None Dare call it Conspiracy

HATODIK FEJEZET
ROCKEFELLER ÉS A VÖRÖSÖK

A Rockefellerek ezen, "egészen más személyiségek" közé tartoznak.  A család az 1880-as évek óta köztudottan együttműködik a Rothschildokkal.  Az öreg John D Rockefeller egyezményt kötött a Kuhn, Loeb bankházzal, aminek alapján visszatérítést kapott a bank ellenőrzésében lévő vasutakon szállított olaj után.  E társulás segítségével, Rockefellernek módja nyílt, hogy alulkínálja és tönkretegye versenytársait.

A bolsevik forradalommal kezdődött a Rockefellerek és állítólagos ellenségeik, a kommunisták, közötti kapcsolat.  Az 1920-as években Lenin elindította új gazdasági programját és visszahívták a Szovjetunióba az útálatos tőkéseket.

A forradalom befejezése után a bennfentesek a Szovjet-Oroszország és Amerika közötti kereskedelem megnyitását kezdték szorgalmazni.  Azonban, a közvélemény bolsevikok iránti ellenszenve miatt, a kormány 1933-ig kénytelen volt távol tartani magát a hivatalos kapcsolat felvételtől.  A szovjet gazdaság közben romokban hevert és emberek milliói haltak éhen.  A kommunizmus összeomlott volna ha a bennfentesek nem sietnek segítségére.  Herbert Hoover (KKT) gyűjtésből élelmiszert juttatott a Szovjetunióba.  Ezután színre léptek a Rockefellerek és Harrimanek, hogy beindítsák az ipari termelést.  Frank Vanderlip volt az első, aki Washingtonhoz hasonlította Lenint.

Rockefeller hitető (propaganda) ügynöke, Ivy Lee, vezette a hírverést, mely azt próbálta elhitetni a közvéleménnyel, hogy a bolsevikok csupán félrevezetett ábrándozók, és valójában az emberiség jótevői.

A Nyugati Műszaki Ismeretek és Szovjet Gazdasági Fejlődés című könyvében Antony Sutton megjegyzi :

„Lee arra a következtetésre jutott, hogy a kommunista kérdés csupán lélektani.  Erre az időre már oroszokról és nem kommunistákról beszél, és úgy találja, minden rendben van velük.  Azt javasolja, az Egyesült Államok ne vegyen részt a propaganda háborúban.  Ugyanakkor előterjeszti a békés egymás mellett élésre vonatkozó kérelmét és azt állítja, hogy jó politikának bizonyulna a Szovjetunió elismerése és hitelek nyújtása.”

A forradalmat követőleg a Standard Oil of New Jersey megvette Nobel kaukázusi olajmezőinek felét, pedig a területet elméletileg államosították.

1927-ben a Standard Oil of New York olaj finomítót épített a Szovjetunióban.  Ezzel is segítvén a bolsevik gazdaság talpra állítását.  Sutton professzor elmondja :  „A forradalom óta ez volt az első amerikai beruházás Oroszországban.”  Nem sokkal később, a Standard Oil of New York és fiókvállalata, a Vacuum Oil Company, szerződést kötött a szovjet olaj európai forgalmazására.  Jelentések vannak róla, hogy ugyanekkor egy 75 millió dolláros kölcsönről is megállapodtak.

Nem áll módunkban megállapítani, hogy a kommunisták akár elvben is államosították volna a Standard Oil-t.  Sutton azt írja :  „1935 után csak dán telegráf engedélyek, japán halászati, olaj és szénbányászati engedélyek és a Standard Oil bérletek maradtak érvényben.”

Bárhova is ment a Standard Oil, a Chase National Bank bizonyosan követte.  (A Rockefeller tulajdonú Chase Bank később egyesült Warburg Manhattan Bankjával és lett belőle a mai Chase Manhattan Bank)  A Chase National Bank döntő szerepet játszott az Orosz-Amerika Kereskedelmi Kamara 1922-es létrehozásában.  Ez is csak állítólagos ellenségeik megmentését segítette.  Reeve Schley, a Chase alelnöke, lett a Kamara elnöke.  Sutton professzor megállapítja :  „1925-ben a nyersanyag kitermelés finanszírozásán túlra is kibővült a Chase és a Prombank közötti együttműködés, és teljes tervezetet dolgoztak ki orosz nyersanyagok amerikai eladására és amerikai gyapot és gépek behozatalára.  A Chase National és az Equitable Trust volt e hitelügylet vezető bankja.”

A Chase National Bank 1928-ban bolsevik kötvényeket árult az Egyesült Államokban.  A hazafias szervezetek elítélték a Chase-t és nemzetközi orgazdának és Amerika szégyenének nevezték.  Louis McFadden képviselő ezeket mondta a Ház előtt :

„A Szövetségi Tartalék Tábla és a Szövetségi Tartalék Bankok, a Chase, a Guaranty Trust és más bankokon keresztül, kincstári tőkét juttatnak a szovjet kormányhoz.  Nyissuk fel az Amtorg, a szovjet kormány new yorki kereskedelmi szervezetének, a Gostorg, a Szovjet Kereskedelmi Szervezet általános irodájának, és a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság állami bankjának könyveit, és megdöbbenten láthatjuk mennyi pénzt vettek el az Egyesült Államok kincstárából és adtak oda Oroszországnak.  Vizsgáljuk ki miféle ügyleteket bonyolít le a new yorki Chase Bank Szovjet-Oroszország állami bankjának javára !”

A Rockefellerek nyilvánvalóan nem voltak egyedül a bennfentes összeesküvés kommunista ágának pénzelésében.  Sutton professzor elmondja :  „van egy jelentés a külügyminisztérium adattárában ami az első Öt Éves Terv finanszírozójaként jelöli meg a Kuhn, Loeb & Company-t.”  A professzor idézi Averell Harriman 1944 júniusban, külügyminisztériumhoz küldött jelentését :

„Sztálin elismeréssel adózott az Egyesült Államok, szovjet iparnak nyújtott, háború előtti és alatti támogatásáért.  Kijelentette, hogy az ország nagy ipari vállalkozásainak két-harmada amerikai segítséggel és műszaki támogatással épült.”

Emlékezzünk rá, hogy a szovjetek ekkora már kiterjedt kémhálózatot hoztak létre az Egyesült Államokban, és a kommunista Daily Worker rendszeresen szabadságunk megszüntetését és Amerika szovjetizálását követelte !

Sutton bemutatja, hogy a szovjet népgazdaságnak alig van olyan része ami nem nyugati, főképp amerikai, műszaki tudás átadásának eredményeképpen jött létre.

Ez semmi képpen sem lehet teljes egészében a véletlen eredménye.  A Szövetségi Tartalék-Rockefeller-KKT-Bennfentes csapat ötven éven át a Szovjetunió erejének növelését célzó politikát támogatott.  Ugyanakkor Amerika évente 75 milliárd dollárt költ fegyverekre, hogy megvédhesse magát a bennfentesek által felfejlesztett ellenséggel szemben.

A Külügyi Kapcsolatok Tanácsa a kommunistákkal folytatandó kereskedelem bővítésének és a műszaki tudás átadásának legnagyobb szószólója.  A fontosabb kormányhivatalokba csupa KKT-tagot kinevező Johnson elnök, 1966 október 7-én kijelentette :

„Szándékunkban áll törvényhozói meghatalmazást kieszközölni olyan kereskedelmi egyezmények kötésére, melyek alapján az európai kommunista országokra is kiterjeszthetnénk a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvét.  Csökkenteni fogjuk a hadászati jelentőség nélküli cikkekre vonatkozó, kelet-nyugati kereskedelmi korlátozásokat.”

Egy hétre rá, a New York Times jelentette :

„Az Egyesült Államok ma elfogadta Johnson elnök, kelet-nyugati kereskedelem ösztönzésére tett javaslatát, és megszüntette több mint 400 cikk, Szovjetunióba és Kelet-Európába való kiviteli tilalmát.”

Gyakorlatilag a "hadászati jelentőség nélküli" cikkek mindegyike felhasználható katonai célokra.  Később azonban, olyan készítmények is hadászati jelentőség nélkülivé lettek nyilvánítva, mint fegyvertisztító szer, elektrónikus felszerelés és radar.  A géppuska még mindig hadászati jelentőségűnek minősül, de a készítéséhez szükséges szerszámok és gépek és a lövedéket kiröppentő vegyi anyagok már nem.  50.000 amerikai esett el Vietnámban, miközben a szovjet tömb szolgáltatta a Viet Cong és Észak-Vietnám hadianyagainak 85%-át.  Az Egyesült Államok szerelte fel és pénzelte a szörnyű vietnámi háború mindkét felét.  A tömegtájékoztatás tájképfestői azonban megintcsak tettek róla, hogy a nyilvánosság ne szerezzen tudomást a valós helyzetről.

Nem meglepő, hogy a Rockefellerek voltak e véres kereskedelem fő szó-szólói.  1967 január 16-án elképesztő cikk ékesítette az Intézmény lapja, a New York Times első oldalát.  Az Eaton a Rockefellerekkel Társul, hogy Megsarkantyúzhassa a Vörös Kereskedelmet cím alatt, az írás a következőket tartalmazta :

„Családi vagyonok Wall Streetet és Közép-Nyugatot összekapcsoló szövetsége, a szabad világ és az európai kommunista országok közötti gazdasági híd felépítését kísérli meg.  A Rockefeller testvérek ellenőrzése alatt álló International Basic Economy Corporation és a Cyrus Eaton vezette Tower International Incorporated a vasfüggöny mögötti országokkal folytatott kereskedelem közös bővítését tervezi.”

Richard Aldrich (Nelson Aldrich unokája) és Rodman Rockefeller az International Basic Economy Corporation igazgatója.  1969 október 20-án az IBEC bejelentette, hogy társult a londoni N.M. Rothschild & Sons céggel.

Cyrus Eaton Jr. a hírhedt szovjet-barát Cyrus Eaton fia, aki John D Rockefeller titkáraként kezdte pályafutását.  Szóbeszéd azt tartja, hogy Eaton pénzügyi sikere mestere támogatásának köszönhető.  A Tower International és az IBEC közötti megállapodás tehát egy régi szövetség folytatása.  Eaton neve nincs feltüntetve a KKT névsorában, de a Reece Bizottság azt találta, hogy a szervezet titkos tagja volt.

Tíz gumigyártó üzem ($200 millió) is van a hadászati jelentőség nélküli cikkek között, amiket a Rockefeller-Eaton tengely a kommunistáknak eladni szándékszik.  A vörösökkel folytatott kereskedelmet, választási ígéreteivel ellentétben, megtízszerező Nixon-kormányzat alatt, amerikai cégek a világ legnagyobb tehergépkocsi gyárát építik a Szovjetunióban.  Egy ország hadigépezetének szüksége van tehergépkocsikra, és háború esetén a jármű gyárak könnyen átállíthatók tankok gyártásara is.

Rockefeller és Eaton egy 50 millió dolláros alumínium gyártó üzemet is épít a vörösök számára.  A Johnson-Nixon felfogás értelmében, a repülőgépek építéséhez nélkülözhetetlen alumínium sem minősül hadászati fontosságúnak.  A Times még elképesztőbb dolgokat is elénk tár :

„A Tower International a múlt hónapban szabadalom vásárlásra vonatkozó, kísérleti megállapodást írt alá a Licensintorg-gal, a szovjet szabadalmi hivatallal.  Eaton úr elmondta, hogy mostanáig az Amtorg Kereskedelmi Vállalat, a hivatalos szovjet kereskedelmi ügynökség, intézte az orosz szabadalom vásárlásokat.”

Ez annyit jelent, hogy Rockefeller és Eaton kizárólagos jogot nyert a gyártási eljárások Szovjetunió részére történő eladásában.  A Times így folytatja :

„Eaton úr rámutatott az Amtorg képviselők szabadalom vásárlási nehézségeire.  »Képzelheti — mondta —, hogy majdnem lehetetlen egy orosz számára, hogy bejusson egy amerikai repülőgépgyár fejlesztési osztályára és ott gyártási eljárások vételéről tárgyaljon«.”

Minden hazafias érzelmű amerikai azt mondaná erre :  „Hát remélem is, hogy csak úgy nem sétál be egy orosz a hadiüzemeinkbe.”  Rockefeller és Eaton megoldották a kommunisták ezen gondját.  Az amerikai vállalatok, szovjet kormány ügynökség helyett, ezután majd Rockefellerrel üzletelnek.  Csak a hivatalos hadüzenet hiánya akadályozza meg, hogy a Rockefellereket az ellenséggel való kereskedés miatt felelősségre vonjuk.

A szabadalom eladásokon keresztül, gyakorlatilag a Rockefellerek kezében van a szovjet hadi gépezet fejlesztésének sorsa.  Az amerikai kutatási eredményekre vonatkozó ismeretek átadása jelentősebb mintha fegyvereket adnának el.  Ha a néha egy évtizedbe kerülő fejlesztéseket egy az egyben átadjuk a szovjeteknek, akkor mi értelme van évente 75 milliárdot költeni honvédelemre ?  Rockefeller úr és a bennfentesek szemében bizonyosan sok.

Minthogy a Rockefellerek a Szovjetunió szabadalom vásárlóivá szerződtek, kommunista ügynököknek tekinthetők, de valószínű, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz.  A kommunisták ötven év óta azt hirdetik, hogy egyszer majd el fogják pusztítani a Rockefellereket és más nagy gazdagokat.  Ennek ellenére azt látjuk, hogy a Rockefellerek ötven éve a szovjetek erősítésével vannak  elfoglalva.  És azt kellene elhinnünk, hogy a nemzetközi monopólisták azért teszik ezt, mert pénzéhesek és ostobák.  Ha azt látjuk, hogy egy Kovács József nevű úr titokban fegyvereket ad el valakinek, aki fel-alá rohangál az utcán és torkaszkadtából azt kiabálja, hogy amint fegyverhez jut, minden Kovács Józsit agyon lövöldöz, akkor arra kell gondolnunk, hogy az illető úr vagy megbolondult, vagy pedig az egész kiabálás csak figyelem elterelés, és az örjöngő titokban neki dolgozik.  Biztosak lehetünk benne, hogy a Rockefellerek nem bolondok.

Míg David Rockefeller a család pénzügyeit igazgatja, addig Nelson Rockefeller a politikai kérdésekkel foglalkozik.  Nelson az ország elnöke szeretne lenni, de sajnos pártja széles rétegei erről hallani sem karnak.  Nelson Rockefeller és Richard Nixon állítólagosan keserű politikai ellenfelek.  Bizonyos értelemben azok is, de ez nem akadályozza meg Rockefellert abban, hogy érvényesítse akaratát Nixon fölött.  1968-ban Nixon és Rockefeller a köztársaság párt elnökjelöltségéért versengett és Rocky természetesen a győzelemnek örült volna jobban, de lényegében mindegy volt ki nyer, mert úgyis ő irányítja majd a nemzet legmagasabb hivatalát.

Emlékezhetünk rá, hogy 1960-ban, Nixon, a párt választási programjának tervezése közben, hirtelen elutazott Chicagoból és New Yorkba ment, hogy Nelson Rockefellerrel tanácskozzon.  Semmiféle politikai oka nem lehetett, hogy Rockefeller előtt csússzon-másszon, hiszen a jelöltség már nyert ügy volt.

A találkozón jött létre a hírhedt "Ötödik Avenue-i Megállapodás" ami szemétre dobta a köztársaság párt programját és Rockefeller szocializmusát tette helyére.  A Wall Street Journal így írt 1960 július 25-i számában :  „a párton belüli konzervatívok a szélekre tolódtak, minthogy a 14 pont valóbon nagyon liberális.  A demokrata programhoz hasonló irányvonalat jelölnek ki és igen messze állnak attól, amit a köztársaság pártnak a konzervatívok szerint képviselnie kellene.”  Amint azt The Making of the President című könyvében, Theodore White megfogalmazta :

„A párthűek közötti, négy évenkénti rendvágás soha nem volt még olyan drámai, mint az ötödik avenue-i nyílt megállapodás.  Bármilyen érdemeik is voltak a programbizottság tagjainak, azok egyszeriben mind semmivé váltak.  800 mérfölddel arrébb, két ember megbeszélése felül bírálta őket, és a világ szeme előtt bohócot csinált belőlük.”

Bizonyára soha nem fogjuk megtudni, hogy mi volt a Rockefeller lakosztályában lejátszódottak hátterében.  Csupán az azt követő eseményekből találgathatunk rá.  Annyi azonban nyilvánvaló, hogy Nixon attól kezdve Rockefeller kötelékében állt.  Nixon hajszálnyival vesztett Kennedyvel szemben és utána Rockefeller kérésére indúlt a kaliforniai kormányzó választáson, de ott is alúl maradt.  Ezt követőleg politikai talonba került.  Feladta kaliforniai ügyvédi állását és New Yorkba költözött, ahol Nelson Rockefeller szomszédságában bérelt ki egy évi 100.000 dolláros lakást.  Az épület Rockefeller tulajdona volt.  Nixon betársult Rockefeller személyi jogásza, John Mitchell, irodájába és a következő hat évben ideje nagy részét utazgatással töltötte.  Előbb politikai tekintélyét próbálta visszaállítani, utána pedig a 68-as választásokon korteskedett.  Saját bevallása szerint a hat év alatt vagyona megnőtt és egész gazdaggá vált.  Nelson Rockefeller (és a Keleti Szabadított Intézmény) önmagát állítván ellenfeléül, segített Nixont elfogadhatóvá és az Egyesült Államok elnökévé tenni.  Feltételezhető, hogy a szenvedélyesen nagyravágyó Nixon valamiféle alkut kötött Rockefellerrel és a Keleti Liberális Intézménnyel.  Mikor Nixon 1960-ban elhagyta Washingtont, saját bevallása szerint alig volt többje, mint öreg Oldsmobilja és állami nyugdíja.  Mint jogász, évi 200.000 dollárt keresett, aminek fele a lakbérre ment.  Ennek ellenére, 1968-ban 515.830 dollár személyes vagyont vallott be.  Nyilván minden centet szorgalmasan a fogához vert.  De az is lehet hogy a bennfentesekkel kötött megállapodása oldotta meg anyagi gondjait.

Legtöbb megfigyelő elismeri, hogy John Mitchell igazságügy-miniszternek van a legnagyobb befolyása belpolitikai kérdésekben.  Mitchell volt Nixon cég-társa és kortesgazdája.  Az Intézmény háttérfestői kemény, kopó-féle konzervatívnak rajzolták meg, de a valóságban ő se több mint egy Rockefeller ügynök.

Richard Nixon olyan tervezettel nyerte meg az elnökválasztást, ami a kommunizmus előtti meghátrálás megállítását ígérte.  De ennek ellenére, azt a Henry Kissingert tette a helyettes elnökséggel felérő hivatalba, aki kifejezetten szemben áll mindazzal, amiről választási beszédeiben szónokolt.  Meglepő-e hát, hogy pontosan az ígéretek ellenkezője történt ?

Hogyan történt, hogy Nixon szélsőséges liberálist választott nemzetbiztonsági tanácsadójául ?  A Time magazinból megtudjuk, hogy Nixon és Kissinger 1967 karácsonyán, egy fogadáson találkozott először.  Állítólagosan annyira hatással volt Nixonra Kissinger társasági csevegése, hogy kinevezte a kormányzat legnagyobb befolyással bíró hivatalába.  A valóságban Rockefeller intézte el Kissinger kinevezését.  Kissinger öt évig volt Rockefeller külügyi tanácsadója, és a kinevezés időpontjában a KKT fizetett alkalmazottja volt.

A Washington Star 1971 december elsejei számában Lyndon Johnson, Nixon hátraarcát dícsérő nyilatkozatát olvashatjuk :

„A volt elnök, Lyndon B Johnson, elismerte, hogy mint köztársaság párti elnök, Richard Nixon olyan dolgokat tudott véghez vinni, amik egy demokrata elnök számára lehetetlenek lettek volna.  »El tudja képzelni — mondta tudósítónknak —, micsoda felhördülés lett volna, ha én lettem volna felelős Taiwan ENSZ-ből való kiebrudalásáért ?  Vagy ha ár és bér befagyasztást rendeltem volna el ?  Nixon mindezt megúszta.  Ha Truman, Humphrey, vagy bárki demokrata ilyesmit kísérelt volna meg, kiátkozták volna«.”