el a munka, hogy e vitás kérdés már elhárult az útból ?  Épp ellenkezőleg történt.  Amint markukba kaparintották a nemességet és a papságot, a képviselők erőszakosabbá váltak mint valaha és semmi féle hajlandóságot nem mutattak az ország békés megújulásának tárgyalására.  Az igaz, hogy az éhezés kérdésének megoldására alakult egy „létfenntartási bizottság,” de minthogy majdnem teljes egészében orleanistákból állt, beleértve magát Orléans herceget is, semmit sem tett az emberek szorultságának enyhítésére, az ínség pedig tovább tombolt.

A Forradalom Melegágya

Miközben Versailles-ban ezek zajlottak, a gyűlés forradalmi pártjaival szoros kapcsolatban álló párizsi lázítók felkelés szitásán tüsténkedtek.  A Palais Royal poros kertje éjjel-nappal telve volt.  Többé már nem csupán mint bűntanya szerepelt, hanem politikai színtérré vált — a Trafalgar Square és a Burlington Arcade egyfajta egyvelegévé — ahol az emberi szenvedély húrjait pengető összes eszközt bevetették :  nők, bor, arany, irigység, gyűlölet, bosszú.  A kávéházak kerti asztalainál semmittevők gyűltek össze heves vitákra.  A hosszú árkádok alatt kifestett nők járkáltak a marchands de frivolités portékái között és kihívó pillantásokkal csábították az arra járó katonákat.  A kártyabarlangokból késő éjszakáig a kockavetés és az érmék csörgésének zaja hallatszott és a fák alatt forgó szemű olcsójános politikusok vad taglejtésekkel erőszakra ösztökélték az embereket.  Az ilyen csőcselékszónokok számára a zaj volt a legfontosabb és rángatódzó forradalmi őrjöngésig hevítvén magukat, arisztokraták és udvar ellenes kirohanásokat rikoltoztak vagy durván Istent és a vallást káromolták.

A börtöntöltelék St. Huruge márki volt mindenek legvadabbika, kinek harsogó hangja szinte fáradhatatlanul zúgott.  A tömeg feje felett már messziről látszott fehér kalapja és így a rendbontás középpontjává vált, miközben óriási fütykösét karmesteri pálca módjára forgatván, hallgatói szenvedélyét gerjesztette vagy csitította.  A hosszú tér végén lévő ablakából letekintve, Orléans-i Fülöp büszke lehetett magára a Choderlos de Laclos lángesze által mozgásba hozott gépezetért.  Nem régiben számos újabb tagot szerveztek az összeesküvésbe, kik közül a Mirabeau által felfedezett, Guise-i származású Camille Desmoulins volt a legfontosabb, aki a nemességtől és a papságtól elszedett zsákmány reményével kecsegtette a nép kapzsiságát:

„Csapdába esett a vad, tehát öljük meg !..  Soha nem kínálkozott még ilyen gazdag zsákmány a hódító előtt.  Negyvenezer palota, szálló, udvarház, Franciaország gazdagságának négyötöde lesz vitézségünk jutalma.”⁽¹²⁾

Számos újabb ágáló szolgálatait is igénybevették, mint a komédiás Grammont — egy rendkívül kegyetlen ember, aki, mint majd látni fogjuk, szó szerint vérre szomjazott —, egy Fournier l’Américain-ként ismert san domingói elitélt, Stanislas Maillard, a szeptemberi mészárlások későbbi irányítója és egy nő, akinek éles esze és merészsége az ügy nagyszerű szerzeményének bizonyul majd.⁽¹³⁾

A marcourti Anne Terwagne egy belga félvilági nő volt és a forradalom kitörésekor már régen jóban volt Orléans-i herceggel.  Évekkel korábban a Wales-i herceg mutatta be neki Londonban és Fülöpnek köszönhette szerencséjét, mert párizsi visszatérte után ékszerekkel, hintókkal, lovakkal ellátott sziporkázó udvari nő (courtesan) lett belőle és Campinados grófnő néven különböző gazdag pártfogókkal Európát járta.  A „grófnő” Rómában élt amikor a rendi gyűlés összeült, de a forradalmi vihar gyülekezése sietve visszahúzta Párizsba, ahol a Théroigne de Méricourt harcinevet magára öltve, régi támogatója, az Orléans-i herceg ügyébe vetette magát.  Théroigne nagyon is messze állt a romlott társadalom igazságtalanságai miatti bosszúvágytól égő „szerencsétlen nő” képétől, amiként Carlyle lapjain előttünk maskarázik, merthogy most a társadalom legromlottabb részével azonosította magát.  A kicsi és törékeny Théroigne — ragyogó fekete szemeivel és pimasz, fitos orrával meg „oly vékony derekával hogy egy ember ujjaival körbefoghatta” — a Rue de Bouloi-i szalonjában a félvilágiak királynőjeként uralkodott a köré gyűlt orleanista vezérek felett, kik közül Sieyés abbé, kedvenc bálványa volt.

A történészek eddig még soha sem becsülték fel megfelelően a kurtizánok forradalom korai szakaszaiban viselt szerepét, pedig kétséges, hogy e nők közreműködése nélkül — Théroigne de Méricourt-tól kezdődően a legegyszerűbb örömlányig — sikerre juthatott volna az orleanisták nagy tervezete.  A Nemzeti Gárda tagjai, a hadsereg legélvhajhászabb és legfőképp párizsiakból álló katonái, rendszeresen látogatták a Palais Royalt és így a környező házakban lakó és az árkádok alatt vadászó szajhák szövetségeseivé váltak.  Egyes esetekben a katonák a kitartott szerepét játszották és osztoztak az örömlányok jövedelmében, amit most nagyban növelt a herceg bőkezűsége és így mindketten az összeesküvők arany vetését aratták.  Ily módon a Réveillon ügyben még szilárdságot mutató nemzeti gárdisták fokozatosan eltávolodtak kötelezettségüktől.  Június vége felé, amikor fegyelmezetlenség miatt laktanyába parancsolták az ezredet, háromszázuk kiszökött és Párizs utcáin parádézott míg végül a Palais Royalba érkezett, ahol a szajhák lelkes fogadtatásban részesítették és borral és jó kedéllyel vendégelték őket.

A nyílt zendülés végül is lépésre késztette a hatóságokat és tizenegy főkolompost bezárattak az Abbaye-be.  Azonnal méltatlankodó felzúdulás hallatszott a Palais Royalból és Jourdannal az élen, mögötte Maillard és Théroigne de Méricourt, mint szárnysegéd és amazon, bandita csapat indult útnak, hogy kiszabadítsa a „zsarnokság áldozatait.”  Botokkal és fejszékkel betörték az Abbaye ajtaját és minden bezártat — nemcsak a szökevényeket, hanem bűnözőket is — szabadon engedtek.  A Palais Royal újra fogadta a lázadókat, pompás vacsorát rendeztek és tábortüzek és tűzijátékok világították be az éjszakát. De a király még ezen kitörés után is arra a meggyőződésre jutott, hogy megbocsájtson a zendülőknek.  A királypárti és a forradalmi történészeknek is szokása, hogy gyengeséggel vádolják XVI. Lajost.  E vád nyilván következetes azok részéről akik azt vallják, a királynak uralkodnia kell és nem pedig a népet szolgálnia.  Azonban a nép függetlensége hirdetőinek ez irányú neheztelése nemcsak igazságtalan, de észszerűtlen is.  XVI. Lajos a legmesszebbmenőkig vitte a népuralom alapelveit.  Hitte, hogy ő van népéért és nem pedig népe őérte.  A demokrata Bailly elmondja :  „A zsarnokságnak nem volt helye XVI. Lajos jellemében.  Soha nem kívánt mást, mint népe boldogságát.  Ez volt az egyedüli eszköz amivel befolyásolni lehetett.  Kevésbé gyengédszívű király és bölcsebb miniszterek mellett soha nem lett volna forradalom.”  Tehát mindaddig amíg a csőcselékszónokok az udvar ellen ágáltak és a lázítók saját hatalma elleni felkelésre buzdították a népet, a király nem volt hajlandó erőszakot alkalmazni a felforgatás beszüntetésére.  Csakis akkor, amikor az emberek egymás ellen fordultak, tartotta kötelességének, hogy önmaguktól megvédje őket. Amikor végül is a Palais Royalbeli erőszak odáig fajult, hogy törvénytisztelő polgár már nem mert bemenni a kertbe, a király ijesztő kérdés elé került és döntenie kellett, hogy beveti-e a hadsereget a rend helyreállítására.  Mint a forradalom minden válságában, most is ellentétes tanácsok között találta magát.  Egyfelől a gyűlés demokratái „a nép független akarata” ellenzésének bűnéről szónokoltak, más felől pedig a nemesek és a papok amellett kardoskodtak, hogy „durva sértés a megvédendőkkel egy kalap alá venni a megfékezendőket” és ösztönözték a királyt, a város védelmére vezényelje ki a hadsereget.  A polgárok aggodalma valóban oly nagy volt, hogy június végén a párizsi tanács városőrséget szervezett a banditák elleni védelemre.  Minthogy szokásszerűen a Párizs körüli csapatösszevonásokat tartják a júliusi forradalom legfőbb okának, nagyon fontos, hogy figyelemmel legyünk ezen tényre.

A király végül is döntött, hogy beveti a hadsereget a város védelmére és minthogy szükséges volt elejét venni a további szőkéseknek, egy svájci és egy német ezredet is csatoltak az egységhez.  Egyrészt mert ezek a katonák különösen fegyelmezettek voltak, de főképp azért, mert francia nyelvtudásuk hiányában kevésbé voltak kitéve a Palais Royal ügynökei rontásának.⁽¹⁴⁾  Nemzetiségük ténye azonban csak újabb ürügyet adott a tömeg felkavarására :  „Idegen légiókat vetnek be a nemzet ellen !”  De ugyanakkor a forradalmárok nem haboztak soraikba fogadni ezen idegeneket, amikor a nők, a bor és a pénz szokásos eszköze által sikerült elcsábítaniuk őket a királynak fogadott hűségiktől.  A francia nép védelmére felsorakozott német huszár „idegen zsoldos” volt, de ugyanezen huszár testvérré vált amikor a Palais Royal kéjnőivel a francia királyság bukására ivott.  Amint láthattuk, a forradalom egész ideje alatt ilyen volt a vezetők „hazafisága.”

Hűséges csapatok jelenléte, akár külföldiek akár mások, természetesen az összeesküvők számításainak keresztülhúzását célozta, mert amellett, hogy zendüléssel szembeni ellensúlyt képeztek, a fővárosba irányuló gabona szállítmányokat is védelmezték.  Maréchal de Broglie, Baron de Bézenval és Lambesc herceg fáradhatatlanul mindent megtett, hogy megvédje a gabonás kocsikat a Párizs körül ólálkodó útonállók támadásától és ebből adódóan gyűlöletessé vált az uszítók előtt.⁽¹⁵⁾

A Palais Royal csőcselékszónokai következésképpen munkához láttak, hogy új riadalmat kavarjanak fel.  „Idegen katonák hatalmas hordái masíroznak majd a főváros ellen, ágyúgolyókkal fogják lőni és mindenkit kardélre fognak hányni.  Ugyanakkor Versailles-ban padlózat alatti aknákkal fel fogják robbantani a nemzetgyűlést.”  Az ilyen vad zagyvaságot nemcsak Párizs tudatlan lakossága hitte el, hanem maguk a képviselők is komolyan beszéltek róla.  Aggodalmukat kihasználva, Mirabeau a gyűlésben minden erejét bevetette a zendülés lángjának fellobbantására:

„Amikor minden irányból csapatok jönnek, amikor tábort ütnek körülöttünk, amikor a főváros ostrom alá kerül, ámulva kell kérdeznünk önmaguktól, a király talán nem bízik népe hűségében ?  Mi végre e fenyegető megnyilvánulás ?  Hol vannak a király és az állam ellenségei, kiket meg kell fékezni ?  Hol vannak a szövetkezők, kiket el kell fogni?”

Mindez akkor, amikor a Palais Royal a felforgatás melegágya volt és „majdnem minden nap előállt valamiféle erőszakkal,”⁽¹⁶⁾ amikor Párizs lakói is önvédelemre fegyverkeztek !

A képmutatás és a dörzsöltség mesterműve volt e szóhintés.  Senki nem ismerte jobban a rend fenntartásának szükségességét mint Mirabeau, senki sem látta élesebben az anarchia borzalmait és senki sem volt kevésbé őszinte demokrata.

A király röviden és lényegre törően válaszolt a képviselők csapatkivonást illető követelésére:

„Mindenki ismeri a Párizsban és Versailles-ban szemem láttára és a rendi gyűlés előtt ismétlődően lejátszódott rendbontásokat és botrányos jeleneteket.  Szükséges, hogy igénybe vegyem a kezemben lévő összes eszközt a rend helyreállítására a fővárosban és környékén.  Egyik alapvető kötelességem, hogy megőrizzem a közbiztonságot.  Ezek azok, amik a Párizs körüli csapatösszevonásokra indítottak és Kendtek biztosíthatják a rendi gyűlést hogy más célt nem szolgálnak mint az ilyen rendbontások elfojtását vagyis inkább megelőzését, a törvény fenntartását és még azon szabadság biztosítását és védelmét is, melynek tanácskozásaitokat kellene áthatnia. ...  Csakis gonosz szándékú emberek vezethetik félre népemet az általam tett elővigyázatossági lépések igaz szándéka felől.  Mindig is az volt a célom, hogy mindent megtegyek boldogságukért és mindig volt rá okom bízni szeretetükben és hűségükben.”

Bézenval, a Svájci Őrség parancsnokának későbbi peréből minden kétséget kizáróan bizonyítódott a király ezen biztositékainak őszintesége.  1790 januárban a párizsi kommün az orleanisták bujtására a Châtelet⁽¹⁷⁾ tribunusa elé idézte Bézenvalt, „a francia nép, a nemzetgyűlés és kiváltképp Párizs városának szabadsága elleni összeesküvésben való részvétel” miatt.  Semmiféle összeesküvésre utaló bizonyíték nem került elő.  Épp ellenkezőleg, az okmányokból kiderült, hogy a „legbékésebbek és atyaibbak voltak” a minisztérium és Bézenval szándékai.  Az előadott levelek „kinyilvánították ezen tiszt Párizs ellátásának biztosítására irányuló tervét — mely célból a csapatokat összevonták — és azt, hogy nemhogy a polgárokat akarták volna pusztítani, hanem kifejezetten az ő védelmükre küldettek ide.”  Szükség volt rájuk „a banditák megfékezésében is, akik máris rendbontást keltettek Párizsban és félő, hogy esetleg további zavarokat okoznak.”  E tényeket feltárván, Bézenval felmentést nyert és maga a Moniteur is elismerte a döntés jogosságát, pedig Marat igen ágált ellene: „óriási ismeretanyag halmozódott fel, de semmi bűnöset nem bizonyítottak a vádlott tevékenységében és így felmentették.  Nagyon erős bizonyságra lenne szükség annak feltételezéséhez, hogy a tiszteletben álló törvényhatóság és a nagyra becsült tribunus a legrészletesebb vizsgálat által sem bizonyítható, állítólagos kihágás ügyében álnokul összejátszott volna a lakosság félrevezetésére.”⁽¹⁸⁾  Bizonyos tehát, hogy a csapatoknak nem volt erőszakos szándékuk és a felvilágosult francia történészek ma már elismerik odarendelésük szükségességét.⁽¹⁹⁾

A király beszéde lecsillapította a nép aggodalmát és ezért Mirabeau azonnal hozzálátott újabb beszéd megírásához, ami majd megint nyugtalanságot kelt.⁽²⁰⁾

XVI. Lajos most teljesen értetlenül állt a helyzet előtt.  Megnyugodván, hogy irányelvei szerint végzi kötelességét, nem értette, az emberek folyamatosan miért értelmezik tévesen cselekedeteit.  Nem is sejtette a lázítók közgondolkozást befolyásoló hatását, kiknek más célja sem volt mint eloszlatni a nép kívánalmaira tett engedmények feletti közmegelégedettséget.

A gyűlés királypárti demokratái miért nem világosították fel a királyt a dolgok valós helyzetéről ?  Az bizonyos, hogy tudtak az orleanista összeesküvésről, mert később elmondták miként kísérelték meg beszervezni őket a herceg támogatói.  (E kezdeményezések mind felháborodott visszautasításra találtak.) Mirabeau megpróbált közeledni Mounier-hez és Bergasse-hoz,⁽²¹⁾ Sillery pedig Virieu-höz,⁽²²⁾ de mindkét összeesküvő majdnem ugyanazt a választ kapta: „Értse meg uram, ha itt valaki is megkísérelné a király helyére ültetni az Orléans-i herceget, saját kezűleg szúrnám le.” Lafayette, akinek a forradalom iránti kezdeti lelkesedése reményt keltett az összeesküvőkben, legalább ennyire hajthatatlan maradt, mert bár nem nagyon érdekelte a király, Orléans-it kifejezetten gyűlölte és mikor azt hozták fel előtte, hogy az udvar díjat tűzött ki az ő és a herceg fejére és jobban tenné ha csatlakozna hozzá, hidegen azt válaszolta, „Fülöpöt semmibe sem nézem és szükségtelen pártot alakitani amikor az ember az egész nemzet tagja.”⁽²³⁾

De az ajánlatok puszta visszautasítása helyett ezek a személyek miért nem használták fel óriási befolyásukat az ármánykodás felszámolására ?  Nem hihetjük, hogy hiányzott belőlük a bátorság, mert később a rogyadozó királyság támogatásában a forradalom teljes árjával szembeszálltak.  Miért vártak tehát addig, amíg túl késő lett ?  Úgy tűnik az az egyedüli magyarázata hogy ebben a válságban még a forradalommal azonosnak tartották az orleanista összeesküvést.  Tudtak létéről, de nem ismerték fel kiterjedtségét és attól tarthattak, hogyha szétzúzzák, esetleg feltartoztatják az egész forradalmi mozgalmat, amit még mindig szükségesnek láttak az ország megújításához.  Egy szóval látnokok voltak és válság idején a látnokok a legveszélyesebb emberek.  Megvalósíthatatlan gondolatokat követvén, behunyják szemeiket a valóság előtt és ahelyett, hogy szembenéznének a veszéllyel, inkább figyelmen kívül hagyják.

Mindenek közül Necker volt a legvétkesebb, kiben a király és a királyné is bízott, hogy biztonságos vizekre kormányozza az állam hajóját.  Kezdettől fogva csakis népszerűségével törődött és az időnyerés volt egyedüli politikája.  A pénzügyi válság megoldására vonatkozó módszere nem állt másból mint örökké tartó kölcsönfelvételből.  Az ínség ügyével kapcsolatban Arthur Young megállapította, hogy rendelkezései mindennél inkább hozzájárultak a gabona arának emelkedéséhez és bár ezen kezdeti hibáját felismervén, láthatóan mindent megtett, hogy helyrehozza és fáradhatatlanul dolgozott a nép élelmezésén, de attól visszariadt, hogy a gond megoldásának legfontosabb lépését megtegye és leleplezze a monopolizálókat.

Necker viselkedésére csak két magyarázat lehet: vagy összejátszott az orleanistákkal, vagy félt tőluk.  Mindkét esetben elítélendő a viselkedése és ebben minden kortárs párt megegyezik Különös, hogy Necker az egyedüli korabeli demagóg aki soha nem talált mentegetőre — kivéve lányát, Staëlnét —, mégis alkalmatlanságának király általi felismerése volt az, amit a júliusi forradalom elfogadható ürügyéül használtak és ezt ma már az egész világ elismeri.

Július elejére XVI. Lajos végül is felismerte, hogy Neckernek mennie kell és egy erős minisztériumot kell alakítania ha el akarja hárítani a küszöbön álló válságot.  Ennek értelmében elbocsájtotta minisztereit és De Breteuilt, De Broglie-t, La Galaiziére-t és Foullont nevezte ki helyükre.

Joseph François Foullon öreg ’74-es hadbiztos volt, aki katonai szolgálatban őszült meg.  Nagy vagyona, amit a forradalmár vezérek spekulációnak vagy gabona monopóliumnak tulajdonítottak, hivatali illetményeiből és holland feleségének örökségéből származott.⁽²⁴⁾  Látható, hogy Foullon népszerűtlen volt az emberek között, bár semmiféle bizonyíték nem merült fel, hogy valaha is durván bánt volna velük.  Épp ellenkezőleg, a megelőző télen nem kevesebb mint 60.000 frankot költött tartományában, hogy a parasztoknak munkát biztosítson, merthogy „nem akarta őket alamizsnával megszégyeníteni.”⁽²⁵⁾  Mindazonáltal szigorú ember és a fegyelem híve volt, a dolgok ezen állásában pedig két különböző eljárású javaslatot tárt a király elé, melyek által számítása szerint elkerülhető lenne a forradalom.  Az egyikben kertelés nélkül felvázolta az orleanista összeesküvést és azt javasolta tartoztassák le a herceget és a gyűlési képviselők között lévő cinkosait, a király pedig ne váljon meg hadseregétől amíg helyre nem állt a rend.  A másikban javasolta, hogy a király azonosítsa magát a forradalommal annak végső kitörése előtt, menjen a gyűlésbe és maga követelje a jegyzékeket, utána pedig a legnagyobb erőfeszítést hozza a nép igaz kívánalmainak kielégítésére, mielőtt a lázítók bűnös terveik előnyére fordíthatnák őket.⁽²⁶⁾

Az új miniszter ezen javaslatai fontos fényt vetnek a júliusi forradalomra, mert Madame Campan szerint, Louis de Narbonne-on és Madame de Staël-on keresztül az orleanisták fülébe jutottak és magától értetődően magyarázatot adnak a miniszterváltás miatti dühükre és Foullonnal szembeni ellenszenvükre.  A két javaslat bármelyikének követése biztos végüket jelentette volna, mivel a válság békés megoldása legalább annyira végzetes lett volna terveikre, mint letartoztatásuk keményebb kezd eljárása.

Nyilvánvaló, hogy napokkal korábban tudatában voltak Necker küszöbönálló elbocsájtásának és a Montrouge-i éjféli tanácsban azonnal kidolgoztak egy felkelési tervet.  A hadsereg megjelenése és Necker menesztése lesz majd az emberek felkavarásának ürügye.  A visszakozás magasiskoláját bemutatván — ami a népámítás igazi tudománya — az addig gúnnyal és gabonafelhalmozás nyílt vádjával elárasztott Neckert most üdvösségük egyedüli reményeként tárják az emberek elé és a menesztését követő rémületben lázadásra gerjesztik a népet, „ezen ostoba nyájat, melyet egy jó pásztor úgy terel ahogy akar” — amint azt Chamfort megjegyezte.  Azután, az általános felfordulást kihasználva, az Orléans-i herceg az ország alkirályává, ha nem mindjárt királyává tétetik.  „Csakis rajta múlott — mondta Mirabeau, aki később az egész tervet elbeszélte Virieu-nek — szerepe készen állt, (on lui avait fait son thème) szavai megfogalmazódtak.”⁽²⁷⁾

Mirabeau diadalmasan a helyzet magaslatára emelkedett.  Ezideig nyíltan becsmérelte Neckert, „genfi garasosnak” (le grippe-sou genevois)⁽²⁸⁾ vagy „mindig késő órának” nevezvén a minisztert.  Elbocsájtásának előestéjére már el is készített egy képviselőházi beszédet, amiben az ínségben való bűnrészességgel vádolta volna meg, de most, hogy menesztését tették a lázadás ürügyévé, nagy ívű szélhámos mivoltához méltóan, egyszeriben kijelentette: „Csakis borzalommal szemlélhetjük a balsors mély szakadékát, melybe Necker úr száműzetése sodorja az országot.  Mit ellenségeink már oly régen kívántak, most megvalósult.”⁽²⁹⁾

A Palais Royal hitetői július 9-én már el is kezdték a nép riogatását bálványuk elrendelt sorsának ügyével.  „Idehallgassatok polgártársak — kiáltott fel a csőcselékszónok, akinek sikeralt csoportosulást gyűjtenie maga köré — azért jöttünk itt össze, hogy kijelentsük előttetek, hazaárulóként fogunk tekinteni mindenkit, aki Necker úr életére vagy miniszteri hivatalára tör, mert őt mi a nemzet örökminiszterévé kívánjuk tenni és minthogy királyunk bár jószívű és bizalom teli, de alkalmatlan az ország kormányzására, Orléans-i herceg urat jelöljük a királyság kormányzójává !”⁽³⁰⁾

Úgy látszik nem különösebb lelkesedéssel fogadták az indítványt és a rábeszélő csupán annyit ért el, hogy olyan lelkiállapotba hozta a hallgatókat, amit Louis Madelin hisztériku s rohamként jellemzett (crise de nerfs).  Már amúgy is elegendő okuk volt az aggodalomra :  az ínség növekvő fenyegetése, a körülöttük lévő útonállók, a Palais Royal szónokainak ígérgetései, hogy a király csapatai lemészárlásukra közelednek és most mindezen borzalmak tetejébe még Necker menesztésének riadalma és az ország csődjének és összeomlásának rémképe.  Csoda-e, hogy a szerencsétlen népet szorongó idegesség fogta el ?

Július 12.

Az időjárás még csak növelte a párizsiak hevületét, mert a hideg tavaszt júliusban majdnem trópusi hőhullám követte és a meleg úgy látszik mindig hatással volt a lakosság vérmérsékletére, mert Párizsban a forradalom majdnem minden megmozdulása szokatlanul forró napokon történt.  A Necker távozását követő július 12-i vasárnap perzselő délelőttjén a felhőtlen égről égetően sütött a nap a Palais Royal kertjét már korán megtöltő tömegre.  Kilencre már kósza hírek értek a városba, hogy megesett a szörnyűség és Necker útilaput kapott.  A riasztó hír szájról-szájra terjedt és az elrémült polgárok a Palais Royalhoz siettek, hogy megbizonyosodjanak az igazságról.  Délre annyira megtelt a kert, hogy már csak a fákon volt hely, míg azok ágai is meg nem hajlottak a rajtuk lévők súlya alatt.  A csőcselékszónokok hiába próbáltak székeket és asztalokat egymásra tenni szószék gyanánt és így kénytelenek voltak a hársfák ágairól lógva hitetni a népet.  A helyszínen lévő Montjoie elmondja :  „Rettenetes volt a hergelés.  Az embernek látnia kellett, hogy el tudja képzelni.” Minden pillanatban újabb híresztelés kelt szárnyra és tovább növelte az általános megdöbbenést.  Egyszer egy vad tekintetű hírnök érkezett és a térre rohanva kikiáltotta, hogy most érkezett Versailles-ból, ahol mészárolják a küldötteket másszor egy riadalomkeltő bejelentette, hogy az Orléans-i herceg száműzetett, a Bastille-ba záratott, halálra ítéltetett.  Megint másik figyelmeztetést rikoltozott, hogy katonák vonulnak a város felé, mindent felégetni és kardélre hányni.  A kertet és az árkádokat megtöltő kavargó tömeg olyan volt mint a vihartól korbácsolt tenger.  Minden újabb riadalomra mély sóhaj hallatszott ezer torokból és ez most már elfojtott dühös morajjá vált, majd pedig a döbbenet csendjébe fulladt.  A szóbeszéd hírtelenjében bizonyossággá vált.  Megint hírnök érkezett Versailles-ból és tudatta a rettenetes hírt :  Necker elbocsájtatott és máris útnak indult, az ország sorsa megpecsételődött.  Félelmeik valóra válásának ezen igazolódása a rossz hír hozója ellen fordította a megvadított tömeget és épphogy csak sikerült megmenekülnie a kert egyik szökőkútjába való fojtástól.

Tizenkét óra lett és a nap az összegyűlt népet és a Palais Royal ablakait égetvén, delelőre ért.  Ekkor furcsa dolog történt.  Az egyik tükör a palota ágyújának gyutacsára vetítette a sugarakat, ami azok hatására lángra lobbant és lövést adott le.  E vérfagyasztó dördüléssel tehát, „maga a nap adta meg a forradalom kezdetének jelét.”⁽³¹⁾

Leírhatatlan volt az emberekre tett hatás és óriási zűrzavar tört ki.  A megrettent férfiak és sápadt és pityergő nők ide-oda rohangásztak.  Az utcák néma és letört emberek csoportjaival teltek meg, kik riadt juhok módjára siettek, de nem tudták hova.  A szerencsétlen népet önjelölt pásztorai elkeseredetten erre-arra terelgették.

Azonban a terelőknek nem volt könnyű dolguk, mert néha még a juhok is megtagadják, hogy jó irányba hajtsák őket.  Emellett még, az embereknek minden riadalmuk ellenére sem volt semmi hajlandóságuk végrehajtani lázítóik tervezetét és komolyan forradalmat kezdeni.  Camille Desmoulins később elmondta milyen kétségbeesetten próbálta a nap délutánján erőszakra ösztönözni az embereket, kik közül egyesek annyira meg voltak tévedve, hogy kiáltozva a királyt éltették.  „Hiába próbáltam tüzet oltani lelkükbe — mondja Camille — egyikük sem volt hajlandó fegyvert fogni.”

Délután három óra volt, mire Camille végre az orleanista vezetők gyülekezőhelyéül szolgáló Café de Foy ajtajában „Fegyverbe !” felszólítást kiáltozó fiatalokkal találkozott.  Azon nyomban meglátta a lehetőséget és csatlakozott hozzájuk.  Pillanatok alatt a kávéház előtti egyik asztalra emelték, ahonnan későbbi állítása szerint ékesszóló beszédet mondott:

„Polgártársak !  Tudjátok, hogy a nemzet Necker megtartását és neki emelt emlékkő felállítását kérte, de ennek ellenére elűzetett.  Lehet-e ennél sértőbben elutasítani benneteket ?  E lépés után mindenhez lesz bátorságuk és minthogy ma még tanakodnak, talán Saint-Barthélemy éjszakát terveznek a hazafiak számára.  Fegyverbe ! Fegyverbe ! Tűzzük fel a reménység színét jelképező zöld kokárdát !”  Zöld szalagot lengetett meg és tűzött kalapjára, a tömeg pedig azonnal a fák leveleit kezdte tépdesni, hogy hasonló ékkel díszíthesse magát.  Ezután, pózt magára öltvén, Camille remegő ujjával az emberekre mutatott, mintha csak látná közöttük a rendőrök ügynökeit.  „Itt van a hírhedt rendőrség.  Lássanak hát és figyeljenek !  Igen én vagyok az, aki szabadságra hívom testvéreimet.”  Ezután felmutatott egy pisztolyt.  „De legalább nem fognak el élve és tudom hogyan kell dicsőséggel meghalni.  Csakis egy szerencsétlenség szakadhat rám :  hogy lássam Franciaországot újra rabszolgaságba süllyedni.”

Így beszélte el Camille saját szóhintését, de valószínűnek látszik, hogy java részét csupán az emelkedettség szelleme szülte és soha nem talált megnyilatkozásra, mert hallgatóinak egyike sem ezen szavakkal jegyzi fel a beszédet.  Sőt, Montjoie kijelenti, hogy Camille szereplése nem állt másból mint, hogy az asztal tetején, pisztollyal a kezében hadonászva kiáltozott :  „Fegyverbe !  Fegyverbe” — miközben csúnya grimaszokat vágott amint dadogását próbálta leküzdeni.

Bárhogy történt is, fáradozása végül sikerrel járt, mert a tömeg az asztalról vállra emelte és diadalmasan hordozta.  Az emberek végre-valahára válaszoltak a lázító felhívásra és botokkal, fejszékkel és pisztolyokkal felfegyverezve az utcára tódultak, hogy csatára keljenek a fenyegető légiókkal.  E légiók ugyanakkor békésen a Champ de Mars-ban táboroztak.

Kétségtelenül ez volt az a nagy pillanat, amire az orleanista összeesküvők már régóta vártak.  A herceg sorsát illető rémhírekkel már megdolgozták a tömeg lelkiállapotát és így az most még inkább feléje hajlott, mert a zsarnokság áldozatát látta benne.  Ha ekkor előállt volna és a felajzott nép elé tárta volna magát, valószínű, hogy a megmozdulás vezetőjévé lehetett volna.  De e kritikus pillanatban a hercegnek híre hamva se volt, mert délelőtt 11-kor szeretőjével, Mrs. Elliott-tal kikocsizott Raincy-i udvarházába, hogy ott töltse a napot és csak este került elő.  Vajon távollétét az összeesküvők szervezték meg, hogy a látszat így némileg alátámassza a száműzetéséről vagy bebörtönzéséről szóló híreszteléseket ?  Avagy cserben hagyta támogatóit és nem volt hajlandó megjelenni ?  Tudjuk, hogy a herceg kishitűsége minden válságban elkeserítette pártolóit és azt is, hogy félelme nagyon is valós veszélyre alapozódott mármint egy merényletre.  Amikor néhány héttel korábban a gyűlésben eszméletét vesztette, felső kabátja alatt nem kevesebb mint négy másik kabátot viselt, (az egyik bőr) hogy egy esetleges tőrszúrástól védelmezze magát.⁽³²⁾  Lehetséges tehát, hogy az utolsó pillanatban elhagyta bátorsága.  Mindenesetre az összeesküvők előre látták távolmaradását és személyes jelenlétének hiányában Curtius viasz bemutatójához vezették a népet a Templom sugárúton, ahol puszta véletlenül — ahogy azt az orleanista történészek velünk elhitetni szeretnék — készen állt Orléans herceg és Necker mellszobra.

Camille Desmoulins idevonatkozó későbbi megjegyzése mutatja, hogy ő semmiképpen sem hitt az esetleges véletlenben és világosan látta egy csoport előre megfontolt mesterkedését, mely csoporttól, minden más orleanistához hasonlóan, ő is gondosan elhatárolta magát.  Négy évvel később azt írta :  „Valaki tán azt akarná elhitetni velem, hogy amikor július 12-én felálltam az asztalra és a szabadságról szónokoltam, ékesszólásom volt az, ami a fél órával későbbi hatalmas megmozdulást előidézte és Orléans és Necker mellszobrát a semmiből előteremtette?”⁽³³⁾  Tehát előre kitervelték a két képmást kísérő felvonulást.  Mirabeau, aki pártja titkainak kikotyogásában aligha volt kisebb fenegyerek (enfant terrible) mint Camille, megerősíti ezen megállapítást. A Procédure du Châtelet folyamán július 12-ét illetően a herceg ártatlanságát próbálta bizonyítani és megjegyezte :  „A herceg elbujt mialatt szobrát körbehordozták.”⁽³⁴⁾  A herceg tehát előre tudta, hogy szobrával fel fognak vonulni ?  Különben mi értelme lett volna négy órával korábbi eltűnésének ?  De emellett miért kellett volna elbújnia ?  Ha tényleg ártatlan volt, miért nem lépett elő bátran és határolta el magát a megmozdulástól ?  Tehát csupán orleanista bizonyítékokból is nyilvánvaló, hogy a két mellszobor esete az összeesküvők fortélya volt, ami által felmérték a közhangulatot.  Úgy döntöttek a herceg képmását próbálják ki az embereken és ha ellenségesen fogadják, ami nem volt elképzelhetetlen, csak a viasz károsul és semmi más.  Ha viszont lelkes fogadtatásban részesül, a herceg előléphet rejtekhelyéről és a megmozdulás élére állhat.  Necker képmása természetesen csak félrevezetés volt a valós szándék elfedésére.  „Esetlenség lett volna csupán egy szobrot felvonultatni” — jegyezte meg éleslátóan Prudhomme.⁽³⁵⁾  Ennek megfelelően, a két mellszobrot fekete fátyollal letakarva és megkoronázva, menetben végigvitték az utcákon, miközben a tömegben elhelyezett orleanista ügynökök hangosan kiáltoztak :  „Le a kalapokkal !  Az ország veszélyben van, de itt vannak megmentői.  Éljen Orléans-i!”  Minthogy azonban az emberek nem hajlottak a szóra, a lázítók közéjük furakodtak és újra meg újra kiáltozták :  „Éltessétek Orléans-it!”  Válaszként egyesek tétován megkérdezték, „mit jelentsen mindez?” a lázító pedig felelt, „hát nem érted, hogy Orléans-i herceg urat királlyá fogják kiáltani, Necker urat pedig miniszterelnökévé ?  Gyere és kiáltsd velünk :  éljen Orléans-i!”⁽³⁶⁾  A szobrok még a Palais Royalnál sem részesültek különösebben lelkes fogadtatásban.  Amikor a kertbe értek, a képmásokat hordozó egyik ember a tömeg figyelmét a szobrokra irányítva hangosan megkérdezte :  „nem királyotoknak akarjátok-e e herceget és e jóravaló férfit pedig miniszteréül” ?  De csak néhány hang válaszolt, hogy „igen akarjuk.”⁽³⁷⁾

A lehangoló fogadtatás után a menet a mellék utcákon XV. Lajos tere felé vette útját, ahol a Royal Allemand egyik egységével találta szemben magát.  A lovasok Lambesc herceg vezetése alatt kivont karddal előrenyomultak és szétkergették a zendülőket.  A zűrzavamban Orléans-i szobra a csatornába esett.  Egy vászonkereskedő segéd, nevezett Pépin, a szobor megmentésére sietett és miközben a csonkult képmást próbálta felvenni, lábán megsérült és véresen a földre bukott.⁽³⁸⁾  Rokonszenvezők felkarolták és a Palais Royalba vitték, hogy sebeit bemutassák.  Azonban sérülése nem volt annyira súlyos, hogy ne tudott volna beszédet mondani a tömeghez.  A helyszínen jelenlévő Dr. Rigby elmondja :  „az egész tömeget újból felizgatta egy zöld kabátos férfi megjelenése, kinek arckifejezése és viselkedése a legnagyobb megdöbbenésről árulkodott.  »Fegyverbe polgártársak — kiáltott fel — a dragonyosok a népre lőttek és magam is sebet kaptam.«  Ez áramütésszerűen hatott.”

Ezalatt Lambesc herceg és katonái a Bois de Bouloanc-ban és a környező falvakban tartott vasárnap délutáni vigasságokból visszatérő kirándulókkal teli XV. Lajos térről a Tuileries felé vették útjukat.  A katonák lépésben haladtak a tömeg között és gondosan félretolták az útjukban állókat.  A katonák láttán feldühödött tömeg azonban kőzáporral fogadta őket.  Morris kormányzó, aki ekkor érkezett a színre, így írja le a történteket :  „Az emberek állásokat foglalnak el a téren lévő kövek között miket híd építéséhez hordtak oda.  A csoport (szablyát vont lovasság) parancsnokát kő fogadja, mire fenyegetően azonnal a támadó felé fordítja lovát, ellenfelei azonban olyan helyen állnak, ahol a lovasság nem tud mit kezdeni.  A tiszt folytatja útját és a kőzápor közepette az iram hamarosan galoppra vált.  Az egyik katonát vagy kiütik nyergéből vagy lova rogyik össze.  Elfogják és először durván bánnak vele.  Számos pisztoly lövést adnak le, de nincs hatásuk.  Lehet, hogy nem is voltak élesre töltve.  A Svájci Őrség egyik egysége a Champs Elysées-n van elhelyezve, ágyúval.”

Lambesc herceg ezek után a Tuileries bejáratához ért és a forgóhídon át, katonáival a kertbe jutott, de ott is kövekkel, székekkel és üvegekkel dobálta őket a híd teraszán összegyűlt tömeg.⁽³⁹⁾  A katonák azonban mindezen gyalázat után is tartózkodtak a visszavágástól és a vérontás elkerülése végett a herceg a kert elhagyására utasította csapatait, de ekkor a tömeg előrohant és a híd elzárásával megpróbálta megakadályozni visszavonulásukat.  Egy öreg iskolaigazgató, nevezett Chauvet kissé megsérült, amikor e művelet közepette Lambesc herceg kardlappal végigvágott rajta.  A seb azonban brandis borogatás segítségével gyorsan meggyógyult.⁽⁴⁰⁾

Ilyen volt „a vérszomjas herceg vad támadása,” amit oly erényes megrőkönyödéssel terjesztettek a forradalmár írók. Érdemes összehasonlítani Morris kormányzó, Montjoie és a herceg későbbi tárgyalásán megjelent szemtanuk elmondását az izgatás vezetőinek azeste Párizs utcáin előadott változatával.  Dr. Rigby sajnos nem volt ott és így a Jefferson által neki elmondott beszámolót jegyezte fel:

„Este hét óra körül, Lambesc herceg, a német dragonyos ezred parancsnoka megjelent a Tuileries kertben..  és az ott lévő víg polgárok tömegére támadt, muskétások sortüzével adván hangsúlyt parancsaihoz.  A megrémült tömeg minden irányba menekült és a tér közepe hírtelenjében kiürült.  Csak egy törékeny öreg ember maradt ott, akit gyengesége meggátolt a futásban.  E védtelen személyre emelte kezét a gyáva herceg és szablyájával vagy megölte vagy súlyosan megsebesítette.”

A Palais Royalnál fennhangon közhírré kiáltották e történetet — aminek utólag minden pontját megcáfolták és melyet ma már egyetlen felelősségteljes történész sem hisz el⁽⁴¹⁾ — és a riadalom nyomán hírnökök rohantak a térre elhíresztelvén, hogy a Tuileries kertben mészárolják a népet és a dragonyosok kivont karddal nőket és gyerekeket tipornak lovaik lába alá.  Az ilyen ijesztő hírek elérték a hatást, amivel a csőcselékszónokok már hét órája próbálkoztak, nevezetesen a tömeg fegyverkezését.

Dr. Rigby írja, hogy „ettől a pillanattól fogva semmi sem tudta megfékezni az emberek dühét.  Elözönlötték az utcákat és fegyverért kiáltoztak :  Aux armes ! Aux armes ! Azonnal bementek minden olyan házba, amelyről feltételezhető volt, hogy fegyver található benne.  Kifosztották a fegyverkovácsok műhelyeit és az utcákat rövidesen puskával, karddal, dárdával, vasnyárssal és mindenféle támadó és védekező eszközzel felszerelt kavargó tömeg töltötte meg.”  E rendbontó bandához a Gardes Françaises számos szökevénye csatlakozott és együtt a közeli XV. Lajos téren lévő királyi katonák ellen vonultak.  Lássuk a korabeli forradalmár beszámolót, hogy a vérszomjas katonák miképpen fogadták a támadást:

„Az öreg boulevard-on lévő ezredtörzs közelében nagy számban összegyűlve, rendezett sorokban a Royal Allemand egyik egységére támadtak (a felfegyverzett utcanépek) és az első sortűz nyomán három lovas fűbe harapott.  A megtámadott katonák viszonzás nélkül tűrték ellenségeik tüzét és visszavonultak ezredük XV. Lajos téren lévő fő csapattestéhez.”⁽⁴²⁾

Ilyen volt hát a katonák viselkedése, kiket a forradalmár vezérek Saint-Barthélemy napjához hasonló mészárlással vádoltak.  Mi több bizonyíték kellene még a király őszinteségére, hogy az odavezényelt csapatok csupán a nép védelmét szolgálták ?  Semmi sem tudott véget vetni e sokat próbált katonák hősies türelmének és azok a történészek, kik azt akarnák elhitetni velünk, hogy azért nem támadtak a népre mert rokonszenveztek vele és így nem voltak hajlandók fegyvert használni ellene, nemcsak a parancsadó tiszteket rágalmazzák meg, hanem magát a népet is.  Elképzelhető-e, hogy az emberek olyan becstelenek lettek volna, hogy az általuk barátaiknak ismert katonákra támadtak volna ?  Minden korabeli bizonyíték arra mutat, hogy a legénység, tisztjei parancsára cselekedett, a tisztek pedig a király utasításának engedelmeskedtek, hogy minden áron kerüljék el a vérontást.  Bézenval parancsa, ami a későbbi tárgyalás során bemutatásra került, egyértelműen bizonyítja ezen összegzés helyességét: „Pontos és mérsékelt parancsokat adjon tisztjeinek, hogy csakis mint védelmezők cselekedjenek és a legnagyobb gondot fordítsák a néppel való összetűzés és önmaguk lejáratásának elkerülésére, hacsak maguk az emberek nem kezdenek gyújtogatásba, fosztogatásba és más túlkapásba, ami veszélyeztetné a polgárok biztonságát.”⁽⁴³⁾

A parancsnokok aggasztó helyzetben voltak és a csapatok Champ de Marsba való visszavonásával Bézenval nyilvánvalóan csupán azt tette, amit kötelességének látott.  A királypártiak szemére vetették, hogy nem alkalmazott keményebb eszközöket, a forradalmárok pedig nevettek visszavonulásán.  Mindkét csoport képtelen volt felfogni helyzetének kényszerűségét.  Amint később írta, „ha Párizsba vezénylem csapataimat, polgárháborút robbantottam volna ki és drága vér folyt volna anélkül, hogy bármi eredménye lett volna..”  Való igaz, de mennyi ártatlan vér menekült volna meg a későbbi kiontástól ?  A polgárháború minden borzalmával együtt sem lehetett volna olyan szörnyűséges, mint az elszabadult csőcselék korláttalan vérengzése.  A zendülő tömeg olyan mint a szorongó idegességtől megszállott nő és határozott keménységre van szüksége, hogy észre térjen.  A túlzott gondoskodás csak csökkenti önuralmát és mégszörnyűbb görcsök áldozatává teszi, melyek sokkal veszélyesebbek önmagára mint dühének tárgyára.  A lázas vasárnapon önmagát idegfeszültségbe hozó Párizs a parancsnokok eltévedt emberségének következtében most védtelenül maradt és a törvényes hatalom visszavonulásával egykettőre az őrjöngő rémület állapotába zuhant.  Az elkövetkező éjszaka rettegést hozott a törvénytisztelő polgárokra, mert a felkelés jelére fütykösökkel és lándzsákkal felszerelt útonállók hordái özönlöttek a városba, kiket vezetőik a Réveillon eset óta tartalékban tartottak és most újabb erőszakos⁽⁴⁴⁾ cselekmények kiváltása végett az utcákra szabadítottak, hogy a fegyverkészítők műhelyeinek kifosztása után felvonulva az arisztokraták házainak felgyújtásával fenyegetőddzenek.  A Quizainne Mémorable 20.000-re teszi a hivatásos banditák számát, Droz pedig 40.000-re, és ha visszaemlékszünk, hogy néhány évvel ezelőtt csupán féltucat motoros martalóc (Bonnard és bandája) mekkora riadalmat keltett Franciaországban, akkor könnyen elképzelhetjük a védtelen város utcáin hirtelen fegyveresen szabadjára engedett haramiák ezrei által kiváltott rémületet és zűrzavart.⁽⁴⁵⁾

A bérelt bandákhoz még hozzácsapódott a kerületek salakja — a részegesek, a csavargók, a lealjasultak, a mai párizsi apacsok előfutárai, kiknek erőszakossága nem kívánt biztatást, a szajhák, kik kitépték az arra járók füléből a függőt „és ha az ékszer nem jött, az egész fület is,” a csempészek, kik ragyogó lehetőséget láttak, és a sorompók leégetésére és a vámszedők megcsalására vezették a tömeget.⁽⁴⁶⁾  Hol volt a nép e pokoli zűrzavarban ?  Egyetlen jóravaló polgár sem merészkedett az utcára azon a forró és rettenetes éjszakán.  Az igaz nép, a békés városlakók (bourgeois), a csendes és szorgalmas párizsi emberek szerény házaikban bújtak meg és nem kevésbé féltek mint a Saint-Honoré kerületbeli hoteljeikben lakó arisztokraták, miközben élettelenül kongott a vészharang és a zendülők „Des armes, et du pain !” (fegyvert és kenyeret) csatakiáltása visszahangzott a sötétségben.  Ahogy a Szabadság Két Barátja írta :  „Azon a rettenetes éjszakán csak a gyermekek szemére jött álom.  Csak ők merültek békés nyugalomba, miközben nyugtalan szüleik ágyuk mellett virrasztottak.”

Július 13.

Hajnalodott a megháborodott városban.  Még mindig vad bandák parádéztak az utcákon és csak a közéjük vegyült jobb érzésű polgárok akadályozták meg, hogy szörnyű túlkapásokat kövessenek el.  Az egyik hordának azonban sikerült betörnie a Saint-Lazare kolostorba, „az emberség és vallás e menedékébe,” ahol a lábuk elé borult fehérhajú pap minden könyörgése ellenére rombolásba kezdett és tönkretette a könyvtárat, a kísérletiszobát és a festményeket, majd pedig a pincében csapra verte a boroshordókat és féktelen ivászattal fejezte be tombolását.  Másnap nem kevesebb mint harminc szerencsétlen nyomorultat — nőket és férfiakat egyaránt — vittek el a helyszínről holtan vagy haldokolva.

Villámcsapásként hatott Párizsra ezen esztelen gaztett híre.  Az elrémült kereskedők bezárták üzleteiket és a törvénytisztelő polgárok újra házaik védelmében kerestek menedéket.  Ahogy a Szabadság Két Barátja írta :  „A félelem sirámaihoz hozzávegyült a vad tekintetű, mindenre kész törvényszegő bandák kavargó kiáltozása, amint az utcákat és köztereket járták, és kiknek kezében a fegyver még fenyegetőbbnek tűnt mint az ellenség kezében (értsd, a királyi katonák).  A helyzetet csak súlyosbította, hogy a közigazgatás minden szála elszakadt és Párizs látszólag sorsára maradt azok kezében, kik uraivá kívánták tenni magukat.”⁽⁴⁷⁾  Július 13-án tehát nem a királyi csapatok okozták az emberek legnagyobb riadalmát, hanem a haramiák, és a törvényes hatóság eltávolítása még csak növelte a rémületüket.

Így, amikor e rettenetes délelőttön tíz órakor újra megkondult a Hôtel de Ville vészharangja, egyáltalán nem a forradalom jelét adta, hanem a rendes polgárokat hívta, hogy fogjanak fegyvert életük, családjuk és birtokuk védelmében.⁽⁴⁸⁾  A közvetlen és valós veszély pillanatában feledésbe merült a királyi katonák képzelt fenyegetése és minden

Versailles viszont keveset tudott a párizsi fejleményekről.  Összegzésében kitartván, hogy a katonák jelenléte a zavargás kizárólagos oka, a gyűlés egymás után küldte megbízottait a királyhoz, követelvén a csapatok Párizs környékéről való elvezénylését.  A király ugyanakkor látta, hogy a haramiák tevékenysége okozza a város bajait⁽⁵⁰⁾ és úgy vélte helytelen lenne a fegyveres erők eltávolítása, mert, mint már korábban is mondta, szükség van rájuk a polgárok védelmére.  Noha szívből támogatta a városőrség⁽⁵¹⁾ felállítását, úgy érezte, az önmagában nem lenne elegendő a helyzet rendezésére és következésképpen ragaszkodott hozzá, hogy az állandó katonai egységek a város közelében maradjonak, készen az esetleges segítségnyújtásra.  Ezzel egy időben válaszolt Flesselles üzenetére és felhatalmazta, hogy 12.000 fős milice bourgeoise-t szervezzen és fegyverezzen fel, megjelölvén a parancsnokságra kívánatosnak tartott tiszteket is.  „Meglepő — írta Louis Madelin — hogy az Udvar és Flesselles közötti ezen üzenetváltás másnap még higgadt emberek előtt is úgy tűnhetett fel, mint »sajnálatos összejátszás, mi feljogosíthatta a népet az előljáró meggyilkolására.«”⁽⁵²⁾

Mielőtt még a király válasza Flesselles-hez érhetett volna, a lakosság már megalakította a városőrséget és a javasolt 12.000 helyett 40.000 jelentkezőt toborzott.  E szám később 48.000-re nőtt.  Ezen hazafias polgárok eleinte teljesen képesek voltak a rend fenntartására.  A királypárti és a forradalmár kortársak is elismeréssel szóltak a milice bourgeoise rendteremtő lépéseiről.  Dr. Rigby írja, hogy az „előljárók összeültek a Hôtel de Ville-ben és a templomokba hívták a különböző körzetek lakóit, hogy megbeszéljék a teendő lépéseket.... Elhatároztatott, hogy a köztiszteletben álló polgárok egy része azonnal fegyverkezzen fel, az előljárók állandósítsák ülésüket a Hôtel de Ville-ben és Párizs minden körzetében alapítsanak állandó bizottságokat az előljárók értesítésére és utasításaik végrehajtására.  E fontos és igen szükséges határozatot csodálatos gyorsasággal és példa nélkül álló szervezettséggel hajtották végre.”

Következésképpen estére a város legnagyobb részében helyreállt a rend, azonban a főkolomposokat sajnos megint szabadon hagyták, így tovább folytathatták felforgató mesterkedéseiket.  Néhány névtelen nyomorultat, az összeesküvők merő eszközét, felakasztottak miután felbujtóik átadták őket a népítéletnek.  A felforgatók tehát újabb izgatáshoz láttak a Palais Royalnál és a város más forradalmi központjaiban.  Megint a katonák fenyegetése szolgált az emberek feltüzelésének ürügyéül.  E képtelen riadalom térhódítását mit sem csökkentette azon tény, hogy ezek a csapatok egész nap teljesen tétlenek voltak és minden ellenállás nélkül engedték a polgárok fegyverkezését, valamint, hogy még ekkor is Párizs környékének elhagyására készülődtek.

Az orleanista összeesküvés egyik új felfedezettje volt a nap legbuzgóbb riadalomkeltője.  Nevezett Georges Jacques Danton kiváltképp ijesztő kinézetű, fiatal jogász volt, kinek szónoklata hangos csipkelődésből állt, mi roppant népszerűvé tette az utca sarkokon.  Hatalmas feje és némiképp kalmük vonásai különösen jól illettek vad beszédéhez, ahogy hol maróan, hol mennydörögve szórakoztatta hallgatóságát — az élvhajhász párizsiakat, kiket, mint az örömök embere, oly jól ismert.

Egy másik jogász, Lavaux, a Cordeliers kolostorba, Párizs új körzetei egyikének központjába érvén azt találta, egy csőcselékszónok őrjöngő hangon fegyverkezésre szólítja fel a polgárokat, hogy a Párizs elleni támadásra és a lakosok lemészárlására készülő 30.000 katonával szemben ellenállhassanak.  Nagy meglepetésére, Lavaux régi jogásztársát, Dantont ismerte fel a riadalomkeltőben, és nem kétkedvén őszinteségében, kihasználta a szónok lélegzetvételnyi szünetét, hogy biztosítsa róla, alaptalanok félelmei, merthogy ő maga most tért vissza Versailles-ból, ahol minden csendes.  „Te nem érted — válaszolt Danton — az önrendelkező nép felkelt a zsarnokság ellen.  Társulj velünk !  A trón elbukott és állásodnak vége.  Gondold meg jól !”⁽⁵³⁾

Dantonban volt bizonyos leszerelő őszinteség mi elsöpörte a bírálatot.  Nem csinált titkot belőle, hogy a forradalomban nem annyira politikai törekvéseinek megvalósulását látta, mint inkább az öröm- és haszonszerzés lehetőségét.⁽⁵⁴⁾  „Fiatalember — mondta később Royer Collard-nak a Cordeliers-ben — gyere és üvölts velünk !  Ha már

Nemcsak politikai ellenfelei tartották Dantonról, hogy az Orléans-i herceg pénzeli hanem a párizsi közfelfogás is.  Amikor 1790 augusztusában mint neves kívánt beválasztást nyerni Párizs Alkotmányos Kommünjébe, elterjedt róla, hogy „az Orléans-i herceg fizetett és álnok ügynöke,” aminek alapján Párizs 48 körzetéből 42 elutasította megvesztegethetősége miatt.⁽⁵⁶⁾  Még a Dantont nagyra becsülő Louis Madelin sem tudta tisztára mosni e vád alól :  „A legáltalánosabban elfogadott vélemény szerint az Orléans-i herceg pénzelte Dantont.  Ha elfogadjuk, hogy valaki fizetségében állt, akkor ő benne kell keresnünk a fő pénzelőt.” Ehhez még hozzátesz egy mondatot, amiben tömören összefoglalja Danton politikai hitvallását :  „Danton egész életében orleanista volt.”  Ilyen beismerés után hiábavaló lenne Dantont hazafisággal vagy érdektelenséggel illetni.  Elképzelhetetlen, hogy bármely, hazáját szerető ember őszintén hihetné, az ország javát tartotta szem előtt amikor a becsületes és jóindulatú XVI. Lajos helyére akarta ültetni a romlott és zsarnoki Orléans-i herceget.  Tehát hamisságon alapszik azon elterjedt felfogás, miszerint Danton szabadságért és köztársaságért égő, buzgó hazafi volt.  Danton nem volt se demokrata, se köztársaságpárti, hanem olyan párt fizetett szolgálatában állt, amelyik akkora zsarnokságot vezetett volna be, amekkora Franciaországban addig még soha nem volt.

Július 13-án az összeesküvők elérték első diadalukat.  A zöld kokárdát félredobták mint d’Artois gróf színének jelképét és az Orléans-i herceg színeit képviselő vörös-fehér-kéket tettek helyébe a szabadság jelvényeként.  E művelet leplezését szolgálta azon szerencsés egybeesés, hogy Párizs városának is ezek voltak a színei.⁽⁵⁷⁾

Az elkövetkező éjjelen az összeesküvés vezetői a másnapi felkelés szervezésén munkálkodtak.  A Bastille megtámadásának tervét már korábban felvázolták⁽⁵⁸⁾ és most már csak arra volt szükség, hogy az embereket mozgásba hozzák.  Ezt úgy kívánták elérni hogy másnap kora

Látni fogjuk tehát, hogy a népámítókat mozgató indítékok teljes mértékben különböztek az emberek cselekedeteit sarkall ó céloktól.  E tény magyarázatot ad az egymást követő forradalmi megmozdulások zavarodott jellegére és gyakori sikertelenségére.  A vezetők eltervezték mit kellene csinálnia a tömegnek, de a titkos célokról mit sem tudó emberek valami mást tettek.  Ebből fakadtak az elkövetett, látszólag megmagyarázhatatlan és értelmetlen bűntettek.  Ezek közé tartozik majd a Bastille helyőrségének felkoncolása is, ami nem a Palais Royal rendelése volt.

1. Bézenval, a Svájci Őrség parancsnoka alátámasztja e kijelentést :  „Minden rendőrkém megegyezett benne, hogy idegenek okozták a felkelést, kik számuk növelése végett erővel magukkal ragadták az útjukba kerülőket.  Háromszor is küldtek Saint-Marceau kerületbe emberek toborzására, de senkit nem tudtak rábeszélni, hogy csatlakozzon hozzájuk.  E kémek azt is elmondták, hogy látták a kavarodást bujtogatókat, kik még pénzt is osztogattak.”

2. Montjoie, Conjuration de d’Orléans, i. 275.

3. See, for example, the letter from the English ambassador in Paris, the Duke of Dorset to the Duke of Leeds, April 30, 1789 :  " The Duc d’Orléans has experienced repeated marks of popular favour lately, and particularly on Tuesday last. As he was returning through the Faubourg Saint-Antoine the people frequently called out 'Vive la maison d’Orléans !’ "  Madame de la Tour du Pin, who drove through the Faubourg during the riot with some of the Palais Royal party, relates that "the sight of the livery of Orléans... stirred the enthusiasm of this riff-raff.  They stopped us a moment cailing out, ' Long live our father, long live our King Orléans !’ ” (Journal d’une Femme de Cinquante Ans, i. 177).

4. Mémoires de Marmontel, iv.82

5. Montjoie, Conjuration de d’Orléans, i.210, 211, confirmed by Maton la Varenne, Histoire Particulière, etc.

6. Mémoires de Sénart, edit.  De Lescure, p.27.

7. Gouverneur Morris well described this faction under the name of the "Enragés” :  "These are the most numerous, and are of that class which in America is known by the name of pettifogging lawyers, together with a host of curates and many of those who, in all revolutions, throng to the standard of change because they are not well” [sic] (Diary and Letters of Gouverneur Morris, i.277).

8. Souvenirs sur Mirabeau, by Étienne Dumont, p.44.

9. See the evidence of Arthur Young, an eye-witness of these scenes :  "The spectators in the galleries are allowed to interfere in the debates by clapping their hands, and other noisy expressions of approbation :  this is grossly indecent;  for if they are permitted to express approbation, they are, by parity of reason, allowed expressions of dissent, and they may hiss as well as clap, which it is said they have sometimes done :  this would be to overrule the debate and influence the deliberations.  Another circumstance is the want of order among themselves;  more than once to-day there were more than a hundred members on their legs at a time,” etc. (Travels in France, p.165).  Lord Dorset in a letter to the Duke of Leeds on June 4, 1789, confirms this description :  "I am told that the most extravagant and disrespectful language against Government has been held, and that upon all such occasions the greatest approbation is expressed by the audience, by clapping of hands and other demonstrations of satisfaction:  in short, the encouragement is such as to have led some of the speakers on to say things little short of treason.  The Nobility, as may be supposed, are roughly treated in these debates, and their conduct does not escape being represented in the most odious light possible.  The Clergy and Nobility hold their meetings in separate chambers, and neither of them admit strangers to be present at their deliberations”  (Dispatches from Paris, ii. 207).

10. The Séance Royale was announced for Monday, June 22, and the hall was closed on Saturday the 20th.  As the Assembly did not sit on Sundays this meant the Séance of Saturday only would be missed.

11. At the request Necker the Séance Royal was afterwards postponed till Tuesday the 23rd.

12. La France Libre

13. Montjoie, Conjuration de d’Orléans, i. 221; Philippe d’Orléans Égalité, by Auguste Ducoin, p. 50.

14. Marmontel, iv. 137; Dispatches from Paris, letter from Lord Dorset, dated July 9, 1789.

15. Montjoie, Conjuration de d’Orléans, ii.19; Mémoires de Bézenval, ii.396.

16. Dispatches from Paris, ii. 237, letter from Lord Dorset.

17. Rendőrbíróság

18. Moniteur for Jan.4, Feb.4, and March 3, 1790.

19. For example, La Révolution, by M.  Louis Madelin, p. 62, "It will be understood that under these circumstances the ministry advanced troops on Paris.  The least reactionary government would have been forced to do this.”

20. Appel au Tribunal de l’Opinion Publique, par Mounier, 1790.

21. Appel au Tribunal de l’Opinion Publique, par Mounier, 1790.

22. Le Roman d’un Royaliste, par Costa de Beauregard.

23. Mémoires de Lafayette, ii. 53.

24. Biographie Michaud, article on Foullon; Histoire de la Révolution Française, by Poujoulat, p. 121, quoting contemporary documents.

25. Ibid.

26. Mémoires de Mme. Campan, 242.o; Histoire du Régne de Louis XVI, by Joseph Droz, 311.o.  Madame Campan ezen történetét megerősíti egy korabeli kézirat, ami Berthier utódainak birtokában maradt fenn.  Lásd La Conspiration Révolutionnaire de 1789, by Gustave Bord,195.o.  Néhány héttel korábban D’Espremesnil már hasonló tanácsot adott a királynak, amikor a Serment du Jeu de Paume után kihallgatást kért nála és szorgalmazta, hogy ne csak tartoztassa le, de akasztassa is fel az Orléans-i herceget és bűntársait, a Rendi Gyűlést pedig oszlassa fel és maga vigye véghez a nép által beadványokban kért átalakításokat. (Mémoires Secrets d’Allonville, II.155.)  Elég furcsa, de a herceg szeretője, Mrs. Elliott is hasonló véleményen volt a hercegi összeesküvővel szembeni eljárást illetően: „Ha a nemesek képviselőházi bevonulásakor (a király) lefogatja és kivégezteti a szerencsétlen Orléans-i herceget és még vagy húsz másikat, Európa megmenekülhetett volna a szerencsétlenségektől amiket azóta elszenvedett, én meg most sajnálgathatnám szegény barátomat.” (Journal of Mrs. Elliott, 57.o.)

27. Procédure du Châtelet, déposition du comte Virieu.

28. Souvenirs sur Mirabeau, by Étienne Dumont, p. 208.

29. "Courrier de Provence, lettre 19,” Mémoires de Bailly, i. 332.

30. Montjoie, Histoire de la Révolution de France, chap xli; Evidence of M. Périn, Procédure du Châtelet, ii.113.

31. Montjoie, Histoire de la Révolution de France, chap. xl.

32. Montjoie, Conjuration de d’Orléans, i. 296; Mémoires de Ferriéres, i. 52.

33. Fragment de l’Histoire Secrète, p. 8, April 1793.

34. Moniteur, ii. 33.

35. Crimes de la Révolution, by Prudhomme, iii. 111

36. Ibid. iii. 112.

37. Mém. de Ferriéres, and statement by Clermont Tonnerre at the Procédure du Châtelet. See also Souvenirs de Mme. Vigée le Brun, p. 129.

38. Montjoie, ii. 48, confirmed by Pépin himself, witness cxxiv. at the Procédure du Châtelet.  According to these two witnesses this encounter took place in the Place Louis XV; according to Bailly (i. 327) and to Flammermont, La Journée du 14 Juillet (CLXXVII.), in the Place Vendôme.

39. Deux Amis, i. 276.  Even this authority admits that the people were the aggressors.

40. Taine, La Révolution, i. 62.

41. " The sanguinary Lambesc and his blindly ferocious troop were singularly debonair; ten accounts testify to it.  Although they were stoned by the people in ambush behind the stone-heaps they contented themselves with advancing without charging.... That only one old man was knocked over and that so much was made of this in the popular camp indicates better than all the contemporary accounts how mild was the 'repression’ ” (Madelin, p. 63).  " It was the crowd that began the attack;  the troops fired into the air.... All the details of the affair prove that the patience and the humanity of the officers was extreme” (Taine, La Révolution, i.62).  See also La Journée du 14 Juillet, by Jules Flammermont, p. clxxviii

42. Deux Amis de la Liberté, i. 117.

43. Order given ro Bézenval on July 12, 1789.  See the Moniteur, iii. 33.

44. Bailly, i. 337.

45. Megjegyzendő, még a Szabadság Két Barátja is elismeri, hogy bérelt bitangok voltak (Deux Amis i. 283), bár attól gondosan tartózkodik, hogy megemlítse kik voltak a felbérelők.  Megint csak azt kellene hinnünk, hogy az udvar volt a bűnös ?

46. Histoire du Régne de Louis XVI, by Joseph Droz, p. 292.

47. Deux Amis de la Liberté, i. 284.

48. Louis Madelin szenvedélyesen cáfolja a történészek által ezen kérdésben fenntartott téves nézetet.  A Városőrség (Milice Bourgeoise), mint mondta, „egyáltalán nem az Udvar ellen állíttatott fel — mint azt száz évvel ezelőtt oly sok történész és a könyveiket olvasó tömeg hitte — hanem az útonállókkal szemben.”  És minthogy a Hôtel de Ville(városháza) már június 25-e óta készülődött az eljövendő veszedelemre, nem szabad félreértenünk a vészharang megkondítását !  „A Hôtel de Ville harangja az utóbbi évekig meghatározott jelentéssel bírt a forradalom történészei előtt :  a nagyszerű várost a Versailles-i kormány ellen hívta.  Az újabb kutatások és különösen azok, melyek legkevésbé sem vádolhatók utólagos forradalom-ellenességgel, egészen más képet festenek.  A város elkeseredetten segítséget kért, mert éjszaka megtámadták a már három hete rettegést keltő haramiák és az üzleteket és a járókelőket fosztogatták.  A Hôtel de Ville burzsoái (városlakó), a tegnapi liberálisok, nemhogy lerombolni akarták volna a Bastille-t, hanem inkább még vagy húszat építettek volna, hogy bezárhassák a megbomlott várost elárasztó ragadozó vadállatokat.”(Madelin, 62, 64.o.)  Azonban még az „újabb kutatásokra” sincs szükség e tény bizonyításához, hiszen maga a „Szabadság Két Barátja,” a legrégebbi forrás is világosan leszögezi ezt.

49. Bézenval kételkedett egyes küldöttek jó szándékában :  „Bár a küldöttségek szószólói ügyesen megfogalmazták mondanivalójukat, könnyen észre lehetett venni, hogy valaki felbujtotta őket, és nem önmaguk védelméhez, hanem az ellenünk való támadáshoz kérték a fegyvereket.”  (Mémoires de Bézenval, II. 369.)

50. Bailly, i. 340

51. Ibid.  367; Rivarol, p.  45

52. Madelin, p.  65

53. Danton, by Louis Madelin, p.  19

54. Sok más korabeli beszámoló közül lásd Beaulieu Dantonról szóló cikkét a Biographie Michaudban :  „Sokakkal ellentétben, ez az ember nem filozófiai számításból adta át magát a forradalomnak.  Az ő szemlélete nem volt olyan emelkedett.  Inkább az érzéki örömökhöz vonzódván, az áskálódók azon rétegébe tartozott, amelyik azért csatlakozott a hatalmas felforduláshoz mert szerencséjét kereste.  Néhanapján egyáltalán nem rejtegette ez irányú terveit.”

55. Essais de Beaulieu, iii.  192

56. Études et Leçons sur la Révolution Française, by Aulard, iv.  134.

57. Az összes párt történészei megpróbálták eltagadni a nemzeti színek orleanista eredetét, de a korabeli bizonyítékok erősen amellett szólnak, hogy a herceg választotta meg a színeket.  Ferriéres (Mémoires, I. 119.) :  „A forradalmárok a vörös-fehér-kék kokárdát tették magukévá, ami az Orléans-i herceg libériájának színe volt.”  Beaulieu (Essais , i. 522) „Kék, vörös és fehér, amit Párizs színeinek tartanak, de legalább annyira az Orléans-i herceg színei is.”  Lord Dorset (Dispatches from Paris, II. 243):  „Vörös és kék, az Orléans-i herceg tiszteletére.”  Lafayette (Mémoires, III.66.) :  „különös egybeesés, hogy a város színei éppen azonosak voltak a hercegével.”  A legmeggyőzőbb Mrs. Elliott, a herceg szeretőjének megállapítása, aki kifejezetten felmenteni próbálta a herceget a forradalmi mozgalomban viselt bűnrészessége alól (Journal, p.33.) :  „A tömeg két napig mindenkit arra késztetett, hogy viseljen zöld kokárdát, de utána az Orléans-i libéria színét, a vörös-fehér-kéket vette át.”  Mi több, később Camille Desmoulins is elismerte ezt :  „Amikor a hazafiaknak összefogó jelvényre volt szükségük, választattak volna-e jobbat mint annak az embernek színeit, ki először hívott bennünket a szabadságra?”  (Révolutions de Paris, iv.439.)

58. Még a forradalmi források is elismerik e fontos tényt, mi teljes egészében megcáfolja azon felfogást, miszerint a Bastille elleni támadás a nép önindíttatású megmozdulása lett volna.  Deux Amis (I. 313.):  „Bizonyos, hogy előzetes megfontolás alapján történt a Bastille elfoglalása és az is, hogy a megelőző napon már elkészült a támadás terve.”  Dussaulx (De l’Insurrection parisienne et de la Prise de la Bastille, 44.o.) :  „Előre megtervezték a Bastille elfoglalását. Marquis de la Salle biztosított róla, hogy a megelőző napon már megkapta az erre vonatkozó támadási tervet.”

59. Marmontel, iv. 180; Dussaulx, p. 206. (edition Monin)

60. Marmontel, iv. 199; Bailly, i. 381, 382.

61. Histoire du Règne de Louis XVI, by Joseph Droz, p. 293; Histoire de la Révolution, by Montjoie.

62. Essais de Beaulieu, i. 522.