A Francia Forradalom

Mielőtt hozzálátnék a forradalom kitörésének leírásához, szükséges, hogy amennyire lehet, röviden bemutassam a bajokat, amik az emberek életét keserítették és azokat az erőket, melyek forradalmi mederbe terelték a nép közötti átalakítási áramlatokat .

A Nép a Forradalom Előtt

A forradalom történetéhez fogó majdnem minden író szükségesnek tartotta, hogy bővebben bemutassa a mozgalmat beharangozó filozófia fejlődését .  Amint mondják, a nép zsibbadt megadással viselte a XIV. és XV. Lajos alatti elnyomást, míg Rousseau, Diderot és más társadalmi átalakítók tanításai ki nem hirdették a nép előtt, hogy nem kell tovább tűrnie.  Azonban ha a nép szemszögéből nézzük a Forradalmat, elhagyhatjuk e hagyományos bevezetést .  Kétségtelen, hogy a filozófusok fontos szerepet játszottak a forradalom előkészítésében, de csak az arisztokráciára és a tanult burzsoáziára volt közvetlen hatásuk .  A földet művelő jobbágyok szemében a termés állapotának és a munka eredményének nagyobb jelentősége volt mint az Enciklopédiának és a Contrat Socialnak .  Arthur Young Travels, Albert Babeau, Le Village sous l’Ancien Régime című írásában vagy Taine műveiben elolvashatjuk miként érintették a népet a régi rendszer visszaélései .  Nagyon is jól ismertek az adózás és a robot igazságtalanságai .  Elég az hozzá, hogy súlyos volt az elnyomás, de ez nem annyira szándékos zsarnokságból adódott, mint inkább az elavult rendszerből, ami kiigazításra szorult .  Egyes, eredetileg jótékony szokások az idő múlásával teherré váltak, kötelesség lett a lehetőségből, hogy a földesúr malmában őrölhessék a gabonát, számos feudális kivetés és személyes szolgálat pedig csupán egy olyan kor maradványa volt, amikor még terményben vagy munkában kellett megadni a járandóságot .  Továbbá nyilvánvaló, hogy e feudális terhek többje, melyek papíron oly szörnyűnek látszanak, már teljesen eltűntek a használatból .  Bár még mindig meg volt a földesúr jogait felsoroló pergamen, a forradalom idejére „már csak a történetekben létezett a hűbérurak, vazallusaik feletti hatalma.”⁽¹⁾  Minden öreg államrendben találunk furcsa, elavult törvényeket .  Saját törvénykönyvünk is kimond olyasmit, hogy a férj nem verheti hüvelykujjánál vastagabb bottal a felséget, azonban Anglia női ez idáig még nem találták szükségesnek, hogy forradalmat robbantsanak ki e rendkívüli kitétel miatt .

Kétségtelenül az adózás egyenlőtlensége és a vadász törvény volt a francia földművesek legégetőbb sérelme, mely megnyomorította erőfeszítéseiket és gyakran tönkretette munkájukat .  De olyan nyomorultak és eltaposottak voltak-e a régi Franciaország jobbágyai, ahogy azt egyes történészek bemutatták ?  Furcsa, de egyetlen korabeli írás sem támasztja alá ezen elméletet .  A forradalom előtt írt egyetlen levélben vagy emlékiratban, még az olyan haladó gondolkodókéban mint Rousseau vagy Madame Roland, sem olvashatunk madárijesztővé fogyott, éhező falusiakról vagy a Dickens által leirt, Saint-Antoine kerületbeli rongyos kísértetekről .  Épp ellenkezőleg, kifejezetten vidámság jellemezte a népet.  Watteau és Lancret táncoló parasztjai nem a művész képzeletének szüleményei voltak, hanem minden utazó által megírt, bájos valóságok.  Arthur Young, kit rendszerint úgy mutatnak be, mint az Ancien Régime nagy ellenzőjét, csak néhány tényleges elnyomásról és nyomorúságról tesz említést és amint majd látni fogjuk, később megváltoztatta nézetét Franciaország régi kormányáról és egy röpiratot tett közzé, amit a korábbi munkáiból idéző írók gondosan mellőznek, hogy elméletüket alátámaszthassák .

Dr. Rigby leveleiben található a forradalom előtti jobbágyélet legélethűbb bemutatása, ki 1789 nyarán járt Franciaországban .  Ezen érdekes könyv 1880-ban jelent meg először ás Angliában kisebb figyelmet kapott mint Franciaországban, ahol a kor történelme fontos adalékának tekintették.⁽²⁾  A benne foglalt beszámolók annyira aláássák a jobbágyok nyomorúságról országunkban elterjedt elméleteket, és annyira ritkán tesznek említést róla, hogy néhány kivonatot közölnünk kell belőle .

Calais és Lille közötti útján az ország termékenysége ütötte meg leginkább Dr. Rigby szemét :  „Hetven mérföldet utaztunk és azt merném mondani, hogy nem láttam egyetlen holdat sem, ami ne lett volna a legkiválóbb művelés alatt .  A hozamok felülmúlták minden elképzelésemet .  Ezer és tízezer hold búzát láttam, mi jobb volt mint amit Angliában termelhetnek . . .

Az emberek általános megjelenése egész más mint amit elképzeltem :  erősek és jó alkatúak .  Sok szép dolgot láttunk amint este Lille-be értünk :  kis csoportok ajtóikban üldögéltek, némely férfiak dohányoztak, mások kártyáztak, megint mások meg fonalat fontak .  Minden amit láttunk, a szorgalom jegyeit viselte magán és az emberek vidámnak tűntek .  A gazdagságnak csak kevés jelét láttuk egyéneknél, mert nem láttunk annyi úriembert mint Angliában, de olyannal is kevéssel találkoztunk aki rongyokban, tétlenségben és nyomorúságban élt volna .  Minő furcsa előítéleteket vagyunk hajlamosak elfogadni a külföldiekkel kapcsolatban ! . . .

A Franciaország és Anglia közötti csodálatos különbség hatott rám leginkább a látottakban .  És ezen eltérés az előbbi javára mutatkozik, mert ha talán nem is boldogok az itteni emberek, de mindenképpen azoknak látszanak .”  Dr. Rigby teljes franciaországi útja során hasonló, elismerő hangnemben ír.  Mindezt azonban az éleslátás hiányának is tulajdoníthatnánk, ha a német határ átlépésével hirtelen nem hagyna fel lelkesedésével .  Ott azt találta, hogy „ezt a földet is legalább annyira megáldotta a természet mint Franciaországot, de a lakosok elnyomó kormányzat alatt élnek .”  Kölnben azt látta, hogy zsarnokság és elnyomás telepedett meg .  „Akiket láttam, majdnem mindenkinek beteges és szomorúságos kinézete volt és emellett koszosak is voltak .  Nyomorúságos állapotuk megfosztja őket minden erejüktől .  Az egész ország az érsek és a porosz király birtoka .  A föld műveletlen és lakatlan .  Mennyire lesűlyed az összehasonlításban minden ország, amit az életteli Franciaország elhagyása óta láttunk !  ”  Bármennyire rózsás lenne is Dr. Rigby franciaországi leírása, az mindenképpen nyilvánvaló, hogy a franciák semmiképpen sem voltak akkora elkeseredésben, ami bizonyos történészek szerint okot adott volna a forradalom alatt elkövetett túlkapásokra .  Lady Eastlake, Dr. Rigby leánya, aki a leveleket könyvbe szerkesztette, nyilván attól tartván, hogy apját messziről jött mesélőnek tartják, az előszóban megkísérli megmagyarázni apja kijelentéseit és idézi De Tocqueville-t :  „Nem szabad, hogy félrevezessen bennünket a franciák vidámsága, amit gondjaik közben mutatnak, mert ez csak azt bizonyítja, hogy elkerülhetetlennek tartván szerencsétlen sorsukat, megkísérelnek nem odafigyelni rá, de ettől még érzik.”  Ez esetleg magyarázatot adhatna a franciák, forradalom előtti századok kormányaival szembeni hozzáállására, amikor lázadásra képtelennek érezvén magukat, beletörődtek az elnyomásba .  Azonban a Dr. Rigby által bemutatott korszakban már javában folyt az átalakítás és a népnek semmi oka nem volt a reménytelenségre vagy elkeseredésre .  XVI. Lajos nem várt a forradalmi vihar gyülekezésére, hogy orvosolja az emberek szenvedéseit .  Már uralkodásának első évében hozzálátott az átalakítás munkájához, amiben Turgot és Malesherbes is segítette.  1775-ben megkísérelte felszabadítani a gabona forgalmát, ami feldühítette a monopolistákat, akik bosszúból felkavarták a Guerre de Farines-t.  1776-ban előterjesztette a robot megszüntetését, de a parlamentek⁽³⁾ ellenállása megakadályozta megvalósítását .  1779-ben birtokain eltörölte a szolgaság minden formáját és javasolta, hogy minden hűbérúr kövesse példáját .  1780-ban megtiltotta a kínzást .  1784-ben vallásszabadságot adott a protestánsoknak .  1787-ben javasolta az egyenlő területi adózást és a sóadó megszüntetését és újra sürgette a robot eltörlését meg a gabona szabad forgalmát .  1787-ben és 1788-ban javasolta az igazságszolgáltatás átalakítását, minden rangú emberek, bármely hivatalba való felvételét, a lettres de cachet eltörlését és a sajtó nagyobb szabadságát .  Ugyanakkor folyamatosan csökkentette udvartartása kiadásait és javított a börtönök és a korházak állapotán, 1788. augusztus 8-án bejelentette a Nemzetgyűlés összehívását, amiben megkettőzte a harmadik rend képviselőinek számát .

1789 tavaszán tehát a francia népnek minden oka megvolt a reménykedésre és hinni benne, hogy minden baja orvosolva lesz .  Nem elküldte-e a király nyilatkozatát az egész néphez, tudatván, hogy „Őfelsége azt kívánja, szűnjenek meg királyságának nyomorúságai és mindenki legyen nyugodt, kívánságai és óhajai meghallgatásra találnak ? ”

Taine írja, hogy „az embereknek az egész országban össze kellett jönniük a visszaélések megbeszélésére .  Ezek a gyülekezetek, felsőbb jóváhagyással és indíttatás alapján alakultak. 1788 elején a tartományi gyűlések megkövetelték az intézőségektől és a községek lakóitól, hogy helyi meghallgatásokat tartsanak .  Tudni akarták sérelmeik részleteit és hogy bevételeik melyik részét érintik az egyes adók.  Mindezeket nyomtatásban közzétették és az iparosak meg a földművelők a vasárnapi mise után vagy esténként a fogadó termében megvitatták .”

A királypártiak keserűen a király szemére vetették, hogy a népet így bizalmába avatta az átalakítás tervezete ügyében .  Szerintük a kormányban szükséges változtatásokat királyi rendeletek útján kellett volna megejteni, a közvélemény meghallgatása nélkül .  Azonban a király nyilván azon a véleményen volt, hogy az tudja legjobban hol szorít a cipő, aki viseli.  Minthogy népe szenvedéseinek megszüntetése volt nagy terve, ezért egyszerű eszével azt gondolta, az a legjobb megoldás, ha előbb felsoroltatja a bajokat, amiket orvosolni szándékszik .  A zsarnokság hivői elítélhetik a döntési hibát, de a francia népnek nem szállt a fejébe a király jóindulata, merthogy az ország minden részéből beérkezett sérelmi listák egyöntetűen bizonyították, hogy az emberek XVI. Lajos tisztelői és hívei maradtak .

Mi volt tehát a jegyzékek követelése ?  Mi volt a nép igaz vágya a kormányzat ügyében ?  E nagy fontosságú kérdés felett gyakran elsiklanak a forradalom történészei, pedig ezt világosan kell látnunk, ha meg akarjuk állapítani, hogy a lezajlott forradalom mennyire volt a nép akaratának következménye .  A nemzetgyűlés összegezte a jegyzékekben foglaltakat⁽⁴⁾ és megállapította, hogy a következő kormányzási alapelveket fektette le a nép :

I.  Királyság a francia államforma .
II.  A király személye sérthetetlen és szent .
III.  A korona fiúról fiúra száll .

E három pontban a jegyzékek teljesen azonos nézeten voltak, a nagy többség pedig az alábbiakban is megegyezett :

IV.  A király a végrehajtó hatalom letéteményese .
V.  A hatalom képviselői felelőséggel tartoznak .
VI.  Királyi jóváhagyás szükséges a törvények hatályba-lépéséhez .
VII.  A törvényeket a nemzet hozza, királyi jóváhagyással .
VIII.  A nemzet hozzájárulása szükséges a kölcsönökhöz és az adókhoz .
IX.  Adók csakis a Nemzetgyűlés ülései közötti időre vethetők ki .
X.  A tulajdon sérthetetlen .
XI.  A személyes szabadság sérthetetlen .

Az adók egyenlővé tétele és a kiváltságok eltörlése volt a jegyzékek által kért, első számú átalakítás, hogy a gazdagabb rétegeknek ne lett volna lehetősége az állam költségeinek rájuk eső részének fizetése alóli kibúvásra .  Emellett kérték még a lakosok, származási megkülönböztetés nélküli, polgári és katonai alkalmazását, a büntető törvény felűvizsgálatát, a feudális és hűbérúri járandóságok, pénzzel való kiegyenlítésének lehetőségét, a robot és a közmunka, valamint az önkényes bebörtönzés eltörlését .

A régi rendszernek nagyon is valós hibái voltak, amik miatt minden ok megvolt támadására .  A papság és a nemesség elvesztette hatalmát és léte értelmét és kénytelen volt lehetőséget adni rá, hogy a harmadik rend önállóságot nyerjen kiváltsága feladása által .  Semmi nem akadályozhatta volna meg ezt és nem is lett volna szabad megakadályozni .  „Már elmondták, hogy a forradalom előbb a közvéleményben játszódott le és csak azután öltött alakot eseményekben .  Ez igaz, de el kell ismernünk, hogy ez nem ugyanaz a forradalom volt mint ami lezajlott .  Nem a nép hajtotta végre a franciaországi forradalmat .”  És e kijelentés alátámasztásaként, melyről majd bemutatom, hogy az összes korabeli író egyetért vele, Hua rámutat, hogy „a nemzet átalakításért és a kormányzás megváltoztatásáért kiáltott, de mindenütt kinyilatkoztatta a vallás tiszteletét, a királyhoz való hűségét és a törvényes rend óhaját .”⁽⁵⁾

Mire volt hát szükség a forradalmi láng fellobbantásához ?  Hogy ezt megérthessük, szemügyre kell vennünk az emberek között működő áskálódásokat .  Ezek és csakis ezek adhatnak magyarázatot a hatalmas félreértésre, ami a király és népe között kialakult, és az anarchia sötét szakadékába taszította a megújhodás küszöbén álló országot .

Kétségtelen, hogy a forradalom kezdetén az orleánista összeesküvők voltak a legfőbb ármánykodók, kik az utat kikövezték a további események előtt .

Az Orléans-i Összeesküvés

Louis Philippe Joseph, Orléans ötödik hercege, XIV. Lajos testvérének közvetlen leszármazottja, következésképpen XVI. Lajos negyedik fokú unokatestvére, több forrásból is szennyes örökséggel jött e világra .  Déd-nagyapja, XV. Lajos fiatalkorúságának ideje alatt, Franciaország kormányzója volt és feleségül vette XIV. Lajos lányát, Madame de Montespant .  Inkább német mint francia lévén — hiszen a palatinatei (Bavária melletti német hercegség) Erzsébet hercegnő volt az anyja, akinek emlékiratai a kor talán leggusztustalanabb írásai —, a régens a német udvarokban akkoriban szokásos, alantas erkölcstelenségeket vezetett be az ország kedélyesen lovagias életvitelébe .  A kormányzóság idején Louis Armand, Conti hercege, volt a királyi palota egyik legromlottabb látogatója, ki Sade-i mintájú erkölcsök megszállottja volt és Orléans negyedik hercege feleségeként az ő lánya volt Louis Joseph Philippe, a későbbi Philippe Égalité anyja .  Ilyen vérek folydogáltak ereiben, ha tényleg a herceg volt az apja és nem a hercegnő lovásza, amint azt a párizsi szóbeszéd tartotta és ő maga is később fennen hangoztatta a kommün előtt .

Egyes kortársai arról biztosítanak bennünket, hogy Philippe jóképű volt, mert kék szemei, jó fogai és finom fehér bőre volt .  Azonban amikor elmondják, hogy arca puffadt és varas pattanásokkal teli volt, arcképein pedig láthatjuk húsos orrát, vastag ajkát és hatalmas nyakát és tokáját, akkor elég nehéz megértenünk, miképp lehetett akkora varázzsal meghittjeire .  ás valóban oly heves volt iránta érzett nagyratartásuk, hogy amikor megkopaszodott, társai együttérzésből leborotválták fejük tetejét.  XVI. Lajos undorodott az angolimádattól, amivel a herceg népszerűségét növelte a fiatalabbak között, merthogy az nem az angolok jobb tulajdonságainak méltatásából állt, hanem legrosszabb szokásaik átvételéből :  a fogadásból, a szerencsejátékból és erős italozásból, ami akkoriban elterjedt volt Angliában .  Mint e behozott divat vezető személyisége, Philippe angol sportruhákban járt és rendszeresen szalonkabátban, őzbőr bricsesznadrágban és magas csizmában jelent meg.  Amint Cars herceg írta, két fő szenvedélye volt :  a pénz és a korhelykedés.  Teljesen hidegen hagyta a világ véleménye és Párizs szeme előtt fitogtatta romlottságát .  Marquis de Sillery-vel karöltve, gyakran megjelent a Champs Elyséen lévő Coliseum lépcsőjén, ahol arcátlanul szólongatta a szeme elé kerülő nőket .  A Lonschamps-on hivalkodóan valamely hírhedt félvilági nő kocsija mellé lovagolt, Palais Royalbeli kísérete pedig a kor legrongyabb nőiből és férfiaiból állt .  A korabeli felső-tízezer rossz híre legfőként az Orléans-i hercegnek és társaságának volt köszönhető, de ennek ellenére, a képmutatás betetőzéseként, pontosan ezen emberek tollaiból áradtak a társasági élet erkölcseiről szóló a legszigorúbb írások (Laclos, Chamfort és Madame de Genlis) .  Az Orléans-i hercegnek és cimboráinak kicsapongásai mellett semmiségnek tűnik Comte d’Artois⁽⁶⁾ és Polignacs viselkedése és az orleanisták által oly égbekiáltónak leírt Versailles-i játékok, miket a figyelem elterelésére használtak, miközben ők maguk időtöltésként Párizs legzüllöttebb környékeiről lányokat gyűjtöttek és utána meztelenül és részegen a Monceaux kertbe lökték őket .

Mégis a herceg volt az, akiről azt kellene elhinnünk, hogy a párizsi lakosság bálványává vált .  Az úgynevezett demokratikus írók népellenes rágalmai sokaságának egyike ez .  A nép ösztöne, természetéből adódóan, egyáltalán nem romlott, az emberek nem néznek fel a rossz gazdára, a hűtlen férjre, a vad és romlott ízlésű emberre .  Csak a forradalom előtti feljegyzéseket kell megnéznünk, hogy lássuk, Párizs népe utálta és gyűlölte az Orléans-i herceget .  Philippe megvetéssel viszonozta ellenérzésüket és az Egyenlőség név későbbi viselője tényleg semmibe nézte a népet .  Hogy kertje arisztokratikus jellegét megtartsa, megtiltotta, hogy a Palais Royalba „katonákat, libériába öltözötteket, sapkát és inget viselőket, kutyákat vagy munkásokat engedjenek be .” ⁽⁷⁾

A krónikás 1787. április 5-én feljegyezte, hogy „az Orléans-i herceg annyira átadta magát a hajtás elragadtatásának, hogy a zsákmányt üldözve, kíséretével keresztül vágtatott Montmartre-on, a Palace Vendôme-on és a Rue Saint-Honoré n egészen XV. Lajos otthonáig ment és közben nem kevés embert fellökött és megsérített.⁽⁸⁾  Ezt követőleg, a párizsiak egy gúnyversikét költöttek a hercegről, ami ekképpen végződött :

..au sein de Paris, un grand, noble de race,
Sans respect pour les droits des gens,
Écrase quelques habitants
Pour goűter en plein jour le plaisir de la chasse .⁽⁹⁾

Semmiképpen sem lehetett könnyű feladat az őt hatalomra juttatni kívánó párt előtt, hogy meggyőzze a népet, az őt ennyire arcátlanul kezelő herceg most már szabadságának bajnoka .  Émile Dard Le Général Choderlos de Laclos című érdekes könyvében kijelenti, hogy az orleanista összeesküvés már Brissot-val elkezdődött, még 1787-ben és ebben az évben Madame de Genlis bátyjához, Durcresthez írt levelében felvázolt egy tervet egy második ellenpárt felállításáról, aminek Orléans herceg lett volna a vezetője.⁽¹⁰⁾  „A nép ügyével kell azonosítani ügyét,” és ha a herceg kezdetben „jótékony és hazafias cselekedetekkel” tünteti ki magát, hamarosan „a nép bálványává válhat”.  „Tegye magáévá a divatos tételeket, írásban terjessze őket és nyerje meg magának a vezetőket !”

Akár Brissot javaslatára fogadták el ezen javaslatot, akár nem, az bizonyos, hogy a herceg és támogatói pontosan ezt a vonalat követték .  Egy korabeli röpirat elmondja, hogy a Nemzetgyűlés összeülésétől kezdődően „a vazallusaival legszigorúbban bánó hűbérúr, aki a legtöbbet és legsúlyosabbakat követelte, mérsékletet, nagylelkűséget, mi több, bőkezűséget színlelt .”⁽¹¹⁾  Az orleanisták egyik szokásos hazugsága, hogy a herceget barátságosnak, gyengének és felelőtlen bábnak állítják be, aki képtelen volt komoly tervekre .  Épp ezt a benyomást akarta elérni .  A felelőtlenség megjátszása az összeesküvők egyik régi, kipróbált csalása.  Ugyanakkor az is valószínű, hogy a hercegnek önmagában nem lett volna sem esze, sem ereje az összeesküvés megszervezésére .  Laclos lángagyára volt szükség, hogy e félelmetes és hatalmas szervezkedést működésbe hozza .

Choderlos Laclos szegény, nem régiben nemessé tett spanyolországi származású családba született .  1788-ban, negyvennyolc évesen, a hadseregből leszerelvén, Vicomte de Ségur bemutatta a Palais Royalba és titkárként hivatalt szerzett neki Orléans hercegnél .  Laclos már korábban nevet szerzett magának a Liaisons Dangereuses című, botrányos novella megírásával, amiben kúriai levelek formájában bemutatta a társadalom elfajzott erkölcseit .  Maga, „mint az erkölcstelenség szörnyetege,” abban élte ki magát, hogy az emberi természet alantas oldalát festette meg.  „Véleménye szerint a jó emberek, ha voltak is ilyenek, csupán bárányok a tigrisfalka között, és azt tartotta, jobb tigrisnek lenni, merthogy élvezetesebb marcangolni mint marcangolódni .” ⁽¹²⁾

Laclos megsavanyodott gondolkodása valami végtelenül mulattatót talált abban, hogy a királyság fejévé tegye a romlott herceget, és maga a királyi kegyelt gyengesége és erőhiánya volt az, ami saját törekvésének még szélesebb teret biztosított .

Laclos nagyon jól tudta mi volt a herceg gyengéje ami által a tervezetében való együttműködésre ösztökélheti .  Orléans-i Fülöp számára nem nagy csábítással bírt a palota és a hatalom .  Mint király sem lenne több pénze és juthatna hozzá jobb gyönyörhöz mint „a vér első hercegeként” .  Egy szellemeskedő egyszer megjegyezte :  „Orléans-i herceg soha sem lenne olyan párnak a tagja, amiben nem nyerhetné meg magának az énekkari lányokat .”  De ha nem is voltak nagy vágyai, a hercegnek volt egy jellemvonása, ami nemcsak pusztán erőnyt de tüzességet kölcsönzött egyébként tunya természetének :  mármint hogy bosszúvágyó volt .  Ha nem is tudott tervezni és áskálódni és képtelen volt valami határozott cél érdekében cselekedni, de tudott gyűlölni .  Mérhetetlenül és könyörtelenül bosszúálló volt .  Semmi nem szabott határt és semmi nem renditette meg, hogy elégtételt vegyen azokon, akik felismerték hiábavalóságát vagy keresztülhúzták számítását .  Az őt megszégyenítő francia királyné iránti, évek óta benne forrongó rosszakarat most egyre inkább erősödött .

Kisebb mértékben bár, de gyűlölte a királyt is, merthogy Lajos volt az, aki az Ouessant-i csatábani szereplése miatt megtagadta tőle a tengernagyi címet .  Azonban Marie Antoinette volt az, aki nem járult hozzá, hagy lánya hozzámenjen d’Angoulême herceghez, aki miatt kiűzetett az udvarból és aki visszautasította rosszhírű szerelmi ajánlatát, és ezek miatt még mindig égett a harag a szívében .

Nem Orléans-i herceg volt a Palais Royal csapatának egyetlen tagja, akit hasonló visszautasítás ért .  Émile Dard azt írja, hogy „a királyné büszke és hiú volt .  Megvetően utasította el azokat, akiket megragadott varázsa .  A férfiak iránta érzett ellenszenve legalább annyira erős volt mint a nők irigysége .  Sok udvaronc azt képzelte hogy a szemérmes király alatt a nőcsábítók kora válthatja fel az ágyasok uralmát .  Minő célkitűzés egy udvar előtt!  Micsoda dicsőség lehetne az olyan élvhajhászok számára, mint Tilly, Biron, Bézénval és Ségur, ha sikeres hódításaik közé sorolhatnák Franciaország királynéját!  Mennyi rágalomban talált levezetést az önérdek és a hiúság!”  Kibírhatatlan emlékirataiból tudjuk, hogy Biron ténylegesen kezdeményezett a királyné irányában és biztonsággal elfogadhatjuk Madame Campan leírását az esetről, ami szerint az igen gyorsan lezajlott és Marie Antoinette felháborodott hangú felszólításával ért véget :  „Sortez, monsieur!” — mire Biron gyorsan eltűnt szeme elől .

Vicomte de Noailles közeledése hasonló eredménnyel járt⁽¹³⁾ és mindkét csábító a királyné keserű ellenségévé vált .

Ilyen visszautasításokra épült a Palais Royalbeli, udvariránti ellenérzés .  A herceg Monceaux-i kúriája volt ezen elégedetlenkedők gyülekezőhelye és pezsgős poharak csengése közben itt hangzottak el a királynét illető legdurvább rágalmak és legocsmányabb gúnyversikék, amik azután Párizs alvilágában szárnyra keltek .

Az Orléans-i herceg 1787-es száműzetése újabb harci okot szolgáltatott ő és csapata számára .  A Séance Royale-on a király két új adót jelentett be a timbre és a subvention territoriale , amiket a kiváltságosokra vetett ki .  Erre fel, Ducrest bujtatására, a herceg felállt és törvénytelennek nevezte a királyi rendelkezést .  „Ne gondold — mondta később Brissot-nak — hogy azért álltam ki a királlyal szemben, mert a népet akartam szolgálni melyet utálok vagy azt a testületet, amit semmibe sem nézek (a parlament), hanem azért, mert felháborított, hogy az az ember ilyen szemtelenül bánt velem .” ⁽¹⁴⁾  Azonban láthatóan a herceg volt az, aki szemtelen volt .  Versailles-i hazatérése után XVI. Lajos megjegyezte, hogy a nem a herceg kijelentése sértette meg, hanem hangjának fenyegető színezete és ahogy ránézett amikor beszélt.⁽¹⁵⁾  A királyné javaslatára, ennek megfelelően száműzte a herceget, de kikötötte, hogy nem mehet Angliába, amint szeretett volna, hanem a Villers-Cotterets-i birtokára kell költöznie.  Ennek okát majd később látni fogjuk .

E rendelkezés kiválóan szolgálta az orleanisták érdekeit, mert a herceget most már a zsarnokság áldozataként állíthatták be és személyes, király és királyné ellenes gyűlöletét is nagy mértékben fellobbantotta.  Amikor két évvel azután megválasztották képviselőnek a Nemzetgyűlésbe, gúnyosan jelentette ki :  „Nevetek a Nemzetgyűlésen, de tagja akartam lenni, hogy amikor az egyéni szabadság kerül szóba, olyan törvényre szavazhassak, ami lehetővé teszi, hogy oda menjek ahova akarok, tehát ha Londonba, Rómába vagy Pekinbe szeretnék utazni, ne kelljen Villers-Cotterets-be mennem .  Az összes többi csak nevetség számomra .” ⁽¹⁶⁾

Ilyenek voltak a demokráciát ösztönző Palais Royalheli párt indítékai .  Laclos lángeszétől vezettetve és Orléans herceg milliói által pénzelve, az orleanista összeesküvés hatalmas szervezete alakot öltött és növekedésnek indult, mígnem 1789 tavaszára teljesen elkészült a hadjárat terve .  Egész Franciaországban terjesztették a nemzetgyűlés előkészületekénti orleanista hírverést .  Sieyés és Laclos által készített jegyzék mintákat osztottak szét a különböző választó körzetekben és kétségtelen, hogy ezeknek volt köszönhető a nép nemességellenes érzése, merthogy a régi rendszer fenntartóiban az orleanisták terveik komoly akadályait látták .

De Mirabeau megnyerése tette fel a koronát az orleanista összeesküvés diadalára .  E káprázatos férfi, kinek feltűnő személyisége és mennydörgő szónoklata bármely pártnak sikert biztosított volna, főként a király minisztereinek ostobasága miatt veszett el a királyság ügye mellől.  Majdnem bizonyos, hogy e válságban Mirabeau-nak csak a legkisebb biztatásra lett volna szüksége, hogy a békés átalakítás mozgalmába vesse magát, aminek helyesen a királyt látta valódi vezetőjéül .  A régi rendszer iránt érzett gyűlölete a nemesség ellen irányult, mely elzárkózott tőle kicsapongásai miatt, de kész volt megvédeni a királyi hatalmat .  Azok közül, kik a királynak tanácsot adhattak volna a nemzetgyűlés összehívásáról, egyedül ő volt aki előrelátta a kormány felkészületlensége miatt fenyegető katasztrófát és a király miniszteréhez, Montmorinhoz írott, 1788 decemberi levelében könyörgött neki, hogy időben tudassa ezt a királlyal .

Fájdalom, hogy mennyi szövetségre lépni szándékozót elűzött már a konzervatívok örök gyengesége, a végzetes rugalmatlanság!  Montmorin szemében Mirabeau — hírhedt múltjával és lelkiismeretlen üzleti ügyeivel — olyan ember volt, akiben nem lehetett bízni, következésképpen el kellett utasítani .  Képtelen volt felismerni Morris kormányzó mondásának igazságát, amely bölcsességet minden kormány tagjának meg kellene szívlelnie :  „vannak olyanok a világban, kiket alkalmazni kell és nem pedig bizalommal illetni .”

Mirabeau-ban szándékosan nem bíztak .  „Kalandornak születtem” — mondta egyszer vidáman Dumont-nak és Duroverai-nak .  De jó ok lehetett-e ez elutasítására ?  Nem kalandor volt-e a legnagyobb emberek némelyike is ?  Nem egy korzikai kalandor mentette-e meg később Franciaországot ?  Mégis, a konzervativizmus gyakran illet olyan embereket ezzel a megjelöléssel, akik lendületes erejére lenne szüksége saját élettelenségének ellensúlyozására .  Mirabeau levele nem kapott figyelmet és soha nem került a király elé, a benne előrejelzett rombolás pedig mind megvalósult .  Tehát az a személy, aki esetleg megmenthette volna a királyságot, elutasítása miatti sértődöttségében az ellentáborhoz csatlakozott és minden erejét, ékesszólását és mérhetetlen lendületét az elutasító kormány megdöntésének szentelte.  Ugyanakkor, amikor Montmorin elutasította, az orleanisták mindent megtettek, hogy magukhoz nyerjék .  Látható, hogy kezdettől fogva nem rokonszenvezett az Orléans-i herceggel, de tehetségének térre volt szüksége, törekvésének célt kellett találnia és sajnos pénz kellet neki fényűzése és élvezetei kielégítésére.  Abban a hitben, hogy pillanatnyilag semmit nem remélhet a kormánytól, jobb belátása ellenére hagyta magát beszervezni az orleanista összeesküvésbe.⁽¹⁷⁾

Mirabeau megnyerésével biztosnak látszott a szervezkedés sikere.  A herceg és számos támogatója — Duc de Biron, Marquis de Sillery (a híres Madame de Genlis férje), Baron de Menou, Vicomte de Noailles és De Lameths — képviselői helyet nyert a Nemzetgyűlésben és Mirabeau vezetésével jelentős pártot alakított .  Duc de Biron, Párizs melletti, Montmuge nevű házában esténként összegyűltek az összeesküvők, hogy megbeszéljék terveiket, de, amint Dard megjegyezte, „ezen suttyom csevegésekről semmi nem jutott sem a kortársak, sem az utókor tudtára” .

Az ármánykodás elképesztő alaposságát azóta is talán csak korunk nagy-német szervezkedése múlta felül .  A Palais Royalban Laclos, „mint pók a hálójában,” majdnem láthatatlan összeesküvési hálózatot szőtt, ami hamarosan beborította Franciaországot és kiterjedt más országokra is, mint Anglia, Hollandia és Németország. Párizsban mindenféle lelkiismeretlen ágálók szolgálatait vette igénybe, akik felkavarták Saint-Antoine és Saint-Marceau kerületeket .  A herceg zsoldjában álló röpirászok felforgató írásokkal töltötték meg a könyvárudákat .  Az utcasarkokon és a Palais Royal kertjében tömegszónokok feltüzelték az emberek gondolatait, a Versailles-i kastélyban a herceg kémei a királyné körül settenkedtek és hozzájutottak levelezéséhez, aminek másolatait elküldték a Montrouge-i tanácshoz.⁽¹⁸⁾

Valószínű azonban, hogy mindezen ármánykodás elégtelennek bizonyult volna forradalom kirobbantásához, ha az országot e válság közepette nem fenyegette volna éhínség .  Hua, visszatekintvén a forradalom kezdetére, meggyőződéssel állítja, hogy az éhínség fenyegetése nélkül az emberek időtlen időkig alávetették volna magukat a régi rendszernek .  „Mindenütt tudják hogyan kell bírni és a jövőtől jobbulást várni, mely bár talán soha nem jön el, de továbbra is remélik .  Csak a jelen bajait ismerik és ezek közül is az éhezés az elviselhetetlen számukra .  Ezen istencsapástól szenvedvén, nem az állam változását követelik, hanem kenyeret .  A francia nép sokáig eltűrte volna szokásos terheit, fizette volna adóit, viselte volna feudális kötelezettségeit, nyögött volna a tized és a vazallusság nyomorúságai alatt .  Türelme bizonyítékát látom azon eszközökben, melyeket annak elvesztésére alkalmaztak .” ⁽¹⁹⁾  Az összeesküvők ebben látták legnagyobb lehetőségüket .  „A kenyér volt — mondja Hua — a leghatásosabb módszer, mellyel cselekvésre késztették az embereket .  Micsoda hazugságokkal és mesékkel tömték a nép hiszékenységét!”  Minden beszámolóból nyilvánvaló, hogy az éhínség inkább elképzelt volt mintsem valós .  Az emberek nem éheztek, hanem az éhezés rémképe riogatta okét .  E félelemhez még hozzájött elkeseredésük, ami abból adódott, hogy meg voltak győződve róla, nem tényleges a gabonahiány .  Igaz, hogy az előző év júliusában jégvihar elverte a Párizs környéki termés java részét, de Necker miniszter kijelentette, hogy a kár ellenére, „a raktárakban lévő gabona több mint elegendő a következő termésig .”  Már maga a kenyérhiány is elég baj volt, de azon hit, hogy azt szándékosan okozzák, még a legjámborabbat is lázadásra tüzelte .  Ez volt az, amit az összeesküvők kihasználtak .  Amikor az ajtóikból kikandikáló francia parasztok búzával megrakott kocsikat láttak elhaladni, nem kellett sok, hogy azt suttogják :  „Van gabona bőven, csak nem nekünk .  Az Udvar, az arisztokraták és a gazdagok részére tárolják, aki majd lakmároznak, miközben mi éhezünk .”  Erre fel, a megdühödött nép a gabonazsákokra vette magát és a legközelebbi folyóba dobálta őket.⁽²⁰⁾  A tény, hogy a gabonát sok esetben elpusztították és nem pedig szétosztották, azt bizonyítja, hogy a nép dühét nem az éhség váltotta ki, hanem a felhalmozók elleni harag és ha esetleg a feltételezett felhalmozó neve is elhangzott, ő is ugyanarra a sorsra jutott mint a gabonászsákok Nyilvánvaló, hogy nem menthető az ilyen viselkedés, de ha a szűkösség idején tényleg voltak olyanok akik a nép éhezéséből akartak meggazdagodni, akkor teljesen jogos volt a parasztok dühe.  Következésképpen, a gyanújuk alapjául szolgáló tények fényében kell mérlegelnünk bűnösségüket !

Tehát valós vagy elképzelt volt-e a gabonahiány? Kétségtelen, hogy nem írhatjuk teljesen a termés elpusztulásának rovására .  Ebben a pontban az összes korabeli párt megegyezik .  Azonban a felhalmozok kérdéséről furcsán hallgatnak forradalompárti történészek, merthogy a forradalmi vezetőket dicsőítő szándékuknak nem felel meg ennek vizsgálata. Valószínűleg az az igazság, hogy a felhalmozók egy gyékényen árultak azokkal, akik a monopólium ellen gerjesztették a nép dühét, mármint az orleanista összeesküvőkkel .  Montjoie megállapítja, hogy az Orléans-i herceg által alkalmazásba vett ügynökök, szándékosan felvásárolták a gabonát és vagy kivitték az országból vagy elrejtették, hogy az embereket lázadásba hajszolhassák, és ezen vádjában számtalan kortársa támogatja, köztük a demokrata Fantin-Désodoards, Mounier, akinek tisztességességében senki sem kételkedhet, a liberális Malouet, Ferriéres és Madame de la Tour du Pin .

Az egyik legmegbízhatóbb kortárs, Beaulieu azonban azon a véleményen van, hogy csak ezzel a módszerrel, az orleanisták még nem tudtak volna éhínséget előidézni, hanem úgy érték el céljukat, hogy a felhalmozás ügyével felhergelték a népet és arra bujtották az embereket, hogy pusztítsák el a gabonát .  Következésképpen, a földművesek és a kereskedők, terményüket féltvén, nem voltak hajlandók szállítani .  Ezzel a módszerrel képzeletbeli éhínséget teremtettek.⁽²¹⁾

Gustave Bord, aki a francia történészek közül talán a legteljesebb kutatást végezte az éhínségről, azt tartja, hogy a földművesek és a pékek sem voltak teljesen ártatlanok, mert sokuknak érdekében állt hiány előidézése, hogy ezáltal emelhesse a kenyér árát .  „Ők voltak a hiány valódi előidézői és a régi rendszer könyörtelenül üldözte őket .  Mint a nép kizsákmányolói, a forradalmárok természetes szövetségeseik voltak, kik rágalmazásaikkal támogatták őket .  Ők voltak azok, akik 1789-ben diadalt arattak és sikeresen félrevezették a történelmet amikor ellenségeikre hárították a felelősséget .”

Azonban ezen ellenséggel, mármint az udvarral, a nemességgel, a klérussal és a király minisztereivel szemben soha egy szemernyi bizonyítékot nem hoztak fel .  A Pacte de Famine nevetséges meséje, amivel egyes forradalmi írók azt akarták bizonyítani, hogy XV. Lajos gabonával nyerészkedett,⁽²²⁾ nem bír jelentőséggel ebben az esetben, mert XV. Lajos ekkor már 15 éve halott volt, XVI. Lajosról pedig még a legveszettebb forradalmi írók sem mertek ilyesmit állítani .  Épp ellenkezőleg, a király, a nemesség és a klérus hatalmas összegeket adományozott az éhezők megsegítésére,⁽²³⁾ a király miniszterei pedig, Neckerrel az élen, szakadatlan azon dolgoztak, hogy megoldják a gabonaellátás gondját és keresztülhúzzák a spekulálók számításait .

Az 1788-89-es kegyetlen télen Párizs intendánsa, Berthier de Sauvigny, megállás nélkül az országot járta, felmérvén, hogy mennyi búzájuk van a parasztoknak tartalékban, mennyire van szükségük és mennyit tudnak piacra küldeni .  Viszont amikor tavasszal hiány állt be és Berthier ezekhez az emberekhez fordult az ígért gabonáért, azok annyira felemelték áraikat, hogy nem tudta megvenni .  Montjoie elmondja, hogy az Orléans-i herceg ügynökei viszont megfizették ezt az árat .  „Ők nem alkudoztak, hanem megadták amit kértek .  Egyedül a földművesek és a felhalmozók nyertek ebből az ügyletből .  Az iparos, a napszámos, a szegényember nem tudta megfizetni a felhalmozók által kért árat és csak felülkínálásuk által sikerült a kormánynak megszerezni e vérszívóktól zsákmányuk egy részét .”

Tehát akár az ellátás markukba kaparintásával, akár a parasztok szállítástól és eladástól való elrettentésével érték el céljukat az orleanista összeesküvők, afelől nem lehet kétség, hogy az 1789-es éhínséget szándékosan tervelték ki a herceg emberei és ezzel az eszközzel forradalom kirobbantásához szükséges, végső elkeseredésbe hajszolták az embereket.

Azonban nem az orleanisták alkották az ország egyedüli forradalmi elemét .  Egy másik szervezkedés is áskálódott az emberek között .

A Felforgatók

Ezeknek az embereknek nem az uralkodóház vagy a kormány megváltoztatása volt a célja, hanem egyszerűen a rombolás .  Három évvel később, amikor eltörölték a királyságot, sok forradalmi vezető kijelentette, hogy ő, szívében mindig is köztársaságpárti volt, azonban ha megvizsgáljuk korábbi írásaikat, azt találjuk, hogy a forradalom kezdetén még egyikük sem vallott ilyen politikai felfogást .  „1789-ben még tizen sem voltunk republikánusok” írta később Camille Desmoulins, és minthogy ő ekkor az Orléans-i herceg leglelkesebb támogatója volt, e számot eggyel csökkenthetjük .  Talán csak Lafayette-et kivéve, aki az amerikai függetlenségi háborúban köztársaságpárti érzelmekkel itatódott át, a nem az orleanistákhoz tartozó korai forradalmároknak nem voltak határozott újrarendezési terveik, hanem egyszerűen csak a terep teljes megtisztítása volt a céljuk .  „Az összes történelmi emlék — mondta Barrére — közösségi érdekből és eredetből származó előítélet és Franciaországban mindent meg kell újítani .  Mostantól akarjuk az időt számítani .”  Rabaud de Saint-Étienne arról beszélt, hogy „a nép boldoggá tétele érdekében, újjá kell építeni gondolkodását, meg kell változtatni a törvényeket, az erkölcsöket, magukat az embereket, a dolgokat és mindent, igen, mindent el kell pusztítani, mert mindent újra kell teremteni .”⁽²⁴⁾

Ezek a felforgató elméletek bizonyos titkostársaságokból eredtek, melyek céljait egy magát John Robisonnak nevező, angol író „Európa Vallásai és Kormányai Ellenes Összeesküvés Bizonyítékai, amit a Szabadkőművesek, az Illumináti és az Olvasótársaságok Titkos Gyűlésein Szerveznek” című könyvében részletezi .  Robison maga valódi szabadkőműves volt és bejárta az európai páholyokat ahol azt találta, hogy a kőművesség új és hamis alakja kelt életre .  Francia- és Németországban „a páholyok tudományos, vallási és politikai ármánykodók és megszállottak törzshelyévé váltak, akik kihasználják e gyülekezetek szólásszabadságát és titkosságát . ... Kezeikben olyan dologgá vált a szabadkőművesség, ami egyáltalán nem hasonlít, sőt majdnem teljesen szemben áll az Angliából behozott szervezettel, amiben betartották a szabályt, hogy se vallást, se kormányt érintő kérdésekről ne essen szó a páholyokban .”  A szervezet valójában „csalássá vált és vezetői ... egy szót sem hittek abból amit hangoztattak és az általuk tanított tételek ... valódi célja az összes vallás eltörlése, minden kormány megdöntése és a világ általános kifosztása és lerombolása .”

A német szabadkőművesség egy másik fejleménye volt az Illumináti Rend, amit Dr. Adam Weishaupt, az ingoldstadti egyetem professzora alapított 1776-ban .  A jezsuita neveltetésű Weishauptnak sikerült rábeszélnie két másik korábbi jezsuitát, hogy csatlakozzon hozzá egy új rend megszervezésében, és kétségtelen, hogy ezen körülmény indította el egyes korabeliek hitét, miszerint a jezsuiták lettek volna a szekta titkos irányítói .  Az igazság inkább az lehetett, hogy, mint azt Mirabeau és Luchet márki is megállapította, az illuminizmus a jezsuiták szervezetirendjét követte, de homlokegyenest ellenkező vallási tételeket hirdetett.⁽²⁵⁾  Louis Blanc úgy jellemezte Weishauptot, mint „a valaha is élt, legelmélyültebb összeesküvőt .”  Weishaupt felvette a Spartacus nevet — egy ókori római rabszolgafelkelés vezetője — és nem kevesebbet tűzött ki célul, mint világforradalmat.⁽²⁶⁾  Az Illumináti „megtagadta a kereszténységet, fennen hirdette az érzéki örömöket, hitt a megsemmisítésben és az egyetemes jósággal össze nem egyeztethető, szűklátókörű előítéletnek tartotta a hazafiságot és a hűséget .  Minden fejedelmet bitorlónak és zsarnoknak nézett, a kiváltságos rendeket pedig felbujtóiknak .  Szándékában állt eltörölni azokat a törvényeket, melyek a hosszú és sikeres szorgalom eredményeként felhalmozódott birtokokat védik .  A jövőbeli ilyen felhalmozás megakadályozására pedig egyetemes szabadság és egyenlőség és az emberi jogok kikiáltását tervezték.  Mindezek előkészítéseként, fel akarták számolni az összes vallást és az elfogadott erkölcsöt, de még a családi élet kötelékeit is el kívánták tépni a házassági fogadalom szentségének lerombolásával és a gyermekek oktatásának szülők kezéből való kiragadása által .” ⁽²⁷⁾

A franciaországi felforgatók is pontosan ezeket az alapelveket követték 1793-ban és 1794-ben, és végrehajtómódszereik egyenesen visszavezethetők a jezsuita behatáshoz .  „Az Illumináti köreiben semmiről sem beszéltek olyan gyakran, mint olyan eszközök jó célra való felhasználásáról, amiket a gonoszak, sötét célokra alkalmaznak .  Azt tanították, hogy a jó túlsúlya a végső eredményben szentesít minden eszközt amit felhasználnak és, hogy a helyes egyensúly megtalálása képezi a bölcsességet és erényt .  Ez nagyon veszélyesnek tűnik, mert nyilvánvaló, hogy semmitől sem fognak visszariadni, ha azt a rend előnyére valóként tudják feltüntetni, merthogy a szervezet nagy célja minden megfontolásuk legfőbb meghatározója .”⁽²⁸⁾

E tétel adja meg a vezető francia forradalmárok egész irányvonalának nyitját, és amint majd látni fogjuk, ez vezetett a rémuralomhoz .

A Marie Antoinette-tel barátságban lévő, Quintin Craufurd 1792-ben Pitthez írt levelében megjegyezte :  „Már amennyire közismertek, a korai jakobinusok elvei roppant hasonlóak az illuminátusok felfogásához és meg vagyok győződve róla, hogy azok a féktelen és ördögi tanok, amelyek ily páratlan bőséggel terjedtek el Franciaországban, magvaikban németföldről érkeztek .” ⁽²⁹⁾ Tehát a német szabadkőművesek és az Illumináti páholyai voltak azok a források, ahonnan a rémuralomban betetőződő anarchista gondolatok kisugárzódtak és a francia forradalom kitörése előtt három évvel tartott Frankfurt-am-Main-i szabadkőműves tanácskozáson tervezték el először XVI. Lajos és III. Gusztáv svéd király meggyilkolását.⁽³⁰⁾

Az érdekeiket előmozdító lehetőségeket hamar meglátó orleanista vezetők csatlakoztak a szabadkőművesekhez és az Orléans-i hercegnek sikerült a rend franciaországi nagymesterévé választatnia magát .  Nem sokkal később Mirabeau Berlinbe utazott és ott-tartózkodása alatt felkeltette Spartacus és társa, Philo (Baron Knigge) figyelmét, kik Philo egyik követője, Mauvillon befolyásán keresztül rávették, hogy csatlakozzon az Illuminátihoz .  Párizsi visszatértével, Mirabeau, Talleyrand-nal és Duc de Lauzunnal együttműködve, szervezett egy páholyt, de lévén, hogy egyikük sem volt elmélyült, kénytelenek voltak segítségért folyamodni a vezetőséghez .  Ennek eredményekét két német érkezett, hogy beavassa őket a szervezet további tanításaiba .  Nem telt bele sok idő és a Club Breton, az első forradalmi egylet, ami később Club des Jacobins néven vált közismertté, az illuminizmus és a szabadkőművesség központja lett, merthogy minden tagja tagja volt e két titkostársaságnak.  Noha minden vezető orleanista szabadkőműves volt, ez nem jelenti azt, hogy az összes szabadkőműves orleanista lett volna .  Némelyikük tisztán felforgató volt és Gustave Bordnak kétségtelenül igaza van amikor megállapítja, hogy a herceg csupán a szekta látható vezetője volt és a tagok fedezetként használták tervezetükben, bár ő és támogatói ugyanebből a célból társultak velük .  Így Chamfort, bár tagja volt az orleanista összeesküvésnek, szívében felforgató volt, amint ezt egy, a forradalom kezdetén Marmontellel folytatott sokat eláruló beszélgetése is bizonyítja.  Chamfort megjegyzésére, hogy nem lenne rossz dolog egy szintre hozni minden rangot és eltörölni a dolgok jelenlegi rendjét, Marmontel azt válaszolta :

„Az egyenlőség mindig a köztársaságok képtelen képzelgése és a törtetés, hiúságnak vetett csapdája volt .  De eme egy szintre hozás még inkább lehetetlen egy hatalmas királyságban és megkísérelvén mindent eltörölni, úgy érzem tovább mennénk azon amit a nemzet vár és óhajt .”

„Igaz — válaszolta Chomfort — de tudja-e a nemzet, hogy mit kíván? Az ember annak óhajtására és kimondására késztetheti a népet, amire az soha nem is gondolt .  A nemzet egy hatalmas csorda ami csak a legelészésre gondol és egy jó juhászkutya és juhász arra terelheti amerre akarja .”  Ezután kifejtette, hogy az embernek úgy kell segítenie a egy olyan forradalomról beszélt, ami teljesen elsöpri a régi rendszert .  E tervezetét egyáltalán nem tartotta kivitelezhetetlennek, mert bár ha a szorgalmas polgárokat nehéz is megmozgatni, mindig akadnak olyanok, akik semmit sem veszthetnek és mindent nyerhetnek, kiket fel lehet tüzelni a mészárlás, éhség és hasonlók híreszteléseivel .  Végezetül megjegyezte, hogy az Orléans-i herceget fel kell használniuk e cél érdekében .  Amikor Marmontel erre felvetette, hogy a herceg aligha vezetésre való, Chamfort megrendíthetetlenül válaszolta :

„Igazad van és Mirabeau, aki jól ismeri őt, azt mondja, hiábavaló lenne rá számítani, de a herceg azonosította magát a nép ügyével, tekintélyes neve van, milliókat tud a célra költeni, gyűlöli a királyt, gyűlöli a királynét és még sok egyéb .”

Ilyenek voltak hát a felforgatók demokratikus alapelvei és később pontosan a Chamfort által elmondott módszereket használták az emberek felgerjesztésére .  A tervezet első szakaszában módszeresen osztálygyűlöletet keltettek és korlátlan zsákmányt ígértek .

„Tegyetek nemzetgyűlési képviselőtökké — mondta Robespierre választási beszédében — és mindörökre mentesültök azon terhektől, miket ez idáig rátok vetettek mondván, az állam szükséglete így kívánja .  De nem ez lesz az egyetlen előnyötök, ha sikerül képviselőtökké válnom .  Már túl régóta a gazdagok a boldogság egyedüli birtokosai, Itt az ideje, hogy vagyonuk mások kezébe kerüljön .  A kastélyokat el fogjuk foglalni és földjeiket egyenlően szét fogjuk osztani közöttetek .”  A földön dolgozó napszámosoknak odaígérte az általuk művelt területeket, a nemesek szolgálóinak pedig kötelességeik alól való mentességet kínált .  „Minden meg fog változni, merthogy a gazdák lesznek a szolgák és ti lesztek kiszolgálva .”⁽³¹⁾

Látni fogjuk majd, hogy az egyenlőség, a forradalom kulcsszava, kezdettől fogva nem játszott szerepet a felforgatók gondolkodásában.  Csupán a helyzetet akarták megváltoztatni, a gazdagságot más kezekbe juttatni, mely egy soha véget nem érő eljárás lett volna, minthogy a legfelsőket mindig a fenékre dobták volna és az alul maradtakat a csúcsra emelték volna .

A felforgatók hasonlóképpen viseltettek a vallás iránt is mint a kormánnyal szemben .  Nem a római egyház vagy a protestánsizmus ellen irányult ellenszenvük , hanem magát a vallást gyűlölték és annak elpusztítására indultak .  Ha tanulmányozzuk milyen módszerekkel vitték véghez tervüket, a rémuralom alatt bevezetett félelmetes közönségességről, a templomok megszentségtelenítéséről, Krisztus és Szűz-Mária káromlásáról és Marat imádatáról olvasunk, szinte lehetetlen tagadnunk a démoni megszállottságot és kételkednünk benne, hogy e, földi jóságra ható szellemi befolyások iránti gyűlölettel átitatott személyek valóban nem azon másik szellemek eszközeivé váltak, melyek a sötétség hatalmai, és kiknek céljait magukévá tették .  Rettenetes halálukban — merthogy majdnem mindegyikük a vérpadon végezte — nem-e azon démonok áldozatai voltak, amik pusztításra hajtották őket ?

Poroszország

Miközben az Illumináti Franciaország és a világ anarchiába döntésén szervezkedett a porosz kormány ugyancsak a francia királyság ellen áskálódott .  A jót látók, kik azt hiszik, hogy a mai Németország világhatalmi vágya csupán Nietzsche-től és Bernharditól kiindult időszakos háborodottság, ami a „régi Németország” „békés filozófiájához” való visszatéréssel majd elmúlik, jobban teszik ha tanulmányozzák a németek bálványának, nagy Frigyesnek politikáját .

Egyetlen esemény sem zökkentette ki Frigyest annyira nyugalmából mint a trónörökös Marie Antoinette-tel kötött, 1770-es házassága, merthogy ezáltal végérvényesen megpecsételődött a francia és az osztrák uralkodóház közötti szövetség, ő pedig mindkét házat gyűlölt vetélytársának tartotta.  Emlékeznünk kell rá, hogy a tizennyolcadik században Franciaország volt Európa legnépesebb és leggazdagabb országa és a Versailles-i udvar ragyogása messze felülmúlta minden más királyság fényét .  A Nap Király emléke állandó bosszúságként lebegett Frederick emlékezetében .  Ausztria meg, mint a német birodalom vezetője, hatalomnak és tekintélynek örvendett, míg a kis porosz királyság viszonylag kevés jelentőséggel bírt .  Ugyanakkor, a rajnai tartományok, bár érzéseikben inkább franciák mint németek voltak, nem húzódoztak a Poroszországgal való egyesüléstől és ebből adódóan, a Frigyes által annyira óhajtott német államszövetség részeivé válhattak .  Következésképpen, élete legfőbb céljává tette a Franciaország és Ausztria közötti szövetség kettészakítását és minden erejét ez irányban összpontosította .

Az 1772-ben XVI. Lajos udvarába küldött követe, Von der Goltz személyében egy olyan eszközt remélt megtalálni, mely véghezviszi tervét, ami nem nyílt ellenségességből állt, hanem a politikai bajkeverés egy rendszeréből, ami által az ellentét magvait akarta elhinteni Versailles és Bécs között Von der Goltznak emellett kémkednie is kellett volna, Maurepas-tól szerzett értesüléseket juttatván királyához .  Eleinte ebben sikerrel járt, mert Maurepas szerette szórakoztatni magát és Von der Goltz szellemességgel volt megáldva, azonban Berlinbe küldött jelentései egyáltalán nem voltak kielégítőek uralkodója számára .  Nagyon jól feltárja a porosz diplomáciát a Frigyes és szerencsétlen követe közötti levelezés,⁽³²⁾ amiben a király könyörtelen gúnyorral bánik vele .  Úgy tűnik, Frigyesnek szokása volt nagyobb összegeket küldeni az európai udvarokban lévő követeinek, hogy azt megvesztegetésre fordítsák .  Ugyanakkor személyes kiadásaikat csak szűkösen fedezte .  Ennek megfelelően, Von de Goltz Franciaországba érkezvén kénytelen volt Neckertől kölcsönkérni, hogy kifizethesse háza bérleti díját, és később kaszinót nyitni, hogy kielégíthesse hitelezőit .  Frigyeshez küldött, pénzért való folyamodványai méltatlankodó válaszokat kaptak :  „Pazarló vagy!  Péterváron is ezreket szórtál el, amiket megvesztegetésre adtam .”  Frederick meg volt győződve róla, hogy Von der Goltz Franciaországkan egyszerűen csak szórakozik, ahelyett, hogy az állam ügyeiről gyűjtene értesüléseket .  1780. december 21-én azt írja :  „A végsőkig feszíted türelmemet esetlenkedéseddel .  Egy egyetemről épp kikerült diáknál még esetleg elnézhetném ezt, de nem bocsájthatom meg Kenddel szemben, akit már ilyen régen alkalmazok államügyekben .  Tehát ha nem szeded össze magadat és nem foglalkozol többet velük, kénytelen leszek utódot találni számodra, Európa bármely zugában is kelljen keresnem .”

E szemrehányásokra Von der Goltz a legjámborabban válaszol még akkor is, amikor Frigyes azzal vádolja, hogy ügyei helyett valami nő után szaladgál .  E vád mindenképpen alaptalan volt, hiszen sem egészsége, sem anyagi helyzete nem engedte volna meg az ilyen kicsapongást .

E rendkívüli levelezés természetesen a királyné személy körül forog.  Amíg Marie Antoinette népszerű, addig aligha lehet sikeres a porosz áskálódás .  E pontot hangsúlyozni kell, mert furcsa zűrzavar veszi körül a királyné politikáját .  Egy szemrehányást sem emlegettek oly gyakran Marie Antoinette-tel kapcsolatban mint azt, hogy rokonszenvezett Ausztriával.  Persze hogy rokonszenvezett vele és minden vágya az volt, hogy megerősítse a szövetséget szülőhazája és fogadott hazája között .  Ez csak természetes, azonban rendszeresen elsiklanak azon pont fölött, hogy akkoriban az Ausztriával való rokonszenv szemben állt a Poroszországgal való rokonszenvvel és a királyné mindenáron meg akarta őrizni Franciaország porosz támadás elleni legnagyobb védőbástyáját.  Valószínűleg Poroszországból eredt a forradalom alatt szüntelenül hangoztatott Marie Antoinette ellenes felkiáltás :  „l’Autrichienne!” — amit a franciák, valós érdekeiket nem látván, ostoba módon átvettek .

Senki nem örült annyira szívből a XVI. Lajos és Marie Antoinette közötti, házasságuk első hét évébeni hűvösségnek, mint Frederick, és 1776-ban azt látjuk, hogy II. József császár közelgő franciaországi látogatása miatti aggodalmáról ír Von der Goltznak, mert annak kapcsán esetleg javulhat a viszony a férj és feleség között .  1776. december 26-i levelében Frigyes felhívja Von der Goltz figyelmét, hogy a legjobban azzal ellensúlyozhatja a császár befolyását, ha elismétli a francia királyi család előtt amit állítólag II. József mondott róluk. „Hasznos lesz, ha leplezett sugalmazások által sikerül növelned a két udvar közötti nézetkülönbséget .  Erre a célra nagyon jó teret biztosít a császári felség Itáliáról, Baváriáról, Sziléziáról, Elszászról és Moldáviáról alkotott, törekvő felfogása és ha még ezekhez hozzáteszed a fejedelem gúnyos megjegyzését, amikor azt mondta :  » három sógorom van .  A Versailles-i gyengeelméjű, a nápolyi elmebeteg, a pármai bolond « nem kétséges, hogy benyomást teszel az udvarra, ahol annyira József ellen leszel, hogy minden további egyetértés roppant nehézzé, ha nem lehetetlenné válik .  De mindezt ügyesen kell csinálnod !”  Láthatóan, Von der Goltz képtelen volt erre, merthogy a császár látogatása megbékélést eredményezett és a francia királyi herceg megszületése végképp lerombolta Frigyes reményeit .

A porosz áskálódás egy további visszavetést szenvedett amikor Maurepas-t Vergennes váltotta fel hivatalában, kinek nem volt bizodalma Von der Goltz iránt és semmiről nem volt hajlandó beszélgetni vele.  Ennek következtében, 1784-ben egy másik porosz követ érkezett Franciaországba Frigyes testvére, Henrik herceg személyében, aki azt a megbízatást kapta, hogy szövetséget teremtsen Versailles és Berlin között.  Croze Lemercier megjegyzi :  „A herceg úgy érkezett hozzánk mint jó porosz, bátyja azzal bízta meg, hogy összeveszítsen minket Ausztriával, ami majdnem sikerült is neki, és csak azért hízelgett nemzeti hiúságunknak, hogy jobban kihasználhassa azt .  Akkoriban divatos volt Ausztria gyűlölete és a nép annyira vak volt, hogy nem látta, vannak nála sokkal veszélyesebb ellenségeink is .  A herceg az által vált népszerűvé, ami által a szerencsétlen Marie Antoinette gyűlöltté .”

Henrik hercegnek bizonyos mértékben sikerült Poroszország iránti rokonszenvet keltenie a francia udvarban, de mint korábban is, a királyné továbbra is leküzdhetetlen akadály maradt e közeledés útjában .  Amikor három évvel később még egy követ, Baron von Alvensleben is Franciaországba érkezett, hogy Frigyesnek a Versailles-i hangulatról jelentsen, ő is azt találta, hogy a királyné megbékélhetetlen .

„Annyira tagadhatatlan a királyné, minden porosz dolog elleni gyűlölete — írta Frigyesnek — hogy úgymond kezemben van a bizonyíték .”

Ez volt tehát a szerencsétlen királyné bűne :  mármint hogy poroszellenes volt .  Azok a franciák, akik még mindig bemocskolják emlékét, jobban tennék ha gondolnának rá, hogy ő volt a legnagyobb akadály a Frigyestől kiinduló, Európa feletti befolyás azon álmainak útjában, melyek az 1870-es és 1914-es támadásban tetőződtek be .

Marie Antoinette súlyosan megfizetett azért, hogy ellenszenvvel viseltetett Poroszország iránt .  Semmi kétség nem lehet afelől, hogy az ellene szóló rágalmak és lázító röplapok bizonyos részét Von der Goltz forgalmazta, a porosz király utasítására .  A könyv folyamán majd látni fogjuk milyen egyéb módszereket alkalmazott Poroszország a francia királyság aláásására és az európai erőegyensúly felborítására, hogy saját fennhatóságát elérhesse .

Tehát a német befolyás kettős vonalon tevékenykedett a francia forradalom hátterében .  Egyrészt politikai irányban, amit Frederick utasítására Von der Goltz vezetett, és filozófiai síkon, amit Weishaupt indíttatására Anacharsis Clootz irányított .

Anglia

Bizonyos kortársak gondolatában kétségtelenül létezett egy másik erő is ami a forradalmi mozgalom mögött működött :  „Pitt aranyának” sötét hatása .  Nézetük szerint, Anglia, az amerikai felkelőknek nyújtott francia támogatás miatt neheztelvén, kihasználta a zavargásokat, hogy a felforgatás pénzelésével bosszút álljon a francia kormányon .  Montmorin elmondta Morris kormányzónak, hogy „megcáfolhatatlan bizonyíték van rá, hogy Britannia és Poroszország pénzt adott Condé hercegnek és Duc d’Orléans-nak az áskálódásra” .  Az 1789. júliusi zavargásokat jellemezvén, Bézenval Duc d’Orléans és Anglia bérelt bitangjairól beszél .  Madame Campan szerint, maga Marie Antoinette is meg volt győződve Anglia összejátszásáról és az ármánykodás vezetőjének tartotta Pitt-tet .  „Ne menj ma Párizsba — mondta állítólag — mert az angolok pénzt osztogatnak !”  Avagy :  „Mindig végig fut a hideg a hátamon ha Pitt nevét hallom .”

Mi volt e szóbeszédek magyarázata ?  Az angol kormányt tényleg ennyire megszállta volna a bosszúállás szelleme ?  Annyi mindenképpen valószínű, hogy az amerikai francia beavatkozás legalább annyira ellenséges cselekedetnek tűnt Pitt szemében, mint az 1896-os Krüger távirat mostani kormányunk előtt, de ettől függetlenül emlékeznünk kell rá, hogy XVI. Lajos csak kelletlenül lépett a háborúba, míg maguk az amerikai vállalkozás vezetői — Lafayette, Lauzun, De Ségur és mások — később a forradalom támogatói voltak .  Ha tehát Pitt bosszút akart volna állni, nem valószínű, hogy azokhoz csatlakozott volna akik ellene harcoltak .

Emellett azonban tagadhatatlan, hogy komoly versengés folyt Franciaország és Anglia között .  Mint Európa két vezető hatalma, ez aligha volt elkerülhető és nem is volt teljesen rossz hatású .  A két vetélytárs közötti, szüntelenül visszatérő háborúkat mindkét oldalon lovagiasan folytatták és egyik nemzet emlékezetében sem maradt keserűség .  Azonban XVI. Lajos uralkodása által egy veszélyesebb fenyegetés lépett fel Anglia hatalmával szemben .  Történelmében először, veszélyben látta legbecsesebb kincsét, a tengerek uralmát. XVI. Lajos a haditengerészet rajongója volt és meglepően nagy ismerettel rendelkezett a hajóépítés tárgykörében .  Amikor meglátogatta Cherbourg kikötőjét, melynek építése uralkodása legnagyobb eredménye volt, minden korábbinál nagyobb népszerűségre tett szert .  A csatorna másik oldalán, Anglia figyelt és merengett .  Mint tengerész nemzet, történelme legizgatottabb pillanatait élte át .  A korabeli angol diplomaták leveleiből azt látjuk, hogy bizonytalan félelem szállta meg őket és a forradalom kitörésével tagadhatatlanul fellélegeztek .  Lord Dorset írta 1789 szeptemberében, hogy „valószínűleg majd kialakul valamiféle rend ebből a káoszból, de az megnyugtató, hogy Franciaország egyhamar nem tér vissza azon helyzetébe, amiben veszélyeztetni tudja más nemzetek nyugalmát” .  Nem sokkal korábban Hailes ugyanennek a meggyőződésének adott hangot .

Mindazonáltal, a korábban fenyegető hatalom belső viszálya feletti megelégedettség még nem jelenti ezen forrongás szándékos szítását .  III. György mindvégig határozottan ellenezte a forradalmat és a királyt következetesen támogató Pittnek semmiféle elképzelhető oka nem lehetett az egész Európa trónjait megrengető mozgalom támogatására .  Pitt nemhogy nem támogatta a forradalmi vezetőket, hanem megingathatatlanul kifejezett ellenszenvet mutatott az orleanisták iránt, a bevallottan Anglia természetes ellenségeit képező jakobinusokkal pedig aligha lépett volna szövetségre.  E két párt Pitt iránti gyűlöletének kifejezései szintén azt bizonyítják, hogy nem játszott össze velük, mert ha tényleg pénzt adott volna nekik, miért szidták volna ?  Miért lenne, hogy a jakobinus írók ugyanolyan megvetéssel említik Pitt aranyát (l’or de Pitt) mint a királyságpártiak ?  Amikor tehát azt látjuk, hogy a királyságpártiak a forradalom bujtásával, a forradalmárok pedig a királyságpártiak támogatásával vádolják Pittet,⁽³³⁾ bizonyosan azt vonhatjuk le, hogy elveinek megfelelően, szigorú semlegességet tanúsított .  Amint arra Madame de Staël is rámutatott, hogyan tudta volna Pitt a szóbeszéd szerinti nagy mennyiségű pénzt szétosztani a parlament tudomása nélkül ?  Necker, minisztersége alatt, részletes vizsgálatot folytatott, de „soha nem bukkant még a leghalványabb nyomára sem az angol kormány és a pártok közötti együttműködésnek”.⁽³⁴⁾  Granier de Cassagnac ehhez még hozzáteszi, „a történelmi iratok azóta bizonyították Necker meggyőződésének igazát, mert a Bibliothéque Nationale-ban lévő okmányokból látható, hogy az európai kormányok közül egyedül az angol volt az, amelyik nem támogatta pénzzel a francia forradalom alatti a különböző pártok valamelyikének vállalkozásait .” ⁽³⁵⁾

Még Sorel is, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el Anglia támadó politikájának elitélésére, kénytelen elismerni Pitt tisztességességét :

„A minisztérium, mármint Pitt, tökéletesen békés volt .  A forradalom egy időre megszabadította egy félelmetes ellenségtől.  Biztosította a pénzügyi átalakításához szükséges nyugalmat és Anglia javára fordította azokat az előnyöket, melyektől a forradalom megfosztotta a francia ipart és kereskedelmet .  Minden piac és minden kormány nyitva állt Anglia előtt, hogy Franciaország helyébe léphessen .  Pitt gondosan ügyelhetett volna rá, hogy ne akadályozzon egy tervei számára ennyire előnyös forradalmat .  Azt is szem előtt tarthatta, hogy a tekintélyétől megfosztott francia király, hatalmában és jogaiban korlátoztatván, csodásan Anglia kegyébe járna .  Azonban nem az a fajta politikus volt akit elvakított az irigység és nagyravágyása arra vezetett, hogy a sors fordulatát ennyire kegyetlenül kihasználja .  Egyes ilyen politikusok, nevezetesen berlini szövetségesei, csodálkoztak rajta, hogy nem él a lehetőséggel és veti magát Franciaországra és szétzúzván, nem kaparintja meg gyarmatait .  Ő azonban gondosan tartózkodott ettől .  Magasztos lelkülete legalább annyira visszafogta mint előrelátása .  Iszonyodott az ilyen álnokságtól és veszélyesnek tartotta .” ⁽³⁶⁾

Egy heves bíráló és ugyanakkor a tizennyolcadik századi politikában leginkább jártas történész ezen tanúságtétele mindenképpen meggyőző .  Ha Sorel véleménye szerint Pitt fölötte állt annak, hogy a forradalmat kihasználva nyíltan háborúba kezdjen Franciaország ellen, elképzelhető-e, hogy a felforgatás pénzelésének alantas politikájáig és a megvadult tömeg közötti arany osztogatásnak eszközéig süllyedt volna ?  Ez elképzelhetetlen és itt az ideje, hogy véget vessünk a kormányunk elleni ezen rágalomnak.  Suleau, a királypárti röpírnok, tisztábban látta a dolgokat mint kortársai, amikor megjegyezte :

„Az angol nép nem távolodott el ősei nagylelkűségétől és náluk ez bölcs politikához kapcsolódik, mert nem lenne nehéz bizonyítani, hogy mindigis Franciaország ragyogása lesz Nagy Britannia boldogulásának legfőbb biztosítéka .”

Angliától tehát nemhogy távolállt a forradalom bujtogatása, de leplezetlen ellenszenvvel viseltetett iránta .  Olyan szabadított gondolkodású személyek mint Wordsworth és Arthur Young, kik eleinte a szabadulás hajnalának tekintették a forradalmat, megérték, a hogy felismerjék tévedésüket .  „Angliában — írta Cardonne — a nép többségét, beleértve a kormányba tartozók majdnem mindegyikét, a gazdagokat és nemes birtokosokat, borzadás fogta el a francia forradalmárok alapeszméi és cselekedetei láttán és annyira rettegtek országukba való átterjedésüktől, hogy sietve meg akartak szakítani minden üzleti kapcsolatot a két ország között .”  Amint majd látni fogjuk, az angol nép osztotta vezetői nézetét .

Mi a magyarázata tehát a forradalmi mozgalommal való angol együttműködés tévhitének a zendülőknél talált angol guinea-knek, a párizsi csőcselék között forgó angoloknak, a Londonban nyomtatott felforgató röpiratoknak, a forradalmi vezetők és Anglia közötti levelezésnek és pénzküldeményeknek ?  Mi több, ezen vezetők soka a forradalom előtt és alatt állandóan Angliában volt .  Marat évekig a Sohoban élt, míg Danton, Brissot, Pétion, St. Huruge, Theroigne de Méricourt és a haramia Rotondo rendszeresen Londonba járt .  E tények nem tagadhatók .  Azonban ésszerűtlen és képtelen elgondolás azt feltételezni, hogy az angol kormány összejátszott volna velük .  A magyarázat szerintem egész más irányban található .

Már említettem, hogy az Orléans-i herceg milyen előszeretettel járt Londonba, amit nem tulajdoníthatunk teljességgel angolimádatának .  Egy kortárs éles szemmel jegyezte meg :  „Orléans-i úr nagyon rajongott Angliáért, de az ottani népért már nem annyira .  Törvényeik bölcsessége nem különösebben érdekelte, de a londoni szabadság viszont annál inkább.  Az Orléans-i herceg Anglia iránti, ezen látszólagos vonzalma lett később az Anglia elleni rágalmak alapja, miket a különböző csoportok a közhiedelembe vittek, hogy ezáltal őrá hárítsák az általuk elkövetett túlkapások felelősségét .” ⁽³⁷⁾

Ebben rejlik tehát a titok nyitja .  A Pitt aranyáról szóló hiedelem mese volt csupán, amit maga a herceg terjesztett, hogy saját lépéseit elfedje, és oly ügyesen tette ezt, hogy még a királyné is elhitte, bár ő soha sem fogta fel igazán a herceg forradalmi működésének mértékét .

A halálát megelőző tíz évben, mármint 1783-tól, az Orléans-i herceg rendszeresen pénzt tett be londoni bankokba és ezen összegek — becslések szerint 10-12 millió frank — 1794-ig nem merültek ki .  Na tehát, mivel számtalan tanú bizonyítja, hogy a herceg pénzelte a forradalmi csőcseléket, nyilván több mint valószínű, hogy a zendülőknél talált guinea-k jó része az ő pénze volt,⁽³⁸⁾ de ördögi ravaszsággal az angolokra terelte a gyanút .  Így nagyrészt elszámolhatunk a szétosztott pénzzel de nem vethetjük el teljes egészében az angol összejátszás képzetét .  Montjoie következő megállapítása további fényt derít a kérdésre :

„Londoni látogatásai alkalmával, Orléans-i herceg személyesen és hollandiai ügynökein keresztül újabb kölcsönöket vett fel Angliában .  ... Érdekkörébe vonta .. .  Milord Stanhope-ot és Dr. Price-t .  E két ember volt a legfontosabb tagja a »Forradalmi Társaság« nevű csoportnak .  ... Orléans-i azt is tudta hogyan nyerje meg az »Ellenzék« néven ismert pártot .  Fox, e párt egyik szónoka, teljesen elkötelezte magát Orléans-i mellett és még ma is (1797) kötődik családjához .  Ő a herceg klikkjéhez tartozó összes francia kinevezett védelmezője .”

Nem elképzelhető-e tehát, hogy a herceg attól tartván, talán még hatalmas vagyona sem lesz elég a felkelés pénzelése közben előálló követelések kielégítésére, angliai ismerősei között kiegészítésképpeni összegeket gyűjtött ?  Ebben az esetben az angol arany valóban szerepet játszott a forradalmi mozgalomban, de nem a kormány szolgáltatta, hanem annak ellenzéke .  A londoni ellenzéki párt, a herceg párizsi pártjának pontos hasonmása volt .  A Wales-i herceg vezette, és a Carlton House-i korhelyek alkották a III. Györggyel szembehelyezkedő ellenpártot, csakúgy, mint a Palais Royalbeli korhelyek XVI. Lajos ellenzékét .  A képviselőházban Fox, a „nép barátja”, azt követelte, hogy az ország vállalja magára a Wales-i herceg óriási adósságát .  Tehát mindkét országban a „demokrata” pártok — a francia forradalmárok és az angol whig-ek — voltak azok, akik e két romlott herceg könnyelműségét és kicsapongását támogatták, míg az erényt és a rendet képviselő királyt megdönteni kívánták .  XVI. Lajoshoz hasonlóan, III. György is rendkívül tiszteletre méltó volt .  Következésképpen Orléans-i herceg még kevésbé volt kedvére való mint tékozló fia, és helyesen ismerte fel, hogy megrontó hatással van rá .  Ducoin írja, hogy „György herceg az óváros örömtanyáinak és kártyabarlangjainak jeles látogatója volt és amikor Párizsba ment, Orléans-s herceg viszonozta az eszem-iszommal és orgiákkal tűzdelt vendéglátást, amiben Londonban részesült .  Fülöphöz hasonlóan, a Wales-i herceg is magáévá tette a forradalmat és mint új korszak kezdetét üdvözölte .”  Ezen új korszák láthatóan III. György zár alá helyezéséből és a Wales-i herceg régenssé tételéből állt volna .  A herceg cimborái, Fox, Sheridan és mások szívből egyetértettek ezen elgondolással .  Ugyanakkor hasonló eljárásnak kellett volna lezajlania Franciaországban is, és a kormányzóság mindkét helyen csak az előjáték lett volna az uralkodó váltáshoz .  E két vidám királlyal a trónon, (IV. György és VII. Fülöp) a Carlton House és a Palais Royal bon vivant-jai számára biztosítva lett volna szabadság, amit a királyi hatalom addig rendszeresen megtagadott tőlük .

Ilyen helyzetben nem meglepő, hogy XVI. Lajos szükségesnek látta Orléans-i herceg angliai látogatásainak korlátozását .  A Correspondance Secréte 1788. április 9-i bejegyzése sokat elmond erről :

„Elhatároztatott, hogy az Orléans-i herceg száműzetése azon feltétellel oldható fel ha a herceg egy hosszú utazást tesz valamerre, de nem Angliába .  A királynak alapos okai vannak rá, hogy megakadályozza, hogy a herceg brit levegőt szívjon, de emellett még III. György is hozzá folyamodott, mert az erkölcs és rend útján kívánta megtartani a Wales-i herceget, és kérte keresztény Őfelségét, ne engedje fia párizsi barátainak angliai látogatását .”

Ez volt tehát az ok, amiért XVI. Lajos kikötötte, a herceg nem töltheti Angliában száműzetését .  Amint látni fogjuk, e kikötés mindennél jobban hozzájárult a herceg, Udvar ellenes érzelmeihez .

Az angliai látogatás tilalma magától értetődően komoly akadályt gördített az Orléans-i herceg és Choderlos de Laclos tervei elé .  A látszólagos kéjutazásoknak mélyebb célja is volt .  György és Fülöp dáridója közben ki feltételezhette volna, hogy komoly összeesküvés van kialakulóban és nem csupán a pillanat öröme és kéjhölgyeik mosolya foglalja el a tivornyázók gondolatát ?

Azonban Franciaországhoz hasonlóan, az angliai összeesküvőknek is különböző céljaik voltak .  Nem minden angol forradalmár tartozott a Wales-i herceg táborába .  Sokan, mint francia társaik is, nem uralkodóváltást kívántak elérni, hanem anarchiát .  Országunk történelmében mindvégig felbukkan a felforgató szellem, hogy az „egyenlőségről” és a címek egy szintre hozásáról beszéljen a közömbös népnek .  Amint Ligne herceg megjegyezte, „a büszkeség megveti a forradalmat, a hiúság viszont kitermeli” .  A sokkal inkább büszke mint hiú brit nép mindig is langyos érdeklődéssel fogadta az osztálygyűlölet bujtogatóit .  Lévén tökéletesen megelégedve a társadalmirendben elfoglalt helyükkel, nem érdekli őket ki tartja magát magasabb rendűnek .  A szabadságot jogként követelik, az egyenlőségről viszont bölcsen felismerik, hogy lehetetlen és így nem számolnak vele .  Azonban mint Franciaországban, Angliában is mindig létezett egy kisebbség melynek, a néptől eltérően, nagyobb volt hiúsága mint büszkesége .  Számukra az ismeretlenség sokkal elviselhetetlenebb mint az elnyomás .  Általában a középosztály ülőfoglalkozású tagjai, kiknek nem adatott meg a kétkezi munka által hozott szellemi egyensúly, vagy néha olyan arisztokraták, kik osztályuktól nem kapták meg az általuk elvárt elismerést és most saját sérelmeikért kívánnak bosszút állni ahelyett, hogy a nép bajait orvosolnák.  Akárcsak a francia felforgatóknak, legtöbb esetben nekik sincs határozott átalakítási tervük, egyedüli céljuk a rombolás .  Ilyen elemekből álltak Angliában az 1789-es forradalmi társaságok .  Dr. Robinet, aki a Danton Émigré-ben méltatóan írt róluk, „Az Angol Jakobinusok” címmel sokatmondó részleteket közöl forradalom alatti viselkedésükről .  Mint majdnem minden francia forradalmár, Dr. Robinet is gyűlölte Angliát és keserűen írt a brit nép forradalom iránti hozzáállásáról .  Amint mondta, Angliában „csak egy tiszteletreméltó kisebbség, egy kevés számú élite” rokonszenvezett a mozgalommal .  E „tiszteletreméltó kisebbség” a Wales-i hercegből és cimboráiból és a forradalmi társaságokból állt, melyeket a hitehagyott Lord Stanhope, Dr. Price, Dr. Priestley és az iszákos Thomas Paine vezetett .  Országuk legzordabb ellenségeinek, a francia jakobinusoknak természetes szövetségeseiként, a forradalom ideje alatt nem csupán segédkezet nyújtottak a külföldön elkövetett túlkapásokban, de idehaza is rokon szellemű mozgalmat akartak elindítani .  Ők voltak azok akik azonosultak a forradalommal, akik a forradalmi lázítókkal barátkoztak azok londoni látogatásai során, akik azokat a bűnöket elkövették, amiket egyes írók hamisan kormányunkra hárítottak .

Az angol felforgatók francia forradalmárokkal való együttműködése olyan tény, amit jobb ha megszív lelünk .  Nemcsak azért, hogy igazsággal bánjunk a francia nemzettel, de azért is, hogy felismerjük saját rejtett tulajdonságainkat .  Egycsapásra szertefoszlik azon önelégült felfogásunk, miszerint honfitársaink közül senki sem lett volna képes a franciaországi borzalmak elkövetésére, ha elolvassuk az angol forradalmárok, ezen borzalmakról írott véleményeit .  E tetteket nem írhatjuk a könnyen felgerjedő latin vérmérséklet rovására — amint az eddig szokásunk volt — mert a politikai szenvedély indította őket, mely minden szenvedélyek legborzalmasabbika és legkönyörtelenebbje, mit saját fajtánk tagjainál is láthattunk ugyanebben az időben és ráadásul minden ingerlés nélkül .  Majd látni fogjuk, hogy a legaljább párizsi söpredék által elkövetett gaztettek, miket a becsületes francia demokraták elitéltek, országunk tanult emberei között elismerésre találtak és ha Anglia nem is zuhant az anarchia szakadékába, ez nem annak volt köszönhető, hogy soraiban nem volt olyan erő ami ennek elérésére képes lett volna .

Ezek voltak tehát a francia forradalom áskálódásainak erői, miket röviden ekképp foglalhatunk össze :

I.  Az orleanisták ármánykodása az uralkodóház megváltoztatása céljából.

II.  A felforgatók mesterkedése, minden vallás és kormányzat elpusztítása végett .

III.  Poroszország áskálódása, hogy ketté szakítsa a francia-osztrák szövetséget .

IV.  Az angol forradalmárok összeesküvése, hogy megdöntsék az angol és a francia kormányt .

E négy szervezett összeesküvéshez még hozzá kell tennünk a különböző osztályokba tartozó számtalan egyént, kik egyik pártnak sem voltak tagjai, de személyes sérelmeikből adódóan készek voltak bármely felforgató mozgalomba vetni magukat — Madame de la Motte, aki dühöngött a nyaklánc ügyben viselt szerepe miatti büntetése miatt és számos királynét rágalmazó röpiratot terjesztett, udvaroncok, kik nem kapták meg az általuk kívánt kegyeket, nők, kik nem nyertek bebocsájtást a királyi udvarba, vagy, mint Madame Roland, aki megszégyenítve érezte magát annak nagyszerűsége miatt, mindazok az emberek, kik helyzetük szerencsétlensége vagy ingerlékeny vérmérsékletük miatt haraggal szemlélték mások gazdagságát, a nyomorultság és vétek alvilága, mely minden régi társadalom aljára sűllyed mint a kor söprűje de bármi erősebb kavarodásra szörnyű következményekkel a felszínre jut .  A forradalom alatt végig láthatjuk e vegyes aljadékot, amint saját égető bosszúvágyától fellobbanva a nagy összeesküvésekhez csapódik és eme összeesküvések felváltva egymással szövetkeznek .  Láthatjuk miként barátkoznak a Palais Royal lázítói Poroszország megbízottaival, terjeszti rágalmait Madame de la Motte az Orléans-i herceg ügynökein keresztül, leveleznek az angol forradalmárok a szeptemberi öldöklőkkel .  E zavaros és kavargó mozgalom, mely ilyen ellentétes csoportokból állt, a valódi átalakítási mozgalom mellett működve, abba oly ügyesen beleolvadt, hogy nemcsak a kortársakat tévesztette meg, de az utókor nagy részét is .  Amint Malouet írja :  „Elég ügyesek és bölcsek voltak ahhoz, hogy a szabadság zászlaja alatt menetelő tömeg között jelenjenek meg és így e nagyban eltérő, titkos célokat követő emberek egységes frontként tűntek fel a világ előtt .”  Tehát, bár a forradalmi elemek együttvéve is csupán az ország egy kis töredékét képezték, szövetséget alkotva képesek voltak tartani magukat a régi rendszer hatalmas, de szétszórt többségével szemben .  A királynak nézeteltérései voltak az udvarral, a nemesség egymás között viaskodott, a nép pedig, saját vezető hiányában hagyta magát, hogy bármi nézet magával sodorja .  A kormány semmiféle gátat nem emelt a felkelés emelkedő árja elé, az orleanista összeesküvés ragyogó szervezetével szemben nem épített ki elhárító szervezetet és a felforgató tételekre nem válaszolt kiigazító eszmeterjesztéssel .  „Talán elhiszi majd az utókor — sóhajtott fel Arthur Young, amint a forradalom gépezetét figyelte — hogy miközben a sajtó tele volt lázító írásokkal, melyek az elméleti zűrzavar és féktelenség áldásait szándékozták bizonyítani, addig egyetlen tehetséges írót sem alkalmaztak, hogy megcáfolja és hatástalanítsa a divatos tanokat, sem pedig a legkisebb gondot nem fordították rá, hogy más hangvételű munkákat terjesszenek ? ”

Playfair, egy másik angol kortárs, elcsodálkozott az uralkodó osztály hihetetlen élettelenségén :  „A dolgok ezen állapotában, a bírtokosok alkalmazásba vettek-e egyetlen valamire való embert is, hogy ügyük szószólója legyen ?  Óh nem!  Ha véletlenül is valaki megcáfolta ellenségeiket, áldoztak-e valamit műve közzétételére ?  Óh nem .  Az, ki a gyilkolás és fosztogatás ügyét képviselte, meggazdagodott és írásai százezres példányban jelentek meg .  Az viszont, ki a törvény, a rend és a birtokos mellett szólt, maga volt kénytelen a könyvárusnak fizetni és munkája még így is a szemétbe került .”⁽³⁹⁾

Tehát a forradalom kezdetén minden lendület es erő, minden tűz és erőny a rombolás oldalán volt található, miközben a közelgő veszélyt elszántan látni nem akaró régi rendszer hagyta magát elpusztítani anélkül, hogy egyetlen csapást is mért volna önmaga védelmében .

1. Mémoires du Chancelier Pasquier, p.46.

2. See, for example, the opinion of the pro-revolutionary writer M. Jules Flammermont in his Journée du 14 Juillet :  "Another witness of this surprising revolution (the revolution of July 1789) is Dr. Rigby, whom the chances of travel brought to France and kept in Paris during these glorious days .  His letters to his wife form valuable evidence of which neither the authenticity nor the impartiality can be disputed... .  He was a practical agriculturist and at the same time a man of science, and his letters though perhaps rather optimistic, make the counterpart to the criticisms of Arthur Young, who saw the dark side of everything .”

3. The Parlements, which played an active part in the revolutionary movement, had proved continually obstructive to the King’s schemes of reform, and it was they, as well as the monopolizers, who had opposed the free circulation of grain .  "It must appear strange,” wrote Arthur Young, "in a government so despotic in some respects as that of France, to see the parliaments in every part of the kingdom making laws without the King’s consent, and even in defiance of his authority” (Travels in France, p. 321).

4. Moniteur, i. 215.

5. Mémoires de Hua, député à l’Assemblée, published by his grandson François Saint Maur in 1871.

6. XVI. Lajos testvére, a későbbi X. Károly király.

7. Journal d’un Étudiant, edited by M. Gaston Maugras, p.9.

8. Az akkori vadásztörvény értelmében a hűbérúr a vad űzése közben mindenen átgázolhatott.

9. Ami kb. annyit tesz, hogy Párizsban egy nemes és nagy hajtás, emberekre és törvényre való tekintet nélkül, legázol néhány lakost egy egész napos vadászat kénye-kedvéért .  Correspondance Secrète sur Louis XVI et Marie Antoinette, edited by M. de Lescure, p.126.

10. Az első ellenpárt, (Fronde) XIV. Lajos kiskorúsága idején alakult, Mazarin bíboros vezette és az 1648-as, 50-es és 51-es polgárháborúhoz vezetett.

11. Grand Triomphe de M. le Duc d’Orléans, ou Examen Impartial de Conduite, p. 5, August 23, 1790.

12. Montjoie, Conjuration de d’Orléans, i.213.

13. Mémoires du Comte de Tilly, ii.110.

14. Le Général Choderlos de Laclos, by Émile Dard, p.153.

15. Montjoie, Conjuration de d’Orléans, i.93.

16. Les Fils de Philippe Égalité pendant la Terreur, by G. Lenôtre, p. 12.

17. That Mirabeau was definitely working in the interests of the Duc d’Orleans throughout the summer of 1789 is perfectly obvious from the evidence of all contemporaries, even those who were his friends, such as Dumont and La Marck, the latter only attempting — very unconvincingly — to prove that Mirabeau was not paid by the duke .  Weber, however declares that Mirabeau and the Duc d’Orleans "troubled so little to conceal their connection that notes signed by the Duc d’Orleans in favour of Mirabeau were seen publicly negotiated on the Paris Bourse” (Mémoires de Weber, ii. 17). Perhaps the best summary of Mirabeau’s policy at this date is that given by Mounier :  " I have seen him pass from the nocturnal committees held by the friends of the Duc d’Orleans to those of the enthusiastic republicans, and from these secret conferences to the cabinets of the King’s ministers;  but if from the first months (of the Revolution) the ministers had consented to work with him he would have preferred to uphold the royal authority rather than to ally himself with men he despised .  His principles must not be judged by the numerous contradictions in his speeches and writings, where he said less what he thought than what happened to suit his interests under such and such circumstances .  He often communicated his real opinions to me, and I have never known a man of more enlightened intellect, of more judicious political doctrines of more venal character, and of a more corrupt heart ” (De l’Influence attribué aux Philosophes, Franc Maçons et Illuminés, p. 100) .  This passage gives the key to the whole of Mirabeau’s conduct during the early stages of the Revolution .  On the nocturnal meetings between Mirabeau and the Duc d’Orleans see also Garat’s Conspiration de d’Orléans.

18. Histoire de la Révolution, by Blanc, ii.331; Essais de Beaulieu, i.302.

19. Mémoires de Hua, p.53.

20. Letter of Lord Dorset, March 19, 1789, in Dispatches from Paris,

21. This was also the opinion of Arthur Young, who likewise believed that the revolutionary leaders had an interest in keeping up the price of corn .  See Travels in france (edited by Miss Betham Edwards), p.154.

22. On this point see the articles on the "Pacte de Famine” by M. Gustave Bord, M. Leon Biollay, and M. Edmond Biré, which all demonstrate that even Louis XV. was innocent of this crime, and that the "bleds du roi” consisted in a benevolent scheme for keeping down the price of grain by storing supplies, and releasing them in a time of scarcity at a lower price than that demanded by the corn merchants and fanners.

23. On the immense liberality of the noblesse and clergy see Montjoie, Conjuration de d’Orléans, i. 202; Taine, La Révolution, i. 5 .  "The poor and needy,” says the English contemporary Playfair, "whom shame prevented from seeking aid, were themselves sought after, and relief was forced upon the poor starving family in their cold and hungry retreat by those same clergymen and nobility who soon after were driven from their own abodes .  . . . These acts of charity were not the acts of a few, they were general, and were done without ostentation or show, as such actions always ought to be .”  The Duc d’Orleans loudly proclaimed his charities in the press, but these, says Montjoie, existed principally on paper, at any rate they did not prevent him from investing, at this crisis, in a gorgeous new set of plate which his friends—and presumably not the hungry multitude—were invited to the Palais Royal to admire (Mémoires of Madame de la Tour du Pin, I. 164).  The Archbishop of Paris at the same moment sold all his plate to feed the poor.

24. Rabaud lived to see these theories carried into effect and to realize too late their disastrous folly.  "France,” he wrote only a short time later, "might have been likened to an immense chaos;  power was suspended, authority disowned, and the wrecks of the feudal system were added to the vast ruins .”  He repented still more bitterly when, in the reign of anarchy that followed, he was led to the scaffold .  His killed herself in despair.

25. Confirmed by the Abbé Barruel, Mémoires sur le Jacobinisme, iii.11

26. Histoire de la Révolution, by Louis Blanc, ii.84,85.

27. Robison’s Proofs of Conspiracy, pp.107, 375.

28. Proofs of Conspiracy, p.107.

29. Craufurd here uses the word "Germany” as it was employed at that date, i.e. as a name covering Austria as well as Prussia and the other independent German states .  Yet it was not in Austria, but in such towns as Berlin, Frankfurt, Mainz, Göttingen, Brunswick, Gotha, Breslau, etc., that Illuminism flourished most vigorously.

30. See the evidence of two French Freemasons present at this meeting published by Charles d’Héricault, La Révolution, p.104.

31. Montjoie, Histoire de la Conjuration de Maximilien Robespierre, pp.36,37.

32. The correspondence from which all the following extracts are taken is to be found in a work entitled Rapport sur les Correspondances des Agents Diplomatiques étrangers en France avant la Révolution conservées dans les Archives de Berlin, Dresde, Genève, Turin . . . Gênes . . . Londres, etc., by Jules Flammermont (Paris, Imprimerie Nationale, 1896).

33. See, for example, the 5th number of the Vieux Cordelier, in which Camille Desmoulins accuses Pitt of being in league with Calonne, Malouet, and Luchesini to create a "counter-revolution .” 

34. Considérations sur la Révolution Française, i. 329, 331.

35. Histoire des Causes de la Révolution Française, I. 59.

36. L’Europe et la Révolution Française, II.29.

37. Histoire des Factions de la Révolution Française, by Joseph Lavallée, i. 25 (1816).

38. Fantin Désodoards, Histoire Philosophique, ii .  436.

39. Playfair’s History of Jacobinism, p. 108.