None Dare call it Conspiracy
Gary AllenNEGYEDIK FEJEZET
A BOLSEVIK FORRADALOM PÉNZELÉSE
A Szövetségi Tartalékkal olyan eszköz került a nemzetközi bankárok kezébe, amivel az egekig emelhették az államadósságot. Ebből adódóan egyre nagyobb hatalomra és kamatra tettek szert. Csupán Wilson nyolc éves elnöksége alatt kilencszeresére nőtt az a kormány adóssága.
A Szövetségi Tartalék törvényének elfogadása előtt két hónappal, az összeesküvők már létrehozták a nemzet adósságainak kamatait fizetendő pénz begyűjtési rendszerét. E rendszer, a fokozatos jövedelemadó, Karl Marx Kommunista Kiáltványának második pontja volt.
Az ember természetszerűleg azt gondolná, hogy egy ilyen adó a gazdagok ellenállásába ütközne. Világosan látható azonban, hogy az ország leggazdagabbjai közül sokan támogatták azt. Semmi kétség, hogy néhányan önzetlenségből és mert az elején az adók igen alacsonyak voltak. Mások azonban azért támogatták az elképzelést, mert már meg volt a tervük a jövedelemadó és az örökösödési adó végérvényes megkerülésére.
A következő történt. A századfordulón egyre erősebbé váltak a néppártiak (vidéki szocialisták) és a new yorki bankárok és iparmágnások hatalmát fenyegették. A néppártiak rengeteg jó kérdést vetettek fel, azonban megoldásaik nem éppen a legjobbak voltak, és arra a téves meggyőződésre jutottak, hogy a szabad vállalkozás következménye a kormány feletti bankár-iparbáró uralom.
A néppártiak balos fenyegetésének kivédésére a bennfentesek hozzáláttak a baloldal elfoglalásához. Quigley professzor bemutatja, hogyan épült be Morgan csoportja a baloldali mozgalmakba. Ez nem volt nehéz, mivel a balos csoportok pénzszűkében voltak és segitségre volt szükségük mondanivalójuk közzétételéhez. Wall Street mindkettőt biztosítani tudta.
A radikális mozgalmak soha nem sikeresek, ha nem vonzanak gazdag, külső támogatókat. Oswald Spengler, a 20. század nagy történésze, világosan látta amit az amerikai szabadítottak nem hajlandók észrevenni : hogy a baloldalt állítólagos ellenségei, a nagy vagyonok gonosztevői irányítják. Nyugat Hanyatlása című munkájában többek között ezt írta Spengler :
„Nincs egy olyan munkásszervezet sem — még a kommunista sem —, ami ne a pénz érdekében, a pénz által kijelölt irányban és a pénz által időlegesen engedélyezve működne, és amiben a vezetőségben lévő ábrándosokon kívül bárki is gyanítaná a valós helyzetet.”
Bár a néppárti mozgalom alapjában véve nem volt összeesküvői, de balos elvei és politikai célkitűzései mintha csak rendelésre készültek volna a bennfentesek számára, mert a hatalom központosítását célozták. A bennfentesek jól tudták, hogy képesek lesznek e hatalmat befolyásolni és céljaikra felhasználni. Magától értetődik, hogy nem a szabad vállalkozás terjesztésében, hanem annak korlátozásában voltak érdekeltek. Gabriel Kolko professzor írt egy hosszú könyvet, amiben bemutatta, hogy az óriás vállalatok tuszkolták a Wilson és Roosevelt időszak úgynevezett haladó törvényeinek legtöbbjét. E törvények állítólagosan visszaéléseik korlátok közé szorítását célozták, de fogalmazásuk éppen érdekeiknek felelt meg. A Konzervatívizmus Diadalában (konzervatív alatt Kolko tévesen a nagy ipart érti) Kolko megjegyzi :
„A történészek és a közgazdászok gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták a fő okot amiért sok üzletember üdvözölte és támogatta a szövetségi kormány, ügyeikbe való beavatkozását. E figyelmetlenség annak a tévhitnek köszönhető, miszerint az amerikai ipar annyira központosított és monopolizált volt, hogy önként képes volt a különböző üzletágak tevékenységének észszerűsítésére (árak és termelés szabályozása). Épp ellenkezőleg, a vállalat-egyesítések és az óriás cégek ellenére, a század elején a gazdaság a növekvő versengés felé haladt. Sok kulcsfontosságú üzleti és pénzügyi érdekeltség előtt elfogadhatatlan volt a gazdasági verseny gondolata.”
A jövedelem adó adta a legjobb módot a bennfenteseknek, hogy elejét vegyék a versenytársak gyarapodásának. A törvényt úgy fogalmazták, hogy számukra maradjon egy kiskapu. A fokozatos jövedelemadó támogatói közüll csak kevesen fogták fel, hogy az valójában éppen azok kezére játszik, akiknek megzabolázását kívánták elérni. Ferdinand Lundberg írja a Rich and Super Richben :
„A jövedelemadó végül is egy lakosság zsebébe illesztett szivornyává vált. A közmegelégedésre osztályadóként kivetett jövedelemadó, fokozatosan általános adóvá vált.”
Lundberg azt írta Nelson Aldrichról, a Bennfentesek századeleji szenátusi szócsövéről, hogy „amikor Aldrich beszélt, minden újságíró tudta, hogy valójában John Rockefeller szavait hallja.” Aldrich korábban elítélte a jövedelemadót, mint kommunista mesterkedést, de 1909-ben hirtelen fordulatot tett. Az Amerikai Életrajzi Lexikon írja :
„Épp amikor az ellenzék már erőssé vált volna, Aldrich kifogta a szelet vitorlájukból és Taft elnök támogatásával előterjesztett egy indítványt az alkotmány módosítására, mely adó kivetésére hatalmazná fel a Szenátust.”
Howard Hinton feljegyzi Cordel Hull életrajzában, hogy a jövedelemadóért kardoskodó Hull meglepő jelenségre lett figyelmes a képviselőházban :
„Az elmúlt néhány hét folyamán általános meglepetésre és csodálkozásra adott okot, hogy bizonyos, régi vágású konzervatív köztársasági vezető személyiségek hirtelen megváltoztatták egész életükben fenntartott nézeteiket és rosszul álcázott idegenkedéssel, látszólag magukévá tették a jövedelemadóra vonatkozó alkotmány módosítási indítvány gondolatát.”
A bennfenteseknek már megvolt az adófizetés elkerülésének kibúvója. Mire a tagállamok elfogadták az alkotmánymódosítást (és a jövedelem adóra vonathozó törvény hatályba lépett volna) már teljes gőzzel működött a Rockefeller és a Carnegie alapítvány.
Emlékezzünk rá, hogy a tröszt-ellenes törvényeket állítólagosan a Standard Oil (Rockefeller) és a U.S. Steel(Carnegie) monopóliumának megtörésére hozták ! E monopólisták most adómentesen összevonhatták vagyonukat, míg versenytársaik fokozatosan emelkedő jövedelemadó fizetésére kényszerültek, ami megnehezítette a tőkefelhalmozást. A Reece Bizottság 1953-ban adatok tömkelegével bizonyította, hogy a Rockefeller és a Carnegie alapítványok megfogantatásuk óta a szocializmust támogatják.
Az összeesküvők tehát felállítottak egy adósságfelhalmozó és tartozásbehajtó rendszert, saját vagyonukat pedig biztonságba menekítették. Most már csak okot kellett találni az államadósság felhalmozására. Semmi sem növeli úgy egy ország adósságát mint a háború — és Európában már a nagy háború szelei fújdogáltak.
1916-ban Woodrow Wilsont épphogycsak, de újra választották. Wilson választási hadjáratának jelmondata volt, hogy "távoltartott bennünket a háborútól." A lakosság rendkívüli módon ellenezte az európai háborúba való belépés gondolatát. Washington óta erős volt a más országok viszályaitól való távolmaradás hagyománya. Mialatt kortes körútján ünnepélyesen szavát adogatta, Wilson már az európai hadbalépést készítgette elő. Jobbkeze, House, színfalak mögötti megállapodást kötött Angliával, ami háborúra kötelezte Amerikát. A választás után öt hónappal már benne is voltunk a háborúban. A jövedelemadót, a Szövetségi Tartalékot, az alapítványokat és egyéb alkotmány-módosítást elfogadtató csapat amerikai katonákat akart látni a harcmezőn. Morgan, Rockefeller, House, Schiff, Warburg és a többi sötétlelkű, mind azon ügyködtek, hogy hadba lépjünk. E bankárok közüll többen nagy hiteleket nyújtottak Angliának. A Morgan bankház mint Anglia amerikai pénzügyi ügynöke szolgált az I. világháború alatt.
Bár az I. világháború kitörésére adott magyarázatok mindegyikében van némi igazság, a fő ok egészen más volt. A bűnös szövetség már húsz éve tervezgette a háborút. Az osztrák főherceg elleni merénylet csupán a láncfolyamatot elindító ürügy volt.
Két évi harc után a háború teljesen holtpontra jutott és bizonyára véget ért volna, ha az Egyesült Államok nem üzen hadat Németországnak.
Amint Wilson megnyerte a választást, a "távoltartott bennünket a háborútól" jelmondat hírverési gépezete lovat cserélt. A nagy lapok legtöbbjét a Szövetségi Tartalék-féle brigád irányította és most azok a háború elkerülhetetlenségéről kezdtek cikkezni. A Hamisság Háborús Időben című könyvében Arthur Ponsonby, a britt parlament tagja, elismerte : „1914 és 1918 között többet hazudtak mint a történelem bármely más időszakában.” A háborús propaganda erősen egyoldalú volt, de a háború után több történész is elismerte, hogy egyik fél csak olyan bűnös volt mint a másik.
Hogy háborús hangulatot keltsenek, felélesztették a Lusitania, egy két évvel korábban elsűlyesztett angol hajó megtorpedózásának történetét. A lapok fő témájává vált a német tengeralattjáró hadviselés.
Hamisság volt a tengeri háború ügyének felfújása. Németország és Anglia hadban állt és kölcsönösen tengeri zár alatt tartotta egymást. Morgan és más bankárok hadianyagot árultak Angliának. A németek éppúgy nem engedhették meg, hogy ezek a szállítmányok elérjék céljukat, mint ahogy Anglia sem hagyhatta volna, hogy azok Németországba jussanak. Ha a haszon reményében Morgan hajlandó volt a kockázatra, az az ő dolga, ezért még nem kellett volna az egész országot háborúba rángatni.
A Lusitania, elsűlyesztésekor, hat millió fontnyi lőszert szállított. Igazság szerint, törvény tiltotta, hogy amerikaiak, hadviselő feleknek hadianyagot szállító hajón utazzanak. Majdnem két évvel megtorpedózása elölt, 1913 június 19-én, a New York Tribune gunyoros cikkben jelentette : „Hivatalos személyek elismerték munkatársunknak, hogy az agárt (Lusitania) nagy erejű tengerészeti ágyúkkal szerelik fel.” Mi több, a Lusitania tartalék cirkálóként volt bejegyezve az angol haditengerészetnél. Ezen felül, a német kormány nagy méretű hirdetéseket jelentetett meg new yorki lapokban és figyelmeztette az esetleges utazókat, hogy a hajó lőszert szállít, tehát tartsák távol magukat tőle. Akik ennek ellenére is a Lusitanián kívántak utazni, tudták milyen kockázatot vállalnak. Mindezektől függetlenül, a tengeralattjáró-háború lett hadbakeverésünk igazolása. 1917 április 6-án a kongresszus hadat üzent Németországnak. A nép azon az alapon egyezett bele, hogy ez lesz a "minden háborúnak végetvető háború."
A háború alatt a bennfentes bankár, Bernard Baruch, Amerika nemzetgazdaságának teljhatalmú diktátorává vált, amikor Wilson elnök őt nevezte ki a Hadiipari Tábla elnökévé. Baruch döntötte el, hogy ki kapja a hadianyagellátási szerződéseket. Sok barátra tett szert, miközben a milliárdos megrendeléseket osztogatta, és a Wall Streeten az a hír járta, hogy 200 milliót vágott zsebre a világot bankárok számára biztonságos hellyé tévő háborúból.
Megemlítendő, hogy az Amerika hadbalépéséért tevékenykedő, angol hírszerző főnök, William Wiseman is busás jutalmat kapott szolgálataiért. A háború után is Amerikában maradt és betársult a Kuhn, Loeb bankházhoz.
A nemzetközi bankárok számára aranybányának bizonyult az I. világháború. Az Egyesült Államokra nézve viszont akkora csapás volt, aminek jelentőségét még ma is kevesen fogják fel. A háború megfordította hagyományos, be nem avatkozási külpolitikánkat és azóta szüntelenül örökbékéért folyó háborúkba keveredünk. Winston Churchill egyszer megjegyezte, hogy minden nemzet jobban járt volna, ha Amerika a saját dolgával törődik. „Ha ezt tette volna — mondta —, békét köthettünk volna Németországgal, nem lett volna kommunizmus Oroszországban és fasizmus Olaszországban, a német nácizmus pedig soha nem nyert volna teret.”
Magától értetődően, az oroszországi bolsevik forradalom a világtörténelem nagy fordulópontja volt. Azonban félrevezetések tömege jelent meg róla és a hiedelemgyártók és történelem hamisítók nagyon jól elvégezték háttérfestő munkájukat. A kommunizmus oroszországi megalapítása a vörösök második számú nagy hazugságának nagyon szép példája. Mármint, hogy a mozgalom az elnyomott nép, kizsákmányolóik elleni felkelése. E ravasz félrevezetést már az 1789-es francia forradalom óta terjesztik. Legtöbb ember még ma is hiszi, hogy a kommunistáknak azért volt sikerük Oroszországban, mert maguk köré tudták gyűjteni a népet, melynek már elege volt a cár zsarnokságából. E felfogás teljesen figyelmen kívül hagyja a valós történelmet. Majdnem mindenki tudja, hogy a bolsevik forradalom 1917 novemberéhen történt, de azt csak kevesen tudják, hogy a cár már hét hónappal korábban lemondott hatalmáról. II. Miklós cár lemondása után, Lvov herceg vezetésével, ideiglenes kormány alakult. Lvov saját kormányának mintájára akarta felállítani az új orosz kormányt, de sajnos átadta helyét a Kerenszkíj rezsimnek. Kerenszkíj úgynevezett demokratikus szocialista (csőcselékuralmi társadalmiasító) kormányt alakított, ami lényegében nem volt több mint a kommunisták ügyvivője. Folytatta a háborút Németország és a központi hatalmak ellen, de közkegyelmet hírdetett a kommunistákra és más forradalmárokra, kiknek jórészét még az elvetélt 1905-ös forradalom után száműzték. 250.000 elszánt felforgató tért vissza Oroszországba és a Kerenszkíj-kormány sorsa megpecsételődött.
Nem az elnyomott tömegek akaratából került a kommunisták kezébe a hatalom a Szovjetunióban és más szocialista országokban. A hatalom minden esetben felülről jött lefelé. Engedtessék meg, hogy végigvegyük a kommunista hatalomátvétel eseményeinek sorát !
Az időpont, 1917. A szövetségesek a központi hatalmak ellen harcolnak. A szövetségesek közé tartozik Oroszország, a britt nemzetközösség, Franciaország és 1917-től az Egyesült Államok. 1917 márciusában a céltudatos tervezgetők II. Miklóst lemondásra kényszerítő erőket hoznak mozgásba. A cár, a szövetségesek, pétervári zavargásokat követő nyomására mondott le. A szállítás fennakadása okozta a zavargásokat, mert nem jutott elég élelmiszer a városba és a gyárak is kénytelenek voltak leállni.
Hol volt ekkor Lenin és Trockíj ? Lenin Svájcban, Trockíj pedig New Yorkban. A cár lemondásának idején a bolsevikok nem képeztek látható erőt és később nem azért kerültek hatalomra mert azt kívánta a nép, hanem azért, mert európai és amerikai hatalmi emberek odatették őket.
Lenint, a híres "zárt vonaton" keresztül utaztatták a háborús Európán. Lenin magával vitt öt vagy hat millió dollárnyi aranyat . Max Warburg, Alexander Helphand (Parvus) és a német főparancsnokság szervezte meg az utazást. Trockíj 1917 március 27-én 275 forradalmárral elindúlt New Yorkból a Christiania fedélzetén. Amikor a hajó megállt Halifax-ben, a kanadai hatóságok fülöncsípték Trockíjt és zár alá helyezték. Ez egy észszerű cselekedet volt a kanadai hatóságok részéről, mert Trockíj számos alkalommal kijelentette, hogy ha Oroszországban hatalomra jut, véget vet az imperialista háborúnak és külön békét köt Németországgal. Ebben az esetben, a németek katonák millióit dobhatták volna át a nyugati frontra, ahol kanadai csapatok is harcoltak. Trockíj tehát őt napig a börtön hűvösében ücsörgött. Az angolok (William Wiseman) és az amerikaiak (House) nyomást gyakoroltak a kanadai kormányra Trockíj szabadon bocsájtása végett. Ez meg is történt és a forradalmár elhajózhatott, hogy Péterváron Leninnel találkozhasson. Ott társultak és megvesztegetéssel, ravaszsággal és brutalitással novemberre sikerült elérniük, hogy minden hatalom a szovjetek kezébe kerüljön. A bolsevik forradalom lényegében egyetlen városban, Petrográdon zajlott le. Évek teltek el, mire a szovjetek az egész ország fölött megszilárdították hatalmukat.
Mindezek fényében, a németeknek elfogadható magyarázatuk volt Lenin és Trockij pénzelésére. Max Warburg és Alexander Hephand volt leginkább felelős a bolsevikok anyagi támogatásáért. De ők esetleg felhozatták mentségül, hogy Lenin támogatásával országuk érdekét szolgálták. Azonban e két "hazafi" elfelejtette közölni császárjával az oroszországi kommunista forradalom szitására szőtt tervét. A kép egész más megvilágítást kap ha figyelembe vesszük, hogy Max Warburg testvére, Paul, kulcsszerepet játszott az amerikai háborús erőfeszítés finanszírozásában. (Amikor Amerikában kiderült, hogy testvére irányítja a német pénzügyeket, Paul Warburg szó nélkül lemondott a Szövetségi Tartalék vezetéséről)
Felix Warburg apósa, Jacob Schiff, a Kuhn, Loeb bankház vezetője, ugyancsak jelentős ősszeggel támogatta Trockíjt. A New York Journal-American írta 1949 február 3-i számában : „Jacob unokája, John Schiff, szerint, az öreg valami 20 millió dollárt áldozott a bolsevizmus oroszországi diadalára.” A fehér orosz tábornok, Arséne de Coulevitch Cárizmus és Forradalom című írása a bolsevik forradalom pénzügyi támogatásáról szóló, egyik legfontosabb forrásanyag. Goulevitch megállapítja :
„Nem a megbuggyant orosz milliomosok és Lenin banditái voltak a forradalom fő anyagi támogatói. A komoly pénz főleg angol és amerikai körökből jött. E körök már hosszú idő óta támogatták az orosz forradalom ügyét.
Jacob Schiff, az amerikai bankár, oroszországi eseményekben játszott fontos szerepe még nincs teljesen feltárva, de többé már nem titok.”
Goulevitch hivatkozik Alexander Nechvolodov tábornok, bolsevik forradalomról írt könyvére és idézi :
„1917 áprilisában Jacob Schiff nyilvánosan elismerte, hogy az ő anyagi támogatásának köszönhető az oroszországi forradalom sikere. Schiff ugyanebben az évben megkezdte Trockíj támogatását. Trockíjt és társait támogatta még : Max Warburg, Olaf Aschberg (Nye Banken), a Rajna-Vesztfáliai Szindikátus és Jivitovsky, akinek lányát Trockíj később feleségül vette.”
Schiff milliókat költött a cár megdöntésére és még többet Kerenszkíj elmozdítására. Még jóval azután is pénzt küldött Oroszországba, hogy a világ előtt ismertté vált a bolsevikok valódi jelleme. Schiff 10 millió dollárt szedett össze oroszországi zsidó háborús segély gyanánt, de mint később kiderült, ez is csak egy jó üzleti befektetés volt, mert Goulevitchtől megtudhatjuk :
„Bakhmetiev úr, Oroszország korabeli amerikai nagykövete, elmondta, hogy győzelmük után a bolsevikok 600 millió rubelnyi aranyat utaltak át a Kunn, Loeb & Companyhoz.”
Schiff forradalomban viselt szerepét természetesen ma már tagadják, de a korabeli hírszerző szolgálatok nagyon is jól ismerték tevékenységét. Bizonyítékok alapján később kiderült, hogy egy nemzetközi bankár szindikátus intézte a bolsevikok pénzügyeit. A szindikátusba tartozott a Schiff-Warburg és a Morgan-Rockefeller csoport is. Okmányok bizonyítják, hogy Morgan legalább 1 millió dollárt tett a forradalmi kasszába.
A bolsevik forradalmat Lord Milner is támogatta. Ő volt a "Kerekasztal" titkostársaság vezetője és szervezője. Goulevitch írja vele kapcsolatban :
„1917 április 7-én Janin tábornok a következő bejegyzést tette naplójában : »Hosszú beszélgetés R-el, ki megerősítette amit M már korábban közölt velem. A személye és családja iránti német gyűlölet megemlítése után, rátért a forradalom ügyére és azt állította, hogy azt az angolok, pontosabban George Buchanan és Lord (Alfred) Milner tervelték ki. Péterváron akkoriban hemzsegtek az angol ügynökök és kijelentette, meg tudja adni elszállásolási helyeiknek pontos címét. Jelentések szólnak róla, hogy a lázadás idején angol ügynökök pénzt osztogattak a katonáknak és felkelésre buzdították őket«.”
Goulevitch elmondja : „Magán beszélgetések alkalmával tudomásomra jutott, hogy Lord Milner több mint 21 millió rubelt költött a forradalom finanszírozására.”
Közbevetőleg megemlítendő, hogy az I. világháború utáni béketárgyalásokon Lord Milner, Paul, Felix és Max Warburg, országaik képviselői voltak.
Max Warburg Lenint-támogató tevékenységére talán még ráfoghatjuk, hogy "hazafiság", de Schiff, Morgan, Rockefeller, Milner és mások ezirányú szerepére nincs semmiféle mentség. Anglia és Amerika háborúban állt Németországgal, Oroszország pedig szövetségesük volt. Nem kevesebb mint hazaárulás volt azt lehetővé tenni, hogy a németek hadosztályok tucatjait dobják át Franciaországba, az angol és amerikai katonák ellen.
A bolsevik forradalom pénzelésénél viszontláthatjuk ismerőseinket : a Szövetségi Tartalék és az adómentes alapítványok felállítóit, a jövedelemadó bevezetőit, háborúba keveredésünk kieszelőit. De ha valaki azt meri állítani, hogy ez nem véletlen egybeesés, azt rögtön kiközösítik, mint nem kívánatos személyt.
Szervezet és pénz nélkül egy forradalom sem lehet sikeres. Az elnyomott tömegek általában szegények és szervezetlenek. A csúcson ülő bennfentesek viszont gazdagok és jólszervezettek.
Mit nyertek ezek az emberek a bolsevik forradalom finanszírozásából ? Mi hasznuk származott annak életben tartásából ? Miért öltek milliókat Lenin Új Gazdasági Programjába ? Miért mentették meg a Szovjetuniót az összeomlástól ?
Kapitalisták miért tették mindezt ? Ha világhódítás a célunk, valahol csak el kell kezdenünk. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy nem, de Oroszország volt az egyetlen jelentős európai állam, amelyiknek nem volt központi bankja.
A bolsevik forradalom kapcsán megfigyelhetjük, hogy a világ leggazdagabb embereinek némelyike pénzzel támogat egy olyan mozgalmat, aminek fennen hirdetett célja Rothschild, Rockefeller, Schiff, Warburg, Harriman, Milner és más kizsákmányolók elpusztítása. Azonban ezek az emberek láthatóan nem tartanak a kommunizmustól. Ebből észszerűen következik, hogyha ők pénzelték és nem is tartanak tőle, akkor bizonyára ők is irányítják. Mi más, értelmes magyarázata lehet ennek ? Ne feledjük, hogy a Rothschildok már több mint 150 éve rendszeresen finanszírozzák az ellenségeskedő felek mindegyikét ! Ha tartozást akarunk behajtani a királytól, jö ha kéznél van egy "ellenség". A kelet-nyugati hatalmi egyensúly fenntartása ma Amerika szocializálásának egyik fő ürügye. Bár nem ez volt a fő céljuk, de Oroszország államosításával a bennfentesek valami 30-40 millió dollártért óriási ingatlant is vásároltak.
Tudjuk, hogy amerikai bankárok egy csoportja nem csak az oroszországi kommunista állam létrehozásában segített, de azóta is hatalmas erőfeszítéseket tesz annak életbentartásása. 1918-óta e csoport pénzt és műszaki ismereteket juttat a Szovjetunióba. Antony Sutton, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének tagja, Nyugati Műszaki Ismeretek és a Szovjet Gazdasági Fejlődés című három kötetes munkájában ragyogóan bemutatja ezt. Főképp külügyminisztériumi okmányokra hivatkozva, Sutton feltárja, hogy gyakorlatilag a szovjetek összes tudása nyugati eredetű. Nem túlzás azt állítani, hogy a Szovjetunió az Egyesült Államokban készült. A tájképfestők képtelenek voltak Sutton munkáját megcáfolni, így egyszerűen kihagyták a képből.
Versailles-ban ugyanez a bennfentes csoport osztotta fel Európát. 1933-ban ugyancsak ők vették rá Roosevelt elnököt, hogy diplomáciailag ismerje el a Szovjetuniót. Így megmentették a pénzügyi összeomlástól, miközben óriási kölcsönökkel támogatták Hitler új kormányzatát. 1941-ben ők siettek "nemes szövetségesünk" segítségére, amikor Hitler megindult kelet felé. 1943-ban ők mentek Teheránba, hogy hozzálássanak Európa háború utáni felosztásához. 1945-ben, Jaltában és Potszdamban ők hozták létre a Kína-politikát. Később, Owen Lattimore így összegezte ezt : „Egyedüli gondunk az volt, hogy Kína bukását úgy tegyük lehetővé, hogy nehogy valaki azt gondolja, az Egyesült Államok szándékosan elősegítette azt.” A tények megcáfolhatatlanok. Különböző országokban egymás után kommunizmust kényszerítettek a helyi lakosságra. Az Egyesült Államokból és Nagy Britanniából származtak e zsarnokságok kikényszerítését lehetővé tevő erők. Egy amerikai sem szeret ilyen vádakat hallani, de a tények önmagukért beszélnek. Szemenszedett hazugság azt állítani, hogy a kommunizmus a kizsákmányolt tömegek megmozdulása.
Az e fejezetben említett, látszólag ellentmondásos tények csak akkor válnak érthetővé, ha elfogadjuk, hogy az Intézmény állításával ellentétben, a kommunizmus nem a nép mozgalma, hanem hatalomra éhes milliárdosok világ elleni összeesküvésének egyik ága.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy e könyv csupán az összeesküvés egyik részével, bizonyos bankárok forradalmakat szító tevékenységével foglalkozik. Számos más könyv már bemutatta az összeesküvés más, ugyancsak fontos részeit : a munkás, vallási és faji szervezeteket, melyek szintén a szocializmus előmozdításán fáradoznak.
Azonban nem szabad a bűnös szövetkezés bélyegét sütnünk minden bankárra és üzletemberre ! Különbséget kell tennünk a szabad vállalkozás hívei és a monopóliumot hirdető, kartell kapitalisták között ! A különbség az, hogy a szabad vállalkozó termékei és szolgáltatásai révén boldogul, a monopól tőkés viszont a kormányt felhasználva, a lakosságra kényszeríti termékét. A korporációs szocialisták a szabadvállalkozás halálos ellenségei.
A szabadítottak hajlandók elhinni, hogy ezek a rabló bárók rögzítik az árakat, uralják a piacot, monopóliumokat hoznak létre, politikusokat vásárolnak, kizsákmányolják a munkásokat, de az teljességgel elfogadhatatlan számukra, hogy ugyanezek a személyek világuralomra törnének és a kommunizmust eszközként használnák fel. Ha a milliárdosok ármánykodásai kerülnek szóba, sok szabadított megkérdezi : „Mégis, nem gondolja, hagy csak jót akarnak ?
Ha észszerűen gondolkodva megkíséreljük leleplezni e hatalomra sóvárgókat, az Intézmény hírverése népet megosztó, veszélyes üldözési mániával vádol meg bennünket. Más területeken persze támogatják a vélemények különbségét — lévén az egészséges a csőcselékuralomban (demokráciában).