None Dare call it Conspiracy

HARMADIK FEJEZET
A PÉNZ NAGYMESTEREI

A könyvünkben felhasznált adatok legtöbbje bármely nagyobb könyvtárban könnyűszerrel leellenőrizhető.  Érvelésünknek az a lényege, hogy mi egy olyan rendben állítottuk össze a tényeket, amelyben legjobban szemünk elé tűnik történelmi jelentőségük.  Ugyanakkor, ezek azok a tények melyekről a Intézmény nem szeretné, hogy tudomást szerezzünk.

Bizonyára Önnel is megtörtént már, hogy egy bűnügyi filmet csak felétől látott.  Minden érthetetlen volt, nem ?  Az összes jel arra utalt, hogy a komornyik a gyilkos, de az utolsó jelenetben, nagy meglepetésére, kiderült, a Feleség a tettes.  Ha az ismétléskor a történet elejét is látja, minden helyére kerül, és az egész érthetővé válik.

Ez nagyon hasonlít az amerikai milliók mai helyzetéhez.  Értetlenül állnak az országban lezajló események előtt.  Hogy úgy mondjuk, a film végére érkeztek.  A történet korábbi eseményeinek ismerete szükséges ahhoz, hogy megérthessük a fejleményeket (Voltaképpen mi sem a kezdettől indulunk, de elég messzire visszamegyünk ahhoz, hogy érthetővé tegyük a lejátszódó eseményeket)

Az összeesküvés megértéséhez szükség van a bankok, különösen a nemzetközi bankok, üzletmenetének alapfokú ismeretére.  Túlzott leegyszerűsítés lenne a nemzetközi bankárok számlájára írni a teljes összeesküvést, de mindazonáltal kétségtelen, hogy fő szerepet játszanak benne.  A bűnös szövetkezést egy kézként képzelhetjük el, amin a nemzetközi bankok jelentik a hüvelykujjat, az alapítványok a mutatósujjat, a vallás-ellenes mozgalom a középsőujjat, a fábiánus szocializmus a gyűrűsujjat, a kommunizmus pedig a kisujjat.  A nemzetközi pénzemberek voltak azok, akikről Quigley professzor azt írta, céljuk nem kevesebb, mint a pénzügyek irányítása általi világuralom.  Honnan kapják a kormányok óriási pénzösszegeiket ?  Java részük természetesen adóból származik, de a kormányok gyakran költenek többet mint amennyit polgáraiktól behajtani hajlandók, és így kénytelenek kölcsönt felvenni.  Államadósságunk ma (1971) 445 milliárd dollár, aminek minden centje után kamatot kell fizetnünk.

Az emberekkel azt hitették el, hogy a kormány, államkötvények alakjában, a lakosságtól kölcsönöz.  A valóságban ez csak az ország adósságának egy kis töredéke.  A nemzetközi bankokként ismert óriási pénzintézetek birtokában van a kötvények legnagyobb része.

A nemzetközi bankárok évszázadokon keresztül nagy hasznot húztak királyok és kormányok pénzeléséből.  Azonban e tevékenységükben mindig szembe kellet nézniük egy kellemetlen körülménnyel.  Tudjuk, hogy a kisebb pénzintézetek jelzáloggal biztosítják magukat, de miféle biztosítékot kaphat az ember egy királytól vagy kormánytól ?  Mi lesz, ha a király egyszerűen lefejezteti a pénzét követelő bankárt ?  A királyok és kormányok adósságának behajtását nem tanítják egyetemeinken és, minthogy legtöbbünk még soha nem foglalkozott államok pénzelésével, nem is gondolkodunk túl sokat e kérdésen.  Azonban létezik király-finanszírozó mesterség és az adósságot behajtani tudók számára nagy hasznot hoz.

Stuart Crane közgazdaság professzor megjegyzi, hogy két lehetőség van királyi és kormánytartozás behajtására.  Ha egy vállalat nagy összegű kölcsönt vesz fel, a hitelező, befektetésének megóvása végett, beleszólást nyer a cég irányításába.  Egy vállalathoz hasonlóan, a kormány sem kaphat kölcsönt anélkül, hogy hajlandó lenne lemondani függetlenségének egy részéről.  Tehát, a különböző országoknak milliárdos hiteleket nyújtó, nemzetközi bankároknak jelenetős beleszólásuk van az adós országok politikai ügyeibe.

De a hitelezők esetlegesen helytelenkedő király elleni, legfőbb fegyvere, hogy ellenségeit is támogathatják.  Tehát, ha a királypénzelő üzletben akarunk maradni, tanácsos, hogy mindig kéznél legyen egy-két ellenség, aki kész a király elmozdítására.  Ha az uralkodónak nincs ellensége, gyorsan keríteni kell egyet.

A híres Rothschild család volt a király-finanszírozó tevékenység legkiemelkedőbbje.  A családalapító Mayer Amschel Rothschild (1743-1812) egyik fiát otthon tartotta, hogy a frankfurti bankot irányítsa, a másik négyet pedig elküldte Londonban, Párizsba, Bécsbe és Nápolyba.  A 19. században a Rothschildok hihetetlenül meggazdagodtak az egymással háborúzó országok finanszírozásából.  Stuart Crane professzor írja :

„Ha visszatekintünk a 19. század európai háborúira, azt láthatjuk, hogy azok mindig hatalmi egyensúly létrehozásával értek véget.  A kialakult új erőegyensúly a londoni, párizsi vagy bécsi Rothschild-ház köré csoportosult.  Úgy rendezték az egyes országokat, hogy ha bármely király nem a megfelelő irányvonalat követte, azonnal háború tört ki, aminek kimenetelét a pénzügyi támogatás döntötte el.  A háborúzó országok adóssághelyzetének vizsgálata általában megmutatja ki volt az, akit büntetni kellett.”

A Rothschildokat és a főbb nemzetközi bankárokat jellemezvén, Dr. Quigley elmondja, hogy azok több tekintetben eltérnek a közönséges bankárokkal.  Ők nemzetköziek, közel állnak a kormányokhoz és főképp államadósságban vannak érdekeltségeik.

A nemzetközi bankárok politikai és történelmi szerepe elhallgatásának egyik fő oka, hogy a Rothschildok zsidók.  Az összeesküvésben résztvevő zsidók azonnal a Rágalmazás-elleni Ligát vetik be, ha bárki is a Rothschildokat vagy szövetségeseiket emlegeti.  Így elnyomták a nemzetközi bankárokkal foglalkozó, majdnem minden tudományos munkát és az egyetemeken tabuvá tették e tárgykört.

A nemzetközi bankárokkal foglakozó személy vagy könyv azonnal a Rágalmazás-elleni Liga (ADL) támadását vonja magára.  A Liga soha nem engedi meg, hogy az igazság vagy észszerűség rágalom-hadjáratának útjába álljon.  Ha semmiféle bizonyítékot nem tud felhozni, a Liga egyszerűen zsidó-ellenességgel vádolja meg az illetőt.  De vajon akkor mennyire csaholna, ha valaki kommunistasággal vádolná meg a Ligát ?

Igazság szerint senkinek sincs nagyobb oka haragudni a Rothschildokra és szövetségeseikre, mint maguknak a zsidóknak.  A Rothschild birodalom egyik ága, a Warburg család, finanszírozta Adolf Hitlert.  Kevés Rothschild vagy Warburg volt a náci munkatáborokban.  Ők párizsi lakosztályaikban, Angliában vagy az Egyesült Államokban vészelték át a háborút.  A Rothschildoknak sokkal több közössége van a Rockefellerekkel mint egy budapesti vagy Bronx-i szabóval.

Minthogy az államkötvények a nemzetközi bankbirodalom alapkövei, e bankoknak mindig is az volt az érdeke, hogy a kormányokat hitelek felvételére ösztökéljék.  Minél nagyobb az adósság, annál nagyobb a kamat.  Semmi nem adósít el úgy egy országot mint a háború.  Nem szokatlan a nemzetközi bankárok részéről, hogy egy háború mindkét oldalát támogassák.  A polgárháború alatt például, a Rothschildok amerikai ügynöke, August Belmont, Északot finanszírozta, a Rothschildokkal rokonságban álló Erlangerek pedig Délt.

A háborúk és forradalmak a kormányok fölötti hatalomra törekvő bankárok fontos eszközei, de a befolyás igazi kulcsa a pénzügyek kézbekaparintása.  Könnyűszerrel irányíthatunk egy olyan kormányt amelyik adósunk.  A hitelező abban a helyzetben van, hogy kiváltságokat követelhet.  A pénzszűkében lévő kormányok pénzügyek, ásványkincsek, szállítás feletti kizárólagos jogokat adtak hitelezőiknek.  A nemzetközi bankárok természetesen a nemzet pénze feletti ellenőrzés előjogára vágytak a legjobban.

Végül is a nemzetközi bankárok Európa központi bankjainak tényleges tulajdonosaivá váltak.  Az angol, francia, német nemzeti bank nem állami tulajdonban volt, mint azt legtöbben képzelték, hanem bank-monopóliumokéban.  Amint azt Reginald McKenna, a Midland Bank elnöke, megjegyezte :  „Egy ilyen rendszerben a hitel és a pénz teremtői és kibocsájtói irányítják a kormány politikáját és tartják kezükben a nép sorsát.”

Ha egy kormány a bankárok adósává lesz, akkor azok függvényévé válik.  Ijesztő példa erre a londoni Financial Times 1921 szeptember 26-i megállapítása :  „A kincstári váltók meghosszabbításának megtagadása által, az öt nagy bank fél tucat vezetője fejetetejére állíthatná a kormány pénzügyeit”.

Az újabbkori történelmünkben hatalomra törők mindegyike megértette a központi bank fontosságát.  A Kommunista Kiáltvány ötödik pontjában ez áll :  „Állami tőkével és monopóliummal rendelkező, nemzeti bankon keresztül, az állam kezében összpontosuljon a hitel !”  Lenin később kijelentette, a központi bank létrehozása volt az ország kommunizálásának 90%-a.  Az összeesküvők tudták, hogy katonai erő alkalmazása nélkül csak a nemzetgazdaságot irányító, központi bank segítségével nyerhetnek hatalmat egy ország felett.  Az anarchista Bakunyin gúnyosan jegyezte meg Marx követőiről, hogy fél lábbal a bankban fél lábbal a szocialista mozgalomban vannak.

A nemzetközi bankárok saját embereiket tették az európai központi bankok vezetőivé.  Quigley professzor így ír erről :  „Nem szabad azt gondolnunk, hogy a világ központi bankjainak vezetői önmagukban különösebb hatalmat jelentenének a pénzügyi életben !  Ők inkább csak az országaikban uralkodó beruházási bankárok ügynökei.  E bankárok ültették őket hivatalukba és módjukban áll, hogy bármikor elmozdítsák őket.  A világ pénzügyi hatalma a beruházási bankárok (nemzetközi vagy kalmár bankároknak is nevezik őket) kezében van, kik a színfalak mögött, be nem jegyzet magán bankjaikban húzódnak meg.  E bankárok nemzeti befolyása és nemzetközi együttműködési hálózata sokkal hatalmasabb (zártkörűbb és titkosabb) mint a központi bankokban ülő ügynökeiké.”

Dr. Quigley azt is elmondja, hogy a nemzetközi bankárok azután is megtartották a nemzeti bankok feletti ellenőrzésüket, hogy ezeket az intézeteket elméletileg államosították.

Az Európa nemzeti bankjait uralmuk alatt tartók természetszerűleg kezdettől fogva azon buzgólkodtak, hogy az Egyesült Államok nyakába is egy hasonló intézményt varrjanak.  Az alapítók ismerték az Amerika uralására irányuló pénzmanipulációkat és állandó harcot folytattak a nemzetközi bankárok ellen.  Thomas Jefferson így írt John Taylor-nak (May 28, 1816) :  „Őszintém osztom nézetét, miszerint a pénzintézetek sokkal veszélyesebbek mint állandó hadseregek.”

Bár az Egyesült Államoknak nem volt központi bankja azután, hogy 1836-ban Jackson elnök feloszlatta a nemzeti bankot, az európai bankároknak és amerikai ügynökeiknek mégis sikerült jelentős befolyást gyakorolniuk pénzrendszerünkre.  Gustavus Myers írja a Nagy Amerikai Vagyonok Történetében :  „A felszín alatt a Rothschildok már régóta erőteljes befolyást gyakoroltak az amerikai pénzügyi törvények diktálására.  A törvénykönyvekből kitűnik, hogy hatalomként szerepeltek a régi Bank of the United States-ben.”

A 19. században a nagyvárosias keleti partvidék vezető bankárai gyakran elvágták egymás pénzügyi torkát, de amikor nyugati áldozataik kezdtek politikai erővé szerveződni, a "rabló bárók" látták, hogy együtt kell működniük közös érdekeikben, ha nem akarnak dühös parasztok vagy feltörekvő versenytársak áldozatává válni.  A gazdasági hatalom felosztottsága volt az egyik fő tényező ami a jövendőbeli pénzügyi és gazdasági uralkodókat egy központi bank létrehozására ösztönözte.

Protor Hansl így írt erről az időszakról a Rablás Éveiben :  „Az ipari rend Morgan és Kuhn, Loeb-szerű oszlopos tagjai nem nagyon voltak hajlandók olyan nézeteltérésekbe bonyolódni, amik pénzügyi zökkenőkhöz vezethettek.  Érdekközösséget alakítottak ki, ami igen előnyös volt számukra.”

Azonban a keleti központokon kívüli bankárok legtöbbje még mindig nem hajlott e gondolatra.  Hogy megmutassák a határvidéknek, igenis szükség lesz egy központi bankra, a nemzetközi bankárok pánik sorozatot indítottak el, amiben érzékeltették hatalmukat és azt is, hogy mi vár esetleges ellenlábasaikra.  Az Amerikában született, de Angliában és Németországban kiképzett, John Pierpont Morgan vezette a tanfolyamot.  Morgant többen, köztük Louis McFadden képviselő is, úgy említik mint az angliai Rothschildok elsőszámú amerikai ügynökét.  A századfordulóra Morgan már a mesterséges pánikkeltés tapasztalt öreg rókája volt. Rober Owen szenátor, a Szövetségi Tartalékalap támogatója (később megbánta tettét) egy kongresszusi bizottság előtt elmondta, hogy bankja 1893-ban kapott egy körlevelet az Országos Bankár Szövetségtől.  A levél felszólította a bank vezetőjét :  „Azonnal fagyassza be készpénzének egyharmadát és szólítsa fel fizetésre adósainak felét !”

A Life magazin 1949 április 25-i számában, Frederick Lewis Allan leírta milyen szerepet játszott Morgan a Knickerbocker Bank és a Trust Company of America fizetésképtelenségéről szóló híresztelések terjesztésében.  E híresztelések indították el az 1907-es pánikot.  Allan úr ezeket mondta :  „E pénzintézet elnöke, Olakleigh Thorne, egy kongresszusi bizottság előtt elmondta, hogy bankja csak mérsékelt betétkivételt tapasztalt és így nem folyamodott segítségért.  A (Morgan-féle) »fájdalmas pont« kijelentés volt az, ami bankja megrohanását okozta.  Tanuvallomások, az Elszámolási Intézet, Heinze, Morse és Thomas bank elleni figyelmeztető intézkedései és állítólagosan az ügyhöz kapcsolódó bizonyítékok részletei alapján, egyes történetírók arra a következtetésre jutottak, hogy a Morgan érdekeltségek pánik keltésére használták fel 1907 őszének nyugtalanságát, utána pedig úgy irányították a válságot, hogy az tönkretegye a vetélytársakat, saját bankjaik helyzetét pedig méginkább megszilárdítsa.”

A Morgan által kirobbantott és megszüntetett pánik jó érvnek bizonyult.  Frederick Allan kifejti :  „Az 1907-es pánik tanulsága világos, még ha hat évig nem is testesült meg törvény alakjában :  az Egyesült Államoknak központi bankrendszerre van szüksége.”

Paul Warburg volt az, aki központi bankkal látta el Amerikát.  Paul Warburg 1902-ben vándorolt Németországból az Egyesült Államokba.  Vele jött egyik fivére, Felix is.  Max testvérük Frankfurtban maradt, a családi bank vezetésére.

Paul Warburg feleségül vette Nina Loeb-ot, a legnagyobb amerikai nemzetközi bank társtulajdonosának lányát.  Felix Warburg pedig Frieda Schiffet, Jacob Schiff, a Kuhn, Loeb & Company vezetőjének lányát vette el.  Paul és Felix is betársult a Kuhn, Loeb bankházba.

1907-től Paul Warburg minden idejét egy "bankreform" népszerűsítésének szentelte.  Kuhn, Loeb és Társai eléggé közösségi érzelműek voltak ahhoz, hogy évi 500.000 dolláros fizetést biztosítsanak neki míg idejét a "közjóra" áldozta.

A bankreform elfogadtatásában támogatta Warburgot Nelson Aldrich, aki mint "Morgan szenátusi házalója" volt közismert.  Aldrich lánya az ifjabb John D Rockefellerhez ment feleségül.  (A jelenlegi new yorki kormányzó róla kapta nevét)

Az 1907-es pánik után a szenátus kinevezte Aldrich-ot a Nemzeti Pénzügyi Bizottmány vezetőjévé.  Bár a bankok ügymenetéről semmiféle gyakorlati ismerete nem volt, Aldrich és kísérete 300.000 dollárt költött az adófizetők pénzéből, hogy két éven keresztül Európa központi bankjainak vezetőivel egyen-igyon.  Amikor a bizottmány visszatért a luxus kirándulásról, közel két évig sem egyetlen ülést nem tartott, sem pedig jelentést nem adott ki.  Aldrich szenátor el volt foglalva a dolgok rendezésével.  Warburggal és más nemzetközi bankárokkal megszervezte az Egyesült Államok történelmének legfontosabb titkos tanácskozását.  Rockefeller ügynöke, Frank Vanderlip, évekkel később emlékirataiban a következőket ismerte el :  „A vállalati ügyek nyilvánosságának fontosságáról vallott nézeteim ellenére, 1910 végén, egy alkalommal én is úgy titokzatoskodtam mint valamiféle összeesküvő.  Úgy érzem nem túlzás azt állítani, hogy a Jekyl-szigeti felfedező utunkon fogantatódott meg az az elgondolás, ami végül is a Szövetségi Tartalékrendszerré vált.”

Indokolt volt a titokzatosság — a nemzetgazdaság feletti ellenőrzés volt a tét.  Aldrich szenátor bizalmas meghívót küldött Henry Davison-nak (J.P. Morgan & Company), Frank Vanderlip-nek (National City Bank), Piatt Ardrews-nak (pénzügyminiszter-helyettes), Benjamin Strong-nak (Bankers Trust) és Paul Warburgnak.  Mindannyian csatlakoztak hozzá a georgia-i Jekyl-szigeten, hogy összeállítsák a Nemzeti Pénzügyi Bizottmány jelentésének javaslatait.

Forbs így írt a Jekyl-szigeti tanácskozásról Men Who Are Making America című könyvében :

„Általános megbeszélés után felvázolták elfogadható alapelveiket.  A csoport minden tagja egy központi bankra szavazott, mert az volt minden bankrendszer eszményi alapköve.”

Warburg hangsúlyozta, hogy a "központi bank" elnevezés mindenáron kerülendő.  Eldöntötték tehát, hogy körzeti tartalékrendszerként fogják népszerűsíteni a tervezetet.  Az elgondolásban négy (végül is tizenkettő) fiók felállítása szerepelt.  A tervezők tudták, hogy a new yorki bank fogja irányítani a kirendeltségeket, mik nem lesznek többek, mint drága és haszontalan kirakati szemfényvesztések.

A Jekyl-szigeti találkozó eredményeként született a pénzügyi bizottmány jelentése és Aldrich törvényjavaslata.  Warburg felvetette, hogy a tervezetet szövetségi tartalékrendszerként terjesszék elő, de Aldrich ragaszkodott nevének használatához.  Ez, a terv végzetének bizonyult, mert Aldrichról már mindenki tudta, hogy nyilvánvalóan a nemzetkőzi bankárok érdekeit képviseli.

Amikor az Aldrich-javaslat elbukott a képviselőházban, egy új tervet kellett kidolgozni.  Minthogy a köztársaság párt túl szoros kapcsolatban állt Wall Streettel, csak úgy lehetett remény a központi bank felállítására, ha azt a demokraták terjesztik elő — mint egy bankárok elleni intézkedést.  Az 1912-es elnökválasztással jött el ennek a lehetősége.  Az Aldrich-javaslatot ellenző William Howard Taft, köztársaság párti elnök biztos nyerőnek látszott, míg az ugyancsak köztársaság párti Teddy Roosevelt be nem jelentette, hogy, a haladó párt jelöltjeként, indul a választáson.  Az Amerika Hatvan Családja című könyvében Ferdinand Lundberg megállapítja :

„Amikor Roosevelt bejelentette, hogy újra indúl Taft ellen, elkerülhetetlenné vált az elnök veresége.  A háromoldalú (Taft-Roosevelt-Wilson) küzdelemben a két Morgan ügynök, Frank Munsey és George Perkins, mindig ott legyeskedett Roosevelt körül.  Lényegében ők intézték a választási hadjárat ügyeit, pénzt és a Wall streeti szakembereket biztosítottak.”

Wilson, a demokrata párt jelöltje, is Morgan tulajdona volt.  Dr. Gabriel Kolko ezt írja The Triumph of Corservatism című művében :  „1907 végén Wilson támogatta Aldrich banktörvény javaslatát és agyba-főbe dicsérte Morgan társadalmi szerepét.”  Lundberg megállapítja :  „Jelölését megelőzően, Wilson közel húsz évig Wall Street árnyékában mozgott.”

Woodrow Wilson és Teddy Roosevelt ezt követően falhoz játszotta az országot beszédeivel.  Véresre szaggatták pofájukat, miközben egymáson próbáltak túltenni a Wall streeti pénztröszt elítélésében.  (Érdekes módon, e pénztröszt finanszírozta mindkettőjük választási hadjáratát.)

Dr. Kolko továbbá elmondja, hogy 1912 elején a bankreform halott ügynek tűnt, mert indítványozói elszigetelődtek.  Wilson feltámasztotta az ügyet és az országnak wall streeti bankárok befolyásától mentes pénzrendszer ígért.  Mi több, a demokrata párt programja határozottan kijelentette :  „Ellenezzük Aldrich, központi bankról szóló tervét.”  A nagy kutyák azonban tudták kit vásároltak meg.  Olyan pénzemberek támogatták Wilson választási hadjáratát mint Jacob Schiff, Bernard Baruch, Henry Morgenthau, Thomas Fortune Ryan, Adolph Ochs.

A bennfentesek terelő kutyája, Edward Mandel House, tartotta szemmel Wilsont és egyengette a terv kongresszusi útját.  House egy angol pénzügyi érdekeket képviselő déli fia volt.  Színfalak mögötti zsinórmozgató, akit számos történész úgy említ, mint az Egyesült Államok, Wilson-évek alatti tényleges elnökét.  House írt egy Philip Dru :  Administrator című könyvet, amiben felvázolja a Marx által megálmodott szocializmus megalapítását.  House, könyvében is és a való életben is, a fokozatos jövedelemadó és rugalmas (higítható) pénzrendszert biztosító központi bankrendszer bevezetését sürgette e cél elérésének érdekében.  A fokozatos jövedelemadó és a központi bank a Kommunista Kiáltvány két pontja.  Charles Seymour professzor, a House Ezredes Bensőséges Iratai cinű munkájában úgy említi az "ezredest" mint a Szövetségi Tartalékra vonatkozó törvény őrangyalát.  Seymour könyve számos olyan okmányt és jelentést tartalmaz, ami a Szövetségi Tartalék Törvény előkészítése és kongresszusi elfogadtatása alatti, House és Paul Warburg közötti állandó kapcsolatot mutat be.  George Viereck életrajzíró arról biztosít bennünket, hogy Schiff, Morgan, Warburg, Kahn, Rockefeller, House-ba vetette hitét.  Bizalmuk busásan megjutalmazódott.

A közhiedelem támogatására — miszerint a Szövetségi tartalék törvénye a kis emberek érdekét védi — a bennfentes bankárok ködösítő ellenállást színleltek.  Aldrich és Vanderlip elítélte a javalatot, amit valójában ők állítottak össze.  Huszonöt évvel később, Vanderlip elismerte, hogy bár az Aldrich-féle törvényjavaslatot leszavazták, az elfogadott törvény annak minden jelentős pontját tartalmazta.

Kihasználván, hogy a kongresszus már a karácsonyi szünetre készült, 1913 december 22-én bocsájtották szavazásra a Szövetségi Tartalékról szóló törvényt.  A képviselőházban 298-an szavaztak mellette, 60-an ellene.  A szenátusban 43-an mellette, 25-en ellene.  Wilson beváltotta a bennfenteseknek tett ígéretét.  Warburg ezeket mondta House-nak :  „Igaz, hogy nincs meg benne minden amit akartunk, de a hiányosságok később majd pótolhatók.”

A tervezetnek volt valódi ellenzéke is, de nem érhetett fel a támogatók erejével.  A konzervatív Henry Cabott Lodge Sr. óriási előrelátással állapította meg :  „Nekem úgy tűnik, a törvény, mostani alakjában, beláthatatlan mértékű pénzromláshoz nyit utat.  Nem tetszik nekem az a gondolat, hogy el lehet fogadtatni egy olyan törvényt, ami az aranytartalék rendszer, visszaválthatatlan papírpénz áradatba való sűlyesztését teszi lehetővé.”  Charles Lindbergh Sr. képviselő, (a híres pilóta apja) a szavazás után ezeket mondta a kongresszusban :

„E törvény a földkerekség leggigászibb trösztjét hozza létre.  Amikor az elnök aláírja, jogerőre emelkedik a pénzhatalom láthatatlan kormánya.  Ez a javaslat Aldrich indítványa álruhában és mint törvény, a trösztök kívánalmai szerint idéz majd elő pénzromlást.”

A Szövetségi Tartalékrendszer napjainkig is úgy van beharangozva mint a néphatalom, pénztröszt feletti győzelme.  Mi sem állhatna távolabb az igazságtól.

A központi bank teljes elképzelését azok dolgozták ki, akiket az állítólagosan megfoszt hatalmuktól.  A pénztröszt kitaszítási mítoszának szerte kellet volna foszlania amikor Paul Warburgot nevezték ki a Szövetségi Tartalék Tábla első elnökének.  Egyébként a teljes testületet House válogatta ki.  Paul Warburg felmondta 500.000 dolláros állását, hogy elfogadhassa a 12.000 dolláros tábla-elnöki kinevezést.  A new yorki tartalék bank elnöke pedig az a Benjamin Strong lett, aki már a Jekyl-szigeti megbeszélésen is ott volt.

Mekkora a központi bankunk hatalma ?  A forgalomban lévő pénzmennyiséget és a kamatlábat szabályozván, a Szövetségi Tartalék irányítja a teljes nemzetgazdaságot.  Tetszése szerint válthat ki áremelkedést vagy árcsökkenést, idézhet elő fellendülést vagy visszaesést, repítheti a részvények árát az egekbe vagy a szakadék mélyére.  A Szövetségi Tartaléknak akkora hatalma van, hogy Wright Patman, a Képviselőház Bankügyi Bizottságának elnöke azt tartja :

„Az Egyesült Államokban ma tulajdonképpen két kormány van.  Az egyik az alkotmányosan választott kormány, a másik pedig a Szövetségi Tartalék független, ellenőrizetlen és rendszerbe nem vont kormánya, aminek akkora pénzügyi hatalma van, amekkorát az alkotmány csak a kongresszusnak engedélyez.”

Sem az elnök, sem a kongresszus, sem a pénzügyminiszter nem irányítja a Szövetségi Tartalékot.  Pénzügyekben az irányítja őket.  A U.S. News & World Reportnak adott, 1969 május 5-i nyilatkozatában, David Kennedy pénzügyminiszter is elismerte a Szövetségi tartalék korlátlan hatalmát :

„Kérdés :  Egyetért a legutóbbi hitelmegszorító intézkedésekkel ?

Válasz :  Nem az én hatáskörömbe tartozik, hogy azokat elfogadjam vagy elutasítsam.  Ez a Szövetségi Tartalék hivatala.”

De, érdekes módon, a Szövetségi Tartalék soha nem volt elszámoltatva és szilárdan ellenállt Wright Patman minden kísérletének, hogy számadószék elé idézze.

Mennyire sikeres a Szövetségi Tartalék ?  Ez nézőpont kérdése.  Woodrow Wilson hivatali esküje óta, az államadósság 1 milliárdról 445 milliárdra emelkedett.  A nemzetközi bankárok javára kifizetett kamatok összege döbbenetes.  A kamatok a költségvetés harmadik legnagyobb tételévé váltak.  Ez az összeg ma 22 milliárd dollár, de rohamosan emelkedik, mert a pénzromlás egyre magasabbra nyomja a kamatlábat.  Ugyanakkor aranyunk európai bankok záloga, ezüstünket meg mind eladták.  A küszöbön álló gazdasági összeomlás láttán csak a véletlenszerűségi történelemelmélet vak hívei hihetik, hogy mindez csupán a dolgok véletlen egybeesésének következménye.

Amikor a gyanútlan amerikai nép nyakába varrták a Szövetségi Tartalékot, a leghatározottabban szavatolták, hogy meg fog szűnni a gazdaság fellendülés-visszaesés körforgása.  A központi bank gondolatát népszerűsítők fogadkozva megígérték, hogy ezentúl csak egyenletes fejlődés és örökké tartó felvirágzás lesz.  Azonban Charles Lindbergh képviselőnek volt igaza, amikor megjegyezte :  „Mostantól fogva a gazdasági válságokat tudamányos pontossággal idézik majd elő.”

A nemzetközi bankárok, a központi bankot felhasználva, egy óriási hasznot hozó, új tudományt fejlesztettek ki gazdasági fellendülés és visszaesés előidézésére, ami által rendszeresen kiforgathatják a dolgozó népet verejtékes munkájának (gyümölcséből.

1923 és 1929 között a Szövetségi Tartalék 62%-al növelte a forgalomban lévő pénz mennyiségét.  Az új pénz nagyrésze a részvény árak felverésére fordult.  Emellett, a bankok óriási összegű hitelt bocsájtottak ki, az újságok pedig a tőzsdén szerezhető gazdagságról kezdtek cikkezni.  Ferdinand Lundberg ezt írja erről :

„Hogy a részvényeken valóban komoly összegeket lehessen keresni, spekulációra kellett késztetni a nyilvánosságot.  Ez meg is történt.  A félrevezető újságcikkek legtöbbjének megjelentetéséért a spekulációt irányító tőzsde ügynökök fizettek.”

1928-ban, a dollár vásárlóerejének megszilárdításáról tartott, képviselőházi meghallgatások bizonyítékokat tártak fel, hogy a Szövetségi Tartalék Tábla szorosan együttműködik az európai központi bankok vezetőivel.  A bizottság figyelmeztetett rá, hogy egy titkos munka-ebéden a Szövetségi Tartalék és az európai központi bankok vezetői a hurok megszorításáról döntöttek.

1929 február 6-án az Egyesült Államokba látogatott Montagu Norman, az Angol Nemzeti Bank kormányzója, hogy Andrew Mellon pénzügyminiszterrel tárgyaljon.  1927 november 11-i számában a Wall Street Journal mint Európa valuta diktátorát jellemezte Norman urat.  Quigley professzor megjegyzi, hogy a Morgan-nel bizalmas kapcsolatban álló Norman egyszer kijelentette :  „Kezemben van a világ vezetése.”  Montagu Norman titokzatos látogatása után a Szövetségi Tartalék változtatott a szabad pénzkiáramlási politikán és emelni kezdte a kamatlábat.  A közel hét év alatt óriásira felfújt spekulációs buborék most az elpattanás előtt állt.

1929 október 24-én elszabadult a pokol.  Az Egyesült Államok Megoldatlan Pénzügyi és Politikai Gondjai című könyvében, William Bryan a következőképpen írja le mi történt :

„Amikor minden készen állt, new yorki hitelezők visszavonták azonnali-hívásos kölcsöneiket.  Ez azt jelentette, hogy a tőzsdeügynökök és ügyfeleik kénytelenek voltak eladni részvényeiket, hogy kifizethessék tartozásukat.  Ez természetszerűleg tőzsdei bukást és országszerte bankok csődjét eredményezte, mert az uralkodó körön kívüli bankoknak ekkor igen nagy összegű, ügynök-kölcsön kibocsájtásaik voltak és a betéttel rendelkezők is egyszerre mind pénzüket követelték.  Annak ellenére, hogy a törvény szerint kötelessége lett volna rugalmas fizetőeszközt fenntartani, a Szövetség Tartalék semmit sem tett a helyzet javítására.”

A pénzüket részvényekbe fektetők — beleértve legtöbb tőzsdeügynököt és bankot is — óriási összegeket veszítettek, de a bennfentesek egy centet sem.  Ők akkorra már kiszálltak az üzletből.  A dolgok valós állását ismerők előtt Paul Warbur egyik megjegyzése volt a végszó az eladásra.  1929 március 9-én jelent meg Warburg figyelmeztetése a Financial Chronical-ban :

„Ha megengedjük, hogy a zabolátlan spekuláció orgiái túl messzire menjenek, elkerülhetetlenül összeomlásba sodródunk, ami egy egész országra kiterjedő, általános válságot fog eredményezni.”

Az ügyesebbek később az összeomlás előtti ár egy tizedéért tudtak részvényeket venni.

Minden észszerűségnek ellentmond az a feltételezés, hogy a ’29-es bukás véletlen vagy ostobaság következménye volt.  Az inflációs politikát és a részvények árát felhajtó hírverést ösztönző nemzetközi bankároknak túl sok nemzedéknyi tapasztalata volt ahhoz, hogy csak úgy belecsöppenjenek egy gazdasági világválságba.

Louis McFadden, a Ház Bankügyi és Fizetőeszköz Bizottságának elnöke, megállapította :

„A válság nem volt véletlen.  Egy alaposan kigondolt esemény volt.  A nemzetközi bankárok reménytelen helyzetet idéztek elő, hogy azután mindannyiunk uralkodói lehessenek.”

Bár a ’29-eshez hasonló mértékű válság azóta nem volt, de rendszeresen vannak gazdasági visszaesések.  Ezek mindegyike olyan időszakot követ, amelyben a Szövetségi Tartalék előbb megnyitja az utat a pénz előtt, utána pedig hirtelen megálljt parancsol.  1929-óta az alábbi mesterséges visszaeséseken mentünk keresztül :

1936 — a részvény árak 50%-al estek
1948 — a részvény árak 16%-al estek
1953 — a részvény árak 13%-al estek
1957 — a részvény árak 19%-al estek
1960 — a részvény árak 17%-al estek
1966 — a részvény árak 25%-al estek
1970 — a részvény árak 25%-al estek

Ha valaki előre tudja a Szövetségi Tartalék lépésének irányát, milliókat szerezhet.

A Szövetségi Tartalék Tábla tagjait az elnök nevezi ki, 14 éves időtartamra.  Minthogy a tábla tagjai befolyásolják az ország gazdaságát, nekik sokkal nagyobb jelentőségük van mint bármely miniszternek, de ennek ellenére, esetleg Arthur Burns táblaelnököt kivéve, ki hallott már valaha is bármelyikükről ?  A szenátus szokásszerűen fogadja el kinevezéseiket, pedig alaposan meg kellene vizsgálnia kilétüket.  Persze, az európai helyzethez hasonlóan, e személyek nálunk is csak névleges vezetők, kik a két párt elnökválasztási hadjáratát pénzelő nemzetközi bankárok utasítására kerültek állásukba.

Ha a Bennfentesek akarata érvényesül, megvalósulhat Montagu Norman álma, hogy „A világ pénzügyeinek vezetése uralkodjon mindenütt és mindenki felett, mint egy nemzetek feletti, ellenőrző gépezet.”