E levelet a politikának szentelem.  Bár nem túl gyakran engedem meg magamnak, hogy erről elmélkedjek, a tárgykör néha gondolataimba tusakodik és megvizsgálásra csábító elképzeléseket vet fel bennem.  Némelyiküket, mik a pénzügyek dolgaihoz kapcsolódnak, megkockáztatom Kend elébe tárni, mint annak a bizottságnak feje, de csakis Kendnek személyesen, vagy olyanoknak akikben bízik, de semmi esetre sem egy vegyes bizottságnak.

Ez bölcs szabály és alapvetőnek kellene lennie egy olyan kormányban aminek szándékában áll becsben tartani hitelét és ugyanakkor képességei határán belülre korlátozni annak igénybevételét, hogy „soha ne vegyen kölcsön egy dollárt sem úgy, hogy ne vetne ki adót az éves kamat és az alapösszeg megadott időn belüli fizetésére, és úgy tekintse ezen adót mint hitelezőknek zálogba adott közbizalmat.”  Ilyen elkötelezettséggel — szigorúan betartva —, a kormány, elfogadható kamatra, mindig igénybe tudja venni polgárai összes kölcsönadható pénzét, míg az azonos összegű adó jótékonyan figyelmezteti őket és választóikat az elnyomásra, a csődre és az azok elkerülhetetlen következményeként járó forradalomra.  De a megváltás kitételeinek mérsékelteknek kell lenniük és mindenképpen őket megillető jogaik határán belül.  Hanem megkérdezik majd, miféle korlátokat szab ez jogaiknak ?  Mi akadályozná meg őket, hogy állandó adósságot teremtsenek ?  A természet törvényei, válaszolom.  A föld az élőké s nem a holtaké.  A természet törvénye szerint az ember rendelkezése és joga életével együtt lejár.  Egyes társadalmak mesterségesen meghosszabbítják őket, hogy ösztönözzék a szorgalmat;  egyesek megtagadják ezt, mint bennszülött szomszédaink, kiket mi barbároknak tartunk.  Az emberi nemzedékeket úgy tekinthetjük mint testületeket vagy vállalatokat.  Minden nemzedéknek haszonélvezeti joga van a földhöz míg ítt van.  Amikor megszűnik létezni, a jog az utód nemzedékre száll, ingyen és terhek nélkül, és így tovább, sorban, egyik nemzedék a másik után mindörökké.  Minden nemzedéket egy külön álló nemzetnek tekinthetünk, a maga jogával, hogy a többség akaratából elkötelezze magát, de nem az őt követő nemzedéket, mint ahogy egy másik ország lakóit sem kötelezheti el.  Avagy hasonlíthatjuk az esetet a életre szóló bérlő közönséges esetéhez, aki eligérheti földjét adóssága ellenében, de csak haszonélvezeti jogának tartamára, viszont halálakor a reversioner* kapja meg a földet minden teher nélkül (úgyszintén csak saját élettartamára).  A halálozás törvényei határozzák meg egy nemzedék korszakát avagy életének tartamát, ami általános megfigyeléssel nagy átlagában megállapítható, csak a különböző éghajlatokon tér el egy kicsit.  Buffon huszon-három ezer kilenc-száz kilenven-négy halálozásról és az elhunytak koráról szóló táblázatából például azt látom, hogy az egy adott időpontban élő korosztályokból felük elhal huszon-négy év és nyolc hónapon belül.  Viszont az egy adott időpontban elő felnőttek (huszon-egy év felettiek) fele, kiknek többsége a táradalom nevében dönt, tizennyolc év és nyolc hónapon belül elhal (nem számítván a kiskorúakat, kiknek nincs önkormányzási joguk).  A szerződés napjától számított tizen-kilencedik év után tehát a szerződők többsége halott és velük együtt a szerződés is.  Alkalmazzuk ezt az általános elméletet egy bizonyos esetre !  Tételezzük fel, hogy New York állam éves születési száma huszon-három ezer kilenc száz kilenven-négy.  Buffon nyomán hatszáz tizen-hét ezer hétszáz három az állam teljes, minden korú, lakossága.  Közüllük kettőszáz hatvan kilenc ezer kettő száz nyolcvan-hat mindig kiskorú lesz és háromszáz negyven-nyolc ezer négy száz tizen-hét felnőtt, kikből száz hetven négy ezer kettő száz kilenc képezi a többséget.  Tegyük fel, hogy ez a többség 1794 első napján felvett az Állam szabad vagyon-értékével egyenlő összegű kölcsönt és evéssel, ivással, mulattsággal felélte az egészet;  avagy, ha úgy tetszik, veszekedéssel és békés szomszédaikkal való verekedéssel.  Tizen-nyolc év és nyolc hónap után a felnőtt lakosság fele halott volt.  Addig, lévén a többség, joggal terhelhették magukat és dorbézoló vagy bajnok társaikat.  De akkor, mondhatnám abban a pillanatban, egy másik többség lépett a helyükre, saját jogán, és nem elődeik törvényie, feltételei, vagy jogai alárendeltjeként.  Kötelesek-e magukra vállalni az adósságot, elismerni a megelőző korosztály jogát, hogy saját életében felélheti országuk teljes földjét és másokra átruházhatja (merthogy ezzel a hitelzőkre átruházná), és jogilag vagy erkölcsileg köteleseknek-e éreznék magukat, hogy elhagyják hazájukat és máshova költözzenek megélhetésük végett ?  Mindenki azt válaszolná : nem;  hogy a föld Isten ajándéka az élőknek, ugyanúgy ahogy mint az elhunyt nemzedéknek is;  és hogy a természet törvénye nem kötelezi őket ennek az adósságnak a megfizetésére.  És, bár, mint néhány más természetes jog sem, ez a jog nem került bele egyetlen jogok nyilatkozatába sem, ez ugyanúgy törvény, és tisztességes kormányoknak követniük kellene.  Ugyanakkor jótékony gátat vet az eladósodás és a háborús szellem útjába, ami, az adósság állandósításának modern elmélete óta, vérrel áztatja a földet és mindig növekvő terhekkel nyomorgastja lakóit.  Ha ezt az alapelvet beleiktatták volna a brit emberi jogok törvényébe, akkor Anglia képtelen lett volna örökösen háborúzni és ezer milliós államadósságot felvenni.  Adósságaink megváltásának végleges megoldásait keresvén, tehát sorakozzunk fel ezen elv mellé, és biztosítsuk visszafizetésüket legkésőbb tizen-kilenc éven belül.  Kormányunk eddig még nem rendelkezett a kölcsönök és az azzal karöltve járó adóztatás szabályairól.  Ha elnökségem alatt kölcsönt vettünk volna fel, hathatósan felléptem volna egy visszafizetési adó mellett.  A Kongresszus legutóbbi ülése óta felvett kölcsön éves kamatának és az alapösszeg megszabott időn — nem több mint tizenkilenc éven — belüli megfizetésére elegendő külön adó kivetésével példát kellene állítanunk.  És remélem, hogy Kend és bizottsága megteszi ezt a halhatatlan szolgálatot, hogy bevezeti ezt a gyakorlatot.  Nem mintha azt várhatnánk, hogy a Kongresszus hivatalosan magáévá tenne egy ilyen elvet.  Ők bölcsen mindig távol tartják magukat elvont kérdésektől, de talán rá lehetne venni őket, hogy az elv határain belül tartsák magukat.

Nem jó szívvel nézem, hogy kölcsöneinknek ilyen magas kamata van.  De még így is hamarosan a pénzes zsák aljára fogunk érni.  Mi földművelő nemzet vagyunk.  S mint ilyen, a megtakarított pénzt föld vásárlásra, vagy a meglévő föld és állatállomány javítására költjük.  A kölcsönözhető pénz közöttünk főképp az árvák és gyámok pénze a gondviselők kezében, vagy amit a farmer tesz félre míg összegyűjti a vételárat.  Ilyen országban a kölcsönöknek egy, csakis egy, forrása van ami elegendő háborús költségek fedezésére, és ez mindig elegdő lesz, és bizalom megőrzésére gondot fordít, tisztességes kormány rendelkezésére áll.  A forrás, amire gondolok, a közkézen forgó érmék.  Mindenki tudja, hogy bár nem szószerint, de majdnem igaz, hogy minden kibocsájtott papír dollár elűz egy ezüst dollárt a forgalomból.  Következésképpen, közforgalomra kiadott jegyekkel vásárolván és fizetvén, a nemzet egyenlő összegű ezüstöt kiszorít a forgalomból.  Ez egyenlő ennek az összegnek kölcsönbe vételével, de a fizetésként olyan eszközt elfogadó eladót, ami ugyan olyan jó vásárlásra és fizetésre mint az érme, ez után nem illeti kamat.  És így a nemzet kibocsájthatja váltóit mindaddig mig szükségletei megkövetelik, vagy a pénzforgalom határa megengedi.  Ezen határt jelen helyzetünkben kettő száz millió dollárra teszik, ami több mint ami bármely háborúhoz szükséges lenne.  De ezt, az egyedüli forrást amit a kormány bizonysággal irányítani tud, az Államok sajnos eltékozolták, nem ! magán bankok álcája alatt romlottsággal átruházták csalókra és szélhámosokra.  Megjegyzem azt is, mint további gonoszt, hogy magán személyek rendelkezére álló pézét, e hatalmas összegben, így visszatartották a fejlesztéstől és hasznos vállalkozásoktól, és bank igazgatók és társaik hasztalan, mértéktelen és bomlasztó tevékenységében alkalmazták.  1755-ben Államunk igénybe vette ezt a forrást és papír pénzt adott ki, visszatérítésére kivetett célirányos adóra alapozva;  és, hogy hitelét biztosítsa, öt százalékos kamattal.  Rövid időn belül egy ilyen váltó sem maradt forgalomban, mert eltüntek végrendeleti végrahajtók, gondviselők, özvegyek, farmerek, etc. szekrényeiben.  Ezután kiadtunk váltókat visszatéritési adóra alapozva, de kamat nélkül.  Ezeket is készséggel elfogadták és soha nem veszítettek értékükből.  A forradalmi háborúban a régi kongresszus és az államok kamat és adó nélküli váltókat adtak ki.  Ezek is akadály nélkül forgalomba kerültek, míg a forgalom csatornái a szükségleten túlra nem teltek velük.  Bár ilyen vigyázatlanul hagytuk, hogy magán személyek elorozzák tőlünk a forgalomban lévő váltók mezejét, azt gondolom részben még visszanyerhetjük, sőt, talán egészében is, ha az Államok együttműködnek velünk.  Ha tizen-öt éven belüli megváltásukra kivetett adó alapján kincstári váltókat bocsájtanánk ki, hat százalékos kamattal (hogy a versengésben előnyüket biztosítsuk), senki sincs aki nem inkább azokat választaná a most forgalomban lévő bank papírral szemben — hazafiságból csakúgy, mint anyagi érdekből —, és magán felhalmozással jelentős részüket kivonnák a forgalomból.  Ahogy hitelük megalapozódott, újabbakat lehetne kiadni, szintén adóra alapozva, de kamat nélkül, és ha hitelük valaha is romlana, nyilvános közkölcsönökre (alapozva), ahol csak ezeket a váltókat fogadnák el pénzként.  Ezek, pénzalapként működvén, csökkentenék a forgaloman lévő mennyiséget, eképpen az érmékkel egyenlegben tartván azt.  Nem könnyű felbecsülni az akadályokat miket kezdetben leküzdenünk kellene annak érdekében, hogy a bankokat kimozdítsuk pénzforgalom feletti birtokukból, de egyenletesen és megfontoltan váltakoztatott kibocsájtással és kölcsönökkel idővel felül kerekedhetnénk rajtuk.  De, míg ez történik, egy másik lépést is szorgalmaznunk kellene, hogy végül is visszanyerjük pénzkibocsájtási jogunkat.  Az Államokhoz kellen fordulni, hogy a Kongresszusnak kizárólagosan átengedjék a közforgalmú papír kibocsájtásának jogát, in perpetuum, ha lehet, de legalább is háború idejére, megőrizvén a szabadalomlevéli jogokat.  Úgy gondolom, hogy Delaware-t kivéve, a Connecticut folyótól nyugatra és délre fekvő minden Állam azonnal megtenné ezt, és a tőbbiek idővel követnék őket.  A Kongresszus, magától érthetően, azzal kezdhetné, hogy a szabadalomlevél nélküli bankokat tevékenységük rövid időn belüli felszámolására késztetné, a többieknek pedig ahogy szabadalmuk lejár, megtiltván papírjuk további forgalmazását.  A Kongresszus a bank papírt saját kibocsájtásával helyettesítené, megfelelő adóra alapozva, kamattal vagy annélkül, a közállapottól függően.  Ezek a váltók még a nem-együttműküdő Államokban is megtalálnák helyüket, és megbízhatóságukkal, általános küzforgalmukkal, adó- és vámfizetési elfogadhatóságukkal kiszorítanák a bankok alap-nélküli papírját.  Papírjuk halmozásával és állandó beváltási követeléseikkel módjukban lenne a magán bankokat érméik tényleges mennyiségére szorítkoztatni.  A nemzeti papír így akár a nem-együttműködő államokban is megvalósulna.  Ilyen módon, nem hiába reménykedem, hogy egy mezőgazdasági országban e kizárólagos és óriási kölcsön forrása még visszazserezhető a nemzet használatára háború idején, és, ha in perpetuum szereznénk meg, mindig elegendő lenne, hogy bármely háborún keresztül vigyen bennünket, feltéve, hogy a háborúk közötti időben minden kintlévő papírt visszavonunk, engedvén, hogy újra érme kerüljön kötkézre és uralja a pénzforgalom terét míg újabb háború szükségessé nem teszi, hogy megint átadja helyét a nemzeti fizetőeszköznek.

De megkérdezik majd, akkor bankok ne is legyenek ?  A kalmárok és mások ne tudjank kéznél levő rövid lejáratú kölcsönökhöz jutni ?  Én azt mondom, legyenek bankok, de csak olyanok amilyenek, Nagy Britannia kivételével, az egész földön találhatók.  Európában nincs egy olyan leszámitoló bank sem (legalább is amikor ott voltam, nem volt) ami ne csakis készpénzt adna leszámitolt váltókért.  Senkinek sincs természetes joga a pénzkölcsönzés mesterségéhez, hanem csakis annak, akinek kölcsönadni való pénze van.  Akiknek közöttünk tőkepénze van és inkább kölcsönökbe fektetnék mint sem máshova, nyissonak bankot és adjanak készpénzt vagy nemzeti váltókat a leszámitolt jegyekért.  Talán, hogy ösztönözzük őket, még azt is meg lehetne engedni, hogy a törvényesnél magasabb kamatot szedjenek, azzal a feltétellel, hogy csakis rövid lejáratra adnak kölcsönt.  Nagy Britanniától vesszük át a váltók papírral való leszámítolásának gyakorlatát.  Bár néhány jó kormányzási és törvényhozási alapelvet vettünk át onnan, sajnos néha a legszolgaibb módon utánozzuk szokásait, bármennyire is károsnak bizonyulnak, miközben szemünkkel láthatjuk a tátongó szakadékot amibe e szokások Angliát sodorják.  A nyakló nélküli bankjegy kibocsájtás elűzte összes érméit és most, amint azt saját állami vezetői is elismerik, rohamosan a csőd felé taszítja, ahogy Franciaországban történt, ahogy velünk történt, és ahogy velünk és minden olyan országgal fog történni ami megengedi, hogy nem közhatalom által kiadot és szigorúan szükséges mennyiségre korlátozott papír kerüljön forgalomba.  Pézforgalmunk jelenlegi helyzetében a magán vagyonok az önjelölt pénzkölcsönzők kiszolgáltatottjai és kimerülnek a névleges pénz áradatában, amivel kapzsiságuk ellep minket.  Aki húsz évvel ezelőtt, a United States Bank alapítását megelőzőleg, amikor egy véka búza egy dollár volt, magán személyeknek vagy a kormánynak kölcsönt adott, és most névértékben visszakapja pénzét, amikor a búza két dollár, azt fél vagyonából kicsalták.  És kik ?  A bankok, mik azóta tíz dollárt ontottak forgalomba ott, ahol a kölcsön idején csak egy volt.

Kérem vegye fontolóra ezeket az elgondolásokat és alkalmazza (vagy nem) őket amennyire arra érdemlegesnek tünnek.  Rám vigasztalással vannak hitemben, hogy rámutatnak a háborús költségek egy, elsöprő hadi adók nélküli, bőséges forrására, ami talán még mindig visszaszerezhető;  és hogy példaként állítják a jövő elé a magunkban rejlő forrást, ami mindig a kormány rendelkezésére áll és elgendő bármely háborúra amibe keveredhetünk.  Sem nem jelentéktelen feladat az adókat békében és háborúban egyensúlyban tartani.

Májusban két hétig Bedfordban voltam és nem tudtam, hogy Francis és unokatestvére, Baker 10 mérföldre voltak tőlem Lynchburgben.  Hazatértem után, levelükből értesültem erről.  Augusztus elején oda utazom és remélem gazdájuk megengedi, hogy szombatjukat és vasárnapjukat velem töltsék.  Maradok, örök szertettel.

* Valaki, akire jogszerint a föld visszaszáll.