None Dare call it Conspiracy

HETEDIK FEJEZET
NYOMÁS ALÚLRÓL, NYOMÁS FELÜLRŐL

Az intézmény hivatalos háttérfestői ragyogó munkát végeztek Nixon konzervatívkénti ábrázolásával.  Sajnos ez már húsz éve nem igaz.  A pennsylvaniai szabadított szenátor, Hugh Scott, egy napon így büszkélkedett :  „A liberálisoknak jut a cselekvés, a konzervatívoknak pedig a szóhintés.”  Richard Nixon soha nem nyerte volna meg a választást, ha mint Rockefeller-féle szabadított indul.  De minden különösebb bírálat nélkül teheti, hogy kormányzatát liberális módjára irányítsa, mert a tájképfestők nem hívják fel a nyilvánosság figyelmét e tényre.  Azonban Stewart Alsop, igényesebb szabadított közönségnek írván, elénk tárja az igazi Nixont.  Alsop megállapítja, hogy ha Nixont tettei és nem pedig a róla alkotott, elavult kép alapján ítélnék meg, akkor igen más lenne a liberálisok róla alkotott véleménye.  Ha a szabadítottak képesek lennének megválni a Nixon névhez fűződő előítéleteiktől, akkor láthatnák, hogy tulajdonképpen mennyire ballra áll ő.  Alsop egy képzeletbeli "liberális elnökkel" helyettesíti Nixont :

„Ha liberális elnök lenne a Fehérházban, képzelhetjük mi lenne komány-programjának visszhangja.  A jobb oldal naponta támadná a vietnámi meghátrálás, az amerikai védelem aláaknázása, a gazdaság felelőtlen irányítása és a szocializmus rohamos előretörése miatt.  Ugyanezen négy tényező a liberálisok dicshimnuszát kapná.  Ehelyett, a liberálisok kígyót-békát kiabálnak az elnökre, miközben a legtöbb konzervatív komoran hallgat.  A kormány nagyon kevés elismerést kapott valós eredményeiért.  Egyfajta tudat alatti összejátszás tapasztalható az elnök és ellenfelei, a liberális demokraták között, mely által elleplezik a tényt, hogy programja mennyire közel áll a liberális-demokrata (szabadított-csőcselékuralmi) irányvonalhoz.  40 év óta, Richard Nixon az első hivatásos, republikánus politikus akit elnökké választottak.  A liberálisoknak egyáltalán nem érdeke, hogy egy ilyen elnököt balos kezdeményezéseiért méltassanak.  Ugyanígy, az elnöknek sem érdeke, hogy konzervatív szavazóinak elvesztését kockáztassa azon nézet támogatásával, miszerint ő nem igazi republikánus, hanem leárazott liberális demokrata.

Rengeteg példa van az ilyen, kölcsönös érdekből adódó, elködösítésre.  A fél-millió katona vietnámi kivonása az amerikai történelem legnagyobb meghátrálása.  Azonban az elnök úgy beszél róla, mintha valami dicsőséges előrehaladás lenne, ami az igazságos és tartós békét szavatolja.  Amikor az elnök, mint minden más visszavonuló parancsnok, csapatainak védelmére, utóvéd harcokba bocsájtkozik, a liberálisok azt kiáltozzák, a katonai győzelem reményét kergeti.

Amikor az elnök az utóbbi 25 év legnagyobb haderő csökkentését hajtja végre, a liberálisok a fontossági sorrend elmulasztásáért támadják.  Ugyanezt a játékot játszák az erős védelemmel kapcsolatban is.  Az eredmény pedig, mint azt Kenneth Galbraith nem régiben találóan megállapította, hogy legtöbb ember még talán a kongresszusban is azt hiszi, ez a kormányzat még a demokratáktól is jobban elkényezteti a Pentagont.  Ennek épp az ellenkezője igaz.

Van egy emberi tényezője is az elködösítésnek.  A liberálisok, különösen a tömegtájékoztatás hírmagyarázói előtt, Richard Nixon Dr. Fell-t jelképezi.  (Az okot, miért, már nem is tudom, de azt tudom bizton, hogy Fell doktort én nem kamálom)  És ez nem meglepő, hiszen nem is oly rég, Richard Nixon a McCarthy korszak egyik leghatékonyabb konzervatív republikánusa volt.

Múltjából ítélve, nem nehéz elképzelni, amint Richard Milhous Nixon a meghátrálás, a pénzügyi felelőtlenség, a szocializmus előretörése és hasonló dolgok miatti, elnök-ellenes támadást vezeti.  Hogyan várhatnánk tehát el, hogy Nixon úr ugyanazzal a lelkesedéssel álljon a liberális elnök pártjára, mint amit mondjuk egy Robert Kennedytől láthattunk volna.”

Alsop felfedte a valódi Nixont, és szemmel láthatóan meg van elégedve vele.  A Nixonra szavazók már nem annyira.  Ha valaki kedvelte az elnökségért induló Nixont, akkor semmiképpen sem kedvelheti az elnök Nixont.  Nixon és mérsékelt társai, egy elefántnak öltöztetett csacsivá változtatták a republikánus elefántot.  1959 június 19-én az al-elnök Nixon büszkén kijelentette :  „A republikánus kormányzat teremtette meg mindazt, amit a demokraták ígértek”  (Mintha újra ezt látnánk)  Másfél évvel korábban azonban még egészen másként beszélt :

„Ha csupán az »Új Osztás« másolatát tudjuk felkínálni, és egyedüli célunk a hatalom megszerzése és megtartása, akkor a Köztársasági Párt létének többé nincs értelme és fel kell oszlania.”

Kenneth Galbraith professzor boldogan mutatott rá, hogy a szocializmus Nixon játszma terve.  A nixoni terv összehasonlíthatatlanul ravaszabb és veszélyesebb mint elődeié, mert önmaga ellentétének tünteti fel magát.

Nixon tudja, hogy legtöbb amerikai tart a "nagy kormánytól".  Egy 1968-as felmérés kimutatta, hogy a lakosság 46%-a a kiterjedt kormányhatalmat tartja az ország legnagyobb veszedelmének.  A Gallup intézet hozzáfűzte :  „Évekig a republikánusok kedvenc célpontja volt a nagy kormány, de ma már a demokrata párt alsóbb rétegei is ugyanúgy bírálják a szövetségi kormány hatalmának növekedését mint a köztársaság pártiak.”  E nézetet ismervén, Nixon választási szóhintései java részt a "Nagy Testvér" kormányának bírálatára irányultak.  Viszont megválasztása után a Nixon-kormányzat hatalmas lépéseket tett a hatalom további központosítására.

Miközben oly mértékben központosította a hatalmat, hogy az Hubert Humphreyt is pirulásra késztette volna, Nixon továbbra is a hatalom felosztásáról szónokolt.  Elnökségének első évében bejelentette "Új Szövetségiség" programját.  A tervezet első része a családtámogatási program, ami a választási ígéretekkel ellentétben, szavatolt éves jövedelmet fog nyújtani.  A KKT-tag, John Gardner és Daniel Moynihan elmondta, hogy a családtámogatási program kétszeresére növeli majd a segélyből élők számát, és nagy mértékben bővíteni fogja a szövetségi kormány végrehajtó osztályának hatalmát.  A bal oldali New Republic úgy üdvözölte az indítványt, mint burkolt szocializmust.

Az elnök új szövetségiségének egy másik fő része a bevételek, tagállamokkal való megosztása, amit úgy hirdettek, mint a szövetségi kormány hatalmának felosztására tett lépés.  A tervezet a valóságban épp az ellenkezőjét eredményezi.  A pénznek előbb Washingtonba kell kerülnie, hogy utána felosztódhasson.  James Kilpatrick cikkíró megjegyezte :  „Mint az árnyék, úgy követi majd a szövetségi hatalom a szövetségi dollárokat.”  A szövetségi támogatásban részesülő tagállamok a központi irányítás hatalma alá fognak kerülni.  Ugyanez történt az oktatás és a mezőgazdaság területén is.  A kormány előbb anyagi támogatás lehetőségével kecsegteti azokat a területeket, melyek fölé ki akarja terjeszteni hatalmát.  A hatalomfelosztás nem az adószedés központosításával valósítható meg.

Nixon "Hatalmat a Népnek" jelszava valójában annyit jelent, hogy hatalmat az elnöknek.  Wilbur Mills, a Ház adóügyi bizottságának elnöke, csapdaként jellemezte a jövedelem-megosztó programot, ami hatásos fegyverré válhat a tagállamok és a helyi vezetés függetlenségével szemben.  „A tervezet — mondta Mills —, központosított kormány hatalom irányába mutat.”

Nixon azonban roppant ravasz.  Az 1971-es, hatalmat a népnek, kommunista jelszavat említő, "Szövetség Állapota Beszédében" kijelentette :

„Végre olyan kormányunk lesz Washingtonban, ami valóban a nép érdekeit képviseli.  Tudom, hogy amit kérek nem kevesebb mint, hogy a Kongresszus és a washingtoni végrehajtó osztály mondjon le hatalmának egy bizonyos részéről.”

Jól hangzik, nem ?  A végrehajtó osztály és a kongresszus lemond némi hatalomról, a nép pedig nyer.  Tévedés !  Az egész nem több, mint  bűvészkedés a szavakkal.  Nixon azt mondta, "a washingtoni végrehajtó osztály" adja fel hatalma egy részét.  Három nappal később kiderült mit is jelent ez :  az ország tíz szövetségi körzetre lesz felosztva.  Nem sokkal később, ez a tíz körzet szolgált az ár és bér befagyasztás igazgatására.

Sok politikai megfigyelő előtt, az elmúlt év legmegdöbbentőbb fejleménye volt, amikor Nixon Howard Smith újságírónak elmondta, hogy most már Keynes-i gazdaságpolitikusnak tartja magát.  A meghökkent Smith később hozzáfűzte :  „Ez olyan, mintha egy keresztes lovag azt mondaná :  »Mindent összevetve, úgy gondolom mégiscsak Mohamednek volt igaza«.”  Howard Smith nagyon is jól tudta, a kijelentés annyit tesz, mintha Nixon azt mondaná :  "Én most már szocialista vagyok."  John Maynard Keynes, angol közgazdász és fábiánus szocialista, azzal büszkélkedett, hogy a kapitalizmus kegyelemdöfését készíti elő.

Az összeesküvés angliai tanulmányozói között általánosan elfogadott, hogy bennfentes pénzemberek ösztönözték Keynes-t a Pénz és Hitel Általános Elmélete című munka megírására, amiben ál-tudományos igazolást adott a hiány-költségvetés gyakorlatához.  Minél jobban eladósodik a kormány, annál több kamathoz jutnak a bennfentesek, akik könyvelés útján teremtenek pénzt az államkötvények megvásárlására.  Ha nem így lenne, biztosra vehetjük, hogy a pénzemberek hevesen elleneznék a pénzromlasztó államadósságot.

James Reston (KKT) így írt 1971 február 3-i cikkében :

„Nixon költségvetése annyira összetett és annyira eltér a régi Nixon és a köztársaság párt felfogásától, hogy az szinte felfoghatatlan.  A idei kiadások több segélyt és nagyobb hiányt tartalmaznak mint századunkban bármikor.”

1967-ben, kortes körútja során, Nixon választási kérdéssé tette a csőcselékuralmiak túlzott költekezését.  158,6 milliárd volt Johnson 1967-es költségvetése, ami akkor csillagaszatinak tünt.  Nixon kijelentette, ha ez az összeg nem csökken legalább 10 milliárddal, az ország pénzügyi katasztrófának néz elébe.  Ennek ellenére, ő évi 230 milliárdot költött, és az 1972-es kiadások valószínűleg elérik a 250 milliárdot.

1968 október 11-én, Nixon egy dallasi beszédében kijelentette, Amerika nem engedheti meg magának, hogy Hubert Humphrey négy évet a Fehérházban töltsön, mert olyan programokat vezetne be, amik mértéktelen költekezést tennének szükségessé, és az országot csődbe juttatnák.  Az elnökjelölt Nixon erősen bírálta a Johnson kormányzat költségvetési hiányát és elítélte a szövetségi kiadások gyors növekedését.  A pénzromás és a gazdasági összeomlás receptjének tartotta azt.

Johnson öt év alatt 55 milliárd adósságot halmozott fel.  Nixon, három év alatt 88 milliárdot, és mire elnöksége lejár, 124 milliárd lesz az államadósság.

A pénzromlás megállítására, Nixon bevezette az ár- és bérbefagyasztást.  A legtöbb amerikai ezt buzgón helyeselte, mert már elege volt belőle, hogy fizetési csekkje napról-napra kevesebbet érjen.  Sajnos azonban, legtöbb ember nem ismeri a pénzromlás valódi okait.  Abban is biztosak lehetünk, hogy a bennfentesek háttérfestői nem fogják elmagyarázni nekik.  A valóságban különbség van a pénzromlás és az ár-bér versenyfutás között.  Amikor a kormány hiánnyal gazdálkodik, a kölcsön összegének megfelelő mennyiségű, új pénz kerül forgalomba.  Ahogy a nemzet-gazdaságban szivárog, az új pénz felhajtja az árakat és utána a béreket.  A pénzromlás valójában a forgalomban lévő pénz mennyiségének növekedése.  Ez okozza azután az ár-bér versenyfutást, amit inflációként jelölnek meg.  Azt állítani, hogy az ár-bér versenyfutás okozza az inflációt, olyan, mintha azt mondanánk, a vizes utak okozzák az esőt.  A nép nagy részétől eltérően, Nixon nagyon jól tudja mi okozza a pénzhigulást, és 1970 január 27-én világosan meg is mondta ezt :

„A hatvanas évek hiányköltségvetésének következménye a hetvenes évek elején tapasztalható infláció.  Az elmúlt évtizedben, a szövetségi kormány többet költött, mint amennyi bevétele volt — 57.000.000.000-al többet.  Ezen költségvetési hiány okozta az árak 25%-os emelkedését.”

Az üzletemberek a szakszervezeteket okolják az inflációért, a szakszervezetek pedig az üzletembereket, pedig csak a kormány okozhat pénzromlást.

Nixon ár- és bérbefagyasztást vetett ki a nemzetgazdaságra — egy olyan gond megoldása végett, amit Johnson és ő okozott.  Ha tényleg meg akarta volna állítani a pénzromlást, akkor a kormányra kellett volna kivetnie ár- és bérbefagyasztást.  A nép azonban örül, hogy Nixon "tett valamit".

Az árak és bérek ellenőrzése a szocializmus egyik fő tényezője.  Eznélkül nem létezhet mindenható kormány — de szabad ország sem vele.  Gazdaságilag szabad embereket nem lehet rabszolgává tenni.  Az ár- és bérszabályozás a nép szabályozása.  Nixon világosan megmondta, hogy a 90 napos szabályzó ezentúl, valamilyen formában mindig velünk marad.  Nagy lépés ez a szövetségi kormány végrehajtó osztálya hatalmának kiszélesítésében.

Ha bennfenteseknek sikerül létrehozniuk az Amerikai Szocialista Egyesült Államokat (mégha nem is ilyen néven), a következő lépés a nemzetek egyesítése lesz — egy diktatórikus világállam égisze alatt.  Ez volt a fő ok Vörös Kína ENSZ-hez való csatlakozásának erőltetése mögött.  Ha ellenőrzésünk alatt akarjuk tartani a világ nyersanyagait, szállítási eszközeit, kereskedelmét és pénzügyeit, mindenkinek egy ernyő alatt kell lennie.

A bennfentesek, az "Új Világrend" kifejezést használják a világállam fedőneveként.  Richard Nixon is gyakran emlegeti ezt.  A Külügyi Kapcsolatok Tanácsának 7-es számú tanulmánya leszögezi :  „Az Egyesült Államoknak ÚJ NEMZETKÖZI REND FELÉPITÉSÉRE kell törekednie.”  Az intézményi szóvivő, James Reston, a New York Times 1971 május 21-i számában elmondta, hogy „Nixon nyilvánvalóan szeretne az új világrend létrehozása felett elnökölni, és úgy gondolja, elnökségének hátralévő húsz hónapjában módja lesz erre.”

A kommunisták mindig is világkormányt akartak.  1915-ben, az orosz, Szociál Demokrata című kiadvány 40.  száma Világ Egyesült Államok felállítását indítványozta.  A Kommunista Internacionálé 1936-os programja leszögezi, hogy a világ diktatúra „csakis a szocializmus egyes országokbeli győzelmével valósítható meg, minekutána a Proletár Köztársaságok szövetségi alapon egyesülnek, és létrejön a Szocialista Szövetségi Világ Köztársaság.”

Az egyesült világ hangoztatásának egyik legfontosabb amerikai csoportja a KKT-vel szoros kapcsolatban álló világfederalisták egyesülete.  A szervezet az ENSZ teljes jogú világkormánnyá változtatását szorgalmazza.

Richard Nixon persze okosabb, mintsemhogy ilyen szervezetekhez csatlakozzon, de kongresszusi éveitől kezdődően támogatta azok törvényhozási programját.  A világfederalisták Világkormány Hírek című kiadványa 1948 októberi számának 14. oldalán a következő bejelentés olvasható :  „Richard Nixon 1947-ben és 1948-ban világkormányra vonatkozó határozat-tervezetet nyújtott be.”

Békevágyából adódóan, a nép vonzódik a világállam elképzeléséhez.  A bennfentesek egyik kezükben a kardcsörgető kommunistákat tartják, a másikban pedig a pálma ágat.  Természetszerűleg, mindenki a pálma ág felé vonzódik, de közben nem veszi észre, hogy annak lengetője kardot tart másik kezében.

1968 szeptemberében a világfederalisták levelet küldtek a közhivatalra jelentkezőknek :

„Az elmúlt húsz évben minden elnök dicsérte és támogatta szervezetünket.  Példaként idézzük az alábbiakat.

Richard Nixon :  »Szervezetük nagyon fontos szolgálatot tehet annak hangsúlyozása által, hogy csakis nemzetközi törvényeken keresztül érhető el világbéke.  A jog és a törvény lesz a béke kivívásának eszköze.  Ha erőinket evégre összpontosítjuk, remélhetjük, hogy valós eredményeket érhetünk el.«

Hubert Humphrey :  »Mindannyian a nemzetek testvérré válásának elkötelezettjei vagyunk, de senki sem törekszik nagyobb odaadással e cél elérésére, mint a Világfederalisták Egyesülete«.”

Tényleg egy fikarcnyi különbség sem volt a két 1968-as elnökjelölt között.  A szavazók csupán a világkormányt támogató Nixon, és a világkormányt szorgalmazó Humphrey között választhattak.  Csak a lakosság hasbaakasztását szolgáló nyilas duma volt eltérő.

A nemzetek feletti kormánynak szüksége van egy nemzetek feletti bíróságra is, és Nixon támogatja egy legfelső világbíróság felállítását.  Ugyancsak szükség lesz világ rendőrségre is, hogy féken tartsa az esetlegesen lázadozó rabszolgákat.  A Los Angeles Examiner 1958 október 28-i száma jelentette, hogy Richard Nixon képviselő ENSZ rendőrség felállítását indítványozta.

A bennfentesek tervezői már a világdiktatúra igazgatási rendszerének kidolgozásán fáradoznak.  Az Illinois Egyetemen van egy három labdarúgó pálya nagyságú, óriási és részletes Föld térkép.  Itt, a Ford, a Carnegie és a Rockefeller alapítvány támogatásával földrajz tudósok, lélek búvárok, viselkedés kutatók, természet tudósok, élettanászok, biokémikusok és mezőgazdászok a lakosság irányítására vonatkozó terveket dolgoznak ki.  A szakértők "világjáték" gyakorlatokat végeznek.  Például :  A-országban túl nagy a népesség, B-országban pedig túl alacsony.  Hogyan telepíthetők át az emberek egyik országból a másikba ?  Szükségünk van ennyi nőre és ennyi férfira ;  ennyi ebből a szakmából, annyi abból ;  ennyi ilyen korúra, annyi olyan korúra.  Miként hajtható végre az átköltöztetés a leggyorsabban ?  Avagy :  Felkelés tört ki C-országban (mostmár C-körzet).  Mennyi időbe telik a "béke erők" bevetése ?

A világjáték vezetői a Föld uralmát gyakorolják, merthogy egy világuralmi terv nem valósítható meg csak úgy, ukk-mukk-fukk.  A világjáték valódi neve :  1984.  Az emberbaráti álomvilágban lesz módszeres népesség csökkentés, kényszer ivartalanítás és minden más, amit a tervezők szükségesnek találnak a teljes hatalom érdekében.  De a tervek megvalósításához, mindenek előtt, szükség van egy világkormányra.  Ez csak akkor jöhet létre, ha a nemzetek elvesztik függetlenségüket.  A Nagy Egyesülés előtt még szükség van az egyes országok kormányhatalmának központosítására, a helyi rendőri erők feloszlatására és az állampolgárok lefegyverzésére.  A Nixon-kormányzat alatt pontosan ez történik :  az irányító hatalom egyre jobban a szövetségi kormány kezében összpontosul.

Szemünkkel láthatjuk a kommunisták "nyomás alúlról, nyomás felülről" taktikáját.  A kormányban és az Intézményben lévő, látszólagosan tiszteletre méltó, titkos elvtársak, és az utca szélsőséges csőcseléke óriási harapófogóba fogja a középosztályt.  Az utcai zavargók a diktatúrára törekvő összeesküvők eszközei.

A satu két pofája kipaszírozza a szuszt a közép-osztályból.  Az utcák tele vannak forradalmi csoportokkal :  mint a "Tanulók Demokratikus Társadalomért", a "Fekete Párducok", a "Fiatal Szocialisták Szövetsége".  E csoportok mind azt szajkózzák, hogy ha nem változunk meg, Amerika elveszik.  Változásról hallani mindenfelé.  Változás alatt e csoportok a szocializmust értik.  Gyakorlatilag e csoportok minden tagja őszintén hiszi, hogy az Intézmény ellen küzd, a valóságban azonban épp annak segítenek, hogy nyakunkra húzhassa a szocializmus jármát.  A gyermeteg radikálisok azt képzelik, a szocializmusban a népé lesz minden hatalom.  A gyakorlatban a bennfenteseké lesz minden hatalom és gazdagság.  Ezért van megengedve, hogy ezek az iskolás Leninek és Trockíjok az utcán rohangásszanak.  Ha az Intézmény meg akarná fékezni a forradalmárokat, e fiatalok nem sokáig maradnának szabadlábon.  De nem akarja, mert céljait szolgálják.

E radikálisok, a főbb alapítványok adományainak és a kormány, szegénység ellenes programjának részeményesei.  A Rothschild-Rockefeller-KKT-Bennfentesek felül engednek a lenti csőcselék szocialista követeléseinek.  A radikálisok pontosan azok kezére játszanak akiket a legjobban gyűlölnek.

Emlékezzünk Bakunyin vádjára, hogy Marx követői féllábbal a bankban, féllábbal pedig a szocialista mozgalomban állnak !

James Kunen Eper Nyilatkozat — Egy Egyetemi Forradalmár Jegyzetei című írásából további bizonyítékokat kaphatunk rá, hogy az Intézmény pénzelte a Tanulók a Demokratikus Társadalomért nevű kommunista szervezetet.  Az 1968-as, országos tanácskozást részletezvén, Kunen elmondja :

„A tanácskozáson a Business International Roundtable emberei megpróbáltak megvásárolni néhány radikálist.  Egyébként az egész találkozót ők támogatták.  Ezek az emberek a világ vezető gyárosai és ők határozzák meg miként forduljon életünk sora.  Ők állították össze a »Haladás Szövetséget«.  Ők alkotják az uralkodó osztály bal szárnyát.

Egyetértettek velünk a fekete vezetésben és a diák vezetésben.

Azt akarták, hogy McCarthy győzzön, mert Wallacet fasisztának tartották.  De McCarthy csak akkor győzhetett, ha a radikálisok és az örültebbek felhajtást csinálnak, ami által Gene mérsékeltebbnek tűnne.  Pénzt ajánlottak chicagoi tüntetésünkre.  Ajánlatot kaptunk ESSO (Rockefeller) pénzre is.  Azt akarták, hogy nagy radikális felhajtást keltsünk, ami által ők jobban középutasnak tűnhetnek, miközben balra tolódnak.”

EZ A TAKTIKA.  A TÁJKÉPFESTŐK AZ UTCAI ZAVARGÓKRA IRÁNYITJÁK A FIGYELMET, PEDIG A VALÓDI VESZEDELEM FELÜLRŐL JÖN.

Frank Capell nem régiben megállapította a Review of the News-ban :

„Természetesen tudjuk, hogy ezek a radikális diákok nem fogják hatalmukba keríteni a kormányt.  Csupán annyit érnek el, hogy ürügyet szolgáltatnak a kormánynak, hogy, a helyzet uralására, mindinkább elnyomó törvényeket léptessen hatályba.”

A radikálisok utcai zavargásokat keltenek, miközben a new yorki és washingtoni Cadillac liberálisok szocializálnak bennünket.  A FELSŐ TIZEZER, PROLETÁR DIKTATÚRÁNAK ÁLCÁZOTT ZSARNOKSÁGA FOG MEGVALÓSULNI.

Az Intézmény bennfentesei egyre kifinomultabban alkalmazzák az alúlról jövő nyomást.  A republikánusként tetszelgő KKT-tag, John Gardner, Common Cause-Közös Cél néven létrehozott egy széles néprétegű proletár szervezetet.  Ez igen fontos szervezetté válhat, mert az a célja, hogy összefogja a korábban nem szavazó, segélyből élőket és a liberálisokat, hogy szocializmusért ágáljanak.  Az ágálás nem csak abban fog megnyilvánulni, hogy szocialista törvények hozatala végett nyomást gyakorolnak az Országgyűlésre, hanem a választások befolyásolásában is.  A Közös Cél állítólagosan az Intézmény-ellenesség megtestesülése, de láthatjuk, hogy számláit a bennfentesek fizetik.  III. John D Rockefeller e nagy gazdagok hatalmát megdönteni szándékozó szervezet első számú pénzelője.  De támogatói között van még Andrew Heiskell (KKT, Times Incorporated), Thomas Watson (KKT, IBM), John Whitney (KKT, Standard Oil), Sol Linovitz (KKT, Xerox).  Mindenütt az a főnök aki a számlákat fizeti, a többi csak fullajtár.

Kellhet-e ettől több bizonyíték rá, hogy a szocializmus nem a kizsákmányolt tömegek mozgalma, hanem a hatalomra éhes dúsgazdagoké ?  A szegények csupán a játszma sakk bábui.  Szükségtelen mondani, hogy a háttérfestők elrejtették a Közös Cél mecénásait, tehát csak az Intézmény tervét ismerők látják, hogy valójában mi is folyik szemük előtt.